Új vers





TÖRTÉNÉS-INDIGÓ


Szívkamrák legkisebb zugában engedelmesen meglapulni kellett volna, míg csak lehetett. Manapság a világ egyre formálhatatlanabb, tehát bűnösen képlékenyebb. Emberi csillag-szemek könny-fátyolmetszetén törési kényszer halad s uralkodik, hiszen a tudatosan tervezhető boldogság egyre elérhetetlenebb! Sejtjeink, melyek komisz-kacifántos baklövéseinket szülik lassan kezdik önmagukba bezárni békéltető, harmonikus fényköreiket az irgalmas, morális jóságainknak. Így vedlünk át kietlen, s kopaszodó kráter-placentákká.

A homály bársonya irgalmatlan belesimul a mindennapokba. Védtelen, örök-gyerek hagymahéj-személyiségünk az önmegvalósítás útján szándékosan elakad, mert a félelem tudatos búvópatakjai éltetik. Egymás dobbanó szívhangjaiba kapaszkodnánk megbocsátásért, türelemért. Agyig-hasító suhintás villan baltaként, amikor tudatosul önmagunk számító megcsalatása; mindennapok játsznyi leplén fekszünk kiterítve s érezzük az utolsó, értelmetlen kapaszkodásokat, hogy lehetséges, hogy már mi leszünk az utolsók?!

Kitakart tetteinket mindig is nehezebb s fáradtságos erőfeszítés észrevenni! Az érzékelés totális, szándékosan kaotikus zűrzavara mindig bosszút áll, ha elbízzuk, vagy elhagyjuk önmagunk! – Bordáink pánt-ketreceként megemelkednek s körbefogják szíveinket: emberanyagban gondolkodva felettébb zordak s kemények a kulturálisnak nevezett közállapotok. Alantos szájalók még csak el sem gondolkodtak azon, hogy minden csiricsáré jó hecc-balhé, vagy tett következményekkel jár! Pökhendi mágneses mezőn bucskáznak végig neve nincs díszpinty-kaszkadőrjei egy nevenincs, nukleáris korszaknak. Nagy sietségekben mindig elmarad a méltó finálé préda-parádé!