ALKALMI TURISTA?

Buránszkyt nem lehetett tipikus sofőrnek nevezni. Anno a hetvenes-nyolcvanas években még teljesen megszokott volt, hogy valaki akár arra is hajlandó volt, hogy típusmódosítást kérve lecseréltesse más színűvé a karosszeriát, vagy az autó gumiabroncsait. De hát az idő változnak! Mondhatnánk! Azóta eltelt közel harminc évben, jöttek-mentek az újabbnál esztétikusabb, és hihetetlen csúcsteljesítményes autócsodák, melyeket egyre nehezebb volt teljesítményileg kordában tartani. Minél nagyobb volt a teljesítménye egy adott típusnak annál kínzóbb erőfeszítésbe kerülhetett stabil egyensúlyban megtartani akár még a szervokormány segítségével is!

– Édes fiam! Előbb türelmesen nézzük meg, jön-e itten valamerre vonat, és utána bőségesen elindulhatunk! – adott türelmes utasítást az öregedő aggastyán vezetési oktató Buránszkynak, aki – bár nem volt forró, vagy önfejű sohasem tartotta magát olyan ostobának, és meggondolatlannak, hogy ne keveredjék felesleges galibákba.

Az öreget – ideje korán -, nyugdíjaztatása pillanatában érte utol a végzetes kimenetelű szívroham.

Ha az ember az Egyesült Királyság területére téved, de mondhattuk volna Ausztrália partjait is jócskán illik meggondolnia, hogy miként, és hogyan üljék autóba. Ugyanis bizonyos angol-száz országokban még előnyt élveznek néhol meglepően furcsa, és szokatlan közlekedési szabályok. Többek között ilyenek például azok, amikor balra tartás véget az illető autósnak kötelezően illik a főútvonal bal oldalán haladni, és jobbról előzni, - amennyiben a helyzet úgy kívánja. De a leghatározottabb mértékben szigorúan tilos bárminemű fogalmilag fenntartott pozíciót felvenni, mely az egész forgalmat akadályozza, rosszabb esetben totálisan megbénítja.

Buránszky már saját visszapillantó tükrében észlelte a szigetország furcsaságait, amikor csak arra a kisebbfajta meggondolatlanságra vetemedett, hogy volán mögé ült. Előbb igyekezett olyan gondosan beszíjazni magát a biztonsági övvel, hogy az már szinte a fojtogatással volt egyenértékű. Biztos, ami biztos alapon kalkulált. Elvégre, ha frontális baleset következtében nem nyílik ki a légzsák, legalább nem repülhet ki a szélvédő ablakon. Nem igaz?!

Egy meglehetősen dühöngő, céklavörös teherautóvezető mérgelődött mögötte, és ette a kefét, miközben angolos tájszólással mindenféle kacifántos, obcén ordibálásokkal, bekiabálásokkal kívánta megzavarni elsősorban Buránszky lelki nyugalmát, aki egy csöppet sem zavartatta magát; kedvesen, mondhatni higgadt közvetlenséggel, és kedvességgel visszaintegetett az időközben nemzetközi jeleket mutogató, jócskán felbőszült autósnak, akinek – mondani sem kell -, ott helyben majd leesett az álla, hogy ennyire előzékeny, és udvariasan idióta emberrel valószínűleg még életében nem találkozhatott. Annak ellenére, hogy Buránszky vagy ötven közlekedési szabályt szigorúan megsértett továbbra is a forgalommal komfortosan megegyező, ám ellentétes sávot választott utazásához, így nem meglepő, hogy a szigetország lakói előbb-utóbb közutálatnak tették ki.

A vadonatúj Aston Martin luxussportkocsi kormánya mögül egy meglepően elegáns, márkás öltönyt viselő, tipikusan angol úriember lépett ki. Illendően előbb megigazította a visszapillantó tükrében nyakkendőjét, és frizuráját, hogy minden makulátlan pompában állhasson rajta, akár egy milliókat összekereső férfi divatmodellen.

– Segíthetek valamiben kedves uram? – kérdezte hűvös, visszafogott angolsággal. – Úgy látom kisebb gondjai támadtak a közlekedési szabályokkal.

Buránszky főként a szláv nyelvjárásban volt otthon, és már eget-földet elátkozott magában, hogy annak idején nem az angol nyelvet preferálta. Mivel más ötlete hirtelenjében nem igen támadt elhatározta, hogy megérteti magát, akár kézzel-lábbal is. Pár szót már így is volt szerencsére hallani, bár – meglehet -, hogy szitokszavak lévén azokra a szavakra nem illett az udvariasság jelző.

– Nocska, nocska! – felelte. Ami az nem szóból, és a szlovák származékszóból tevődött össze, és körülbelül annyit is jelentett, hogy ,,köszönöm szépen, de megoldom egyedül is!”

– Amennyiben bármire szüksége volna nagyon szívesen segítek Önnek! – az üzletemberforma úriember ennél segítőkészebb, és készségesebb már nem is lehetett volna – gondolta Buránszky. Legalább is sokkalta barátságosabbnak mutatkozott mint azok az ádáz elvetemültek, akik kígyót-békát kiabáltak rá, miközben megpróbált csetlő-botló ügyetlenséggel sávot váltani, de használta legalább az irányjelzőt is.

– Nocska, nocska! Detreme! – felelte.

A másik alig értett valamit az egészből. Vissza szállt a luxus sportkocsiba, és alig öt perc alatt már el is tűnt a belvárosi kavargó sokadalomban.

A belvárosban már ideje korán szinte mindig dugóval, vagy torlódással kellett számolni, még akkor is, ha a legtöbben a külső kerületekben hagyták autóikat, és inkább a tömegközlekedési eszközöket vették igénybe. Valamelyik elvetemülten ordibáló, és közben pulykavörösen olaszosan gesztikuláló autós egyenesen majdnem keresztre feszítette a szinte semmiről sem tehető Buránszkyt, aki – még szerencse, hogy semelyik angol káromkodásban nem volt járatos -, kedvesen, szélesen mosolyogva integetett mindenkinek, aki elküldte máris melegebb éghajlatra, avagy kedves édesanyját emlegette persze idegen nyelven.

Egy másik autós mutatóujjával körkörösen körözni kezdett feje körül így jelezvén, hogy Buránszkynak vélhetőleg elmentek otthonról, vagy kisebb elmebetegségben szenved. Ő most is kedvesen integetett, mosolygott, és még akkor is halál nyugodt maradt, és megőrizte fogalomnak számító kedélyességét, amikor egy utcai bobby járőr közelített felé.

– Helló Sir! Hogy van? Nem látja mit művel ember?! – s bár hangja kimért volt, és angolosan tapintatos, mégis érezni lehetett, hogy kis híja sem sok, és ott helyben akár még torkon is ragadhatja szegény Buránszkyt.

– Nocska, nocska! Demerol! – felelte Buránszky, mint aki mindennel tisztában van, és persze mindennel meg van elégedve.

Az angol járőrnek fogalma sem volt, miként magyarázhatná el egy angol nyelvet nem beszélő turistának, hogy az útiránnyal merőben ellentétes dolgokat csinált, és ezért kisebbfajta közlekedési káoszt okozott. Vállára szerelt URH-rádióján máris beszólt a központba, hogy küldjenek egy szaktolmácsot, aki ha kell, és szükség van rá kézzel-lábbal is sikeresen képes megértetni magát, és legfőképp azt, hogy itt súlyos szabálysértés esete forog fenn. A fürgén mozgó, molett uraság aki összekoccant egy másik gálánsabb úrral máris érdeklődve, szemlátomást kíváncsi, érdeklődő tekintettel kezdett el Buránszkyra pislogni, és egy ideig – jobb dolga nem lévén -, bámulni, hogy vajon a közbiztonság őre miként értetheti meg magát egy idegen nyelvet egyáltalán nem beszélő emberrel?

Mivel Buránszkynak semmi kedve sem volt várakozni egy óvatlan pillanatban, amikor az angol járőr nem nézett oda, és éppen arra készült, hogy egyszerre több bírságot is megír az óvatlan idegenajkú autósnak egy kedvező alkalomban fogta magát, és ahogy eddig forgalommal ellentétesen megindult autójával a belső sávban a Buckingham-palota irányába. Hogy is vehette észre, hogy sárvédője könnyedén, akár egy krómozott balerina bekunkorodott, és leffegni kezdett az első két kerék között. Persze Buránszky hallójáratai tökéletes egészségnek örvendtek, és mégis nem tudta mire vélni azt a fémesen csikorgó, irritáló hangot, melyet egy megsérült sárvédő képes okozni, ami egész álló nap húznak-vonnak a kocsikerekek. Emellett abban a kivételes megtiszteltetésben volt része, hogy még az angol járőr szirénázó autója is kísérte.

Személyi sérülés legfeljebb a többi autóban történt. Nem sérült meg senki. És ha kárbejelentő lapot kellene adni azt is tudna, bár igaz magyar nyelven.

Mivel már déli tizenkettőt mutatott a Big Ben toronyórája, és a búsan kongató hang is kellemesen a fülébe csengett. Eldöntötte, hogy itt az ideje megebédelni. Benyúlt a kesztyűtartóba, és gondoskodóan előbb megterített, és hófehér selyemrongyot tett az ölébe, össze ne koszolja magát, majd kivette a jóféle, búzában gazdag rozsos cipót, melléje tette a paprikás szalámit, ami még az otthoni disznóvágásból maradt hátra, és egy jóféle nagy szemű, eredeti makói vöröshagymát, és máris jóízűen falatozgatni kezdett.

1. Erzsébet angol királynőnek szokásává lett, hogy egy kis felfrissítő kocsikázást tegyen a városban. Persze minden udvari alkalmazott, és a teljes fős személyzet is szigorú utasítást kapott, hogy mivel hétköznap van ezért a lehető legminimálisabban korlátozták csupán a közforgalmat, és ha másként nem megy és a díszes hintó kissé ormótlannak, vagy nagynak mutatkozik a szűkösebb utcákba való behajtáshoz – mert a királynő valósággal rajongója volt mindennemű csokoládé édességnek -, akkor mivel minden Windsornak kötelessége volt jól megtanulnia lovagolni a királynő bátran akár lóra is pattanhatott, hogy kedvenc csemegéit beszerezze.

Miközben Buránszky éppen a jóféle kolozsvári szalonnát szeletelte gusztusosan apró csíkokra, hogy aztán a szalámival, és a hagymával a nagyalakú kenyérszeletre tegye észre se vette, hogy egy idősebb nénike totyog át a járdán, és egyenesen az ő kocsijához megy. A nénike kedves, közvetlen volt, és fejkendőt viselt viharkabáttal, mert az angol időjárásban az ember sosem tudhatja mikor kell el egy esernyő, vagy mentőmellény.

– Hello Sir? Hogy érzi magát? – kérdezte kedvesen.

Buránszky kicsit zavarba jött – vélhetően a hagyma és szalonnadarabkák apró falatjai miatt a szája szegletében, de hát mostanság megszokhatta, hogy majdnem mindig akartak tőle valamit.

– Nocska, nocska! Nyet! – felelte, hátha megérti az idős hölgy, hogy köszöni szépen, de nincs semmire szüksége.

Az idősebb hölggyel többen is voltak. Afféle inkognitóban utazó inasfélék, akik bizonyára lesték minden óhaját, ha úgy fordulna a helyzet, hogy kívánságaival áll elő. Megpróbálták elmutogatni, hogy tekerje csak le nyugodtan kocsijának ablakát, hogy beszélgessenek kicsit. Mit volt mit tenni! Buránszky engedett a kérésnek, és kicsit gyanúsan méregetve az egybegyűlt kisebbfajta sokadalmat letekerte kocsija ablakát.

Mivel az idős nénike már észre vehette, hogy újsütetű barátja egy kukkot sem beszél angolul, ezért intett az inasainak, hogy segítsenek bevontatni autóját egy garázsféleségbe. Emellett, mint jó vendéglátó házigazda szeretettel meghívta egy kis villás ebédre! Könnyű, de frissítő!

– Nagyon örvendek a szerencsének kedves uram! – felelte kimért udvariassággal. Buránszkynak is feltűnt, hogy az inasok többsége mélyen meghajol a bizonyára tekintélyt parancsoló idős nagymama előtt, aki meglepő peckességgel szállt vissza a hintójába, amint végzett.

Egy inas mellette maradt, és igyekezett mutogatva megértetni vele, hogy a szigetországban – bármennyire is furcsa, de balra tartás van -, és ha nem akarnak a rendőrségen, vagy a Scotland Yardon vendégeskedni akkor ideje lesz, ha rá hallgat, és betart bizonyos elementáris szabályokat.

Az inas indexelt, és a balra tartás szabályait követve megindultak a forgalomba, ami az idő előrehaladtával egyre inkább nőtt, és úgy tűnt minden résztvevőre kicsit feleslegesen rátelepszik.

– Bizonyára hallott már a Trafalgar-térről kedves uram? – kérdezte az inas. Buránszkynak már régen megfájdult a nyelve, és nem is próbálkozott azzal, hogy bárkit meggyőzőn arról, hogy nem érti a nyelvben rejlő lehetőségeket, így kedvesen bólogatott, és szinte mindig igyekezett mosolyogni. Elvégre abból csak nem lehet gond.

Az inas máris elvezette a kocsit a Buckingham-palotához közel álló minden komforttal, és eszközzel felszerelt garázsműhelyek egyikébe, ahol úgy ragyogtak a különféle autóápolási eszközök, mintha csak vadonatújak lettek volna. Mesteri könnyedséggel tolatott be, és miután ezzel végzett elmutogatta Buránszkyt, hogy kövesse őt a palotába.

Mivel Buránszkynak fogalma sem lehetett arról, hogy hol van, és bár tanult történelmet valahogy még életében nem látott kastélyt, és palotát így sokkal inkább a népmesékre hagyatkozva azt képzelte, hogy meglehet ez nem is vele történik, hanem valaki mással.

Átvágtak a rózsalugasokon, melyeket a királynő különösen kedvelt, majd elhaladtak egyszerre több márványból kifaragott szökőkút mellett is, aminek vizében kedvükre rózsaszín flamingók fürödtek, majd amikor már a palota egyik ajtójánál megálltak az inas igyekezett csendet inteni a kezével, és hófehér kesztyűs ujjait tüntetően saját ajkaira tapasztotta, így jelezvén a megilletődött Buránszkynak, hogy itt szigorúan csöndben kell maradni!

Buránszky úgy tanulta odahaza, hogy egy házban mindig muszáj levenni a lábbelit, nehogy feleslegesen összekoszolja a szőnyeget, vagy a tisztaságot megsértse. Így levette mind a két cipőjét, és a palotai személyzet általános meghökkenésére kényelmes, és jó meleg zoknijában ügetett át az inas után egyenesen a díszes étkezőhelységbe, ahol az angol ladyk, és lordok úgy néztek rá, mint valami különös földönkívülire, aki egy másik bolygóról érkezhetett.

Így történhetett, hogy annyi viszontagság közepette a kelekótya Buránszky még az angol királynővel is találkozhatott, és eltölthetett vele egy kellemes ebédet anélkül, hogy felesleges szavakkal bárkinek meg kellett volna magyaráznia, hogy ki ő, és mit keres az Egyesült Királyságban?