FÉL-KARAMBOL

A kocsi egy jókorát bukfencezett mielőtt végleg lefordult az aszfaltútról aztán az árokba borulva a hátán megállt. Hátsó kerekeiből erősen felcsapott a sár a még járó motor szánalmas következményeként.

Magas, kissé kövérségre hajlamos, erősen kopaszodó, vérző homlokú férfi próbált kiszállni belőle úgy, hogy minden megmaradt erejével igyekezett felfeszíteni a péppé roncsolódott karosszéria ajtaját. Minden lélekjelenlétével azon volt, hogy megőrizze higgadtságát és hidegvérét, mert logikusan akart gondolkodni, és mert mindig is tisztában volt vele, ha nagyobb érzelmi megrázkódtatás éri rendszerint agyában sokkal inkább a veszély érzékelése, és a rettegő félelem veszi át a stafétabotot, semmint a józanul megfontolt értelem!

Cipője csoszogott a cuppogós sárban, mert a múlt éjszaka is rengeteg eső esett, és ezért szinte lehetetlen volt biztonságosan haladni az adott mellékútvonalakon is; azonnal tudta, hogy jó volna valami megbízható segítséget kerítenie, hiszen baleset bármikor történhet az emberrel, és ehhez hasonló esetekben minden másodperc életmentő lehet! Egy pillanatig erősen töprengett, majd a fűben talált vastörmelékkel, mely egy rúdhoz hasonlított rájött, hogy a másik ajtót, az anyósülés felőlit – melyben barátnője beszorult -, minden igyekezetével ki kell feszítenie! Az autóroncs közelébe lépett, majd feje fölé emelte a husáng szerű, ormótlan vasrudat és teljes erejéből nekivágta az összeroncsolódott ajtó egyik nyílásába, ahol még láthatott egy aprócska résnyi, kisebbfajta lyukat.

Nem érdekelte az, ha látja, vagy figyeli valaki ügyetlenkedését. Egyetlen dolog volt számára a fontos: remélhetőleg épségben kijuttatni szívszerelmét, aki ez idáig egyetlen hangot sem hallatott magáról!

,,Vagy pánikba eshetett, vagy ami még rosszabb elvesztette az emlékezetét!” – gondolta át a történteket, és minden fontos, apró részletet igyekezett önmaga elé idézni, hogy valójában a balesetük hogyan is történhetett.

Azzal nagyon is tisztában volt, hogy mindketten enyhén fáradtak voltak. Barátnője éjszakai előadás után ült volna a volánhoz, de ő udvarias-kedveskedő gesztusként gavallérok módján felajánlotta neki, hogy hazaviszi, és majd ő vezet! Aznap kissé szőrszálhasogatóbb, és nyűgösebb volt barátnője, mint eddig bármikor.

Azt mondta, hogy ég a vágytól, hogy végre édesanya lehessen, és ez az egyetlen élete végéig szóló, testhezálló szerepre készült – gyakorlatilag -, egész életében.

- …Egyszerűen megáll az eszem tőled! Érted! – fakadt ki már amikor hazafelé tartottak a kocsiban. –Miért kell neked megnehezítened a természet dolgait is?! Hiszen csak szex az egész! – kérdezte tőle, és a fiatal férfi azonnal érezte, ekkor barátnője mindig egyenes és határozott választ vár el tőle! Csak semmi mellébeszélés!

- Édesem! Kérlek ne veszekedjünk! Ilyenkor talán mindketten teszünk, és mondunk olyasmit, amit előbb, vagy utóbb, de mindketten meg kell, hogy bánjunk! Én is szeretnék apuka lenni, és biztos vagyok benne, hogy fantasztikusan sugárzó boldog, talpraesett anyuka lennél!

- Eddig rendben is volna! Most jön a de-szöveg!

- Nézd! Tudod beszéltünk már róla, hogy a gyerekkorunk sok esetben már előre meghatározza azt, hogy valójában milyen felnőttek is leszünk!

- És?! – nézett rá úgy, mintha először látná, teljesen érthetetlen bociszemekkel.

- És sajnos az én gyerekkoromban bármennyire is furcsán hangzik, de történtek bizonyos nagyon szomorú dolgok, amiktől bizonyos intimebb helyzetekben különösen, és furcsán reagálhatok, mert nagyon megvagyok ijedve! Hogy is fejezzem ki magamat? – megdörzsölte veszettül verejtékező homlokát miközben óvatosan sávot váltott, és kiszeretett volna kerülni a közlekedési szabályoknak megfelelően egy csigalassúsággal vánszorgó teherautót.

- Folytasd csak! – kérlelte a másik!

- Szóval úgy fest a dolog, hogy a számodra hőn áhított szex egy kissé komplikált lesz, már ha… lesz!

-Te most hülyéskedsz velem, igaz-e?! Hát tudod te, hogy mennyit vártam arra, és ábrándoztam, hogy végre kifogok magamnak egy normális hapsit, és akkor tessék te is azonnal ki akarsz velem szúrni!

A férfi igazság szerint mindig jó előre igyekezett elkerülni a szócsatákat, és a fölösleges vulkánerejű konfliktusok láncolatát! Ez természetesen nem azt jelentette, hogy gyáva lett volna szembenézni az adott problémákkal, melyeket mindig az élet szab meg az egyes embereknek, de úgy vélte, hogy miután kissé problémás gyerekkora már éppen elég lelki sebeket tartogatott – melyek aztán sohasem tudtak megfelelően behegedni -, éppen ezért vagy nem kiabál, vagy inkább olyan elszánt csöndpózt vesz magára amekkorát csak bír!

A fiatal hölgy is konok makacsságba kezdett, és mereven bámulta a maga előtt elterülő útszakaszt; mintha szemlátomást szuggerálta volna, és titkon abban reménykedne, hogy nemsokára mind együtt hazaérhetnek, és kedves gyöngédség mellett egymás karjaiba vackolódva töviről-hegyire megtárgyalhatják ügyes-bajos gondjaikat!

- Nézd csak édesem… - próbálta nyolc-tíz perc múltán újból megtörni a csendet a férfi. – Én őszintén sajnálom, hogyha úgy érzed csalódást okoztam, de ha megpróbálhatnánk nyugodtan, és felnőtt emberek módjára átbeszélgetni a dolgokat, akkor esetleg talán sokkal közelebb juthatnánk a megoldáshoz! Te mit gondolsz?! – nézett a vezetőülésben mereven maga elé bámuló fiatal nőre.

- Azt csinálsz, amit csak akarsz! – könnyedén megrántotta vállát, mintha egy újabb pitiáner szöveget adtak volna neki.

Néhány pillanattal később a vérző homlokú férfi már az autóroncs mellett térdelt, és minden lelkierejét összeszedve egy vasfeszítő rúddal azonnal igyekszik – látszólag teljesen hiábavalóan -, hogy egyetlen kedvesét biztonságban, és épségben kiszabadíthassa az autó fogságából.

- Édesem! Bocsáss meg, hogy konok, és makacs voltam! – motyogta bele a levegőbe. –Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek, csak néha nagyon nehéz kimutatnom az érzéseimet, de ez inkább az én hibám!

Néhány perccel később érezte, hogy a  nagy vaskos rúd, mintha emelkedne, és az összeroncsolódott vezetőülés ajtaja kijön a helyéről; barátnőjét szerencsére a felfúvódó légzsák megmentette, mert tompította az ütést, és a zuhanást is, amint a kocsi párszor átfordult tengelye körül.

Óvatosan megfogta törpe lábacskáit. Hányszor emlegette barátnője, hogy valósággal utálja, hogy csak százhatvannégy centi lett eredeti magassága, és így sohasem kaphatott főszerepeket, és be kellett érnie a mellékszereplőknek járó fél, vagy egyszavas kis szösszenet szövegekkel.

A férfi amilyen óvatosan csak lehetett húzni kezdte a két törpe végtagot, és azon imádkozott, hogy ne folyon a benzin, mert akkor elegendő egy kisebbfajta szikra és mindketten azonnal a levegőbe repülnek!

- Édesem, drágám! Nem lesz semmi baj! Megígérem! – nem tudhatta, hogy a fiatal nő valójában eszméleténél van-e vagy nem, mert hangot, gyenge szuszogást alig hallott.

Látta, hogy egzotikus, kifejező arcán egy-két zúzódástól, és felszíni horzsolástól eltekintve semmi jel nem utal rá, hogy komoly baj lehetne, de az is lehet, hogy belső vérzése van, és azt sürgősen el kell látni!

Lefektette a roncstól biztonságos távolságban a fűben, és mivel jobb ötlete nem akadt megkezdte óvatosan a mesterséges újra élesztést; ahogy tanulta még az egyetemen!

Szétnyitotta a nő ruháját, és vigyázva arra, hogy a bordáit ne törje el szívmasszázst igyekezett alkalmazni rajta, majd három dörzsölést követően szájába fújt, hogy a szívizom is levegőt kaphasson! S bár nem sokat értett az azonnali elsősegélynyújtáshoz, azt érezte, és tudta, hogy nincs vesztegetni váló ideje. 

Már rég megbánta, hogy egy ostoba veszekedés miatt ekkora tragédia támadt szűkebben vett környezetében, és most kínzó, pokoli lelkiismeret-furdalást érzett, amiatt, hogy mi történik akkor, ha kedvesét is el kell veszítenie, mint annyi más számára fontos, nélkülözhetetlen szeretetét.

– Hallasz engem édesem? – megpróbálta kitapogatni a pulzusát, amíg a mentők oda nem érnek. Vékony, kis karja szinte élettelenül feküdt mellette, és látszólag semmire se reagált. Óvatosan megfogta mutató, és középső ujjával a kicsiny csukló részt, ahol a csukló, és kéz egymással találkozik, és csöndesen hallgatózott. „Ha van néhány lüktetés az ugye jót jelenthet? Ugye akkor még nincs veszve semmi remény?” – törte a fejét, és töprengett.

A mentők valamivel negyed óra után érkeztek vijjogó szirénákkal, és hordággyal. Az egyik mentőstiszt igyekezett megnyugtatni, hogy a hölggyel minden rendben lesz. Még szerencse, hogy nem pazarolta el az időt, és azonnali szívmasszást alkalmazott. Gyorsan hordágyra tették, majd vijjogó szirénával megindultak egyenesen a kórház felé.

A férfi nem tudott dönteni. Mert ha a szívére hallgat zokszó nélkül bemegy kedvese mellé a kórházba, hogy minden percben vele maradhasson. Ellenben, ha a józan ész diktálta szabályokra hallgat talán jobb lenne megvárnia a rendőrséget, hogy mit mondanak a baleset körülményeiről. Talán az is lehet, hogy valamelyik fél óvatlan figyelmetlensége miatt történhetett a tragédia. Viszont mi történik akkor, ha elhagyja a helyszínt? Lehet, hogy őt is előveszik, vagy ami még rosszabb valóságos hajtóvadászatot indítanak majd ellene?!

Mivel jobb indok nem jutott eszébe benyúlt az egyik mellényzsebébe; előhúzott egy jegyzetfüzetféleséget, és beleírt néhány sort, ha keresnék majd a kis cetlit az autóroncs mellé tette jól látható helyre. „Kissé ostoba ötlet – gondolta, de még mindig jobb, mintha egyenesen őt hibáztatnák, vagy ártatlanul megvádolnák!

Leintett egy éppen arra járó autóst, és megkérte, hogy vigye el a legközelebbi kórházig ott már tudni fogja a járását. Az autós kissé hitetlenkedve meredt rá, de megtette, amit kért tőle. A benzinköltségen pedig előbb-utóbb majdcsak megosztoznak.

– Hallja-e maga aztán nagy zűrbe került? Csupa vér az inge! Biztos jól érzi magát?! – nézett végig rajta a gyanútlan autós.

– A barátnőmet érte sérülés. Kirepült az autóból, mert balesetünk volt! – felelte amennyire csak tudta hidegvérrel.

– Te jó ég! Őszintén sajnálom! Hol van most a barátnője?

– Éppen most mennék hozzá a kórházba, ha kicsit gyorsítana! – kicsit mérges hangja azonnal megintette, hogy legyen résen. Mégis, aki ennyire bagatell, és a tragikus helyzethez képest ennyire ostoba kérdéseket tesz fel – úgy érezte -, meg is érdemli, hogy elnyelje a tudatlanság mocsara.

– Én mondom magának az egész közlekedési infrastruktúra egy nagy kalap szar! Mindenütt építkezések, meg dugó dugó hátán! Ráadásul senkinek se jó! A vétlen emberekkel is naponta hasonló dolog történik, akárcsak magukkal. – valósággal be nem állt ijedtségében a szája, amíg a kórház kapujáig el nem értek. A férfi kiszállt az autóból, és megköszönte a fuvart.

– Mennyivel tartozom a benzin miatt…? – első az illendőség. – gondolta.

– Nem tartozik semmivel kedves uram! Őszintén kívánom, hogy minden rendbe jöjjön a barátnőjével! – becsukta a kissé rozsdásodásnak indult kocsi ajtaját majd elhajtott a koromszínű éjszakában.

A férfit úgy tájékoztatták, hogy barátnőjét átvitték az intenzív osztályra, mert meg kellett sürgősen operálni. „Miért nem volt képes legalább éppen ma betennie a zsebébe a mobilját?” – tette fel magában a kérdést. „Állandóan csak arra gondol, hogy valami baj történhet, és akkor tessék!”

Azonnal a recepcióra ment, és megkérdezte az ott ügyelő egyik beosztott nővért, hogy egy fiatal hölgyet nemrég hoztak be, és operáltak meg, mert autó balesete volt. A rokon vagy hozzátartozó résznél annyit mondott, hogy a vőlegénye. Persze a nővér szempontjából nyugodtan mondhatta volna, hogy a férje, hiszen már vagy négy éve intenzíven együtt éltek.

– Átvitték az intenzív osztályra! Előbb felmegy a lépcsőn, majd jobbra fordul, és már ott is van! – életunt mondata közönyösségről árulkodott.

Megköszönte, majd azonnal felrohant az emeletre, és meg is találta azt a kórtermet, ahol számos betegágyon feküdtek öregek, és fiatalok egyaránt. Mintha a hányingerkeltő szag is olyan halálközeli, túlvilágias lett volna. Az embernek valósággal mindig fel kellett hogy forduljon a gyomra.

Barátnője mély álomban feküdt. Egy infúziós cső árulkodott róla, hogy száradásveszély gyanús, míg a fejét valósággal úgy bekötözték, mintha kisebbfajta turbánt kapott volna. Valószínűleg nincsenek belső sérülései. Bár kívülről ezt nehéz volna egyértelműen megállapítani, nem igaz?!  Látszólag annyira békés, ártatlan, valódi angyali volt a tekintete, mint aki a legszebb álmát álmodhatta.

A férfi óvatosan elemelt egy széket az ablak mellől, amire a legtöbb látogató szokott ülni látogatási időben. halkan, és lábujjhegyen hogy ne zavarjon senkit helyet foglalt, majd gyöngéden megfogta kedvese kezét, és megcsókolta.

– Ugye mellettem maradsz?! Ugye nem kell még menned?! – nem törődött vele vajon ki figyeli, és ki nem; zöldes barna szemeiből vastagon csorogni kezdtek megbánásának könnycseppjei. Abban a percben, hogy egy eltévedt, nagyalakú könnycsepp kedvese egészen aprócska hattyúkezére hullt a férfi mintha megérezte volna, hogy a hölgynek van szívdobbanása…