FELESLEGES LOVAGIASSÁG

A különös férfi ott ül egy kényelmesnek látszó, ritka puha fotelban. Mintha egy kém, vagy megfigyelő lenne; figyelmesen, de nem tolakodó gesztusokkal froclizza a többi emberi társaságot, akik szemlátomást tudomást sem vesznek róla, és akiknek tökéletesen elegendő saját maguk jó hangulatának kielégítése. Azonnal kiszúr több gyönyörű hölgyet is, akik mint a csivitelő pacsirták egymás között gazsulálnak, gratulálgatnak egymás meghökkentő teljesítményeihez, és akik mintha önmaguk is álarcot viselnének; semmi őszinte és természetesen egyszerű, ugyanakkor igaz gesztus aprócska szikrája sincsen viselkedésük háttere mögött. Mintha egyetlen, nagy és egyetemes emberi színjáték kölcsönös szereplői lennének, akik felszínesség burkaiba ragadtak bele, és onnét képtelenek kitörni, kirángatni önmagukat, hiszen már a világ is érdekközpontú lett, és ,,kilóra” meg lehet tulajdonképpen mindenkit vásárolni!
A különös férfi, akit látszólag mintha a tömegmorajlás is szándékosan elrejtene, és mint ítélkező próféta törvényt ülne az emberek sokszor hitvány és esendő szánalmas cselekedetei felett, melyet sokszor nem szabadna megbocsátani – farkasszemet néz a társaság egyetlen távoli pontján benn ragadt bájos, fiatal, nagyestélyi ruhás hölgyével, akin észbontó ruhája mellett talán a legfeltűnőbb jellemvonás, a tökéletes magányosságának kiszolgáltatottsága, mely ott fénylik szomorú, gesztenyebarna szemeiben; mosolya is csupán a szokásos műmosolyokra emlékeztet porcelánszerű zongorafogakkal, melyből kiszippantották a felesleges életerőt. Ugyan minek az egy ilyen felszínes, agyon gratulált összejövetelhez? Ő maga most ránéz a hölgyre, de még egyelőre csak körbejárja tekintetével a további felmerülő kockázatokat; mint a jó katona a csatateret, mikor stratégiával szeretné bevenni a gyarmatokat, és nem mint erőszakos hódító. Még lapít tudatosan, és némán figyel…
Pár pillanat múlva már a fiatal, bombázó hölgynek is feltűnik, hogy egy kitartó szempár szinte az összes spontán, vagy szándékolt gesztusát nagyban vizslatja, árgus szemekkel: a hölgynek nem kell különösebb karakánság, vagy tetetett bátorság tettei végrehajtásához – elvégre tizenhét éves kora óta önellátóvá érett! Kellemes, meghitt kacérsággal közelít a férfihoz, és nyíltan, mintha csak egy újabb kellemetlenkedő tolakodót akarna magáról lerázni – nekiszegezi a kérdést:
- Ismerjük egymást kedves uram?! – hangja egyszerre erőt sugárzó, harcias, mint aki nem a béke szándékával jött, de konkrét hadüzenettel. Mélyen a másik zöld szemébe néz, ahol most már nyoma sincs a tartósított figyelemnek – de sokkal inkább valami kisfiús félszegség, és sebezhetőség csillog benne. A finom hölgy úgy érzi magát, hogy ettől a roppant esendő emberi tekintettől most azonnal – kerül, amibe kerül -, de bocsánatot, vagy legalább is elnézést kell kérnie:
- Jaj, bocsásson meg, ne haragudjon! Talán összekevertem valakivel, akire emlékeztet! – s már menne tovább, miután rájött kapásból arra, hogy a bemutatkozást így is, úgy is elszúrta.
- Én kérek bocsánatot drága hölgyem! – azonnal kivágja maga alól a kényelmes fotelt és meghajtja magát, mint aki bűnbánóként alázkodik, és beismerné el nem követett bűneit. – Kérem… ha van kedve maradjon és csatlakozzon.
A férfi szinte minden emberi megnyilvánulásával kitárulkozik előtte; tehát jóindulatúan leleplezi önmagát. Ha a másik okosan figyel rájöhet, hogy az egész csillogó, fényárban úszó teremben ennél a különös férfinál magányosabb ember talán már nem is létezik. Hangjához ráadásul kellemes orgánum is társul. Régen volt már, hogy utoljára valaha is érzett valamit a másik ember iránt a bájos ifjú hölgy, s talán éppen azért vágyott a felszínes emberek olcsón kiszámított társaságára, hogy önző fájdalmát – átmeneti jelleggel -, elleplezhesse.
- Örömmel! Köszönöm! – A férfi gavalléros régimódin kihúzza előtte a széket, és a gyönyörű pikkelyszerű, nagyestélyi ruha légies könnyedséggel omlik a fotelszerű, süppedős bútor öbleibe. Sokkal kényelmesebb, mint azok az ormótlan, és látszólag nehézkes fabútorok, melyeket a kiszolgáló személyzet helyzet el a neorokokós épület előtti kis térségben. A hölgynek roppant jólesik, hogy lám, csak lám, még vannak, és akadnak emberek, akikből nem veszett ki az önzetlen és az előzékeny lovagias magatartás, miközben talpig úriembereknek igyekeznek megmaradni.
A férfinak látszólag fogalma sincs, hogy hogyan hatékony egy beszélgetést kezdeményezni, vagy elindítani, éppen ezért egy ideig csak bambán üldögél, és mindent igyekszik a legrészletesebben szemügyre venni a hölgy arcában; a bársonyos tekintetét, mely egyszerre nyugtat és simogat, akárcsak egy könnyű nyári szellő, bimbódzó szemeinek sugarát, mely mindig vigasztalni képes, és homlokának okos, nagy méreteit, melyek feltételezhetően intelligenciáját hivatottak megmutatni.
- Önt még nem ismerem kedves uram, és mégis van Önben valami ismerős, rokon vonás! – nem köntörfalaz, egyből a lényegre tapint.
- Én kérem elnézést, ha esetleg megbántottam volna! Egyébként a nevem Rombauer Elemér! – meghajtja magát elegánsan, és kezet csókol a megilletődött hölgynek, akinek szintén nagyon imponál ez a fajta figyelmesség.
Kis, hanyag hetyke mosoly jelenik meg két oldalt a hölgy szája szögletében, mint aki valamilyen biztos diplomácia megállapodást, vagy szerződést azonnal elfogadott, és most már nem áll szándékában visszakozni.
- Hát… nagyon örvendek a találkozásnak a nevem…
- Kubanyek Dalma a művésznő!
- I-igen! De bocsásson meg, ezt honnan tudja?! – látszólag nagyon meglepődik, mint akit hatalmába kerítette azonnal a radikális félelem, mely harapófogóként nem ereszti, és mely olyan súlyos, és bizonytalan, mint egy ólombilincs, mely lehúz.
- Semmi, semmi! Bocsásson meg, nem állt szándékomban megijeszteni, de láttam a kitűnő darab bemutatóját az egyik hírportálon.
- Vagy úgy! – nyugodtságot igyekszik erőltetni magára. – És mi az, ami tetszett?
- Lehetek egészen őszinte Drága?
- Kérem tegye meg bátran! Ne kíméljen! – Végre egy őszinte emberi hang, mely nem finomkodik, és nem is kertel sokat, hanem kimondja mindig, ami a szívét nyomja. Bizalmasan feléje fordul, és szinte csüng minden szaván.
- Hát kérem szépen! Drága Művésznő! A darab kitűnő, de ha nem haragszik én titokban meg is sirattam Önt, amikor bezárták abba a csontlemezekből összetákolt ketrecbe; akkor olyan ijedtnek, és elvesztettnek látszott! Mint akin azonnal lepergett az egész élete!
- Milyen kedves és figyelmes Ön kedves… Elemér! De bátran megnyugtathatom a kislányos elveszettség egyelőre csak rendezői utasításra történt, és többek között azért lehetett sikeres az adott darab!
- Mégis… mindig van Önben valami, mely egyszerre megmutatkozik, és bizonyos egyénieskedő személyességet kölcsönöz színpadi játékának, ha nem bántom meg ezzel!
- Épp ellenkezőleg! Én köszönöm, hogy maga volt az első, aki ezt nyíltan meg merte mondani! – elbűvölően mosolygott; de ez az apró, emberi gesztus őszinte volt, és ezt már mindketten tudták; mintha különös, cinkosszerű titkuk lenne, amit egyedül csak ők tudnak!
Hősünk nem is tudta, hogy ezzel máris bevágódott és öntudatlan is jópontokat szerzett a hölgynél. Nem vette észre, hiszen más, talán fontosabb dolgok járhattak akkor a fejében, hogy már az első pillanattól kezdve erősen függött a nőtől.
Az emberi társaságban hirtelen kellemes, komolyzenei szólam veszi át a stafétát, és táncolni kezdenek. A férfi úgy érzi, jó volna felkérni ezt a babonázó hölgyet, aztán hirtelen vezérelve máris meggondolja magát, hiszen szöget ütött a fejében, hogy mennyire ügyetlen és botlábú. Csak nem akarhatja, hogy ügyetlenségével a százkilós lábai ennek a finom, és magával ragadó, törékeny liliomszál lábikráin landoljanak kínos pillanatokat szerezve?! Hát hogy nézne az ki?
- Esetleg van kedve táncolni kedves Elemér? – szokatlan volt, hogy egy nő kezdeményezzen, még akkor is, ha már több, mint kétszáz éve, hogy egyenjogúak a férfiak társadalmával. Ez általában a férfiak dolga.
- Igazán kecsegtető ajánlat, és számomra a megtiszteltetés, de ha nem veszi zokon inkább beszélgetni szeretnék! De csak akkor, ha nem bánja kegyed? – hangja bocsánatosnak hangzik. Egy olyan fiúcska hangja ez, aki hirtelen egyedül maradt, és már alig bízhat valakiben, hiszen azért annyira elveszett!
Most úgy tűnhet, hogy a bájos hölgy malmára hajtotta a vizet szinte minden külsődleges körülmény. Különben is a nők mindig kicsit jobban segíti valami misztika saját hódításukban: ha megkívánnak szerezni egy férfit – akkor rendszerint siker koronázza erőfeszítéseiket.
- Nagyon örülök így is, hogy beszélgethetünk! – nyugtatja meg, mert érzi azt, hogy ennek az embernek a lelke nyugtalan, és zaklatottan háborog, tehát nyugalomra van szűksége, és arra, hogy képessé válhasson feloldódni.
Egymás lelkét egyelőre csak most igyekszenek minél részletesebben, minél megértőbb részvéttel feltérképezni.
A vegyes társaság táncolni kezd és még mindig saját magával van elfoglalva; józanos bacchanáliára hasonlít a szertartás melynek konkrét szereplői, de ez cseppet sem zavarja most ezt a férfit, és ezt a nőt!
Van aki szereti, ha sérülékenynek állíthatja be magát, hiszen akkor a világban lévő figurák megbocsátják neki gyengeségeii, gyávaságát és talán éppen ezért békén is hagyják, vagy lemondanak róla! Míg mások kiprovokálják a sebezhetőséget, hogy ezzel felébresszék a másikban az ősi ösztönök tombolni vágyó farkasküzdelmét, és döntések sorozatára kényszeríthessék. De Elemér leginkább a megalázkodók, és a gyávák csoportjához tartozott; marha gyávaságnak lehet nevezni az őszinte érzelmek kimutatását, vagy könnyek patakzását.
A nő az aki most is felveszi a támadói pózt:
- Nagyon finom volt a vacsora! Mi a véleménye? Önnek ízlett? – bagatell, semmiség kérdés, de valahogy meg kell indítani, ami időközben elakadt.
- Igen, köszönöm! Nagyon ízletes volt! De azért egy jó olasz jellegű háztáji pizza, szerintem az az igazi!
- Hogy mennyire igaza van! Ebben a gyönyörű ruhában levegőt kapni, vagy mozogni is alig lehet, hát még normálisan étkezni! Nem is értem a többi nő, hogy bírja elviselni?!
A férfinak egyáltalán nem ízlett az előétel, de ízlett a hölgy kifinomult értelme. A nő hirtelen a szemébe néz, és önkéntelen mozdulattal megszorítja a kezét; mintha bátorítani, ösztönözni akarná, hogy folytassák csak tovább egymás jóindulatú kóstolgatását.
Mintha egymásnak játszanának, és ezzel a köröttük levő összes többi embert tévesztenék meg; a színésznő ebben szinte már nagy gyakorlatra tett szert, míg a különös férfi még csupán a játék elején a kezdetek kezdetén tartott, és mérlegelte a további lehetőségeit.
A hölgy hirtelen megjegyezte:
- Mit gondol kedves Elemér? Az ember átutazik az életén, vagy tartalmas lakója?
Úgy tette fel ezt az egyszerű, és mégis bölcselkedő, filozófiai kérdést, mintha egy hallgató lett volna, aki a kisdoktoriját készül megvédeni. Most mégis nyílt volt a tekintete, és egyszerre nagyon komoly.
- Hát… lássuk csak! Kétségtelen, hogy az ember vendég szinte mindenütt, és ugyanakkor saját életének a lakója is egyben, hiszen megéli a pillanatok varázslatát, de attól függ, hogy ezt egyénre szabottan ki hogy cselekszi!
- Kifejtené egy kicsit bővebben! Ha kérhetem?
- Nézze kedves Pálma! Véleményem szerint minden ember az elmagányosodástól tart leginkább, még akkor is, ha néma tudatosan mindenkinek szüksége lenne a tartalmas magány megélésére! Aztán, hogy az élettel mit is lehet valójában kezdeni a célok, és akaratok megfogalmazásán túl – hát igen -, az egész más kérdés!
- Érdekesen gondolkodik! – vonta fel gyönyörű, leheletvékonyka, szinte aprócska bajusszerű szemöldökeit. – Ez tetszik nekem!
- Igazán örülhettek, hogy így fölsikeredett keltenem elragadó érdeklődését! – nyugtázta a véleményezést a másik.
A férfi érezni vélte a hölgy teljes angyali lényét a közelében; most olyan volt szinte, mintha a másik nagyon rokonszenves és egyúttal szimpatikus nő megsértette volna az ő személyre szabott belső tereit, ahol csak nagyon kevés őszinte embernek lehetett bejárása; lévén, ezt a különös embert már nagyon sokan csapták be, használták ki. S talán mindig is úgy érezte, hogy azok árulják el, akikhez a legközelebbi barátságok, jóismerősségek fűzték.
- …És megtalálta már az Igazit? – kíváncsiskodott tovább a hölgy, és eszébe nem jutott, hogy ezzel komoly sérelmet követhet el a másikkal szemben.
- Hát ami azt illeti… volt valakim de… Ő úgy gondolta, hogy nem illünk össze, és inkább kiszállt ebből a földi mókuskerékből! – hangja berezonált, és érezhetően búskomorabbá vált.
- Jaj, kedves Elemér! Hogy én hogy lehet ennyire ostoba! Tényleg bocsásson meg, hogy felhoztam, és ha esetleg… megbántottam volna… - inkább elhallgatott egy pillanatra, mert öntudatosan tovább már nem akarta feszíteni a vékony húrt.
A férfi lehorgasztotta pufók, inkább elipiszisre hasonlító fejét, mely talán csak azért nézett ki így, mert kellő rendszerességgel a tüsi frizurát részesítette előnyben: kevesebb vele a gond, és nem tart órákig a pátyolgatása!
A hölgy egyből érezte, hogy ez az ember valószínű, hogy életében nem volt még nővel soha, különben eszébe nem jutna, hogy irracionálisan viselkedjék – különösen ekkora társaságban! Bár sosem lehet tudni! Kedves, megható arca van; pufók arca, és telt ajkai is mintha valamifajta rejtegetett, emberi szemnek láthatatlan belső fájdalomról árulkodnának, melyet csak nagyon kevesen foghatnak fel, vagy érhetnek tetten. A férfi sebzettségében felnéz a nőre, akinek majd kiugrik a szíve; szinte minden egyes dobbanását, csilingelését hallani, ha az ember kicsit figyelmesebben fülel. Mit akarhat tőle ez a furcsa különcködő?
- Azt hiszem, hogyha valaki másmilyennek mutatja magát, azt rendszerint hamar kiszúrják és azonnal észreveszik! Ön még soha nem érezte ezt Elemér?
- Nem igazán! Tulajdonképpen egész életemben szüntelenül csak elfutottam problémáim elől, és gyáván menekültem!
Ez a fokú őszinteség most nagyon feldühítette, és kicsivel ingerlékenyebbé tette a hölgy határait. Lám, egy újabb szélhámosnak látszó pojáca, aki megjátssza a szomorú gyerekkor-szindrómát, hogy így férkőzhessen a nők kegyébe! Nem rossz taktika, de ennél a művésznőnél ez nem jöhet be! Mert nem engedi meg, hogy birtokolja!
A nő most szeretne valami leteremtő gorombaságot a férfi arcába vágni; aztán felnéz rá, mint egy megbocsátó édesanya akinek szándékában állt megbüntetni gyermekét, aztán valami miatt meggondolta magát, és a dorgálás is elmaradt:
- Megint csak bocsánatkéréssel tartozom Önnek! Rájöttem, hogy nagyon illetlenül viselkedtem Önnel kedves Elemér! Ön csupa jószándékból az őszinteségét, és bizalmát adta ajándékba én pedig – azt hiszem -, visszaéltem ezzel a komoly helyzettel! Igazán úgy sajnálom! – nem lehetett most pontosan tudni, hogy vajon a színésznő kér tőle Oscar-díjas alakítással bocsánatot, vagy csupán az egyszer, esendő halandó, a hús-vér ember.
- Ne szabadkozzék, ne tehet róla drága művésznő! Sajnos az emberek többsége a legelső találkozás alkalmával félreismer és csak később bánja meg bűneit! Inkább én kérek bocsánatot! – s ebben a percben a nő legszívesebben ott helyben megcsókolta volna halhatatlanul, és mégis megbocsátóan ezt a nagy marhát, ezt az érzékeny mamlaszt, aki ennyire őszinte, ennyire nemes!
- Tudja mit kedves Elemér? Ne kérjünk egymástól semmiségekért bocsánatot, de inkább – ismerjük meg teljesen a másikat!
- Ragyogó ötlet! – Önmagában azonban máris rettegni kezdett, mert a legtöbb felületes találkozás leginkább az egy éjszakás ágyjelenetben érkezett el a csúcsra, és ezt viszont, mint úriember semmi szín alatt nem engedhette meg magának!
- Tulajdonképpen az a baj tudja drága, hogy nekem őriznem, és védenem kell a belső énem alteregóját, és csupán azt mutathatom meg ami a felszínen is látható!
- Ez nagyon nemes gesztus, de nem gondolja kedves uram, hogy néha jobb, ha azért a hölgyeknek is ad egy csekélyke kis sanszot, hogy saját maguk dönthessék el, kihez is vonzódjanak?… – sejtelmesen mosolygott. Ebben a mosolyban benne rejtőzködött a biztos jövő ígérete, mely önkéntelenül is azonnal megfejtette önmagát: ezzel az emberrel vagy nagyon jó barátok lesznek pillanatokon belül, vagy nagyon hőszerelmes szeretők! De mint minden tartósnak, és őszintének mondott párkapcsolat alapja ez a találkozás is nyomban kihűlt volna, ha nincsen benne meg a feltétlen bizalom ősi lángja, és elfogadó részvéte!
A férfi érzi magán, hogy ideje mintha egyre csak fogyatkozna; a megélénkülő tánc, és zsibongás fokozatosan kezd alábbhagyni, és a puccos ruhákba bújtatott vacsoravendégek visszasompolyognak eredeti, kirendelt asztalukhoz, akár csak a néma cinkosok, akikre súlyos titkokat bíztak, melyeket semmi pénzen sem lehet megszegni, vagy továbbadni!
A pufók férfi észreveszi, hogy a bájos ifjú hölgy – nem tudni miért -, öncélú reklámozási célzattal, vagy csupán, hogy kezdetleges hírnevét így is öregbítse -, elragadóan bandzsít sötét karbunkulus, nagyon ígérő szemeivel, amitől egyszerre lesz huncut és nagy-nagyon bohókás. S ő is észreveszi, hogy a pufók emberke mintha folyton ,,bűnbánatot” alázkodna, hiszen leszegi a fejét, bár még egyre bizalmat keltő, és mindent megbocsátó tekintetébe kapaszkodna bele görcsösen, akár csak a süllyedő hajón veszteglő száműzött. A nőt most hirtelen különös érzések kerítik hatalmába; mintha ez az egyszerre vonzóságéban csetlő-botló, nagyon furcsa ember cipelné, mint valami sanyarú felelősség – vagy kötelességtételt önző sebezhetőségét, mellyel sok esetben alig tud mit kezdeni, és ez nagyon lehangolja!
A nő gyorsan megszólal, hogy elterelje magáról a leleplező figyelmet:
- …Csak azt nem tudom megérteni, hogy itt van ez a fantasztikus estély, ami valószínűleg többe került, mint az én egyhavi fizetésem, és ahogy körbe nézek, mintha viaszfigurákat látnék magam körül, akik műmosolyokkal, és műgesztusokkal reagálnak egymás érzelmeire is! Kérem cáfoljon meg drága Elemér! Mi ugye nem fogunk most így viselkedni? Ennyire süllyedő felszínességgel?
Ahogy ezt a mondatot kimondta a férfi mellkasában mintha jelzett volna egy aprócska, fülnek is alig hallható csengettyűhang: ,,bele fog szeretni! Előbb vagy utóbb, de valamelyikük majd felfedi magában a rejtett érzelmeket és kiszolgáltatottá, tehát saját maga elárulójává válik!” És akkor mi lesz? Ha elárulják is egymást kölcsönösen saját szívük rezgéseit még mindig nem csaphatják be! Nem igaz?!
- Igyekszem mindenben a kedves szolgálatára állni drága hölgyem! – mint egy pincér kihúzza magát a szék mögül, és engedelmesen meghajlik, ami ebben a tébolyult, értékvesztett Korban szinte már egészen ritkaságszámba megy; az előzékeny figyelmesség paradoxona!
- Bocsásson meg, de úgy érzem drága Uram, hogy Önnel a legmeszebbmenőkig nyíltan egyenes és nagyon őszinte lehetek! Megbocsátja ezt a fajta gyengeségemet, mert sajnos megkövetelték mindig is tőlem, hogy erős és magabiztosság álcája mögé bújjak, és soha nem kérték cserébe igaz érzelmeimet! Ez valahogy már nagyon hiányzott nekem! – gyengéden, kedvesen kinyújtja egészen apró, szinte gyermeki kis kezét, és megfogja bátorsággal a másik szőrös mancsait, melyek a havasi Jetire emlékeztetnek a maguk burjánzó dzsungelszálaival. A férfi nagyon szégyelli magát; legalább leborotválhatta volna a kézfején lévő terjengős szőrt, aztán kellemes meglepetéssel konstatálja, hogy szemlátomást a fiatal hölgynek ez nagyon megfelel. Hát akkor haddja még egy kicsit magát, bár lelke mélyén majd megfeszül a feszélyezettségtől, hogy egy ilyen bámulatosan magával ragadó, és lefegyverző szépségű Istennő ideült mellé beszélgetni; hogy személy szerint is egyedül csak rá volt kíváncsi a társaság többi tagjával ellentétben. S minthogy sohasem volt egy hiú, vagy arrogáns ember – ez bizonyos tekintetében nagyon is imponál egyéni különcködő meggyőződésének.
,,Csak most ne menjen el ettől az asztaltól, mert abba menten belepusztulok!” – s ahogy látszik, hogy gondjai között kutat és mereng a hölgy egyre inkább nekiveselkedik önző kíváncsiságának, mely arra ösztönzi, hogy minél tárgyilagosabban, de tartalmasabban figyelhesse meg a körötte zajló történések, emberi tulajdonságok mozgatórúgóit; elvégre színművész, és így legalább van lehetősége gyakorolni!
Az hölgy aprócska lábaival előbb finoman, szándékosan rálépett a másik lábára, mely az időjárási fronthelyzettől már így is siralmas állapotot mutatott, és roppantul sajog.
A férfi gyomban kiszúrta, hogy itt valami nagyon gyanús, és abszolúte nem stimmel; egyelőre csupán apró, bosszús kifejezést erőltet az arcára, mint akit megsértettek, de egyelőre még nem szándékozik elégtételt venni. Finoman az orra alá motyogja: - Elnézést kérek!
A hölgy most meglepődik, de máris elpirul, mint akit tetten értek.
- Miért is kér bocsánatot, kedves uram? – szándékosan kérdezi, hogy ezzel is heccelhesse a másikat.
- Bocsásson meg nekem drága, de úgy tűnik, hogy kicsi kis lábacskája az én lábamat pedzegette, és ez kissé fájdalmas! Ha nem zavarja?!
- Igazán csak örülni tudok, hogy ezt ennyire kiszámíthatón észrevette! – hangjában jóleső érzéssel vegyül az incselkedés, mint egy másik rokonszenves tulajdonság.
- …Tudja drága hölgyem, erről is gyerekkorom jut eszembe! – nagyot sóhajt, mint egy nyugalomba vonult bölcs, aki áttekinti eddigi összerakott életét, de a végeredménnyel még így sem boldogul. –Mindennap menekülnöm kellett, mert rám szálltak a rosszcsont gazemberek, és még a pedagógusok sem akartak megmenteni! – tekintetében ugyanaz a szomorú, kisfiús sebezhetőség feszül, mint megismerkedésük kezdetén.
A hölgyet most elfogja hirtelen a megbocsátó, adakozó bűntudat, és egyetemesen marcangoló lelkiismeret-furdalás: talán ő tehet arról is, hogy ezzel a végtelenül megnyerő, és szimpatikus emberrel ennyire méltatlan és pokoli tortúrák történtek?! Fölfoghatatlan! De ez még nem ok arra, hogy kiszálljon ebből a kis ártatlan ,,játékból”!
A nő most szeretne véleményt formálni magának erről a bonyolult személyiségről, mely vele szemben ül, és úgy beszél, mint aki már az egész világ felett bölcselkedőn ítélkezik. Épp ezért határozza el magába, hogy mindenképpen megkérdezi, ha ennek az estélynek vége nincs-e kedve kényelmesebb körülmények között is beszélgetni vele egy kicsit?
A hölgy megvillantja ellenállhatatlan, kicsit nagyvilágiasra sikeredett mosolyát, majd huncut módon kacsintgat a férfi felé:
- Drága Elemér! Ne legyen velem ennyire elfogult, és méltatlan! Inkább kölcsönösen nyíljunk meg a másik számára, hogy jobban láthassuk a rejtett összefüggéseket! – maga is érzi, hogy szava egyszerre provokatívan, és kis stílűen csengenek bele a közöttük támadt csöndbe.
A férfi most szeretné megmondani ha kell könyörtelenül is őszintén, és igazságosan a véleményét ennek a sikeresség által kissé elszállt agyú nőnek, de nem viszi rá a lélek, hogy bármi sértőt mondjon neki, amikor ennyire bűvölően tud ránézni; de már érzi, hogyha ennek a meghatározó találkozásnak vége szakad ő visszavedlik az átlagemberek slampos szintjére, és csupán, mint egy megtörtént álomként fogja későbbi élete során emlegetni ezt a rendkívüli élményt, mely egyszerre történt meg, és talán mégsem történt semmi!
A hölgy egy pezsgőspohár után nyúlt; cseresznyeszínű, bíboros ajkaival finoman megérinti a kristálypohár széleit, majd kortyol egyet az italába, és megkérdezi:
- Nagyon elment az idő! Ön is így gondolja drága Elemér?
- Igen! Teljes mértékig! – válaszolja kimérten, majdnem gyilkos egyszerűséggel.
- Akkor azt hiszem én távozok innét! Esetleg nincs kedve velem jönni? Attól tartok, hogy ebben a sivár éjszakában egy kifinomult hölgyet illő lenne megvédelmezni! – hangjában komoly figyelmeztetés lappang, mint egy újabb üzenet.
A férfi kihúzza a távozni készülő hölgy előtt a székét; önmaga is feláll, udvariasan meghajolt, és felajánlja karjait, hogy bizalommal elkíséri. A nő most olyan naivul, és kislányosan bámul rá, mint csak a legrafináltabb, nagyvilágiasított hölgyek tudnak.
- Mehetünk?! – kérdezi vissza a hölgy a ruhatárból, és a pufók férfi még mindig azon töpreng, morfondírozik önmagában, hogy mit is kellett volna másként cselekednie, vagy csinálnia, hogy túlzásba vitt félszegségét minél előnyösebb körülmények között leplezhesse?
Belekarol félszegen az istennőbe, és elindulnak…