RIADALOM


Feltornyosított, komisz lódenkabátként felvonulnak az ikrásodásnak indult sötétben kósza, becéző árnyai kísértő csöndeknek. Lelkek közt határok tompított folyosóin átcsempészhető gaz-áldozat lapul; vonulnak ők fejeiket rátartin, peckesen felemelve, mint rabruhás, csíkozott ellenőrei kárhozott kriptaszökevényeknek.

Hátra vetett, fokozatosan elnehezedő könyöradomány: körmök kacagni vágyó, büszke félholdja még most is fehéredik, mikor már nem szorítjuk önmagunkhoz megtörtént múltjaink emlékeit.

Fanyar, melankóliás hajótöröttséggel lebeg még annyi év. Féktelen, délceg nyarak büszke izzása, érett pokoljárása – albínó-pikkelyes bőrökön, mint égető, mihaszna fájdalom egyre érződik. Remegő halálfélelem-lélegzet lebegő pára-fénycsíkja velőtrázón átúszik a könnyelmű jelenidőbe.

Beleférhet egy egész jelentős titok hajszálerek hálózatába, esőcseppek gyöngypergéseibe, amit kabát-árnyékunk is biztos rejteget előlünk. A holdfényes, csahos éjszakába díva-büszkén belépő, illedelmes veszély, mely mindig szavak nélküli tettekkel veszi el, ami jár neki!

A néma gyász-álom mindig hangtalan ismétlődésekbe torkollik. Mint mikor valami váratlan útra válik a viszontagságos, testi létből. – Babonás szemek kíváncsiskodó tekintetéből villámlanak felénk huncut kacagások, megfontolt végzetszerűségek szikra-csillagzatai. Tekeregnek önmagukba fordultan az utak, érezni lehet tompított, velőtrázó sikolyokat.

Süketített, vad közöny hasít át mérgező gyűlölettel karöltve V.I.P.- magamutogató, exibicionista partikon: mogyorónyi agyvelők feltépett, szivacsos húsában ritkán gyökeresedhet egyetemes kultúra a köz javára! Szépített, vadállati tetemek zsongó, balzsamos éj fülleteg rácsai között, hulló remény-tetemek ígéret-halmazokba még egyre többször bele-belekapaszkodni muszáj!