LEVÉL A FELESÉGHEZ

Drága Feleségem!

Már számtalanszor elterveztem, hogy vajon mit is fogok neked majd mondani, ha arra kerül a sor, hogy egyikünknek távoznia kell e földi világból.

Ahogy a nappalok, és éjszakák követik egymást sokszor úgy érzem, mintha szándékos köd, vagy sötét hályog borulna rám, mely egyaránt kihatással van rémálmaimra, rossz, depressziós közérzetemre, és mely minden bizonnyal rendkívül nagyban befolyásolja a világhoz való hozzáállásomat.

Még most is emlékszem arra a napra, mikor megismerkedtünk egymással. Te farmer, és szokványos fiús öltözék helyett meglepően stílusosra, és csinosra vetted a figurát; szoknyát vettél, hosszú, dús borostyánzuhatag hajadat kibontottad, hogy belekaphasson a gyenge déli szél, és hogy a hatást még jobban növelhesd egy könnyed, nyárias kalapot is tettél liliomos fejedre, mert tudtad nagyon hasonlítasz majd Audrey Hepburnhöz.

Még szerencse, hogy kissé kotnyeles, és locsifecsi barátnőd bemutatott bennünket egymásnak! Többek között ő hívta fel folyamatosan elkalandozó, és szerteágazó, kreatív figyelmedet énrám, aki mint egy nagydarab, pufók sonka szinte megilletődve, kissé fog vacogva álltam előtted, mígnem bátorságomat összegyűjtöttem, és máris kihúztam előtted széked!

El sem akartad hinni, hogy még egy olyan ember is lehet ízig-vérig totálisan szentimentális és velejéig romantikus mint én. Amikor később behívtak a meghallgatásra, melyet te csupán a ,,casting” vagy a ,,meeting” szakszavakkal említettél, folyamatosan azt az egy jelenet próbáltad a Csodálatos Baker Fiúkból, amikor Michelle Pfeifer Jeff Bridgessel beszél, és elmondja, hogy az idősebb férfiak sokkal figyelmesebbek, és udvariasabbak a nőkkel.

Tudod tanári pályám során alkalmazott pszichológiát, és lélektant is kötelező volt tanulnunk az egyetemen, és elsőre én azt gondoltam, hogy na, itt van egy hihetetlenül sugárzó, egzotikus hölgy, akinek egészen biztosan apakomplexusa van, hiszen alapvetően az idősebb férfiak társaságát preferálja. De baráti jellegű beszélgetésünk harmincadik percében az örök, és – remélem -, kölcsönös szikra egyszerre csak kipattant; te hattyú-finom kezecskéiddel kinyúltál, és megfogtad erősen verejtékező, gusztustalan, és roppant szőrös mackókezeimet, amitől jócskán zavarban érezhettem magamat, legalább is az este hátralévő részében.

Később aztán, amikor elváltunk, amikor hazakísértelek, és a barátnőd is ment a maga dolgai után nagyon szerettelek volna őszintén, érzelmesen, mégis gyengéden megcsókolni, mint azokon a fekete-fehér, romantikus filmeken, melyeken csak úgy csöpögnek az érzelmes hangulatok, és földúsított, romantikus percek. Mégsem tettem, mert mindenáron szerettem volna kivárni az alkalmas pillanatot, amikor mindkettőnk szíve azonos hullámhosszon dobban, és érezzük, mennyire összekapcsolódtunk titkos telepátiákkal a másik lelkiismeretével.

Nemsokára már azon kaptam magam, hogy titokban – amikor dolgozni mentél -, megkértem a főnökömet, hogy kicsit késni fogok a munkából magánéleti dolgaim rendezése véget, akkor én bementem a hálószobába, és kivettem az egyik kabala, vagy hobbigyűrűdet, amit szerettél viselni. Gyorsan ráfektettem, mint valami értékes, felbecsülhetetlen kincset egy papírra, és ceruzával részletekig menően megpróbáltam körbe rajzolni, mintha csak egy lábnyomot szeretnék megdönthetetlen bizonyíték gyanánt rögzíteni.

Később, amikor bementem az ékszerboltba, hogy örök érzelmeinknek jelképet választhassak, az eladó boltos, idősebb úr valósággal majdnem fölnyársalt kissé goromba, házsártos tekintetével, amikor sokkaltam az ékszer árát, de kifizettem, mert szívemre hallgattam, és sohasem bántam meg a döntést.

Amikor hazaértél, már késő este volt, és én inkább a kanapén gubbasztottam, mert az éjszakázás sohasem volt való nekem, és este tízkor mindig hirtelen elszoktam álmosodni; te gyorsan ledobtad utcai, viseletes holmidat, és forró, frissítő zuhanyt vettél. Akkor úgy éreztem talán jobb, ha egy fáradt, és viszontagságos munkanap után nem háborgatlak olyan meghitt, harmónikus érzésekkel, mint a leánykérés. Aztán, amikor másnap mindig szerettél lustálkodni, és bevittem neked a reggeli kávét, és a szendvicset, a kis dobozt is mellé tettem.

Még most is élénken él emlékeim között őzikeszemed hirtelen, boldog könnyezése, és remegése, mikor kissé álmos pilláid megremegtek a kis dobozka látványán, és legalább százszor – ha nem többször -, kérdezed, hogy a tied lehet-e a gyűrű? Életem legboldogabb pillanata volt, te is tudhatod, mert én is elsírtam magam, miközben csókoltuk egymást.

A mi kislányunk – jaj, hát milyen butaságot beszélek -, már réges régen felnőtt, és önálló élete van! Emlékszel, mennyire karakán, és talpraesett volt helyettem is szinte minden élethelyzetben?

Amikor először próbáltam tanítgatni neki a bicajozás fortélyait, és figyelmeztettem becéző szavakkal, hogy megsérülhet, ha nem vigyáz, ő kissé komolyan, és határozottan rám nézett a tőled örökölt, nemes őzikeszemeivel, és csak annyit mondott:

– Apu! Nem lesz semmi baj!

S már megint is, és azzal se foglalkozott, hogy estére tekintélyesen lehorzsolta a durva, szemcsés, salakos földdel mind a két kicsi térdét. Emlékszem te akkor valósággal szikrát okádtál, és majdnem letépted szegény fejemet, akár egy védelmező anyatigris, mert – bár előre megbeszéltük, hogy én viszem le biciklizni a kislányunkat -, mégis talán túlzottan aggódtam, és a bolhából is elefántot csináltam. Később ugyan nem hoztad szóba, de én azért megkérdeztelek volna, hogy ugye nem haragudtál rám nagyon erőszakosan, vagy megsértetten?

Amikor önvédelmi tanfolyamra írattuk be annyira ügyes volt, hogy lány lévén minden fiút istenesen móresre tanított, és mindig védelmezte a gyengéket, és rászorulókat. Később ezt a fajta különleges, harcos extravaganciáját – sok esetben -, nem tudtam mire vélni, pedig csak önmagának akart jót azzal, hogy megpróbálta levezetni a mindennapos feszültségeket.

Nem bántam meg, hogy az orvosi utasításnak sem engedelmeskedve inkább haza vittelek közös otthonunkba, mert én szerettem volna hűségesen gondoskodni rólad, és minden percben ápolni téged. Elég volt egyetlen, minden kifejező pillantás, amikor a reggel legelső sugarai aranyló igazgyöngy pöttyöket rajzoltak barnás szemed tavába, és éreztem, hogy annyira egyek vagyunk a mindenségben, hogy ezt semmi sem törheti meg, vagy választhatja ketté.

Most elmondhatom neked, és bárhol lény is remélem megérted, és megbocsátod gyávaságomat, félénkségemet. Rengeteget sírtam visszafordíthatatlannak tűnő betegséged alatt. Jobbára előbb a kiskonyhában, amikor délutánonként sokat kellett aludnod, és pihenned, később inkább megengedtem a fürdőszobában a csapot, csak hogy ne zavarjalak fölöslegesen, és kiadósan bőgtem, akár egy szerencsétlen, ágrólszakadt óriáscsecsemő.

Gyönyörű kisunokánk született később! Képzeld fiú lett, és legalább háromkiló nyolcvan dekát nyomott elsőre. Most már majdnem nagy legényke. Tavaly szeptemberben múlt kereken hat éves. Igazi udvarias gavallér, de – akárcsak a mi lányunk -, megvan benne a gyerekes, játékos pajkosság, és a mindenre kiterjedő, felfedező játékosság. Biztos valósággal te is azonnal elkényeztetnéd, és mindent vennél neki.

Drágám! Te tőled tanultam, hogy az embernek igenis muszáj reménykednie, és hinnie valamiben, mert egy egész életen át nem menekülhetünk, nem futhatunk el saját, makacs, vagy önző félelmeink elől, most mégis hatvanötéves, aggastyán fejjel úgy érzem sokszor mintha már nem volna rám szükség.

 Mintha egyszerre lettem volna máris hasznavehetetlen, és ugyanakkor kiöregedett matuzsálem, aki már nem fogékony az új dolgokra, és aki mégis nagyon magának való, és menekülő emberré vált. Tudom valószínűleg most kicsit kopaszodó koponyámra koppintanál megfontoltan, huncutkodva, mégis bölcs útmutatással; ugyanúgy kezedbe tennéd már jócskán májfoltos, gusztustalan kezeimet, határozottan smaragd szemeibe nézel, mely szemek mindig is imádtak, rajongásig szerettek, és szavak nélkül is hallanánk, éreznénk a bátorságot, és tartást, hogy egymást el nem hagyjuk az idők végezetéig.

A kedves rokonaid közül a minap beállított szeretve tisztelt öcséd! Tudod, hogy én sosem tagadtam, de az öcséd egy lusta disznó, ha a segítségről, vagy a munkáról van szó! Úgy dolgozik, hogy más is könnyedén hozzáférhessen miközben ő jéghideg sört kortyolgat, és közben heverészik valamelyik árnyékot adó fa árnyékában. Nézd csak! Te is láthattad, tapasztalhattad, hogy megpróbáltam mindenkihez előzékeny, udvarias, és kedves lenni. A kedves öcséd a minap is kölcsönkért húszezer forintot a nyugdíjból, mert neki – persze, hogy már megint -, réges rég elfogyott a fölöske vagyonkája. Nem adtam neki, mert fogta volna magát, és az egészet elissza. Kutyából nem lesz szalonna!

Kicsit bezáródott körülöttem a világ, mert már nem maradt senki, akinek felolvashattam volna kézirataimat. Persze imádtam minden éles, csípős kritikádat még akkor is, ha sok bosszús, és kellemetlen percet szereztél vele, mert pontosan megértettem, hogy egyszerre szeretnél bátorítani, és ösztönözni. Most úgy áll a helyzet, hogy azt a rengeteg, gazdag kincset, amit papírokban, és ,,munkafüzetekben” felhalmoztam dolgozószobámban jó volna megbízható emberek kezébe juttatni, akik majd gondot viselnek rá, és nem hagyják, hogy a már megteremtett értékek a szemeteskosarak martalékai lehessenek. Neked biztosan volna ötleted! Kérlek, küldj valami titkos jelet, amire hallgathatok!

Emlékszel, amikor te kemény, karakán dacból megmásztad a csodák palotájában azt a gumifalat, ahová még egy hegymászó sem szívesen ment volna fel? Én a földön földbe gyökerezett lábbal, és reszketve figyeltelek miközben az oktatód tartotta a kötelet, mert elég volt egy végzetes lépés, és nagyot eshettél volna. A halállal flörtöltél, és néztél egyszerre farkasszemet. Aztán később, amikor otthon meghitten ebédet készítettem te kisebb meggondolatlanságodban azzal vádoltál, hogy puhány, mulya, és rendkívül gyáva ember vagyok.

Tudnod kell sohasem tudtam volna rád haragudni, egészen egyszerűen azért nem, hiszen az egyetemes, mindent betöltő szerelem, és szeretet gyakorta felülírta az emberi moralitás törvényeit.

Bocsáss meg, ha úgy érzed keveset voltam a sírodnál, de minden második héten friss virágot viszek hozzád, és igyekszem rendben tartani nyughelyedet, még akkor is, ha a legtöbb ismerősöm szabályosan neheztel rám, és azt harsogja: Ez nem helyes!”

Nemrég kicsit bűnöztem. Előbb persze útmutatás gyanánt ráálltam a mérlegre, és dioptriás szemüvegemmel leolvastam, hogy pontosan nyolcvankét kilót nyomok. Milyen furcsa! Amikor száztíz kilósan bemutattak bennünket egymásnak mintha sokkal könnyebb lettem volna, még akkor is, amikor majdnem szétrepedt rajtam kedvenc farmernadrágom.

Elővettem egy üveges, jóminőségi mogyoró krémet, és az enyhén megpirított pirítósra kentem, majd mind a két szeletet belapátoltam, miközben az étkezőben lévő velem szemben lévő székhez beszéltem kölcsönös dialógusokkal. Ugye szerinted sem ment el az eszem? Vajon meddig lehet az ember eléggé beszámítható?!

Lányunk közölte, hogy a házassága – mondhatni -, rendben van, és nyugodt mederben folyik. Dallamos, mégis erős hangján éreztem, hogy valamit szándékosan elhallgat, eltitkol előlem, talán azért, mert veled kicsit jobban megtudta beszélni az élet hétköznapibb dolgait, míg tőlem csak szépirodalmat, és kultúrát hallhatott. Sokszor éreztem azt, mintha kizárna az életéből, de nem szándékosan, csupán csak azért, hogy megóvja azt a hihetetlen érzékeny sérülékenységet, melyet – ha jól tudom -, cseperedő unokánk is megörökölt.

Tudom, hogy felnőtt, modern nőről beszélünk már, de azért mégiscsak a mi lányunk, akit sikerült kissé kacifántosan, és szívet melengetően felnevelnünk.

Drágám! Nem szeretném a halandó idő homokperceit siettetni, de már egyre jobban szeretnék melletted lenni, hogy végre kiszabadulhassak a földi lét ketrecéből. S mégis, ha arra gondolok, hogy talán még lenne itt bőséggel feladatom, mintha önmagamat is elárulnám gyáván, mert sokszor nem mertem cselekedni!

Azt mondják, hogy az ígéretekkel vigyázni illik, mert a legtöbb esetben kiesnek az emlékezetből, és csupán ritkán vállhatnak csak valóra. Én mégis elszeretném mondani neked, hogy mindennap úgy próbálom folytatni az életem, mintha lenne értelme, és mintha te is itt lehetnél mellettem!