ÁLMOMBAN MÁR LÁTTALAK

Jukolicsot a bejárat előtt negyvenes, hosszú, nyúlánk szinte tűntetően kedves asszony fogadta. Nem is lehet ezen különösképpen csodálkozni, elvégre Jukolicson égszínkék, elegáns öltöny díszelgett, díszzsebkendővel, egyik csuklóján tetszetős tizennyolc karátos kis arany karlánc fityegett, és mindig makulátlan arcához a naponkénti borotválkozást is beiktatta.

– Jaj, annyi örülök Főnök úr, hogy el tudott jönni! Parancsoljon, csak tessék! – áradozott a hölgy, akin valamiért hattyúfehér csipkés garbó volt, és legalább egytonnányi arcfesték. Legszívesebben rögvest megindult volna előtte, de Jukolics máris leintette: – Kérem! Hölgyeké az elsőbbség! A hölgy annyire meglepődött, hogy észre se vette füle tövéig tekintélyesen elpirult, és ha még pukedlizett volna egyet bátran bárki beláthatott volna tetszetős kis fehérneműje alá is. Furcsa terpesztett járással közlekedett, ami meglehetősen szokatlan volt – főként azok számára, akik a hölgyet követték. És – bár parfümje márkájával valószínűleg semmi hiba sem volt, mintha óhatatlanul is körbe vette volna egész lényét valami irritáló testszagféle, mely a vonzalom fokozódására erőteljes illlatanyagokat kezdett magából árasztani.

Megállt egy percre a díszes dupla ajtó előtt, melyet nemrégiben restauráltak, és meglátszott, hogy az építtetők, és az építészek is remek munkát végeztek. Mint másutt itt is az anyagi tőke hatalma volt a jelszó. Minél hatékonyabban modernizálni, és fejlődőképesen megújulni, hiszen minden befektető csak nyerhet a bolton, ha minél nagyobb tömegű közönséget képesek becsábítani.

– Tessék parancsolni kedves főnök úr! – hajlongott előtte. Érezte hogy még soha életében nem tett rá ilyen hatást a férfias vonzerő. Bár eddig vélhetőleg csupán olyan férfiakkal találkozott, akiknek mohó szexuális vágyát kitudta egy-egy görbe éjszaka erejéig elégíteni.

Sakknégyzetekre hasonlító, márványpadlós terembe léptek, ahol – többek között -, helyet kapott egy felhangolt, és modern koncertzongora, amit máris használatba vett egy tehetségesnek mondott zongorista, akinek vélhetőleg pár százezer forintot csak azért fizettek a közös költségvetésből, hogy az estére hangulatosan szórakoztassa az egybegyűlt különlegesen exkluzív vendégsereget.

– Nagyon szépen rend behozták ezt az autentikus termet is! Fantasztikus az akusztikája! – dicsérte meg a látottakat Jukolics. – A rejtekajtókkal mi a helyzet?

– Parancsol?! – vonta fel kiszedett, és most tetovált szemöldökét a hölgy.

– Azokra az ajtókra, kijáratokra gondolok, ahol a művészek észrevétlen tudnak közlekedni anélkül, hogy a lelkes rajongókkal találkoznának.

A hölgyön meglátszott, hogy fogalma sincs erre mi lenne a helyes válasz, így jó pár percet igénybe vett mire megszólalt.

– Hát a helységnek két bejárata van, és amire ön gondol kedves főnök úr a művészbejáróval azonos. – kereste a szavakat, mintha nem is ő mondta volna ki őket, sokkal inkább egy beprogramozott gép.

Jukolics egyetlen legyintéssel elintézte az egészet. Tett néhány keresetlen lépést a teremben, mintha elvesztett volna valamit, amit mindenáron szeretett volna megtalálni. Kicsit közelebb ment a zongorához, és elmélázott, míg a negyvenes hölgy hűséges palotapincsiként továbbra is a nyomában maradt.

– …Hát igen… valamikor én is nagyon szerettem volna a zenei pályára menni… Csak tudja annak idején leszólták azt, akik polgári származásuk voltak. Azok színjeles bizonyítvánnyal se mindig mehettek egyetemre. – hangjából vízesésként áradt a szomorúság, és az érett önmarcangolás.

A hölgy nem tudta mit is felelhetne erre így inkább hallgatott. Jukolics kis idő múltán szólalt meg megint:

– Ha jól látom minden tágas ablakon csak úgy árad be a fény, és nagyon ötletesen alakították ki a terem berendezését. Itt bátran akár el is lehet vegyülni, ha az ember szeretne egy kicsit egyedül maradni. – csak most figyelt újra a bárgyúan, éretlenül vigyorgó hölgyre, aki még mindig mellette ácsorgott. – Tud valamilyen hangszeren játszani?

– Sajnos főnök úr ez kimaradt az életemből, mert tizenkilenc voltam, amikor már pénzt kellett keresnem, hogy eltartsam önmagam!

– Oh! Elnézését kérem, hogy felhoztam! Talán az ember nem is az álmairól mondd le egészen egyszerűen csak megpróbál alkalmazkodni adott környezetéhez. Ön hogy gondolja?

– Teljes mértékben egyet értek a főnök úr minden szavával. De ha megbocsát nekem most el kell rohannom, mert sürgős megbeszélés jött közbe! De szeretném bemutatni a kedves főnök úrnak társulatunk egyik új reménységét. – Odalépett egy közepesen magas, szinte nádszál vékony, és gyerekes arcú, angyali hölgyhöz, akinek – a többi hölgytől eltérően elegáns, romantikus kontyba volt fogva  haja, és odasúgott neki egy-két szót, mire az illető hölgy követte a hölgyet egészen az ide-oda topogó Jukolicsig.

– Hadd mutassam be az új reménységet Bárdoszky Csillát, aki nem csupán játszik, énekel, és csellózik is, de zenét is szerez, és fantasztikus érzéke van bizonyos… dolgokhoz! Elnézésüket kérem, de most már tényleg ennem kell! Főnök úr kérem! Ha bármire szüksége lenne csak szóljon a személyzetnek ők mindenben állnak a rendelkezésére. – azzal fogta magát a fehér garbót viselő hölgy, és úgy kislisszolt a teremből, mintha ott se lett volna feltűnés, vagy ünnepi felhajtás nélkül.

– Üdvözlöm! Nagyon örülök a találkozásnak! – nyújtotta ki erőteljes, szőrös mancskezét Jukolics a hölgy felé, majd amikor tenyerébe vehette az enyhén remegő, hajszálvékony kacsót finom kézcsókot lehelt rá.

– Oh, micsoda lovagi figyelmesség! – nyugtázta az udvariasságot az énekes-művésznő. – Azt gondoltam, hogy lovagok csupán a mesékben léteznek! – álomgyönyörűséges szendesége egyszerre volt nagyon romantikus és költői. Semmi túlzás, vagy nagyzolás nem volt benne. – Fantasztikus az öltönye.

Jukolics nagyon megilletődött, hiszen az első találkozás alkalmával egyáltalán nem szokták dicsérni, hacsak nem hátsó szándékkal, ám ezeket a szituációkat igyekezett kiküszöbölni.

– Hát… ö… igazán köszönöm… - bár mindig határozottnak érződött hangjában enyhe meglepettség vegyült ezt a hölgy is azonnal észrevette.

– Ugye nincs nagyon zavarban, mert én valóssággal alig kapok levegőt ebben az új típusú estélyi ruhámban. – szorította meg a kezét, mielőtt belekarolt volna.

– Ne egyáltalán, csak nem igazán szokta meg a társasági eseményeket!

– Mit gondol? Valóban kortárs műveket fognak bemutatni az újonnan átadott kis épületkomplexumban, vagy az az egész felhajtás puszta formalitás, és porhintés? – tért rögtön a lényegre a művésznő. Jukolicsnak azonnal megtetszett határozott talpraesettsége.

–Nézze kérem, ez egy nagyon komplex, mondhatni összetett kérdés ugyebár! Vegyük először is a színházi vezetőség akaratát, utána vegyük az nézők igényeit, kombináljuk ezt a kettőt össze a kiadásokkal és a bevételekkel, míg végül gyakorlatilag megkapjuk, hogy minden színháznak díjnyertes, happy enddel végződő darabokat és musicaleket kellene játszaniuk, hiszen erre kíváncsiak a nézők, és nem az elgondolkodtató, lélektani drámákra vagy irodalmi estekre!

– Látom Ön nagyon jól tájékozott szakmai berkekben.

– Igyekszem mindig felkészülni, ám valójában sokszor azt kívánnám, hogy olyan társulatot szeretnék csinálni, melyben a kortárs jelszó nem pusztán formalitás, de kézzel fogható műhelyet is jelentene, ahol a fiatal tehetségek megmutathatnák magukat.

– Megenged egy kérdést? – egy pincér ezüsttálcájáról elvett egy kristálypohárban felszolgált méregdrága pezsgőkoktélt, és csupán enyhén benedvesítette az isteni nedűvel enyhén telt vörös ajkait. Jukolics bólintott. – Miért van az, ha valaki romantikus illúziókat kerget a jövőre nézve azt az emberek többsége rögtön leírja, és bolondnak nézi?

– Ha változtatni akarsz a világ dolgain fogadd el, hogy bolondnak fognak tartani!

– Hm… bölcs meglátás! Kitől származik?

– Epiktétosz ókori görög bölcselő mondta.

– Nocsak! Egy művelt ember! Tudja kérem egyre kevesebb azon emberek száma, akik a változatosság kedvéért gondolkodni is képesek manapság, vagy csupán használják a fejüket! – bársolyos, enyhén mély hangja mintha egyszerre fogalmazott volna meg lesújtó kritikát, és ítéletet, mégis az ember óhatatlanul azt érezte, hogy ennek a rendkívüli hölgynek minden állítása igaz.

– Említették nekem, hogy remekül boldogul a hangszerekkel! Cselló mellett min játszik?

– Hát itt van mondjuk rögtön a zongora! – a hölgy odasétált a nagyalakú, koromfekete hangszerhez, mely alázatosan, és szinte tartózkodóan húzódott meg a terem közepén, ahol talán a legjobb volt az akusztika. Mivel a méregdrága zenész most nem játszott rajta a hölgy esengő tekintettel, szavak nélkül arra kérte Jukolicsot, hogy hadd játszhasson legalább pár akkordot, csakhogy átjárhassa a zene. A férfi beleegyezett.

Már az a könnyed, légiesen egzotikus mozdulat, ahogy az énekes-színésznő elfoglalta a helyét a kis fekete széken a zongora előtt mintha magába foglalta volna egész kiszolgáltatott életét; mindenkoron maximumot nyújtani a közönségnek, miközben nem létezhet boldog és megérdemelt magánélet, hiszen problémás volna a kettőt összeegyeztetni, így szükségképpen az egyikről le kell mondani. Ahogy hattyú-vékony ujjacskáit végig futtatta a billentyűzeten majd következett egy édes-bús melódia, melyet a legtöbb esetben vagy hősszerelmeseknek írtak, vagy épen azoknak, akik szakítás utáni állapotukból próbálták összekaparni megmaradt töredékméltóságukat az ember szíve önkéntelenül is belefacsarodott a pillanat halhatatlanságba.

A meghívott vendégek egyszerre mind az igéző hölgyet kezdték el vizslatni. Persze mindenki arra volt kíváncsi, hogy hogyan lehetséges úgy megszólaltatni a hangszert, hogy az a szív legféltettebb titkait dúdolhassa el? S bár mindenki megigézetten, és csöndesen hallgatott, amikor a hölgy befejezte a briliáns darabot lelkes tapsviharba kezdtek, és szinte minden tenyér echózva csattogott.

– Ez nagyon szívhez szóló volt! Ha megengedi fantasztikusan játszott. – gratulált elsőként Jukolics, amikor a hölgy felemelkedett a székről, és igyekezett megigazítani estélyi ruháját.

– Nos… igazán köszönöm! – mintha egész arca egy rendkívül fájdalmas virág lett volna, melynek valamikor régen összetaposták  gyöngéd szirmait. Ahogy esengőn, segítségkérőn ránézett Jukolicsra mogyoróbarna szemeiben még ott fénylett boldogtalanságának kristálytiszta, áttetsző igazgyöngy cseppje. – Ne haragudjon, de úgy éreztem, hogy ezt a darabot el kell játszanom, hogy megtanuljak felállni és tovább lépni!

Jukolics azonnal zsebébe nyúlt, és már adta volna a vigasztalni kész selyemszín zsebkendőjét az ebben a percben világfájdalmasan szomorú, ám annál gyönyörűbb művésznőnek, amikor a színésznő újra karjába karolt, és megkérte, hogy egy nyugodtabb helyen folytathassák a társalgást.

Jukolics nem törődve az egybegyűlt társasággal, vagy hogy a többi ember mit gondolhat róla bevezette a hölgyet saját irodájába, hogy négyszemközt lehessenek bizalmasan.

– Kérem… nyugodjon meg, és foglaljon helyet! – levetette zakóját, felakasztotta a fal melletti árválkodó fogasra, majd helyet foglalt. Nem az íróasztala mögött, ahol mindig is nagyhatalmúnak, és szinte megközelíthetetlennek látszott, most kivételt tett, és a hölgy mellé húzta közvetlen a székét.

– Ha meg nem sértem vele kérem mondja el, hogy mi bántja? – hangja egyszerre volt őszinte, és bizalmas.

A hölgy észrevett egy angyali kislány bekeretezett fényképét közvetlenül az íróasztalon.

– Gyönyörű szép kislánya van! – gratulált.

–Nos… nagyon szépen köszönöm! Tudja… már nagyon régóta nem találkozhattam vele.

– Ezt őszintén sajnálom! Nem akartam megbántani!

– Semmi probléma! – arcán gondok rendőnye vonult át.

A hölgy ránézett azzal a mogyoróbarna szemekkel, melyek úgy tűnt látták már az élet sorsdöntő boldog pillanatait, éppen úgy mint a világot megrázó sorstragédiákat, megtörölte a szemét, és kicsit törthangon belekezdett élete titkolt történetébe.

– Tudja kérem én nem voltam mindig ennyire felszínes, és kiszámítható! Azt érezem, hogy a mi szakmánk talán az egyetlen ahol megkövetelik az embertől, hogy mindig szolgálatkész legyen, és mindig mosolyogjon, még akkor is, ha egy világ dőlt össze benne, mert szakított élete szerelmével, vagy ideje korán elvesztette szüleit.

– Oh! Bocsásson meg! Fogadja őszinte részvétemet! – Jukolics érezte, hogy nem lett volna szabad félbe szakítania a hölgyet, tekintettel az őszinteség lett volna a menedéke, de úgy érezte ki kell mondania.

– Semmi baj! Tudja Jukolics úr az a baj a mostani világgal, hogy senki sem azt mondja, amire éppen gondol, - de mindenki kölcsönös hazugságban éli le az életét! Senki sem úgy viszonyul a másik emberhez, hogy tartalmas, őszinte emberi kapcsolatok lehetnek, hanem úgy, mint kaphat ettől, vagy attól a féltől. Mintha büntetés-ajándékozás pszichológiai játszmája lenne! Érti ezt?!

– Természetesen! Ha csak az én példámat vesszük! Engem mindenki körbe rajong, mert mindenáron akarnak tőlem valamit; egy második esélyt, vagy egy újabb lehetőséget, ígéretet, hogy később jobb lesz, aztán abban a percben, ahogy a többiek megkapják amit akarnak azonnal faképnél hagyják az embert, miközben senki sem töpreng el rajta, hogy hogyan is érzem magam! Már megszoktam, mégis nagyon zavaró tud lenni!

– Tudja én nagyon fiatalon határoztam el, hogy zenei pályára szeretnék lépni, és a volt tanáraimon túl a szüleim is határozottan eltiltottak ettől a foglalkozástól. Szegény apám, ha láthatott volna ma itt egész biztosan meglepődött volna, de nem esze ágában sem lett volna odajönni, és őszintén gratulálni, vagy biztatni engem, mert az érzéseit sohasem tudta kimutatni. – hangja megremegett, mint az az üveg, ami kézülőfélben van, hogy eltörjön valamilyen súly, vagy terhelés alatt.

– Nyugodjon meg kérem! A múlton nem szabadna feleslegesen rágódnunk, mert a jelen is értékes! – Jukolics legszívesebben a föld alá süllyedt volna, hogy ezeket a tudálékos szavakat mondta. Úgy érezte ennél közhelyesebben, és nyilvánvalóbban ritkán fogalmazhat. – Nem tudom, hogy apám büszke lett volna rám, ha megtudta volna, hogy többet keresek, mint ő! Mégis a szíve mélyén biztos vagyok benne, hogy egyik szülő sem akar semmi rosszat a saját gyerekének. egészen egyszerűen ösztönből féltenek, és óvnak bennünket, még akkor is, ha ez nem egyértelmű, vagy nyilvánvaló.

– Mennyire igaza van! Kérdezhetek valamit?

– Persze, csak tessék!

– Érezte már úgy, amikor beszélgetett valakivel, mintha már vagy ezer éve ismerné?

– Igen bár őszintén szólva az elmúlt évek során ez változott.

A hölgy lassan kezébe vette a kislányos fényképet az asztalról, és óvatosan kezeibe fogta, mintha egy felbecsülhetetlen, vagy éppen ritka kincset dédelgetne. – Én még most is emlékszem a gyerekkoromra, bár a felnőttek többsége kínzóan azon van, hogy minél előbb elfelejtse. Szerintem a legfontosabb korszak egy ember életében! Nem gondolja?!

– Igen, ez egyértelmű! Én sem felejtettem el nagyon sok mindent, amit talán jobb lett volna végképp kitörölni az emlékeim közül, mégis együtt kell élnem vele.

A hölgy lassan felállt, visszatette a fényképet óvatosan az asztalra.

– Nagyon jó volt egy kicsit elbeszélgetni! Remélem a későbbiekben együtt dolgozhatunk! – gyöngéd csókot adott Jukolics meglepett arcára, majd kinyitotta az ajtót, és kisétált az ismerős jelenidőbe…