Új vers






KÉNYSZERZUBONY-ODÜSSZEIA

 

Felkent kényszerzubbonyom tán mindig is készen állt. Mesterséges vágyaim mind beprogramozva; kiszolgáltatott, tudatos szorongás az ésszerűség határpontjai között. Az a legrosszabb, mikor zéró empátia-toleranciával akárhogy bebizonyíthatnám, hogy tán érek annyit mint akárki más a megélhetés szabályozásába is rút, evilági eszközökkel belekötnek.

Az optimális tűrésmértékem megijesztett viszolygást szül kóborló lelkem pitvarában, még kisfiús énem darabkáit könnycseppek rendre felsebzik. A jelenvalóságra való eltökélt ébredés mindig újabb kiábrándító meglepetése e mostani agyoncizellált cyber-korszak. – Szobasarkok ketrecei gyakorta vigyázzák álmaimat míg némán követő árnyékom falak börtön savján táncolva mereng.

Beszélő szemeimben régtől fogva gyanússá lettem a nagy egésznek. Lakótelepek bátran penészesedő, graffitis falára megint méltón rátapadt az aznapi, iszapos hányadék. Bukolikus, idilli panoráma-látkép már csak az érinthetetlen, vad természet sajátja; betondzsungelek mélyén plázázgató pocsolya-tündérkék smink s pasztellszínekké folynak szét, mert képtelenek voltak megtanulni az egyetemes, emberi leckét: a lelkeddel is láss, ne csupán szépségeket ajnározó szemeiddel.

A szemek hűsítő, friss mélyéről jégvirágos neszek törnek elő; szivárványok boltíve alatt kellene háborgó, önmagával is viaskodó lelkem elektronjait megnyugtatni s tán újból összebékíteni. – Most még egymásba gabalyodó, burukkoló galambok üldözik sivár-tanyás háztömbök szomszédságában a büszke fényt. A nap önmagát megalkotó tájfestőnek mutatja magát melyre összekarmolt csillagokat rajzol büszkén az éjszakai, céda ég!