A KINEVETHETÕ FÉLSZEGSÉG

Mélyen tisztelt Hölgyeim!
Nagyon szépen megkérem önöket az illendő és egyben udvarias viselkedés minden etikus szabályrendszerével, hogy – főleg azokat a szerencsésnek mondható férfiasságról, bátorságról, és egyben az elképzelt férfiideál kritériumait is betartó férfiakról szőtt gyönyörű, és egyben nagyon is idillikus álmaikat egy-egy pillanatra megkérem, szépen tegyék félre, legalább is e történet végéig.
A nagy általánosságban a hölgyek társasága – ami valljuk csak meg egészen nyugodtan, és egyszerűen, hogy mindig is előnyben részesítette az előnyös, öltönyöket, és makulátlan fizikai testalkatokat, ami egyet jelentett azzal, hogyha az illetőnek fizikai adottságai tekintetében volt valami – főleg a hölgyek számára megfogó, és szívüket kegyes rabságban tartó Adoniszi kinézet -, akkor azok a szerencsésebb urak bizonyára nagy megelégedéssel, és kitörni készülő mennyország boldogsággal nagyon is szerencsésnek érezhették önmagukat, hogy egy-egy földi paradicsomnak szánt ékkövet, vagy kincset, meghódíthattak.
Kérem tisztelettel mindazok figyelmét akik meg vannak arról a mondhatni ősi, emberi érzelem-törvényről győződve, hogy minden egyes hódításban, bókolásban, illetve a hölgy mint lelki társ kiválasztásában a férfiak hívatottak dönteni, hiszen tisztelt férfiak minden egyes esetben – vagy legalább is a esetek túlnyomó többségében a hölgyek azok a szerencsés kiválasztottak – és egyben akiknek a lelkiismeretét talán a legnagyobb fel élős döntés súlya nyomja -, akik lelki társat választanak önmaguknak, mindig aszerint hogy vajon a férfias külső jellemvonások többet számítanak -e a megítélésben mint az erkölcsi emberség, vagy az etikett bizonyos –főleg a mai XXI. században kihalófélben levő jó modor Atlantisz-szigetei!
Melya Gézát úgy kell elképzelni, mint egy átlagosnak mondható kissé túlsúlyban szenvedő, és talán éppen emiatt nagyon is kisebbrendűségi komplexusban, és enyhe üldözési mániában szenvedő barátságos, és nagyon emberséges az építőiparban dolgozó munkásembert! Aki már dolgozott az építőiparban annak már lehet arról fogalma, hogy mennyire kacifántos feladat, minden ész és értelmi tudományt kibányászni a gondolati labirintusunk útvesztőiből annak a kiderítésére hogy hogyan és mi módon, és milyen jellegű módszerekkel fogja az adott kőműves – jelen esetben Melya Géza -, fölcipelni legalább tíz mázsa súlynak megfelelő építőanyagot ( amit manapság csak toldalékanyagként emlegetnek, vagy téglaként), az adott építési területre, ha az messzebb van attól a helytől ahol a többi munkás szakember a cement, és a víz harmónia egyesülésében éppen a maltert keveri, és lapátok vízhólyag keltő tenyér-izzásában, a nyári évszak átlagos legalább ötvenfokos középhőmérsékletei között a habarcsot, és azokat a kötőanyagokat, amiktől végeredményben megáll a ház a lábán dögönyözi, és úgy kavarja, hogy az unalom végtelen lehangoltságában legszívesebben otthagyna csapott-papot és hazamenne jól behűtött sörét kortyolgatva kedvenc futball mérkőzését megnézni a tévében!
Ki gondolná, hogy Melya amellett, hogy felelősségteljesen elvégezte mindennapi kemény igás robot munkáját, ami megjegyzendő sok alkalommal inkább volt vulkáni szaunázó lehetőség, - főleg a barnulni vágyóak számára, mint paradicsomi légkör -, egyetlen soványka perc -töredékig sem panaszkodott amiatt, hogy éppen ezt ruházta rá Damoklész-kardcsapáskánt a nagyhatalmú végzet! Sőt!
Mivel valamilyen úton-módon el kellett tartania a családját, - hiszen édesapja, és édesanya már nyugdíjas korúak voltak, illetve családjáról is igyekezett minden elképzelhető kenyérkereseti módszerrel támogatva segíteni -, ezáltal minden egyes napja a kimerülés határán az alig élők felelősségének súlya alatt tengődött naponta tíz-tizennégy órán keresztül.
A főleg az átlagemberek kicsiny és valami oknál fogva mindig elégedetlen, és bosszankodó csoportja akik úgy vélekednek az emberekről, mintha csak egyetlen nagyon is összerendezett, és szervesen építkező kasztrendszer tagjai volnának hivatás, és foglalkozás szerint tagolódva, nem pedig az emberi törvény az emberség szerint, tulajdonképpen nem is igen vesznek arról tudomást, hogy léteznek emberek, akik bár keservesen megszenvedték a sors diktálta lehetőségeket, és bizonyos tekintetben az adandó alkalmakat, mégis autodidaktákká válva önmagukat fejlesztik, és képzik, hogyha esetleg a nagybetűs élet kegyelmes, és nagylelkű lesz hozzájuk a létezés ranglétrájával feljebb tudjanak emelkedni.
Éppen ezért, főleg a kezdeti munkás időkben, amikor Melya még csak nagyon egyszerű, és mondhatni csak kezdő kőműves segédmunkás volt, akkor egyesek nagyon is furcsán, és mint valami különös csodabogarat szemlélték Melya urat, hiszen az hogy valaki – jelen esetünkben épen egy talpig becsületesen dolgos, és kellőképpen szorgalmas építőmunkás segéd olvasson, és gondolkodjon olyan dolgokról irodalom, próza, és lírai alkotások zöméről, amiről egyesek úgy és akként gondolkodtak, hogy egy kőművesnek ezek pusztán csak kidobni való szórakozások, akkor nagyon is érthető, hogy Melya Géza nagy feltűnést keltett –legalább is a kezdeti időkben azzal a nagyon is egyszerű ténnyel, hogy alkoholt, és egyéb a szervezetet károsan befolyásoló italok fogyasztását messze ívben elkerülte, illetve nagyon nem szerette a cigaretta füstöt sem, éppen ezért ha volt a dolgos verejték -gyöngyöket szaporázva termelő munkavégzés közben egy-egy szusszanásnyi kis szünet azt általában Melya úr arra fordította – természetesen a szokásos ebéd és tízórai uzsonnaféleségének elfogyasztása után -, hogy művelődjek egy hangyáit.
Többen akadtak olyanok – főleg egynémely művezető, aki felügyelte, és bizonyos szakmai tanácsokkal látta el a munkásokat, hogyan és miként rakják az adott falat, mennyi maltert, és afféle kötőanyagot kell a téglák közé rakva beilleszteni, hogy az akár évtizedekig is megtarthassa az éppen esedékes téglák súlyos mázsatömegeit -, nem igazán kedvelte, hogy van egy kőműves, aki meglehetősen kilóg a kőművesek által csak baráti összeszokott közösségeknek nevezett csoportok közül.
Azért hál’ istennek, még akadtak olyan melegszívű, és mindent megbocsátó, és egyúttal teljes mértékben elfogadó öregebb, és egyszersmind bölcsebb emberek akik mindent elfogadtak, és beletörődtek abba, hogy a fiatalabb generációknak, és nemzedékeknek igen is szükségük van egyfajta kulturális és szellemi tovább fejlesztéshez, ha netán úgy hozná az élet, hogy választási lehetőséget kínálnak fel nekik a nagyon is szűkre szabott munkaerő piacon, akkor legyen gondolatuk, és fogalmuk megítélni saját megfontolt döntéseik választásait is.
Éppen ezért egy Helyes Imre névre hallgató amolyan vén róka ahogyan a köznyelv emlegetni szokta a főleg minden területen dörzsölt, és egyben ravaszul tapasztaltabb veteránokat pártfogásába vette az ifjú újonc kezdőt Melya, és meg kell említeni, hogyha Helyes úrral látták Melya urat akkor senkiben még csak a leghalványabb látszata sem merült fel annak, hogy egyáltalában valamilyen kompromittáló, tettel, avagy kínos és nagyon is galád cselekedettel kiprovokálja a művezető nemtetszését elsősorban a minden egyes esetben a bűnbak szerepét betöltő Melya úrral kapcsolatban!
Helyes Imre nemcsak, hogy beavatta a fiatal szépirodalom után erősen és hangya szorgalommal érdeklődő Melya, de még annyira gáláns gavallérnak is mutatkozott, hogy főleg azokat az antikváriumi jellegű, és elsősorban használt könyveket, amikre az antikváriumnak, avagy a könyvtáraknak már nem volt szüksége azokat készséggel Melya úrnak adta, és cserébe legfeljebb csak egy meleg tál ételt, avagy egyesek számára maga a paradicsomi megváltást tartogató egy doboz cigarettát fogadott el cserébe.
Egyéb iránt egyáltalán nem volt az probléma, hogyha Melya úr elfelejtette a cigarettát hozni, hiszen egy finom és főleg az ízlelőbimbók képzeletét is felébresztő vacsorának, vagy ebédnek ugyan melyik ember tudott – főleg a régebbi pénz nélküli időben -, nemet mondani!
Így teltek a napok a lehetőségekhez képest a nagyobb terjedelmű, és megőröltetőbb építkezéseken, ahol a szünetekben – főleg akik újonnan jöttek innen onnan segíteni -, nagy feltűnést, és bizonyos fajta megelégedett tiszteletet vívott ki meglehetősen szerény, félszeg, és afféle könyvmoly mentalitásával egy pufók arcú, és kedves barátnak mondható piros-pozsgás arcú fiatalember, aki mindenkit igyekezett a saját maga egyéni személyiségi, és jellembeli adottságai szerint értékelni, és nem attól hogy bárki hogyan is nézett volna ki.