Új vers
ARCON KITENYÉSZTETT NÉMA ÁBRÁK
Azon a szűkös, hosszanti sávon a Lét selyem-damaszt függöny fogságából amikor az ünnepi hangszóró-riadóban rezzen a lég, kimegy a szakrális térbe az orkánná megdagadt, hömpölygő tapsviharba. Köszöni az élők gratulálok-üzeneteit. Kényszeres csöndet int két kezével, kabátként cipelt árnyéka feszültségek árnyalatain kedvezően megnő.
Tompán egymásra rétegződnek a benső lélekre vett szerep-mozaikok építhető-rombolható puzzlejai. Érdes-porózus mészkő lesz majd a mű egésze, mint halhatatlanságnak ajándékba szánt. Tisztán megrajzolt smink s maszk-körvonalakat tisztogat magáról öltözője idill-teremtő magányán árválkodva, önmagával összebámuló groteszk-torzított tükörképet bámul egyre; szívesen s kíváncsian vallatná hamar rejtegetett titkait.
Léleklátó őzikeszemeiből csöpögő üveghasábok tapadnak meg vastag igazgyöngyszemekként maszk-arcának redőzetén. Lüktető, bohém lelkében kulturális kereszteződések emelnek új személyiséget, gazdagságot, jótékony börtönfalakat. Önmagába fordult merengő arc mindig jelekkel próbál közölni valamit. Valamit már így is egyre nehezebb önmagába zárnia; külső, kíváncsiskodó turisták nem is sejthetik.
Itt felejtett, vakító reflektori fényben még napfürdőzne ócska, nyákos hírnév – bár az összetett személyiség visszavonulót fújna immáron, ha megtehetné. Takarosan sötét labirintusban, mint gondos csúszómászók, rágcsáló patkányok önmagukat is kiszolgáltatnák ,,egyesek” ha lehetne, hogy minél előbb az élre törve érvényesülhessenek.
- Bazalt-súlyos falon a selyem-finom korom-üledék is gyakorta sürgetőbben megmarad! – A hangra várakoznak az arcon kitenyésztett, néma ábrák.