Új vers




VAD-VIRÁGOK

 

Halandókra kiszabott meztelenséggel már mindannyian adósai vagyunk e földi Létnek. Kihasználható, ügyeskedő férgek, vagy jobban tetszik: jópozifgató vakondokok, akik akkor érezhetik csupán jól, s elégetetten önmagukat, ha előbb áldozhatnak prűd, megvesztegethető lehetőségek oltárán; puhány optimista bizakodás azonnal kenterbe veri s rögvest lehúzza a bizakodó reményt.

Patikamérlegén már a bizalom is egyre inkább megvesztegethető. Önálló meztelencsiga. Nyúlós-nyalka tapad mindenki hólyagos bőréhez. Akit egyszer már alattomban is megfertőzött a megvesztegethetőségek biztos szele. – Az aljasságot mindenki tudatosan követi el önmaga ellen; dicstelen, beszari tetteivel megássa önző sorsának pokol-járatait.

Tétován merészkedő lapítás férkőzik az éhező-mohó lelkekhez egyre közelebb! Csak lassan tárulkoznak fel a rejtett részletek. A megsérült szívek mocskára mindig fény derül; éhező vágy ólálkodik minden kolonc-falatban. A felszínes kérgek alatt évgyűrűk tolakodó hullámai látszanak…

Minden Lét-nyomot megteremtése pillanatában eltékozlunk vagy magára hagyunk. Sóvárognánk vissza – önazonosság, magabiztos önbizalom gyanánt – kibillenthető bátorságok akaratát. – Már magának való, felszakadó seb minden tett, s cselekvésben prédikáló száj-karate. Odabent a mélységes borda-ketrecek katlanában eltévedt, magányos bíbor-csillag dobog: már semmi sem lelheti meg idejében a helyét, mert a pusztában elhagyott Lét is idők függvényeibe kapaszkodik egyensúlyozva. Visszapattanó pofonok egy-egy gazdátlan, gyámoltalan arcról, még most is idejét-őrizetten fájdalmasan csattanósan hallatszanak…