A PERC HATALMA

– El kell mesélnem neked. Ez a különös, megmagyarázhatatlan találkozás volt eddig életem nagy eseménye. A mai napig kénytelen vagyok erősen törni rajta a kobakomat, hogy vajon miért pont így történt?! – kezdett szokásos dumcsizni vágyó beszélgetésébe a két jó barátnő közül az egyik.

A másik barátnő, akivel tíz éve találkoztak először, és rögtön megszületett közöttük a közös hullámhossz, és szinte olyanok voltak egymás számára, akár a jó testvérek, és még a kulturális kíváncsiságuk is homlokegyenest megegyezett a kis kávézóhelység másik asztalánál ült szembe vele, és kíváncsiskodni vágyó szomjúsággal itta, figyelte barátnője minden kiejtett mondatát.

Szokásukká vált, hogy – bár alig-alig tudtak nyugodt, stresszmentes körülmények között találkozni egymással -, héba-hóba, ha alkalmuk adódott mindenképpen találtak egymás számára is elfogadható mentséget arra, hogy mindenképpen összefussanak!

A hölgy, aki még kezdő, ám roppant tehetséges médiaszakembernek számított a tévézés világában szinte bájos ártatlansággal, sugárzó szemekkel öntötte ki megbízható zenész barátnőjének a lelkét. A találkozók persze mindig azonos, és szabályok szerint zajlottak. A médiaszakember hölgy rendszerint magánéletéről, bukásairól, és botlásairól mesélt a legprecízebb részletességgel, míg a bohém, és laza zenész barátnő magára erőltetett, mégis szimpatikus türelemmel igyekezett hallgatni, és alkalmakként tanácsokat is adni, hogy min változtasson!

Itt előkerültek az egyetemi, zűrös, kalandos éveik. Attól a perctől kezdve, hogy ókortörténeti szigorlaton mindketten megbuktak elsőben, mert a tanársegéd mind a kettő hölggyel szívesen ,,elszórakozott” volna, ám ők kategorikusan kijelentették, hogy erről szó sem lehet, egészen addig a pontig, amikor ugyanabba a hullámos hajú, adoniszi félisten, macsó pasiba szerettek mindketten bele, akinek annyi esze se volt, hogy két összetett mondatot összefüggéseiben tudjon értelmezni.

Az idillikus, avagy szép emlékeket szándékosan átugorták. A megpróbáltatások, a magánéleti kisiklások, és – néhol öngyilkosságig is terjedő depressziós kétségbeesések is -, épp úgy szerepet kaptak társalgásuk témái között, mint az, hogy ki melyik legújabb trendi divatot követi, vagy legújabb, eperízű szájfényt, vagy rúzst részesíti előnyben!

– Nem fogod elhinni! – folytatta a médiahölgy felcsigázottan, és sugárzóan csillogó szemekkel. – Először a telefonon keresett meg, és felköszöntött a szülinapomon! Bár azt még a süketebb pasik is tudhatják, hogy mikor születtem, mert az interneten már minden visszakereshető. Akkor éppen rossz napom volt, mert a főnököm már mióta rágta a fülemet, hogy az adott riportom legyen sokkalta érzelmesebb, és Összeszedettebb, és hát, ha valaki, akkor te aztán biztosan tudhatod, hogy én a lehető legmaximálisabban túlzottan is komolyan veszem a feladatomat! Érezhetően tétova, félénk, és roppant hezitáló volt a hangja… Először arra gondoltam, hogy ez biztos valami ostoba, vagy idióta vicc! Tudod, még a kétezres évek hajnalán voltak ilyen idióta kandi kamera műsorok, ahol embereket, vagy hírességeket is könnyűszerrel megvicceltek. Így hevenyészetten megköszöntem, majd leraktam a kagylót.

Ez volt az első alkalom. Majd később főként az ebédszüneti kis szusszanásnyi időt használta fel arra, hogy felhívjon a munkahelyemen! Te is tudhatod, hogy szinte alig akad egyetlen ember is, aki ne érezné magát sértve abban a percben, mikor zavarják a munkája közben, de én valahol egy kis idő múltán először mulatságosnak találtam, majd később már szinte égető sóvárgást éreztem, hogy ez az ismeretlen, vadidegen, mégis kellemesen szégyenlős férfihang beleszóljon a telefonba, és közölje mondanivalóit.

– …És erre te mit csináltál?!

– Ne légy ennyire türelmetlen! – dorgálta le kedvesen. – Figyelmesen hallgasd a sztorimat, mert roppant érdekes lesz!

A zenész hölgy tágra nyitott szemekkel, és tág pupilláival olyan érdeklődő kifejezést próbált felvenni, amekkorát csak bírt, hogy ezzel is támogassa kedvenc barátnőjét.

– Karácsony előtt történt, hogy randit kért, vagy – tudod mit? -, nevezzük inkább találkozónak! Még most is tisztán emlékszem kisfiúsan szomorkás, enyhén náthás hangjára, ahol az egyik kollegám vette fel a telefont, és máris átadta nekem a kagylót, mondván egy megfázott fiatalember keres. Én azt feleltem, hogy az embernek bármilyen betegséggel szemben sem szabad meggondolatlannak, vagy felelőtlennek lennie, mert bármi történhet, és akkor még katasztrófa is lehet egy egyszerű megfázásból! Mire ő azt felelte, hogy mindenben határozottan igazam van, és hogy ne haragudjak rá, de tényleg jó volna kicsit beszélgetni, mert a téli nehéz időszak mindig szomorúsággal tölti el! Hát nem mondom, hogy nem hittem el neki az egész történetet, mégis adtam neki egy félig hivatalos email-címet, amire aztán bátran elküldött egyszerre több amolyan segítségkérő, vagy fohászkodó levelet is!

– Ezek már csak olyanok, ha te a karodat nyújtod, nekik már egyenesen a karod kell! – jegyezte meg kissé keserédes iróniával, és legalább akkora cinikussággal a másik.

– Nem voltam ebben semmi szokatlan! Tulajdonképpen ezeket a leveleket egy pszichológus kortörténeti dokumentumoknak is nyugodtan nevezhetné. Rengeteg utalás szerepel benne a gyerekkori sérelmekről, lelki traumáktól elkezdve egészen az apjával való szomorú, megalázó kapcsolatig.

A másik barátnő arcán hirtelen aggodalom, és riadtság vegyes halmazállapota suhant át. Megfogta barátnője kezét; mélyen a szemébe nézett, és elsőre kimondta, ami a szívét nyomta:

– Figyelj! Ha számít valamit a véleményem szerintem mindenkinek jobb lenne, ha megszabadulnál ettől az elmebeteg pasitól! Nehogy valami szörnyűség történjen.

– Jaj, annyira drága vagy, hogy máris így féltesz, és aggódsz! Látod ezért vagy a legjobb barátnőm, mert olyanok vagyunk egymásnak mintha a legjobb testvérek lennénk! – nagyon jólesett neki a féltő gondoskodás, mert az utóbbi felnőtt életében csupán ritkán lehetett benne része. Persze leszámítva azt, ha szülei meglátogatták. – Mégis roppant érdekesnek találom ennek a hapsinak a személyiségét! Ezért arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha próbaképp meghívnám magamhoz, és hogy teljesen megnyugtassam zaklatott idegeidet te is ott lehetsz, és támogathatsz engem! Na, mit szólsz?

A másik úgy nézett rá, mintha komplett idióta, vagy totálisan elmeháborodott volna kreatív, és extravagáns barátnője, mégis heves tiltakozásba kezdett.

– Én kerek perc kimondom! Nem tetszik ez a hülye ötleted! És inkább hívnám a zsarukat minthogy egy elmebeteg fószerral keljen eltöltenem egy kis időt, akinek a viselkedése teljesen kiszámíthatatlan! Miért nem tudsz magadnak rendes, normális családapákat, vagy elvált ügyvédeket, üzletembereket kifogni?! Miért kell neked állandóan a veszélyt hajszolnod? Úgy viselkedsz mint Lara Croft.

– Hát… őszintén köszönöm a bókot! – mosolyodott el a média hölgy. –Lehet, hogy igazad lehet, és be kellene fonnom a hajamat! Persze ahhoz meg kellene növesztenem! – simított végig rövid, tüskés, szőke frizuráján párszor.

– Na tessék! Most akkor ki viselkedik éretlenül, és gyerekesen? – háborodott fel, mert előbb-utóbb valakinek józanul is illett gondolkodnia.

– Ohó! Szóval én vagyok gyerekes??? – döbbent meg. – … És akkor az mi volt, amikor harmadikban annyira bele voltál esve Ádámkába, hogy legszívesebben mindig össze-vissza csókolgattad volna?! Hadd halljam!

– Nézd! Az egész más volt! Mit akarsz egy buta, önelégült csupán hat éves kis csajtól, akinek még a fenekén van a tojáshéj?! Mindketten gyerekek voltunk!

– O.K.! Rendben! És amikor a szalagavató után nekem kellett megmentenem a kis feszes popsidat Béla hódításától, aki valósággal máris rád mászott?! Erre varrjál gombot! – tette csípőre mindkét kezét. Ebben a percben ténylegesen úgy festett, mint aki valóban vallatja, és nem beszélteti ismerősét.

– Á! Már értem! Én is tudok ilyen játékot! Mondjak egyet? Ki volt az, aki vigasztalt téged, mikor az a szemétláda pasid agyba-főbe vert, és csupa vér volt a kis pofikád? Bizonyára emlékszel még, vagy nem?! Ki volt az, aki hívta a mentőket? Ki volt az aki éjszakákat virrasztott át a kórházban, mert rémálmok gyötörtek?!

A hölgy érezte, hogy ez övön aluli ütés volt, és barátnője pontosan fején találta a szöget, és halálosan komolyan gondolta azt, hogy nagyon félti őt, és nem akarja, hogy megsérüljön.

– Ebben igazad van! Te nyertél! Mégis… nem tudom neked megmagyarázni, de érzek valamit… ezzel a fickóval kapcsolatban, és ezért szeretném a segítségedet kérni! Istenre esküszöm, hogy csak annyi az egész, hogy felugrassz te is a lakásomra; játszol kicsit a macskámmal, meghallgatod a pasit, és ha úgy gondolod ott helyben kirakom a szűrét! Te akár még fel is pofozhatod! Tényleg úgy érzem, hogy ez most egy fontos találkozás lehet!

Mit lehet mondani egy legjobb, legrégibb barátnőnek, aki olyan szerepet tölt be egy ember életében akár egy családtag? A másik barátnő – bár teljes ösztönével ódzkodott, és viszolygott ettől a találkozótól -, mégis beleegyezett, hogy felnézzen barátnője lakására, és megvárják együtt a különös embert, akit barátnője meghívott.

Néhány perccel délután három óra után pontosan hármat csöngettek. A két barátnő hirtelen összerezzent, és hatalmasat dobbant lüktető mellkasukban a szívük. Mintha máris mázsás ólomsúlyokat akasztottak volna rájuk.

Néhány perc múlva a félszegebb barátnő megszólalt:

– Akkor most mi lesz? Ki nyit ajtót?!

– Csak nem betojtál? Bár bevallom én is félek egy kicsit! – a csinosan felöltözött, és öltözködésre mindig túlságosan nagy hangsúlyt fordító médiahölgy felállt a nappaliban elhelyezett nagyobbacska kanapéról, és óvatosan, lábujjhegyen megközelítette a bejárati, biztonsági ajtót. Előbb kinézett a kukucskálón. Megtermett, legalább százkilencvennyolc centi magas, termetes, fekete kabátot, kockás sálat, és fekete kucsmaszerű kalapot viselő, kissé molett férfit látott, aki bal kezében egy csokor virágot szorongatott, és legalább annyira izgatottnak tűnt, mint ők.

Óvatosan elfordította a zárban a kulcsot. Kísértetiesen visszhangzott, ahogy a kulcs reccsenő hanggal megfordul felnyitva ezzel az ajtó zárját, majd következett a kilincs lenyomása. „Semmit sem szabad elkapkodni!” – hallotta doboló fülében nagyapja egyik kedvenc mondását a sok közül.

– Üdvözlöm… köszönöm, hogy el tudott jönni! – üdvözölte mosolyt erőltetve alkonyi rúzst viselő ajkaira. Megpróbálta most összes lélekjelenlétét felkészíteni, hogy nem lesz semmi baj, hiszen legjobb barátnője is itt van, és bármikor – ha úgy adódik -, közbe léphet. – Gyönyörű ez a virágcsokor! – jegyezte meg, hogy megpróbálja oldani a férfin érezhető kisebbfajta hezitálást, és frusztráltságot. – Ugye nekem hozta?

A férfi szomorúnak, levertnek és általában kétségbeesettnek látszott. Mintha arcán egyszerre vékony reményvonal suhant volna át attól, hogy egy ilyen gyönyörű, és számára minden bizonnyal egzotikus hölgy megdicsérte egyszerű virágcsokrát, mely bár nem ötven szál rózsát tartalmazott csupán néhány kivételes gerberát, mégis az illem, és az udvarias gesztus érezhetően felülírta a betartható játékszabályokat.

– Oh! – lepődött most meg, mintha valami bajt okozott volna. – Őszinte elnézését kell kérnem, ha… nem tetszik! Legközelebb megígérem gyönyörűbbet kap! – félénk kisfiúk módjára nyújtotta át a csokrot, melyre eddig úgy vigyázott, mintha felbecsülhetetlen kincset szorongatna. Mivel már jó régen nem randizott, és mindenfajta csajozási technikának a híján volt szerette volna megkérdezni, hogy megcsókolhatja-e a hölgy kézfejét, ám valami miatt nem jöttek szájára a szavak.

– Kérem ne történt semmi! Igazán gyönyörű szép ez a csokor! – s hogy szavainak nyomatékot is adjon a hölgy máris beleszagolt a kis csokor virágba, és bár illatot alig érzett, mégis kicsit megjátszotta, hogy mennyire kellemes hangulatot tud teremteni akár egy egyszerű csokor virág is. – …De kérem, ne ácsorogjunk itt, mert hideg van! Fáradjon be kérem! – hattyúkezeinek valósággal be kellett húzniuk, vonniuk a harmincas éveiben járó férfit az ajtón, mert valósággal földbe gyökerezett a lába.

– Ö… igazán… fantasztikus lakása van… - jegyezte meg. Egyszerű megállapítás volt, mégis hangjának orgánuma mintha verset szavalt volna.

– Nos! Igazán köszönöm! Tudja a divat, és az öltözködés mellett úgy érzem, hogy az embert az is meghatározza, hogy milyen környezetben éli a mindennapjait! Ön, hogy gondolja?

– Ha minden igaz anyai nagyanyám egy valódi parasztházban nőtt fel valahol a Békés megyei pusztaságban! Bár csupán megsárgult fényképekről láthattam, mégis úgy érzem, megérintett bennem valamit! – a hölgynek úgy tűnt, mintha a rejtélyes férfi szándékosan elfordítaná tekintetét, hogy leplezze fájdalmát. „Egészen biztosan mély nyomokat hagyott benne saját gyerekkora!” – vélte.

– Ez nagyon érdekes és izgalmas, de kérem fáradjunk át a nappaliba, és hadd mutassam be a legjobb barátnőmnek! – invitálta beljebb a megszeppent férfit.

„Még hogy halálos veszélyben forog az élete, ha megpróbál összebarátkozni egy ilyen érdekesen kívülálló emberkével! – gondolta át barátnője aggódó mondatait. – Nevetséges!”

– Meg is érkeztünk! Székely Klári bemutatom neked az egyik most megismert kedves barátomat! – barátnője kezét szabályosan úgy kellett felhúzni, hogy végre felálljon az enyhén süppedős kanapéból, ahová eredetileg ült.

A félszeg férfi smaragdzöld szeme hirtelen élesen megcsillant, mintha fenyegetést, vagy veszélyt sejtene. Úgy tűnhetett, mintha felismerte volna a média hölgy barátnőjét egy másik életkorszakból, mikor még sokkalta sebezhetőbbnek tűnt, mint mostanság.

– Örvendek a szerencsének! – habozott, majd kézfogásra nyújtotta a kezét.

A barátnő elfogadta a kézfogást, majd jócskán el is pirult, amikor a hevenyészett, kissé esetlenre sikeredett mozdulatot kézcsók követte.

– Annyira különös! Szerintem én ismerem magát! Mondja csak? Nem találkoztunk mi valahol?

– Arra egészen biztosan emlékeznék! – válaszolta mesterkélt udvariassággal, amiben több volt a szemérmesség, mint az illem.

– Jaj, ne butáskodj már! Te azt hiszed, hogy minden jöttment pojáca a Tónikára hasonlít? Inkább hozzunk egy kis koktélt, vagy pezsgőt, attól függően, hogy ki mit szeret! – most egy fél fordulattal újra a vendége felé fordult, hogy megkérdezze mit iszik.

– Csupán valamilyen rostos gyümölcslevet, vagy üdítőt, ha van!

– Hogyne! Máris! – válaszolta a médiás hölgy, és rögtön kiment a konyhába.

A különösen viselkedő férfi nem várta meg a nappaliban, míg a hölgy kihozza az italát gyorsan utána ment azt feltételezve, hogy így legalább átmeneti jelleggel kettesben lehetnek, és legalább kicsit el is beszélgethetnek.

– Szeretne segíteni nekem? – kérdezte, miközben a tálalópultra tett két poharat.

– Elnézést kérek, amiért megsértettem a személyes terét! Ha gondolja… akár el is mehetek… - szabadkozott, akár egy gyerek.

„Már megint ez a lefegyverző, kisfiús udvariasság, mely fantasztikusan esendővé, kiszolgáltatottá, ám egyszersmind vonzóvá is tette mások szemében!” – gondolta a hölgy.

– Kérem feltétlen maradjon! – ezt már annyira hevesen, szinte parancsolóan felelte, mint aki ott helyben akarja megízlelni a testi szerelem kínnal telt gyönyöreit.

– Köszönöm a lehetőséget! – próbált mosolyogni, ami valójában két gúnyos grimasz volt telt szája szegletében.

– Beszélgessünk egy kicsit! Hogyan telt a gyerekkora? – bár a téma túlontúl bizalmas volt egy kezdeti ismerkedéshez, a hölgy mégis úgy érezhette, hogy ennek az embernek bármit elmondhat mert tud titkot tartani, és valószínűleg még soha életben nem volt együtt egy nővel.

– Mit szeretne tudni? – nyögte ki kisebb tanácstalansága után.

– Hu! Hát nézzük csak! Kezdetnek hol élt gyerekként? Családi, vagy panelház? Boldog volt-e mint gyerek, mely ilyesmi? – a hölgy egyre kíváncsibb lett, hiszen a szomorkás férfi is egyre rejtélyesebben kezdett viselkedni. Amikor valami zavarta, vagy frusztrálta, esetleg kellemetlen negatív emlékeket ébresztett benne azonnal rágni kezdte az egyik körmét, vagy vészesen törölgetni kezdte magát egy-egy tiszta, eldobható papír zsebkendővel, abban a reményben, hogy az majd segít felitatni minden maradék izzadtságot.

A férfi töviről-hegyire színt vallott és elmondta szomorúra, zaklatottra, és gyávára sikeredett gyermekkorát. Kezdve a sorozatos megszégyenítésektől egészen az iskolai fizikai bántalmazásokig, majd az apjával való vegyes kapcsolatáig, aki sohasem tartotta valami sokra fia kreatív, művészieskedő képessségeit, és irodalmi próbálkozásait. Ahogy a férfi egyre jobban lélekben felengedett a hölgy egyre inkább mélységes részvétet, és együttérzést érzett iránta. Azt érezte, hogy valószínűleg még sohasem találkozott egy olyan emberrel, aki ennyire nyíltan, ennyire őszintén megmerte vallani szíve legféltettebb titkait egy látszólagos vadidegen ember előtt. Amikor a férfi – bő negyvenöt perc után élete történetének a végéhez ért -, a hölgy mogyoróbarna kifejező szemeiből már hulltak a könnyek.

A férfi gyorsan elővett egy tiszta papír zsebkendőt és azonnal átnyújtotta a nőnek, aki nagyra értékelte az udvarias gesztust, mert a XXI. században valahogy ez az apró figyelmesség kezdett kimenni a divatból, majd közelebb hajolt a férfihoz; előbb megsimogatta viharvert arcát, és utána gyengéden megcsókolta.

Amikor visszatértek a nappaliba a hölgy barátnőjének legnagyobb megdöbbenésére a nő belekarolt a férfiba, és olyan szerelmesen, és gyöngéden nézett rá, mint aki tökéletesen szerelmes egy valódi lelki társba. A legjobb barátnő nem győzött hüledezni, és csodálkozni, majd amikor a férfit kikísérték a bejárati ajtón a hölgy csak ennyit mondott feléje: – Még találkozunk!