MEGALKUVÓK METAFORÁJA

      
Lezuhant éjjeli maszkká omlik a kísértet-sötét. Vizuális öntörvényével még körbejár a rátarti, büszke fény míg a pozitív értetlenség hangulata izzik a balzsamos, nyáresti levegőn. Látható ember-függönyök fedezéke mögül kíváncsiskodó, alamuszi szempárok leskelődnek; ismerős tettesei hiányos öltözetű, romantika-pillanatoknak.

Árnyék-karneválbőrben, mint vágy-fantáziák szolgáló őrszemeiként virrasztanak foszforeszkáló leopárdszemek. Fekete fedezékben, mintha óvóhelyen ülne minket vigyáz egy piszkos-szívű gipszgalamb. Lézeralagutak titkos antennáin át felfedező kalandokat élhet át önmagában megmaradt, örök gyerek. A totális előadás képzelete már régen mindenki fejében ott van.

Otthon-felejtett iránytűkben jó volna útmutatást találni; vajon mindannyian jó irányba megyünk-e? Rózsák sokezer éves, ádáz szerelmi csetepatéja csupán császármetszésű abortusszal érhet véget. Ha már mindenki átjutott a tű fokán Bábelek ostoba korát hasztalan mérlegelnie. Koordinátarendszerbe ismét beleszorult sejtek titkosított Morze-párbeszéde; feszengve is küzdve-törve a jobbra hogyan kellene továbbmenni valamerre?

Eklektikus, kakofóniás nyugtalanság zörögve koppan még hűséges rab-szívek börtönfalán. Hitványnak becézett, méltatlan visszavonulás is hamar kimúlik. A nyüzsgő apokaliptikus nyár szilánk-résein egyelőre a romantika mindensége dorombol: önmagát emésztve jóindulatún. – A külvilág megalkuvó metaforája már nem számít, ha pillanatok értékes súlypontjait percek tiszavirágnyi leheletében pontosan átérezzük.

Gyötrető Halál, félelmetes odakinti Lét s a kettő közötti válaszutak rés-koorinátáin a sebezhető ember még most is bátorságában gyáva s bizonytalan…