UTAZÁS FOGADÁSOKKAL

A kilencvenes évek elején lehetett – mert világosan emlékszem rá -, és mert a megtörtént dolgok sokszor olyanok mint a tapasztalat, vagy éppen a rutin, intenzívebb szervességgel épülnek be az ember emlékezetébe, amikor Bibione olasz mediterrán városába tettünk egy rövidre szabott, afféle kicsit görbe kirándulást a szüleimmel, és újdonsült barátainkkal.

Mint minden fogadás ez is azzal kezdődött közöttünk gyerekek között, hogy vajon ki mennyi gombóc fagyit bír egyszerre megenni, és meddig bírja tovább?

A másik gyereket Zolinak hívták, és meglehető harcias, karakán kedvvel elfogadta a kihívást. Ugyan mi mást tehetett volna, amikor – főként az apai szülők voltak azok, akik kissé túlzásba esett erőltetéssel, és vehemenciával mindenképp azon voltak, hogy igenis versenyezni kell.

– Drágám! Ezt talán mégsem kellene, nem gondold?! – vetette oda mind a két feleség, persze külön-külön. – A végén még valami bajuk esik, és rosszul lesznek! – aggódtak, de a férfiak – látszólag -, rájuk se hederítettek, mondván: az ég egy adta világon nem lesz semmi baj.

– Ugyan már Anyus! Ne hülyéskedj már! A fagyi gyakorlatilag megfagyott víz, és jó sok cukor! Nem lesz itt semmi gond! – erősködött a bátrabb apuka.

Mi gyerekek az egészből jóformán csupán annyit érthettünk, hogy két óriási nagy kristálypohárban egy valódi, afféle olaszos harcsabajusz cukrászmester máris elénk tette a legalább nyolc gombócból álló kiadósan megpakolt fagyi kelyheket, melyen sötét folyóként terült végig a csokiszirup, és pirosas rubintnak tetszett a nagyobbacska koktélcseresznye, amit viszont egyikünk sem szeretett. Ehhez jött még a gofritésztából készített pálmalevelező, melyet – mint később megtudtuk -, az olaszok kanalak, evőeszközök helyett használnak, és ha végeztek a hűsítő finomsággal ezt is nyugodtan megehetik. Legalább kevesebbet kell majd mosogatniuk.

Az olasz fagyizóban kevés vendég volt. Pedig valósággal tombolt a nyári kánikula. Mintha itt mégis kellemesebb lett volna a kinti hőség ellenére az idő. Bizonyára mert mindenütt hideg márvány és kövek díszítették a falakat, melyek szándékosan elszigetelték, és kirekesztették a meleget.

– Akkor figyelem, gyerkőcök! – vette át az irányítást jó apám, mert társasági emberként valósággal mindig imádott szerepelni, és a középpontban lenni. –Mindenkinek annyit kell ennie, amennyit csak bír, és ha nem bírja tovább felteheti a kezét, és az győzött, aki nem adta fel! Minden érthető?! – kérdezett vissza egyenként bennünket. Mi kicsit tétován, ám annál kíváncsiabban bólogattunk, mint a jó tanuló diákok és amikor elkiáltotta magát a két büszke apuka, hogy RAJTA! mi már valósággal faltuk is az akkor még életmentőnek bizonyuló nyalánkságokat.

Alig tíz perc elteltével Zoli sokkalta több gombócot fogyasztott el, mint én, bár engem sem kellett félteni nagy hordós hasamban volt még bőven helye a csoki és vanília fagyinak. A probléma szinte minden esetben az lehetett, hogy minden egyes szájon át történő ételfogyasztás kétszeres levegővétellel járt, és így gyakorlatilag tripla annyi fölösleges levegőt lélegeztünk be a szájunkon át, mint akár egy hagyományos étkezés alakalmával.

Alig negyven perc elteltével már mindketten valósággal fetrengtünk a kínzó, csavarodást teremtő hasgörcstől, és bár fagyi kelyheik időközben olvadásnak indultak akárcsak az Antarktiszi jégsapkák, mi régi barátok abban egyetértettünk, hogy még nem adhatjuk fel a harcot. Csak még egy utolsó, kisebb, vízzé olvadt gombócot kellene legyűrni, hogy valamelyik versengeni vágyó apuka végre elégedett lehessen és lefújhassa a versenyt.

Ahogy végignéztem a boldog, mosolygó, és szemlátomást a vidámságtól majdnem kicsattanó arcokon legszívesebben ott helyben fölálltam volna, és mentem volna a mellékhelységbe okádni. Mégis anyám arcát keresve megértettem valami furcsa, ősi bölcsességet, ami talán későbbi életemben sem hagyott cserben. „Ha az ember egyszer már elkezdett valamit, azt bárki áron, de szükséges befejezni!” – alig háromnegyed órával a versengés megkezdése után Zoli pocakja akkorára nőtt, mint az érett görögdinnye, mely felvágás előtt kongani készül. Nekem is triplájára dagadt a hasam, és először éreztem magam – kövér testalkatomhoz mérten -, igazán kövérnek.

– Jó! Befejeztük! – fújta le anyám a meccset, mert már pattanásig feszültek időközben némán reszkető idegei. – Imádkozzatok gyerekek, hogy nem kell veletek a kórházba rohanni! – bár akkor voltam tizenegy éves mégis úgy kezelt, mintha kisbaba lennék: babusgatón törölgetni kezdte csokifoltos arcomat, és óvni készült, akár egy elszánt anyatigris.
– Jaj, anyus! Ne hepciáskodj már! Olyan jó móka volt! Most mit kell elrontani ezt az ártatlan kis tréfát?! – apámnak megvolt – sok esetben -, a szokása, hogy úgy viselkedett velem, mintha egy gonoszkodó báty, és nem gondoskodó szülő volna. Kedvére szeretett ugratni egyszerre gyilkos, gyerekes, kicsinyes, vagy kisstílű vicceivel, mely rendre később minduntalan megbosszulták magukat.

– Nekem te ne adj tanácsokat drágám! Tudok én is keménykedni! Egy hónapig nem nézhetsz tévét, ha tovább folytatod! – fenyegetőzött. Apámnak sem kellett több. Méghogy egy teljes hónapig ne láthassa kedvenc krimisorozatait, vagy világháborús filmjeit a tévében, és ne nézze meg a külföldi focimeccseket, vagy a Forma 1-et. Az teljesen ki volt zárva. Csöndes méltósággal duzzogásba kezdett, míg barátaink megpróbálták jobb kedvre deríteni.

Útban hazafelé mind a két családnak külön-külön autóban utazott. Nekünk egy kiszuperált, ám még mindig működőképes Lada Samara jutott, mely szinte indulástól számíthat megmakacsolta magát és mindig vagy lefulladt, vagy lerobbant, vagy csupán önálló életre kelt, és saját maga döntötte el, hogy már pedig az Osztrák-magyar határon túlra nem fog elindulni, mert az hosszú, és nagyon kacifántos út. Bizony megvolt vagy öt darab út melletti szerelőműhely, ahova utazásunk során szükségképpen be kellett vontatni, mert vagy az ékszíj, vagy a motor eddig ismeretlen alkatrésze ment tönkre. Úgy éreztük magunkat, mint abban a jópofa kelet-német vígjátékban, amikor egy lelkes kisember egy Trabanttal szeretett volna Nápolyba elkocsizkázni az egész családdal. Mint utóbb kiderült nem is olyan szerencsétlenül.

Mi is hasonló cipőben jártunk. Az autópályából villámsebességgel elszáguldó, suhogó fákat láttunk, míg a tenger habgyöngyös végtelenségével maga volt a háboríthatatlan, kikezdhetetlen mennyország, mely a horizonttal egybeolvadt, és büszke méltósággal előttünk kanyargott.

Már javában elhagytuk a büszke olasz földet, és Ausztria felé vettük az irányt, amikor a Samara egyszerre csak ugrálni kezdett, akár egy megvadult, üregi nyúl; prüszkölt, toporzékolt, és a motor hangjai alapján úgy viselkedett, mint akinek szabályosan kínzó erőfeszítésébe kerül egyáltalán, hogy négykerékkel tovább gördülhessen.

– A büdös életbe már megint! – kezdett szokásos, vége-hossza nincs szitkozódó beszédébe jó apám. Mert ha egyszer belekezdett akkor bizony nem volt megállás, sem visszaút.

– Drága életem! Ne idegeskedj! Nyugodj meg! Vegyél egy nagy levegőt! – a legtöbb esetben, amikor édesanyám ennyire fesztelenül, boldogan, és szemlátomást vidáman állt hozzá egy-egy rizikósabb szituációhoz, a csupán még jobban növelte apám korántsem kellemes atombomba indulatait.

– Anyus! Ne hergelj fel, mert most nagyon mérges vagyok! – vérben forgó szemekkel leállt a tragaccsal az autópálya pihenő övezetében, és szokásához híven máris rágyújtott egy méregerős cigarettára. Nem igazán sikerült megfejtenem, hogy vajon miért dohányoznak annyit az emberek?! Talán ettől majd azt remélhetik, hogy egyszerre megoldódik minden gondjuk és bajuk? Ki tudja ezt eldönteni?

Apám füstölgött még bőséges negyven percet, amikor utazóbarátaink hirtelen mellettünk termettek, és persze, mint jó barátok máris felajánlották, hogy elvontatnak bennünket a legközelebbi autósműhelyig, ahol persze megint majd a piszkos anyagiak miatt főhet szegény anyám feje.

– Nocsak szomszéd! Kellene egy fuvar, mi?! – lelkendezett vigyorgó, szakállas arccal Józsi bácsi, aki szintén félvállas eleganciával vett minden problémásabb helyzetet, nem annyira idegbeteg módon, mint apám.

– Józsikám! Már te is kezded?! Hát nem elég nekem, hogy az asszony állandóan mondja, és mondja a magáét?! – apám annyira föl volt izgulva, hogy később azért volt annyira rosszul, és a vérnyomása is föl-le száguldozott, mert utóbb kiderült, hogy aznap több mint három csomag büdös, és irritáló cigarettát elszívott egyhuzamban. Azt a fajta vulkánkitörésszerű, notórius idegességet annyira véresen komolyan vette, hogy kisebbfajta nyári kalandunk után is még beletelt másfél évbe, mire megtudott nyugodni.

– Ne izgulj szomszéd! Mindjárt kötök a verdátokra egy kötelet, és sec perc alatt elvontatom az egész pereputtyot! – Józsi bácsi annyira segítőkész volt, ami a mostani magyar autósoknál szinte ritkaságszámba megy. Afféle gáláns lovag, aki nem hagyhat bajban egy teljes családot. Jó erős, hajóvontató kötélféleséget kötött matuzsálem autón végéhez, ahol a vonóhorog kis akasztójának kellett volna lennie, majd a saját Toyota Corollájához erősítette a kötelet, és megkezdődött a Sopronig tartó, tartósan berendezkedett vontatás.

Utólag szinte mindannyian hiányoltuk a CB-rádiót, mely főként a kamionosoknál divat. Akár még kedvükre is bátran elbeszélgethettünk volna, de ehelyett egy örökkévalóságig hallgathattuk apám ideges, feszült, és már-már totálisan kibírhatatlan sirámait, és fohászait egy megnevezhetetlen égi hatalomhoz, hogy így próbára tesz bennünket, és játszadozik velünk.

Amint átértünk a határon azonnal meg kellett állni egy Macdonalds-os gyorsétterem mellett, mert a gyerekmenühöz ajándék, nagyméretű játékokat osztogattak, és ha már úgy esett, hogy szegény autónk majd szétesik, de azért még gurul hát a legkevesebb, hogy apám, mint jó házigazda az egész bagázst meghívja egy gyorséttermi menüre.

Mi gyerekek az egészből csak a felnőttek zaklatott kimerüléseit érzékeltük; azt, hogy megváltozott a fesztelen, és vidám hangulat. Igyekeztük úgy elfogyasztani a minihamburgerből, és nyeszlett sült krumpliból álló ebédünket, hogy a ketchupfoltok ne maradhassanak meg tartósan nyári, hófehér ingeinken. Anyám különösen érzékeny volt az eleganciára és az öltözködésre. Egy szem fiacskáját csak nem fogja úgy a Macdonaldsba vinni, hogy előtte tisztességesen fel ne öltöztesse a legújabb, akkori bermudanadrágos, hófehér inges nyári divat szerint. Később sem kedveltem különösképpen, ha bazári majmot csinálnak belőlem, de tűrtem engedelmesen, mert hatalmas csoki jégkrém is járt ám az ebédhez. Az ejtőzés közben a két családfő, mint folyton tanakodó indián törzsfőnökök húzódtak a kocsik motorháza mellé, és felnyitván a motorházat azon próbáltak tanakodni, hogy vajon mi a fene lehet a motor baja.

– Szerintem egyértelműen a karburátor lehet a ludas? – vette át a szót Józsi bácsi, aki akkoriban már vagy tizenöt éve vezetett kamiont, tehát bizonyos szakértelmet képviselt a járművek terén. Ám, ha vitatkozni akart apámmal rossz lóra tett, mert apám azonnal megvétózta korábbi véleményét és helyette a saját állításait hozta rivaldafénybe:

– Hát… Józsikám, azelőtt karosszérialakatos voltam, és ha már a motor akkor az ékszíj, vagy még rosszabb! – csóválta meg tökéletesen megizzadt homlokát.

– Te mi lenne, ha hoznám a szerszámaimat, és szétkapnánk ezt a fránya motort? Lehet, hogy be tudnánk indítani?!

– Szerintem jobb volna, ha ezt a szakemberekre bíznánk! És különben is! Ha az asszony rajtakap, hogy szerelni készülök akkora patáliát fog csapni, hogy megnézhetjük magunkat! – apámnak mint mindig, most is működésbe lépett a logikája. Ha anyám felfedezi az olajfoltot a vadonatúj zakós nadrágján, melyet az olaszoknál vettünk úgy kitér a hitéből, hogy sodrófával fog neki esni, és ugyebár ezt semmi esetre sem hagyhatja.

– …És ha én kapnám szét?! – ajánlkozott továbbra is egy mentőövvel Józsi bácsi.

– Figyelj! Ha annyira akarod, és ha már végképp nem lehet meggyőzni beszélgess erről az asszonnyal! – tette egymás előtt keresztbe a kezeit apám, és ravaszkás mosollyal bámulni kezdett a Macdonalds irányába, ahol a két feleség éppen szokásos traccspartit rendezett, miközben mi gyerekek játszottunk, és próbáltuk elfoglalni magunkat.

Anyám amint végighallgatta Jóska bácsi briliánsnak ígérkező, zsenilás tervét akkor, hogy pillanatokon belül szétkapja az egész motort, és jobb lesz mint új korába a hathatós észérvek miatt anyám nem emelt kifogást, de a lelkére kötötte a lelkes barátunknak, hogyha ezután is baja lesz a kocsinknak akkor a szerelési költségek fele őt terheli!

– Miért nem bízol bennem legalább egy kicsit? – próbálta kedvesen érdeklődni anyám szúrós tekintetéhez.

– Tudod Józsika én egyvalakiben bízom csak igazán! Saját magamban! Itt a pont! Meddig fog tartani?

– Oh! Csak egy bő óra az egész! Addig hűsölhettek, fagyizhattok vagy, amit akartok! – máris visszasomfordált Toyotája csomagtartójához, és az összes innen-onnan összegyűjtögetett szerszámaival máris szabályosan nekiesett Lada szamaránk nyitott motorházához. Alig negyven percen belül úgy szétszedte a teljes motort, hogy mi csak annyit láttunk belőle, hogy szó szerint ki van belezve az autónk, amit kezdtünk családtagként kezelni.

Kora délután kerekedett, amikor nem sokkal háromnegyed három után ismét útra kelhettünk persze vonóhorgos vontatással, mert Józsi bácsi sem kockáztathatta meg, ha az autópályán robbanjunk le, különben mit mondott volna a rendőröknek.

Nagy nehézségek árán este hat órára értünk Tatabányára onnét már csak egy köpésnyire volt Budaörs, ahol akkoriban laktunk. Apámat én még így nem láttam hálálkodni. Úgy gazsulált, és köszönte meg az őszinte, szívből jövő segítséget, mintha Józsi bácsi az életünket mentette volna meg, holott csak azt tette, amit valójában logikusnak gondolt.

Elbúcsúztunk barátainktól, és hosszasan integettünk utánuk miközben hullafáradtan, és elcsigázottan elkezdtük üresbe téve tolni Szamránkat a főútvonal mellett. Még szerencse, hogy abban az időben nem járőröztek olyan gyakorisággal a fakabátok, mint manapság.  

A PRODUCER

Szokásához híven egyedül üldögélt a luxusingatlan méretű, meglehetősen tágas irodájában kedvenc bőrfoteljében márkás kubai szivarjával a szájában, amikor a jelentéktelen külsejű, átlagos, és meglehetősen csenevész Litkey Antalt bejelentették. Miközben ült figyelmét a tervek, és az újabb kölcsönök foglalták le. Már évek hosszú sora óta egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy fogadta félhivatalosan azokat akiket kellett, és önzetlenül végig is hallgatta, ha pénzre, kapcsolatokra, vagy éppen kisebbfajta személyes protekciókra volt szükségük, ám saját személyes privilégiumának érezte, hogy csak azoknak segítsen, akiket szimpatikusnak talált. Tehát, akik már eleve behódoltak neki, és teljhatalmú uralmának.

– Főnök úr! Elnézését kérem, de egy bizonyos Litkey Antal keresi, és forgatókönyvet hozott! – szólt bele elbűvölően dallamos, kissé butáscska kanárihangjával az ajtón a csábosan szépséges, szemüveges titkárnő, aki – bár kétségtelen, hogy előnyös megjelenését egy fokkal intellektuálissá tette a sötét keretes szemüveg -, azonban mogyorónyi agyán ez mit sem változtatott.

– Kéretem Ildike! Ebédidő után nyugodtan hazamehet! – felelte negédes, szinte leereszkedő mosollyal a teljhatalmú igazgató, aki minden egyes főnök-beosztott viszonyt személyes hatalomgyakorlásként fogott fel, és szinte kéjes élvezetet talált benne, ha egy-egy alkalommal valakinek a tyúkszemére léphetett, vagy bárkit kedvére megalázhatott. Ennek a mostani titkárnőnek csupán csak az volt a szerencséje, hogy szenzációsan teljesített az ágyban, ha a testi szükségletek úgy hozták.

Mielőtt a jelentéktelen, kopott, szürke embert beengedte volna nem árt mérlegelni a lehetőségeket. A legtöbb esetben puszta formalitásról lehetett szó, mint eddig vagy egy milliószor. Vélhetőleg a filmgyár, vagy a Színművészeti Egyetemről küldtek ide valami elfuserált, kissé idióta hallgatót, hogy bemutatkozó vizsgafilmet készíthessen, és pusztán csak egy kis anyagi támogatást szeretne előzékenyen kikunyerálni tőle. De nem lesz olyan könnyű dolga, mint azt gondolná. A pénzt nem adják ingyen! Minden keserves fillér akár további életek, szakmai karrierek tönkretételébe kerülhet. Ha nem vigyázunk a fél szakma is könnyűszerrel akár öngyilkosságba is menekülhet, hiszen sohasem futja a költségvetésből egy újabb kasszasikerre, ami vagy megtöltené a mozikat, vagy a későbbi tömeggyártás folyamán a DVD-k árát is behozná. És ha már itt tartunk a producerek talán még a stúdióknál is gátlástalanabbak, mohóbbak, és elvetemültebbek.

A magas, termetes Gombóc Arthúrra emlékeztető férfi kissé félősen, gyerekesen lépett a tágas irodába; szemével szinte azonnal lázasan kutatni kezdett, és minden kis apró részletet szemügyre vett a székektől egészen a hatalmas fekete íróasztalig, ahol az igazgató még akkor sem állt fel, amikor kezet kellett volna fognia vele.

– Nos kedves Litkey Antal! Miben segíthetnék én magának? Kérem fogja rövidre, mert ma még nagyon sok dolgom, és elfoglaltságom lenne! – ez a kíméletlen tárgyalási stratégia rendszerint mindig bejött azokkal a gyámoltalan, tapasztalatlan, és zöldfülű emberkékkel szemben, akiknek fogalmuk sem lehetett miként működnek az üzlet, és a piac farkastörvényei.

– Jó napot kívánok… Igazgató Úr! Hoztam egy forgatókönyvet, és arra gondoltam talán… érdekelhetné… - a fiatalember inkább egy elveszett, hajótörött gyerekre, és nem egy magabiztos, érett férfira hasonlított. Mintha folyton bujkált volna valami fájdalmas, túlvilági szomorúság a szemeiben, amit a legtöbb idegenember rendszerint képtelen első találkozásra megérteni. Az Igazgató háta lúdbőrözni kezdett.

– Miből gondolja, hogy érdekelhet engem?! – ez már határozottan ellenszenvesen, és flegmán kérdezte, akár egy olyan kiskirály, aki éppen most nyerte vissza önuralmát, hogy nem fosztották meg egyéni hatalmától.

–Igazgató Úr… kérem szépen tisztában vagyok a költségvetési, és anyagi vonzatokkal… de szándékosan ismeretlen, tehetséges színészekkel dolgoznék együtt… nagyszerű kollegákkal, akik számára a készülő film nem csupán egy újabb kereskedelmi termék lenne, amit el kell adni, de egy valóságos kulturális ügy, ami akár milliókat is megszólíthat…

Az Igazgatónak kedvére volt ez a fajta szokásos öntömjénező rizsaszöveg. Nyugodtan hagyta dadogni, szemrebbenés nélkül. Figyelmesen tanulmányozni kezdte az ovális, kövér arcot, mely itt kínlódott, reménykedett előtte. Ideje volt, hogy egy kisebbfajta fejszámolást végezzen magában. Ha sürgősen nagyobb összegre van szüksége akkor elhúzza előtte a mézesmadzagot, és legfeljebb tizenöt százalékot kap. Majd átgondolta, ha a film sikeres lesz, és közönség kedvenc akkor a jogdíjakból mindenki jól fog járni, és elsősorban hozzá fog áramolni a megkívánt bevétel.

Szórakozottságában továbbra is kedvére pöfékelt, eregette a kívánatos mozdonyszerű füstkarikákat, miközben észre se vette, hogy az előtte álló, félszeg fiatalember már régen elhallgatott. Kicsit leereszkedőbben, mégis hivatalos hangon szólalt meg, hogy el ne illessze:

– Hát… lássuk csak kedves uram! Feltételezem, hogy ezt a kis történetet eddig csupán csak itt adta elő! Gondolom még nem kereste fel a Nemzeti Filmalapot, vagy a Nemzeti Erőforrások Minisztériumát?

– Bocsánat! – vágott közbe tétován a fiatalember. – Már szinte mindenhol megfordultam, hol filmekkel foglalkoznak, és minden honnét elküldtek! – jelentette ki. Most úgy tűnt ebben a labdaadogatós beszélgetésben egyenes ágon nála van a labda, tehát ő az, aki diktálhatja a feltételeket. Bárcsak tudott volna róla.

Az Igazgató színpadias mozdulattal széttárta vaskos karjait úgy mosolygott; ravaszkásan, akár a lyukban lapuló róka, amikor újabb prédára les, hiszen a zsákmány megléte még ingatag.

– Ugye tudja, hogyha egy befolyásos producer egy filmre pénzt ad, akkor annak a filmnek legalább a háromszorosát kell visszahoznia a befektetett összegnek?

A fiatalember most lehajtotta fejét, mint aki büntetésbe van, vagy valami szentségtörést követett volna el, ami miatt retteg kinyitni a száját. Szemlátomást arra készült, hogy még szomorúbbá, szerencsétlenebbé, vagy elkeseredettebbé válik. Már éppen készült, hogy megforduljon, amikor az Igazgató váratlanul megszólalt.

– …De mielőtt meggondolnám a dolgot… láthatnám a kész forgatókönyvet? – kíváncsisága mindig is erősebb volt, mint szakmai érdeklődése.

A fiatalember csetlő-botló, ügyetlen, hóbortos mozdulatokkal vette ki a több mint százhúsz oldalas forgatókönyveket már igen-igen elhasznált, szürke színű aktatáskájából. Úgy tette le az íróasztalra, mint valami felbecsülhetetlen kincset, amiből az egész világon csupán egyetlen darab készült.

Az igazgató gyorsan átfutotta az első tíz oldalt, és ígéretesnek találta a történetet.

– Mennyi is lenne az az összeg, amiben eredetileg gondolkodtak? – nézett farkasszemet a most meglepett fiatalemberrel.

– Hát… izé… az az igazság, hogy a pénz szándékosan nem került szóba, mert aki már most benne van a megvalósítási folyamatokban ők akár ingyen is bevállalnák csakhogy úgy színészi feladatokat kaphassanak.

– No, igen… ez egy remek kezdeményezés… - pöfékelt megint, miközben a fiatalember az irritáló szivarfüsttől kicsit öklendezni, fulladozni nem kezdett. – Ha zavarja a füst nyugodtan mondja meg! – parancsolt rá hangosan.

A fiatalember hevesen bólogatott, mert már kis híján lilult a feje. Mire az Igazgató rögtön el is oltotta a büdös szivarcsonkot, mely nemrégen még a szája végében fityegett.

Az Igazgató kimért, hivatalos hangnemben folytatta:

– Nézze kedves Litkey Úr! Bár azt mondják egyesek, hogy kapcsolatokkal és befolyással rendelkező, nagy hatalmú ember vagyok, de én inkább azt mondanám olyan ember, akinek elsősorban szerencséje volt. – a szerencse szót határozottan megnyomta, ezzel is kihangsúlyozva egyénieskedő fontosságát. –Amennyiben én és partnereim bizalmat szavazunk az Ön filmes projectjének a leghatározottabban tudnunk kell, hogy képes lesz-e maximálisan ellátni szakmai feladatát, és határidőre elkészíteni a filmet, és az ezzel járó folyamatokat?! – most úgy nézett rá, mintha legújabb filmes szakembere valami csúszómászó, vagy éppen féreg lett volna, akit mert hasznavehetetlen el kell taposni.

A másik már táskája felé kapott idegeskedő kézzel, hogyha más nem akad legyen mibe megkapaszkodnia.

– Egyelőre három tehetséges színésznő lenne benne az egyetemről, de még páran jelezték az egyik belvárosi színháztól, hogy szívesen segítenének bármiben!

Az Igazgató kedvére mosolygott. Hitte is meg nem is ezt a kissé képtelen, és szánalmas történetet, amit meglehet, hogy csak azért talált ki az előtte álló, mert mindenáron hírnévre vágyott, és másként nem kerülhetett már a közelébe a sikernek.

– Megkérdezhetem hogy melyik színház jelezte, hogy mindenben segítene magának? – emelte rá kíváncsian kicsinyes, sunyító barna szemét.

– A Katona, és a Tháliából is!

Az Igazgatóból erre máris kitört a jóízű röhögés, melyet ha képtelen lett volna talán akkor sem fékez meg.

– Meg vagyok győződve róla, hogy az Ön emberei a helyzetük magaslatán állnak…

A fiatalember tétován megállt a falnak támaszkodva, mint akin émelygés fut át az egész szánalmas szituációtól. Pillanatnyilag habozott, majd rákezdte:

– Igazgató Úr, kérem… akik megismertek engem nagyon jól tudják, hogy nem elsősorban az anyagi haszon, és a profit izgat, hanem hogy a közönségnek, és a filmrajongóknak is elgondolkodtató filmeket készíthessek, amiket a moziból kijőve is tovább kell gondolni, hogy az értékes, sorsfordító gondolatok ne vesszenek el. Nagyon jól tudja, ha a pénz miatt aggódnék nem Önhöz fordultam volna. Bár matekból mindig hülye voltam tisztában vagyok vele, hogy nem kétforintos beruházásról beszélünk. De, ha behozza az árát, akkor szerintem a presztízskérdés fontosabb lesz, mint néhány millió. – hirtelen határozottan, és férfiasan kezdett beszélni. Mint akinek kinyílt a csipás szeme.

Az Igazgató azt hihette, hogy valami balul sikeredett, szerencsétlen tréfáról lehet szó, mert hátradőlt bőrfoteljében, megszívta időközben meggyújtott szivarját és fensőbbségesen kezdett beszélni:

– Nézze úgy látom, hogy maga elkötelezett és bizonyára fantasztikus munkát végzett eddig is, és biztos vagyok benne, hogy elsőosztályú lehet a forgatókönyve, de az a baj, hogy sajnos egy milliókat termelő üzletben az embernek nagyon meg kell gondolnia, hogy hová teszi a pénzét! – ezer és egy esettel találkozott, amikor menesztenie kellett, vagy éppen elküldenie az embereket, így még várt egy kicsit, amíg Litkey megemészti a hallottakat.

Litkey gálánsan, kissé szerencsétlen módon meghajolt, megköszönte, hogy a nagy tekintélyű Igazgató egyáltalán időt fecsérelt rá, és halk angolossággal távozott az ajtón.

Abban a percben, hogy elhagyta az épületet az Igazgató máris megeresztett néhány üzleties telefont, és néhány zsíros szagú, jól jövedelmező szerződést, majd felhívta az egyik sok díjat nyert rendező barátját, hogy lenne számára egy ütőképes és minden bizonnyal használható forgatókönyve.

Néhány év múlva Litkey Antal már egy másik Igazgató ajtajánál kopogtatott, aki kezdő, nagy reménységű, fiatal, és ismeretlen tehetségeket keresett készülő, új játékfilmjéhez, és szinte azonnal lecsapott Litkey precíz pontossággal megszerkesztett forgatókönyvére, persze azzal a különbséggel, hogy teljes jogú felhatalmazást adott Litkeynek, hogy úgy készíthesse el filmjét, ahogy neki tetszik, és szándékosan semmit sem változtatott az adott munkafolyamatokon.

CSATORNABŰZ


Vad csatornabűzben tocsog már az, ki luxuséletmódot választotta. Leterhelte mindenét csakhogy biztosan a nyereséges szériát kikapja. Rémülten ingatja fejét, néz előre a dolgozó kisember: örökös, kisstílű rabszolgája üzletelő haramiáknak. Már mindenki sunyítón önmagát mentve aggódik pénz-Istene miatt. Nem használtak lélek-rábeszélő, szép szólamok, se bölcselkedő intelmek. Lassított évgyűrűk fordulása a szívek szirmain egyre jelzik: közelítőn jő az Idő, mikor majd minden mi volt gyorsítottan letelik.

S nem lesz majd több fölöslegesen felturbósított botox, sem ragasztópaszta kollagén. Körmönfont luxusfeleségek, partiarcú dívák lárva-arccal szánalmasan megvesztegethető barátságokért könyörögnek majd, hiszen továbbra is elhiszik életük fenékig dobostorta lett.

Rémülten néznek a bizonytalan jövőbe, mert ők is tudják s érzik: a sikertelenségüknek nagyobb élettel flörtölőbb ára van. Groteszkre-torzult nevetések üvegmarkában lesoványodott, egykori sírva könnyező arc-csonkok látszanak; reflektor-játékok végtelene idelent porladó csillagpor-ajándék. Kántálgató tapsorkánok után, mikor az örök halhatatlannak hitt percben is fel-feltűnik egy-egy kiszolgáltatott, haldokló-fényű üstökös-csillag, egy újabb beszélni sem tudó analfabéta rüfke, akit kedvére foglalkoztathat a média, szépségipar hogy aztán karrierje végén mehessen a szeméttelepre.

A titkos, emberi természet megfejtésében még így is maradhat számtalan, feltérképezhetetlen fekete lyuk, mely feltárásra várakozik bizalmasan, s hajthatatlan az igaz szívűeknek!

SZÍV-NYOMÁS ALATT

Utat próbáltunk vágni a járdaszigeten az összezsúfolódott tömegben. Sikerült elérni – nagy nehezen -, a hetes csuklós buszt. Előbb szándékosan Katát tuszkoltam fel, hogy valahogy képes legyen utat törni magának a konzervdobozként egybepréselődő embersokaságon, majd magamat is feltuszkoltam melléje, hogy remélhetőleg együtt lehessünk, ameddig tart az utazás. Mindenki idegesen álldogált, mint általánosságban azokban a kissé feszélyezett, vagy kellemetlen szituációkban, mikor a legtöbben még mindig képtelen eldönteni, hogy cselekedjenek, vagy csupán toporogva hezitáljanak. Egy idősebb nénike szinte már könyörögve megkért egy bezselézett, szemüveges hajú suhancot, hogy lenne kedves átadni a helyét, de a kamasz, pöffeszkedő srác rá se hederített. Egy másik ember rögtön fölpattant, és átadta az idős nőnek az ülőhelyet, míg szinte az egész buszhoz intézte figyelmeztető szavait:

– Egyesek tanulhatnának egy kis jó modort is! – egy-két megálló után sietve le is szállt.

Kénytelen voltam magas, termetes fizimiskámat majdnem összepréselni, hogy kicsit rendesebben, komfortosabban el lehessen férfi ebben a szűk térben, ahol úgy tűnt szinte örökre megrekedtünk, és a sors is valószínűleg ezt akarta velünk. Mintha az idő és a végtelenség megtréfált volna bennünket, vagy csupán nem hagyott volna választási lehetőséget.

Kati sem zavartatta magát. Vékony, szinte áttetsző barna kardigánját – melyre érződött -, kezdettől fogva nagyon büszke volt, hiszen saját maga varrta, óvatosan összébb húzta kezdődő, feszes, ifjonti mellein. Egy váratlan pillanatban a vezető akkorát vétkezett, hogy akik álltak erősebben kellett egyensúlyozniuk különben fenn forgott a veszély, hogy azonnal elesnek ráadásul még magukkal is rántják mellettük sorban álló szomszédjaikat.

Kati pár percre elvesztette az egyensúlyát, és mintha mi sem történt volna, ösztönös, belső mozdulattal megkapaszkodott előbb kezemben, majd tölgyfavállaimban. Valósággal majdnem átölelt. Előbb meghökkentem, majd kellemes, romantikus bizsergés lett úrrá rajtam. „Na végre valahára! – gondoltam. Most majd megtörténik az a bizonyos jellegzetesen bolondos, kicsit szeleburdi csók, mint azokban a kissé elcsépelt, romantikus fekete-fehér filmekben, amikor a szép arcú hősszerelmesek egymás karjaiba borulnak, és szenvedélyes csókban forrnak össze!”

Rám nézett szinte félénk, félszeg, majdnem megbántott, mégis óvó menedéket esdeklő, kifejező őzikeszemeivel, melyek a pillanat varázslatos, tört részecskéi alatt úgy ragyogtak csillogva, mintha felbecsülhetetlen értékű drágakövek lennének; enyhén telt, eperízű szájfénnyel bekent babonázó ajkai szétnyíltak egyetlen percre, és talán ő is minél jobban, követelőzőbben szerette volna, ha veszem a merszet, vagy a csetlő-botló, kamaszos bátorságot: magamhoz ölelem, és igazán, teljes lényemmel megcsókolom.

A busz prüszkölő, köhögő, zaklatott ütemben indult tovább, és a várva-várt mindenség-pillanat megint csak úgy tűnt örökre kárba vész. „Te hálátlan, szerencsétlen idióta! – szidtam, mint a bokrot magamat. Miért nem voltál kicsit bátrabb, és temperamentumosabb, mint mondjuk a latin macsók, akik bármelyik felkapottabb szappanoperasztárt megkaphatják?!”

– Segítsek valamit? – érdeklődtem elpirultan ügyetlenül.

Már megint ez a „mindent akarok, és semmit sem tehetek” – nézés, mellyel úgy éreztem jótékony, örökkévaló rabságom megkezdődött. Furcsán, szinte grimaszos jókedvvel elmosolyodott. Hosszú, éjsötét pilláit gyöngéden lesütötte, mint aki kezdetben szégyenkezni is mesterien megtanult.

– Annyira… kedves vagy… - felelte búgó hangon. Mintha előre sejtette volna, hogy megszakad, összetörik érte a férfiszív, ha még egyszer rám néz, vagy ártatlan kedvvel csak elmosolyodik.

Hamarabb értünk ki a Stefánia körútra, majd onnét már gyalogolva mentünk sorban az Ajtósi Dürer Fasorig, ahova eredetileg testnevelés címen be voltunk osztva kötelezően előírt kreditpontjaink megléte miatt.

– Gyönyörű szép verset írtál nekem! – szólalt meg. Kezdetben szándékosan lehalkította hangját, hogy a többi lány csoporttársa ne hallhassa titkosított, bizalmas beszélgetésünket. – Tudod, te olyan más vagy! Mintha egy rettegő, sebesült kisfiú rejtőzködne benned, akit meg kell mentenie valakinek. Ha olvasom az írásaidat, mintha jobban ismernélek akkor, és ott, mint amikor együtt vagyunk!

Nem tudtam mit felelhetnék erre. Egyrészt nagyon imponált, hogy végre valaki nem ítéli el verseimet, és még tetszik is neki, ugyanakkor olyan volt ennek a beszélgetésnek az egész alaphangulata, mintha egy megbeszélt szakításon kellene gyorsan, fájdalommentesen átesni.

– Ha jól értem… most jön a de…

Felnézett, fekete kis bajuszszemöldökei feltornyosultak, hetykén, kacérkodva homloka redőzetéig; a legigézőbb istennőélmény volt most. – Jaj, olyan undok vagy! A legváratlanabb percben is beléd lehet szeretni! – végre! Végre kimondta. Nem csalás, nem ámítás! Teljesen meggyőződéssel, tiszta szívvel kimondta az érzéseit, és én rendkívül becsültem ebben a jelentős percben érte. Szerettem volna karomba venni, és mint egy törékeny, hófehér liliomvirágot babusgatón simogatni, és csókolni, míg világ a világ, és míg emberek élnek a földtekén. Egy kurta hajú, köpcös házmesterféle emberke tüsténkedett az egyik koszos kapualjban. Szemlátomást úgy tett, mint akinek valóban sürgős, és roppant fontos dolga akadt. Hamar odasétáltunk az Ajtósi Dürer fasorhoz, ahol a kollégium és a tornaöltözők hófehér, merev, poroszos magatartású épületkomplexumai sorakoztak. Kata rám nézett. Nem úgy nézett, mint szokott. Mintha romantikus tekintete egyszerre lett volna megbántott, szomorú, vagy éppen lemondó.

– Figyel! Nem tudom, hogy is mondjam… nagyon fontos vagy nekem… de… - kislányos hangja, mint eddigre teljesen eltűnt, vagy felolvadt volna annak a magabiztos, és határozott nő jellemében, aki később maga is lett. – A helyzet az, hogy most éppen járok valakivel… – úgy bukott ki belőle, mintha a fogát húzták volna, vagy már elviselhetetlen volna az a lelki sérülésszerű fájdalom, melyet tudhat metsző szavaival okozhat.

Nem tudom, hogy kívülről milyen lehetett az ábrázatom. Mindenesetre tompa elkeseredettséget, világvégi apokaliptikus hangulatot éreztem. Most kellett volna, hogy megint elgázoljon egy száguldozó autó, mint gyerekkoromban, akkor talán mindent eltudtam volna felejteni az amnézia következtében. Egy ideig komor, feszült, és kiábrándult szótlanság telepedett körénk. A hölgytársaság többi tagja – látszólag -, teljesen magukba feledkezetten lépkedett már jóval előttünk, és később is hamarabb átöltöztek melegítős tornadresszeikbe, mint mi. S mivel a lányok, és fiúk külön voltak, és mivel én voltam az egyetlen fiú a tornázós csoportban szelíd türelemmel várakoztam a tornaöltöző bejárati ajtaja előtt, hogy Katától magyarázatot, és választ kaphassak a bizonytalan helyzetemre vonatkozóan. Esküszöm úgy viselkedtem, akár egy szerencsétlen, vagy éppen megsértett, és most elégtételért vagy párbajért kuncsorgó hősszerelmes, akinek nője egy másik férfi karjaiban vigasztalódik, és ez már magában is felér egyfajta megbocsáthatatlan vétekkel.

– Mit keresel te itt?! – lepődött meg egy másik hölgyemény a női társaságból, aki éppen akkor öltözött át.

– Bocsáss meg… a Katát keresném… - nyögtem ki, mert ki nem állhattam, hogy Emma tüzes, vicsorító tekintetével valósággal ott helyben fölnyársalt volna. Az öltöző ajtaja hirtelen kitárult. Egy-két alkalommal láttam már női könnyeket; igaziakat, marcangolókat, és zsigerileg őszintéket, de csak akkor értettem meg bizonyos bonyolult emberi érzések titkos alkímiáit.

– Bocsáss meg, most bemegyek! – semmivel sem foglalkozva bementem, és becsuktam az ajtót, hogy a bizalmas beszélgetéseinkből más ne részesülhessen. Azonnal letérdeltem hozzá, és még mielőtt bármit is szólhatott volna idült meglepetésében, könny fátyolos szemén keresztül ölébe hajtottam akkora már zihált, csatakos fejemet. Hagytam, és engedtem, hogy simogassa izzadó hajamat. Azt szerettem volna elérni, hogyha megpróbálja átadni a benne orvul lakozó, mérgező fájdalmat, mely több sebből vérzik.

– Annyira sajnálom édesem… nagyon szeretlek… - hüppögve zokogta.

Gyorsan adtam neki egy zsebkendőt, és megvártam, míg kicsit magához tér.

– Bocsáss meg, ha úgy érzed terhedre voltam… nagyon féltelek… - böktem ki nehezen, mert a szerelem különös dolgokat művel az emberrel. Kiszámíthatatlan, és őrületes dolgokat.

– Kérlek… maradj velem még… - kérlelte hangosan, szipogva, és meggyötört hamvas arcán át megpróbált szívvel mosolyogni.

Visszasiettem hozzá, és megint hagytam hadd túrjon bele csapzott hajam fürtjei közé, és megérintse fejemet. Simogatni kezdett, de felelősségteljesen, éretten, nem úgy mint egy kamaszlány, aki azonnal felnőtt akar lenni. Ez egy olyan felnőtt, érett egyetemista hölgy babusgató noszogatásának tetszett, aki szeretne kibékülni önmagával, és új életet kezdeni.

Jó harminc perc biztosan volt mire megnyugodott. Kézen fogva mentünk át a tornaterembe a hölgytársaság legnagyobb meglepetésére, és együtt tollas labdáztunk. Később kiderült, hogy Kata gyorsan férjhez ment, és két ikerfiút szült, és megpróbált boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Nem találkoztunk már többé, de interneten sokat beszélgettünk, és meggyőződésemmé lett, hogy talán kicsit én is szervesen beépülhettem élete történetébe.

EGY HAJNALI ÓRÁN

Egész éjjel ordas szelek fújtak. Kemény, süvöltő, komisz szelek, melyek egyszerre fölzaklatott, kialvatlan idegeket, és megfáradt csontokat repesztenek. A buszvezető éjjeli műszakos lévén szinte mindig korán ébredt. Bár Farsang volt, Szombat este a munkához szokott ember számára egyik munkanap olyan, mint a másik. Hajnalok éjsötétjében úgy burkolta be magát pufajkaszerű, kényelmes, meleg kabátjába, akár egy hangtalan, fájó érzés, mely lopakszik, vagy éppen érzések után szeretne kutatni. Mintha elvesztett volna valamit, amit – tudhatja -, ritkán találhat meg az ember, ha eléri a bűvös negyvenes időhatárt.

A kora hajnali derengésben senkit sem akart megzavarni. Fél háromkor a normális emberek többsége rendszerint még a legjobb álmaiban kalandozik, vagy éppen a másik oldalára fordul, csak a műszakosok tudhatják egyedül mit is jelenthet egész álló nap megfeszített végtagokkal nyomni a pedált. Sokszor úgy gondolt magára mint egy hontalan, vagy éppen idegen kamionsofőrre, aki végestelen kilométereket tesz meg a lakatlan, elhagyatott, ismeretlen földrészeken, csakhogy rakományát mindenáron leszállíthassa, és megkaphassa érte csekélyke fizetését. „De milyen áron?” – tette fel magának unos untalan a megkerülhetetlen kérdést. Szinte kibírhatatlannak tetszett, hogy ne találkozhasson imádott feleségével, és egy szem fiával, aki – önmagának sem merte beismerni -, olyannyira különleges lett az évek során, hogy kizárólag csak az irodalom érdekelte. Pedig mennyire vágyott rá, hogy abban a pillanatban, hogy betölti a tizennyolcat ha törik, ha szakad megfogja tanítani vezetni. Mániákus szorgalommal minden autóvezetéssel kapcsolatos szórólapot, és hirdetést kivágott, vagy összegyűjtögetett amit csak talált, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne rakosgatta volna fia szobájának íróasztalára, mert azt akarta, hogy fia igenis kezdjen valamit az életével.

„Bezzeg én az ő korában! Érettebb gondolkodású voltam!” – gondolta, miközben átvágott a csípő szelő, totálisan kihalt lakótelepen. Mintha őt az egyszerű melós embert már nem érthetné meg senki és semmi. Mintha egy spirálba került volna negyvenéves korára, mely állandó forgó mozgásával arra kényszerítette volna, hogy rab legyen, és ne boldog férj, és családapa.

Talán autókonstruktőrnek kellett volna mennie a karosszérialakatosi szakma után. Annyira szeretett szerelni, bütykölni, hogy legszívesebben a rendszerváltozás után máris nyitott volna egy kis, hangulatos autószerelő műhelyet, ahol autócsodákat szerelnek össze, javítanak meg, csak közbejött a gyerek, és a családalapítás, ami miatt az álmok is átmenetileg a szőnyeg alá lettek söpörve, vagy kiestek a zsongó emlékezet szálai közül. Mindig szerencséje volt a vezetésben. Olyannyira jól megtanult manőverezni, és a szakmai rutint, hogy még a legképtelenebb szituációkban sem engedte meg, hogy elveszítse a fejét. Legfeljebb, mint a többi autós sok esetben az ő száját is elhagyták azok a koránt sem kellemes, obcén, és csúnya szófordulatok, melyeket a legtöbben nemzetközi kézjelekkel karöltve alkalmaztak, ha valaki végett a KRESZ-szabályok ellen.

– Mozogj már te tetű! Rád várunk egyedül! – mondta bele egyszer a mikrofonba, mikor buszából egy ismeretlen valaki kiszerelte a beszédszintetizátort, mely a megállók bemondásáért volt felelős. Utólag a műszakja végén ezt a könnyelműen felelőtlen, és gyerekesen bosszús viselkedését meg is bánta, és rádión üzent a szolgálati diszpécsernek, hogy őszintén sajnálja, hogy úgy fölidegesítette szükségtelenül magát, és kijött a sodrából.

Nemsokára közeledik majd a Húsvét, és lesz végre négy teljes nap szabadsága, amikor nem kell szükségképpen idegesíteni, izgatnia magát feleslegesen, és pihenhet és kedvére lazíthat egy jó minőségi dobozos sörrel a kezében. Sokszor elgondolta már, hogy talán jobb lenne egész nyárra lemennie az anyósa kertes házába, mert ott szabadnak és függetlennek érezhette magát, és ott érdekes módon nem köhögött, és krákogott, mint panellakásukban.

Hogy változhatott meg minden ennyire nagyon? Már nem tudta volna megmondani? Talán jó lett volna még egy gyerek, hogy vigyázzon rettegő, sebezhető fiára, akit mindennap istenesen elvertek osztálytársai, és aki képtelennek mutatkozott, hogy visszaüssön, és megvédje magát. Talán nem kellett volna eleinte olyan vas kemény szigorral bánnia vele. Elvégre még alig múlt el tizenhat éves.

A nap első mézsugarai váratlanul jelentek meg, mintha orvul, lesből akarnák megvakítani ellenfeleiket. Még szerencse, hogy berakta az Armani-napszemüvegét, mit még egy Krétai nyaraláson felesége vett neki, amit azóta legalább három-négy alkalommal sikeresen eltörött. De aztán újra és újra megragasztott, és büszkén viselte, mert az ember nem mindig kaphat ennyire minőségi, és márkás cuccokat, amiket illő módon szükséges megbecsülnie. Hirtelen új erőre kapott, és úgy érezte még képes volna bevállalni egy dupla, váló műszakot is, csakhogy családjának megtudja venni azt, amit szeretnének.

Még most is élénken élt az emlékezetében, amikor a kilencvenötös karácsonyon összetörte fia egyetlen, régen áhított Transformerses robotját, és a gyerek úgy jajveszékelt, acsarkodott, hisztizett, és sírdogált, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. Akkor is ő volt a hibás! Igen! Miért kell állandóan a szőnyegen sertepertélnie, amikor éppen fát díszítenének? „A gyerek azért gyerek, mert nem tehet a dolgokról!” – hallotta anyja hangját, akit bár szeretett, mégis idegesített körülményeskedő stílusa.

Egy percre mámoros érzés futott át rajta. „Mi lenne, ha megnézné mennyit bír a busz? mekkora lehet a végsebessége, miközben rettegő, és rimánkodó utasokkal lenne tele az utastér?” Őtőle várná mindenki a megváltó, biztos segítséget.

Mikor észrevette, hogy a hajnal első sugarainál egy töpörödött kis anyóka áll a rideg buszmegállóban azonnal odavezette buszát, és a mikrofonnal köszöntötte az első utast a nap folyamán.

– Sok szeretettel köszöntöm legelső utasomat! – felelte a mikrofonba, mire a nénike annyira megilletődött a kedves, közvetlen szavak hallatán, hogy egy jelentős könnycseppet sikerült kitörölnie SZTK-keretes szemüveges szeméből. A nénike lábánál egy kis, görgős, húzható kocsi lapult; láthatóan bevásárolni indult, és két kissé elnyitott, piszkos nejlonszatyor.

Rögtön elfogta a lelkiismeret-furdalás és az általános szégyenérzet. Ő sohasem engedte meg az idős anyának, hogy egyedül menjen bevásárolni. Még akkor sem, amikor elfogyott a kenyér, vagy a legszükségesebb élelmiszer anyja otthonában. Mindent pontosan, precízen előre megvett, hogy sohase kelljen nélkülöznie az asszonynak. Most legszívesebben előrekerítette volna az idős anyóka hozzátartozóit és leordította volna a fejüket, hogy mit képzelnek magukról, így kihasználni egy védtelen, idős embert? Hová lett manapság az illem?!

Aztán eszébe jutott a fiával történt legutóbbi veszekedése, amikor a fia megvallotta az anyának, hogy szerelmes lett egy barna hajú, barna szemű, világszépe lányba, akit nagyon szeretne már bemutatni, és hogy elhozhatja-e vacsorára?

De ő határozottan, és kategorikusan visszautasította. – Már pedig, ha a fene fenét eszik akkor sem! Képtelen vagyok megbízni a barna szemű emberekben! – jelentette ellenkezést nem tűrve, mint akiben fölrobbant a lappangó, parázs indulat, és otthagyta a vacsoraasztalt. Rendszerint ez a fajta különös viselkedésforma gyakorta megesett a családjukban, mégsem kért sohasem bocsánatot. Ahhoz ő túlontúl is büszke természet volt világ életében.

A néma hajnalban csupán egy-két busszal találkozott, akik szintúgy lustán vánszorogtak még csak a kihalt forgalomban, mint éppen ő, de azért jókedvűen, felszabadultan integetett nekik. Karjelzésében is volt valami hamisítatlan, önmagát meg-nem-adó öntudat.

Egy szemlátomást kissé idegeskedő, idegbeteg anyuka ráncigálta egyetlen kisfiát föl a buszra, aki annyira visított, és sírdogált végső menedék kétségbeesésében, hogy szinte képtelenségnek tetszett őt megvigasztalni. Ismételten beleszólt a mikrofonba, hátha feltudja legalább vidítani a gyereket:

– Halló, halló kedves hallgatóink! A főnyeremény bátor nyertese az a fiatalember az anyukájával, akik éppen most szálltak fel a buszra! Kérem a fiatalembert fáradjon előre, és vegye át a nyereményét. – néma csend támadt. Még a kisfiú is abbahagyta a sírást, és csupán visszafojtott szipogást hallatott önmaga után.

„Micsoda szemtelenség ez, hogy valaki díjat kapjon egy egyszerű dühös, szánalmas hisztiiért!” – gondolta a feszült, és keveset aludt anyuka, de azért előre ment a vezetőüléshez, hogy kiderítse milyen kicsinyes tréfát akar játszani vele a buszvezető.

– Már megbocsásson, de milyen jogon avatkozik bele a magánéletünkbe?! – fakadt ki, és már azon volt, hogy a vezető fejét is leordítsa, de a másikat nem ilyen fából faragták.

– Jó reggelt kívánok asszony! Szervusz fiatalember! – nyújtotta kedvesen vaskos öklét a megszeppent kisgyerek felé, aki inkább dühöngő anyja kezébe csimpaszkodott, és a világ összes kincséért el nem engedte volna. – Tudja nekem is van ám egy nagy fiam, és szerettem volna megvigasztalni a kisfiát! – azzal fogott egy tejes karamellás cukrot – amit a legtöbb gyerek valósággal imád -, pláne, ha egy kis tábla csoki is jár mellé, és kedvesen odaadta a gyereknek.

A gyerek valósággal rettegett, akár egy szél cibálta nyárfalevél, és tanácstalanul még mindig az anyját bámulta: vajon elfogadja-e a felkínált ajándékot, vagy sem?

A dühös anyuka átmenetileg megenyhülni látszott. – Mit illik mondani a kedves buszvezető bácsinak Alfréd? – nézett rá szigorúan, rendreutasítóan.

– Cukolom? – jött ki a gyerek pösze száján. Olyan aranyos, és mégis védtelen volt ebben a percben, hogy a vezető önkéntelenül is megkérdezte.

– Mondd csak Alfréd? Szeretnéd megnézni hogy működik a busz?

A félős kisgyerek megint anyára nézett, mint aki életek felett parancsol.

– Ez… igazán nagylelkű öntől kedves uram, de attól tartok sajnos nem lehet, mert… késésben vagyunk… - azzal visszaráncigálta talán egy fokkal kíméletesebben a félszeg kisfiút a hátsó ülések egyikére.

– Én is nagyon örültem a találkozásnak! – mondta be a mikrofonba, majd nagy sebességre kapcsolt szándékosan, elvégre, ha valaki késésben van, annak valószínűleg minden drága perc számíthat.

Hogy ujjongott virgoncan, mint egy eleven kis állatka annak idején az ő fia, amikor először ültette be a vezetőülésbe. Valósággal megbűvölve máris nyomkodni kezdte a változatos színekkel villogó gombokat, és folyamatosan belebeszélt a mikrofonba, mert nem tudhatta, honnét jönnek a visszhangszerű hangok. Egyszerre volt felemelő, jelentőségteljes és nagyon is büszke pillanat. De az idők sajnos változnak! Annak idején, amikor tizenhat lett arra gondolt vesz neki egy használt motorbiciklit, amit kedvére bütykölhet, szerelgethet, de könnyedén rájött, hogy fia nem egy műszaki érdeklődésű ember, sokkal inkább humán beállítottságú.

Azt szerette a vezetésben, hogy itt a saját maga ura volt, és nem kellett senki akaratának engedelmeskednie. A kis hangulatos utcákat, melyek különleges kertvárosias környezetet adtak a környéknek mindig is vonzotta. A kanyargós szerpentinen pedig úgy tűnt, hogy senki sem zavarhatja meg a magával ragadó, és romantikus panorámakilátást. A kertes házak szinte egymás után sorjáztak, akár csak a külső kerületekben, ahol felnőtt.

Bárcsak újra vidéken élhetnének a családjával. Talán ott béke, nyugalom, és harmónia várná, és nem kellene szükségképpen megőrülnie ettől az állandó feszültséggel, stresszel járó munkakörben, amiben jelenleg – ki tudja miért -, bent ragadottnak érezte magát. Szemét enyhén megvakította a napsugár, ezért máris felvette feleségtől kapott, aztán később állandóan megragasztott napszemüvegét. Hiába! A minőségnek nincs párja! Hamarabb leért a gyér forgalom miatt a BACH-csomópontra, ahol a kongresszusi épület feküdt burjánzó, dús fenyőágak társaságában, hogy védve legyen a kíváncsiskodni vágyó szemek sokadalmától.

Itt nem kellett pásztázni utasok után. Máris talált négy-öt jómadarat, akik teátrálisan mutogatni kezdtek feltűnően tüntetve a karórájukkal, míg mások mobiltelefonjaik kijelzőjével zsonglőrködtek, hogy késett pár percet.

– HOL A JÓ ÉDES ANYÁDBA VOLTÁL TE ÁLLAT?! – ordította hangosan egy szemlátomást részeg, alig tizennyolc éves suhanc feléje, aki bár fogalma sem lehetett, hogy mit fecseg össze jócskán kihúzta a gyufát a sofőrnél.

Kinyitotta a vezetőülést, leszállt és egy jókora tenyeres pofont kevert le a megszeppent kölyökképű, gizda srácnak, aki a váratlan meglepetéstől seggre ült.

– Ezt soha többé meg nem halljam! Amíg nem józanodsz ki, addig nem szállsz fel a buszomra! Megértetted aranygyerekem?! – nézett ellenséges farkasszemet a most már megszelídült fiatallal. Mivel az nem válaszolt, visszaszállt a vezetőülésbe és folytatta tovább megkezdett útját, miközben a többi utas élénken tapsviharba kezdett, vagy mobiljával lelkes amatőr videókat készített arról, hogyan tanította móresre az egyik városi buszvezető az illuminált állapotú, fiatal srácot.

Most gondolt csak bele. Mi lett volna, ha saját fia is rászokott volna az alkoholra? Még szerencse, hogy az anyja természetét örökölte! – s vett egy mély, beletörődött lélegzetet.

HAMLETI LÉTEZÉS



Esőmosta szőlőszemekben könnyedén felszárad a pára. Múltunk eltitkolt emlékei még most is sokáig a felszín felett lebegnek. Egy könnyáztatta, igazmondó, szent tekintet; egy gyöngéd hattyú-arc s a Mindenség gyönyörét is betöltő, romantikus lángolás, mely halhatatlansággal flörtöl. – Üres cseppkő-fénybe bámul farkasszemezve ki kinyitja szíve kapuit s nem retteg – de sziklaszilárdan veszélyekkel dacol: Hamleti mozdulatokkal kézbe veszi a felsőbb irányítást s nem engedheti hogy elkapják, vagy épp bedarálják.

Egy félreeső csavargó-sarokban kuporog egyedül: szánni való, félig árva, gyermeki énünk, aki évek alatt még mindig mi magunk vagyunk. Érezzük mindannyian, hogy idők ringlispíljén csücsülve, mint a totálisan ki akarnánk szakítani önmagunk egy-egy utcahossznyi lét-metszetből, hogy aztán spirálisan máris egy végestelen újabb változatot kezdhessünk; sziporkázó mókuskerék. – Csupaszon hagyott, félmeztelen karrierjük is bevadult, számító törtetés s hódolás – mert már minden tudatos pillanat, mely az egyedüli túlélés receptjével összeköt egyszerre felélik s emésztik bennünk agyi tekervényeink a kitermelt salakanyagot. Muszáj-e csonka árnyékként két szívnek egymástól Kozmosz-távol öntudatlan, s semmitmondóan lebegni s tűrni, hogy az esedékes évtized mily sorstragédiákat ró rájuk?!

Vérágas szemeinkből vulkánként törhet elő a tajtékos romantika, ha bizalmunk egymás iránt nem csorbul. Szorongásban, sietségben alig találhatunk percnyi nyugodalmat: visszhangok rejtjeles szonátáiba még belekapaszkodunk – ezúttal talán végleg, és utolszor -, hogy biztosan érezhessük valahol, valamikor másik Én-felünk is méltón gondol ránk!

KÜLCSIN

Még egy utolsó simítást vetett a nagyalakú előszobában elhelyezett díszes, régimódi tükörben; aprólékos részletességgel nézte meg magát, mint általában az olyan nagyvilági úrinők, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyszerre roppant angyaliak, és egzotikusan vonzóak is képesek lenni, mégis akiket általában szinte rendre elfog az önmagukkal szemben szigorúan támasztott lelkiismeret-furdalás, hogy talán léteznek még a földön náluk is elegánsabb, és minden bizonnyal szebb nők.

Sötét haját feltornyozta kontyba, mert ez különlegessé varázsolta enyhén ovális arcát, és szándékosan kihangsúlyozta melyen ülő, nagy mindenre rácsodálkozó, szinte vágyakozásban, álmodozásban izzó fekete gomb szemét. Hogy hangsúlyossá tegye szemeit, és pilláit fekete irónnal még ki is húzta hangsúlyosan a szeme körüli részeket, mint azok a profi sminkesek, akik tökéletes szakemberei szakmájuknak, melynek egyetlen célja a hódítás. Óvatosan vitte fel a kellemes bordóvörös rúzst enyhén telt ajkára. Valahogy mindig is szégyenkeznie kellett fogai miatt, melyekről azt feltételezte, hogy rendetlenül nőnek, kár egy nagy halom aprócska kőhalom. Aztán kamaszkora végére, amikor egész testében megnyúlt, valahogy a fogai is rendbe jöttek otromba, ízléstelen fogszabályozó használata nélkül.

– Szerinted szép vagyok? – kérdezte vallatón saját farkasszemező tükörképét, mely vele szemben állt tökéletes művészieskedő nagyságban, és úgy festett mintha egyenesági leszármazottja, vagy egypetéjű ikertestvére lenne. Koromsötét pilláit vágyakozón, elragadtatással párszor megremegtette hadd lássa, és érezze, hogy még nem felejtett el mindent, ami hozzátartozik a nőies csábításhoz.

– Szép! Oh, de még mennyire! Mennyire elragadó vagy! – felelte hosszas tanakodás után önmagának. Mintha egy serdülő lány azonnal felnőtt akart volna lenni, és nem érdekelték volna szomorú gyermekkora keserédes hányattatásai.

Megnézte most könnyed, nyárias ruháját. Talán ő lesz majd az egyetlen a randin – már ha úgy dönt, hogy elmegy -, aki még szigorúan ragaszkodott a klasszikus, retrós szoknyaszerű divathoz, ami kifejezetten romantikus hatást kölcsönzött számára. Apró, lábacskáira pillantott. Istenem ebben a percben valósággal megutálta állandóan pipiskedő lábait. Miért nem nőtt nagyobbra, mint mondjuk kortársai? Miért kell neki egy alig százhatvannégy centis töpörödött testben elvesztegetnie jóformán az egész értékes életét, amikor lelki alkata sudár, karcsú, és magas, modern nőt kívánt volna meg?!

Méregdrága szandálja díszcsattokkal volt ékes, és látszólag egy kisebbfajta vagyont is megért. Megtehette, hogy megvegye magának. Elvégre rendes műsor vezetői állása volt egy helyi rádióban, és ha igény mutatkozott rá a helyi művelődési házakban is vállalt bizonyos kultúrát elősegítő, önzetlen programokat.

„Miért kell megvárnia, míg egy férfi ajánlatot, vagy egyáltalán kezdeményező lépést tesz?” – vallatta most önmagát. Hiszen a legtöbb barátnője ideje korán már a húszas éveik legelején lebabázott, és most valóságos kisbabagyárakat hoztak létre saját háztartással, hogy legyen pénzük mindennapi kiadásaik fedezésére.

Már pedig ő igenis függetlenedni, szabadulni akart a társadalmi, és a családi konvenciók átkaitól. Azért költözött el már tizenhét évesen a szülői házból is előbb Zuglóba, aztán a hetedik kerületbe, mert nyughatatlan, örökösen karrierre és saját életre vágyó másik énje nem akart leragadni egy olyan maradni életnél, ahol a nők, mint anyák elsősorban gondoskodó feleségek, és bábok, akik egy adott társadalmi közösségi valós, íratlan szabályainak engedelmeskednek.

Tavaly lecserélte, és eladta a sokat fogyasztó Honda Civic kocsiját, és lecserélte egy vadonatúj, - szerinte kevesebbet fogyasztó -, Opel Tigrára. Mennyivel felszabadultabban, és magabiztosabban érezte magát, amikor az autóüzletben közölték vele, hogy le lehet hajtani egyetlen gombnyomással a kocsitetőt. Amint megérezte, hogy gazdag, dús hajába kap a nappal balzsamos szél mintha teljesen kicserélték volna. Abban a pillanatban már a totális szabadság különleges érzése is más dimenziók felé röpítette; egy szabadabb, és talán boldogabb jövő felé.

Kedvére lóbálta meg slusszkulcsait vörös körömlakkal kikent körmei között, miközben egész testét bizsergető gyönyör futott rajta végig a fejétől egészen a lábujjáig. Hol voltak már azok az idők, amikor szorgalmas kisdiákként minden ünnepélyen ő mondta a verset, ő volt a legjobb hetes, hiszen mindig tiszta volt a gusztustalan zöld tábla, és volt kréta is. És ami fontosabb mindennél osztálytársai is kénytelenek voltak beletörődni az egyszerű ténybe, hogy Vadász Alizt becsülni, és tisztelni illik.

Bár barátnői tökéletes idiótának csúfolták, amiért három felsős is azonnal rástartolt közvetlenül a szalagavatós buli után, és le akarta fektetni, ám ő udvarias méltósággal átlátott mindenkin, mert jó volt az emberismerete. Legkésőbb éjfél előtt már otthon is volt a szülei házában, mert megígérte nekik, hogy számíthatnak rá, és semmi kedve sem volt visszaélni a felkínált bizalmukkal.

Később, amikor egyszerre csak a Bölcsészettudományi Karon találta magát, ahol szinte semmi sem úgy volt igaz, mint azt a közvéleménynek tálalták, és helyette istenesen megalázták a hallgatókat. A legtöbb ifjú hölgy valósággal a depresszió, és az öngyilkosság határán őrlődött, csupán Aliz volt az egyetlen, akit – bár naponta jelképesen elküldtek melegebb éghajlatok felé, és ő is kapott egy-egy rosszabb jegyet főként szintagmatanból, és mondattanból -, mindvégig azon ügyeskedett, hogy egyetemista kolleganői lelkét stabilabbá, és határozottabbá tehesse. Karácsonykor ingyen szaloncukrot osztogatott, és kedvenc barátnőinek egy kis apróságot is vett saját mellékes fizetéséből. A bili akkor borult ki, amikor a rettegett nyelvészeti docensnő belépett az osztályterembe, és a szaloncukrot, mely ott díszelgett a katedrán ünnepi csomagolásban, ajándékkártyával egyszerűen behajította a szemétbe.

Alizt sem kellett félteni. Határozottan, talpraesetten a sarkára állt, mintha bosszúálló Vesta szűz lett volna, vagy Pallas Athéné, és kinyilvánította, hogy ez nem volt fair. Galád gonoszság volt.

– Amennyiben magának ez a véleménye Vadász kisasszony úgy ezt majd a dékánnal is beszélje meg! Ha csak nem akar kereszt félévezni mondattanból! – húzta le gyilkos megvetéssel szemüvegét az ellenséges docensnő.

Aliz hamar fölmérte, hogy a legtöbb pedagógusnak nem volt szimpatikus. Pedig, ha az oktatási intézmények az önálló gondolkodás képességére, és az elméleti kompetenciák fokozására helyezik az elsődleges hangsúlyt, akkor mi értelme van a szimpátiának? Egy idő után arról is hallott megdöbbentő tényeket, hogyha egy-egy hallgató jobb jegyeket szeretett volna akkor azt akár természetben is törleszthette az adott témavezető tanárnál. Ez határozott gyomorforgató hányingert, és undort idézett elő benne. S bár neki nem tettek ajánlatot, míg egyetemi tanulmányokat fojtatott rögvest ki is kaparta volna az illető pedagógus szemét, vagy egy bozót vágó késsel megszabadította volna incselkedő férfiasságától a kiszemelt docenst, ha ilyesmit tapasztal.

– Miért csinálom ezt? Miért nem lehet normális életem?! – faggatta magát a tükörben is, de választ sohasem kapott.

Végül úgy döntött, hogy mégis elmegy erre a randira, ami valójában egy olyan formális találkozónak tűnt, ahol mind a két fél kóstolgatja egymás határpontjait, hogy mennyit bírhat el a nyughatatlan emberi lélek titkos Richter-skálája?

Az étterem – bár roppant előkelő, és hangulatos volt -, olaszos romantikákat idéző dekorációival. Néhol még lampionokat is aggódtak az utcalámpákra, hogy becsalogathassák a mindenre kulturálisan fogékony turistákat Aliz úgy érezte, mintha ő volna az egyetlen a zsúfolt teremben, aki nem illik oda.

– Bocsáss meg a késésért! – Tudod kész diliház volt a mai nap, és attól tartok, hogy még pár hétig ez lesz! Éppen most készülünk felvenni egy új szirupos, és semmitmondó műsort! Én szerkesztem a műsortervet is! – próbált jópofizni, és kivágni magát, mert úgy érezte magyarázattal tartozik annak a fiatalembernek, aki már a legelső, kissé szerencsétlenül alakult találkozásuk alkalmával is valósággal körbe udvarolta, és verset is írt hozzá. Bár nagyon hosszú, és cirkalmas prózavers volt kevés rímelési lehetőséggel, mégis fogalmazása, a mindenség vágyott, és elképzelt megidézése soraiban azonnal könnyeket csaltak szemébe, és még ő pirult azon, hogy könnyeit próbálja leplezve törölgetni.

– Őszintén remélem, hogy nincsen semmi baj, és hamar rendeződik a dolog! Fantasztikusan csinos vagy! Remekül áll a ruhád! – a fiatalember, mint afféle különös, világból teljesen eltűnt régimódi lovag nem győzött állandóan bókolni neki, amitől nem csupán önbizalma nőtt meg, de elképzelte a szerelmet is, ahogy az est későbbi folyamán lassan, fokozatosan ismerik meg egymás testét; kívül-belül.

Nem érdekelte az, hogy a fiatalember kisebb túlsúllyal rendelkezett. Különben is! A mostani világ túlzásba viszi az egészségmániát, és a sport iránti fékezhetetlen, megszállott rajongást, ami az emberek irreális, és beszámíthatatlan énképeket dédelgetnek magukban. De hát ha egy-egy ember nem eléggé vonzó, vagy csinos akkor azoknak már ne is adjunk esélyt? Eszébe jutott filozófia professzora az egyetemről, aki mindig úgy fogalmazott, hogy ne felejtse el megvizsgálni az adott személyiséget belülről is.

– Igazán kedves vagy! Nagyon szépen köszönöm! – Kellemes bizsergése megint felütötte a fejét, abban a percben, amikor a megszeppent, zavarba jött fiatalember kihúzta előtte a széket, és helyet foglalva be is tolta utána.

Mindketten elfogódottak voltak. Aliz szeretett mindig határozottan és egyértelműen kezdeményezni már gyerekként is. Ha megtetszett neki egy új Barbie-baba addig nem engedte el álmait, amíg övé nem lett a legújabb játék. Nem volt vad, és követelőző, vagy sértődötten hisztizős, elkényeztetett hercegnő. Korán belátta, hogy álmainkért sokszor áldozatokra van szükség, hiszen másként kivitelezhetetlenek.

– Tetszik az öltönyöd! – törte meg a csendet! – Várja csak! – gazellaszökkenéssel máris ott termett a fiatalember mellett, és megigazította enyhén csálén álló bordó színű nyakkendőjét. – Formaság tudom! – felelte. – De mindennek megvan a maga módja!

A fiatalembert valósággal lenyűgözte, és azonnal megbabonázta. A legtöbb esetben ennyire határozott, és talpraesett hölgyek nem szoktak vele randizni, találkozni pedig még kevésbé. Kellemes, örömteli érzések kerítették hatalmába. Senkinek se merte elárulni, de még sohase volt barátnője, vagy bármilyen komolyabb párkapcsolata, és ez kissé kirívó esetnek számított a XXI. században.

– Tudod folyamatosan azon töprengtem, hogy mi dolgom van a világban? hogy hol a helyem? És még mit szeretnék megvalósítani? De vegyünk például téged! Tessék! Te mit szeretnél elérni az életben? – nem köntörfalazott, vagy hezitált, máris a lényegre tért. Újabb szimpatikus jellemvonás. Egy nulla a javára.

– Hu! Hát… szerettem volna saját forgatókönyvvel filmet forgatni, de attól tartok, hogy sem kapcsolatom, sem anyagi forrásom nincs hozzá. Szinte reménytelen vállalkozás! Pedig gyerekkorom óta jóformán a filmeken nőttem fel! – mesélte szinte extatikus, naiv, gyerekes elragadtatással, amitől Alizban is megmozdult valami. Érzékeny, már több alkalommal összetört szíve ebben a percben, mintha egy egészként kezdett volna lüktetni, és kalapálni. Mintha közösen léptek volna ki a gyorsuló, másodlagos időből, melyről eddig úgy gondolkodtak csupán a terhükre van.

– Ez fantasztikusan, és nagyon izgalmasan hangzik! Felteszem te már írtál egy forgatókönyvet a nyári szünetben! Ha jól tudom vannak nagyon jó szoftverek is erre! A Celtx is egy ilyen!

– Huha! Te valóságos gondolatolvasó vagy! Ezt honnan találtad ki?! – csodálkozott jólesően a fiatalember.

– Mi sem egyszerűbb ennél! Hiszen elég csak figyelni a mondataidat! Valósággal bele vagy szerelmesedve a filmezésbe! Ami szerintem rendben van! Én ismerek pár embert, aki szívesen venné, ha megmutatnád neki filmes terveidet! Semmi kényszer! Csak, ha te is úgy akarod! – később sokáig nem tudta eldönteni, vajon miért volt ennyire közvetlen, és ennyire magától értetődően szívélyes ehhez a különleges fiatalemberhez, amikor alig tíz perce beszélgettek. Csak, amikor már hazament ismerte fel a megkerülhetetlen tényt, hogy kölcsönös, sorsfordító beszélgetésük során kölcsönösen tabuk nélküli hullámhosszra kerültek, és talán ez az egyetlen dolog, ami számíthat ebben a hamiskodó, megtévesztett értékeket kínáló életben.

Amikor levette ünnepi ruháját, megszabadult aprólékosan fülbevalójától, és lemosta sminkjét, és szempillafestékét mintha úgy érezte volna lemosta volna önmagáról kétségeit, gátlásait, további rendhagyó félelmeit a külvilág elvárásaival szemben. Most ott állt lecsupaszított, egzotikus meztelenségében a tükör előtt, és talán újra megtanult önmagának mosolyogni teljes szívvel boldog könnyekkel…    

HASZNOS IDŐTÖLTÉSEK

Három özvegyasszony merengett a kis ablakos teraszon. Afféle télikertféleség volt az, ahol általában szobanövényeket lehet tartani, és gondozni időjárástól függetlenül, hiszen itt mindig jó meleg volt, köszönhetően a nagyobb méretű, régimódi fűtőtestek hőelosztásának.

– Hát igen a jómodúság… - merengett Helga asszony kissé fürkésző tekintettel a jövő titkait kutatva, míg göcsörtös, májfoltos keze éppen ügyetlenül próbált kikapirgálni egy frissen sült pogácsát a többi közül. – Szerintem nincs is annál biztonságosabb, és felszabadító érzés minthogy az embernek biztos, jövedelmező állása van, és nem kell azon remegnie, hogy vajon mit is hozhat a bizonytalan hónap. – Erőtlenül, mégis annál gusztustalan módon kezdte rágcsálni a kettétört pogácsát.

– Ugyan már Helgácska! Nem szabad ilyen csúnya dolgokat mondani, mert itt még a falaknak is füle van! –vélekedett egy másik özvegyasszony Böske, aki négy férfjet is elfogyasztott, és számos szeretőt, és állítólag fiatalabb éveiben valósággal kedvére habzsolta az életet.

– Én azt mondom, hogy a mai világban nem árt, ha az ember több lábon áll! Jaj, csak megjavulhatna már a lábam! Én biztosan nem üldögélnék itthon ölbe tett kézzel, még Vasárnap is mennék ám dolgozni! – annyi oroszlánhitű, nemes büszkeség töltötte el Terka asszonyt erre a kijelentésre, hogy pillanatnyilag máris könny szökött a szemeibe, amit szinte magától értetődő szégyenlősséggel, szemérmességgel törölt le, majd kifújta az orrát, mert súlyos asztmája is volt, ha közeledett a Tavasz.

– Mennyire igaz Terka! Mennyire igaz! – sóhajtott Helga. – Én mondom helyezkedni tudni kell, és nem árt a protekció sem különben diploma ide, érettségi oda! Egy fabatkát sem ér az egész! Nézzétek csak meg azt a hogy is hívják… Szabó gyereket! Már autószalonja is van, és valami kommunikációs igazgató! Jól fölvitte ám az Isten a dolgát!

– Hát, ha csak az kell én is eldicsekedhetem vele! Az én nagy unokám igazi költő, író, műfordító! Bár még nem kapott egyetlen irodalmi díjat sem, annyit mondhatok hónaponként új kötetekkel jelentkezik, és én nagyon büszke vagyok ám rá! Mindenben igyekszem támogatni!

– Csak nem arról a szerencsétlen hajótörött emberről beszélsz, akinek már volt pár öngyilkossági kísérlete, mert folyton azt állította, hogy őt nem szereti senki?! – vonta fel kérdőn bozontos, kozmetikust ritkán látott szemöldökeit Böske.

– Elég legyen ebből! Ez egy rendkívül komoly dolog! Szegény unokám nem tehet az róla, hogy ilyen a könyvpiac, meg az a rengeteg sok elvárás, amit vele szemben támasztanak! – Terka asszony – ha családtagjairól volt szó -, annyira elszánt, és könyörtelen is tudott ám lenni, akár egy védelmező anyatigris.

A két fonnyadt öregasszony egyenes derékkal, és még mohóbb, kíváncsi tekintettel itta a másik szavait. Úgy érezhették magukat ezen a szinte családias, baráti kis összejövetelen, vagy találkozókon, mint a régi osztálytársak, akik ki tudja, már vagy mennyi ideje nem találkoztak, és mindig nagyon örülnek, és élvezik egymás társaságát.

– Én azt mondom, hogy az üzletembereké, a vállalkozóké a jövő! Az egyik fiam éppen a minap vett magának apartmant Madeirán. – incselkedtet Helga, és szinte égett a vágytól, hogy a számára hasznos, és nélkülözhetetlen, bizalmas információt megoszthassa mással is.

– Ugyan már! Ennyi erővel Hawaiira is mehetett volna! Szerintem az a szigetcsoport maga az érinthetetlen, romantikus paradicsom! Szegény néhai férjemmel gyakran álmodoztunk róla, ha majd a gyerekek felnőnek, és kirepülnek itt hagyunk mindent csapott-papot, és meg sem állunk egy álomutazás erejéig! Csak aztán az infarktus elvette őt tőlem!

– Jaj, Böském! Őszintén sajnállak még ennyi év után is! – felelte Helga, aki kicsit olyan volt a három özvegy között mint egy Kolombusz tojás. Az ember sosem tudhatta, hogy vajon érdekből, vagy őszinteségből tart-e ki meggyőződései, elvei mellett.

– Ki kér még pogácsát? Csak frissen, és melegen jó! – Terka asszonynak mozgásra volt szüksége. Úgy érezte tíz percnél több idő, már valóságos órának számít, és muszáj volt felkelnie, mert megrögzött rögeszméjévé vált, hogy ideje korán elmacskásodhatnak megkopott ízületei. Kiment a nagy konyhába, hogy betegyen egy újabb jó minőségű kelt tészta csomagot az előmelegített sütőbe.

– Nincs is annál jobb, mint amikor három régi komaasszony újra összejön! Nem igaz?! – kontrázott Böske.

– Így igaz! – válaszolta Helga, aki most egy nádfonatos szék karfáját volt kénytelen használni, hogy fájós lábait valamire fölrakhassa.

Néhány perc múltán visszatért a konyhából Terka asszony.

– A fene vinné el ezt az elátkozott sütőt! – mérgelődött. –Ha nagyobb fokozatra kapcsolom akkor megég a pogácsa alja, ha viszont közepesre akkor meg a teteje sem sül át! – letette megfáradt, elhasznált végtagjait az egyik karosszékbe szemben a nappal. Arcán milliónál is több barázda, és ránc tanúskodott róla, hogy kilencéves korától nem bántak vele kesztyűs kézzel sem az évek, sem az embert próbáló, könyörtelen pillanatok. Meglehet tudatosan vált megkeseredett, kiábrándult emberré, aki már ritkán ha képes élvezni az életet. – Megöregedtem! Az Isten verje meg! Átkozottul megöregedtem! Hogy a mennykő csapna bele! – hangosan két parasztos, pöttömnyi kezeit a magasba emelte, mintha rontást, vagy átkot küldene az égi hatalmak felé, majd köpött egyet, de csak úgy teátrálisan, mint aki egy régi, örök érvrényű tanúságot szeretne megtorolni.

– Ugyan már Terkám! Nem úgy van az! Hisz itt vagyunk! Mindhárman hetvenes éveinkben. Biztos nyugdíjunk van, és igyekszünk éldegélni, boldogulni amíg csak lehet! – próbálta vigasztalni, reményt önteni bele Helga, aki – mint később kiderült -, azért is jött át a másik utcából, mert semmi kedve sem volt egyedül enni, aztán nézni valami ostoba, lebutított vetélkedő műsort a tévében. Minden menjen az áram? Egyébként is méregdrága már minden.

– …De, sajnos ez ellen már nem tehetünk semmit! Azt mondják van valami injekciókúra, amit négyszer kell a lábba fecskendezni, és az regenerálja a sérült porcokat. Az kellene nekem, de sürgősen, hogy mehessek dolgozni végre, mert a semmitevésből már elegem van!

– De Terkám! Te is nagyon jól tudod, hogy gondozod a kertet, főzöl. sütsz, mosol, takarítol, jön hozzád a lányod, meg az unokád! Miért kell neked folyton elégedetlenkedned?! – bökte ki Böske asszony azt, ami a szívén feküdt.

Terka asszonyt sem kellett ám félteni, ha az őszinteségen, és az igazmondáson volt a sor. Megmozgatta nyikorgó, termetes csontjait, és talpraesett akarattal válaszolt:

– Azért kedves Böske, mert nem bírom ki azt, hogy passzív, és tehetetlen legyek egész álló nap! Istenem! – sóhajtott egy nagyot. – De jó volna megint dolgozni, és érezni azt, hogy szükség van rám! Nézzetek csak magatokra! Elkényelmesedett, konzervéletet éltek! Saját magatokkal is megalkudtatok már régen, mert nektek így volt jobb, és kényelmesebb! Most is itt ücsörgünk, és úgy tanakodunk, akár a kiégett roncsok, hogy mitévők legyünk! A véleményem az, hogy ez a legszánalmasabb emberi magatartás mióta csak éltem! De meglátjátok még, hogyha már nem fogom ennyire se bírni inkább gyógyszert veszek magamhoz, vagy felakasztom magamat a fára! – aprócska, gomb szemeiben éles, szikefény villant fenyegetődzőn. Mintha megakarta volna átkozni az egész mihaszna, haszontalan világot.

A másik két özvegyasszony hirtelen, egyszerre összerezzent ugyanis már több évtizede ismerték komaasszonyukat, és nagyon jól tudták, hogy sohasem szokott a levegőbe beszélni. Ha egyszer Terka asszonyság valamit kitervelt, akkor senki sem állíthatta meg, semmi sem állhatott az útjába.

– Jaj, Terkácska! Ilyet nem szabad mondani! Micsoda beszéd ez?! – hökkent meg Helga, mert úgy érezte barátnéja valami olyasmire világított rá, amit eddig egyik szomszédasszony sem mert volna szóvá tenni. – Hát nem szeretnél dédimama lenni, és látni, hogy majd az unokádnak is saját családja és élete lesz?! – rendszerint Helga mindig a családi dolgokkal jött, ha valami nagyon nagy baj volt készülőben, hiszen az érzelmes dolgok óhatatlanul is sokkalta jobban hatottak az emberek többségére.

– Így igaz! Mondok egy példát! – Böske megköszörülte reszelős hangszalagjait. – A lányom nemrég szakított a férjével, de úgy tűnik megint talált valakit, aki valósággal a tenyerén hordozza, és nem pofozza fel minden második Szerdán! Ezért ez is valami!

– Még hogy egy nőt felpofoznak?! Bizony mondom jócskán kifordult ennek az alattomos világnak a kereke! Szégyellje magát minden ember, aki csak kezet emel a másikra! – Terka asszony akkor volt a legjobban elemében, amikor haragra gerjedt, és dühbe gurult. Ilyen alkalmakkor ugyanis már nem sajnáltatta magát; megszűnt minden porckorong fájdalma, és ízületi gyulladása. Egyre jobban nekiveselkedett, és harcias lett, akár egy kotlós tyúk, aki saját csibéit védelmezi.

– Csak kerülne az én kezeim közé az a hitvány, semmirevaló gazember! Azt is megemlegetné, hogy a világon van! Fognám a régi vasollómat és egyetlen nyisszantással máris megszabadítanám hivalkodó férfiasságától!

– De drága szomszédasszony! Fékezd magad! Elvégre bár magunk között vagyunk, azért a falaknak is bármikor füleik nőhetnek! – mondták kissé félszegen majdnem egyszerre a többiek.

Később motorral közlekedő postás jött. Mint kiderült hozta a szokásos sárga csekkeket, és egy kis nyugdíjat is. Terka asszony valósággal úgy szökkent fel kedvenc nádfonatos székéből, mintha bátran letagadhatna harminc évet korából. Izgatott, és kíváncsi lett, hogy vajon annyi keserves munkavégzés után mennyit kaphat a közös kasszából.

– No, ez úgy hallom nekem jött! – azzal valósággal máris rohanva szedte töpörödött, apró, kis döcögő lépteit, és bármennyire sántikált a földagadt, vizesedésnek induló lábai miatt, mintha valósággal új remény költözött volna megkeseredett lelkébe.

A másik két idősebb hölgy pontosan végignézte, barátnéjuk mennyire jó közérzettel, és szemlátomást felszabadultan veszi át nyugdíját a postástól, aki még szalutált is a tiszteletet parancsoló, idős asszonynak, és már robogott is tovább.

– Na, mit hozott nekem a posta? – kérdezte szinte tréfásan, incselkedve Terka asszony a másik kettőt. Valósággal úgy lóbálta a hófehér borítékot, melyben minden bizonnyal nyugállománya lehetett, mintha valami ősrégi, felbecsülhetetlen ereklyét, vagy éppen roppant értékes kincset tartogatna kezei között.

– Nem akarod esetleg felnyitni?! – tudakolták.

– Most inkább mégsem! Úgy is tudom mennyi lehet benne! Egy ilyen magamkorabeli matuzsálem már levegővel is eléldegél. – hangosan kacagni támadt kedve. A másik kettő értetlenkedve nézett rá.

Megcsörrent a házi, vezetékes telefon. Kiderült, hogy Terka asszony unokája van a vonal túlsó végén. Azért hívta fel kedvenc nagyanyját, mert kiderült, hogy nemrég mondtak fel neki munkahelyén, mert leépítések voltak, és bár nem kérte nyíltan mégis halványan utalt rá, hogy minden anyagi természetű segítséget nagyon hálásan venne.

– Szót sem többet édes fiam! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrve Terka asszony. –Most az a legfontosabb, hogy nem szabad pánikolnod, és kétségbe esned! Légy, és maradj talpraesett, és határozott akarattal muszáj, hogy a sarkadra állj! – ezekkel a bölcs intelmekkel búcsúzott tőle.

Amikor hétvégén meglátogatta az unokája boldogan mesélte, hogy barátnője igent mondott a lánykérésre, és bár szűkkörű, polgári szertartásban gondolkodnak sok szeretettel meghívják őt is, mint fontos, és nélkülözhetetlen családtagot. Terka asszony ennél kiegyensúlyozottabb, és boldogabb talán még életében nem lehetett soha!  

TÚLÉLÉS VAGY EVOLÚCIÓ?



Manapság mindenki kóstolgatott evolúciót játszik elsőként önmagán, később már másokon. Megretten saját, önző gondolatától, ha önmagát szükséges adnia egy-egy felbukkanó, őszinte helyzetben, mikor bármi kisülhetett volna belőle. Befejezetlenül hagyják a mélyen rejtezett tudatos megismerést, hogy a felszínen mételyező hínár-csalánként lebeghessen a kekeckedő kóstolgatás. Izomkolosszusok buzgóságával sokszor csupán a csalogató test alkímiája csábít, míg a szóbeli kommunikáció már amúgy is pusztulófélben.

A biológiai evolúció az emberre bízza csábító ösztön-hagyatékait: ,,No! Lássuk! Ki engedi magát lelke bugyráig feltérképezni s megismerni?!” – A következményeket minden esetben már a kevésbé szerencsések, gátlásos sebezhetők viselik; akik nem mutathatják ki nyíltan igazi, lényeges énjüket, mert helyette egész álló nap rejtőzködnek, lopkodnak az árgusan gúnyolódó szemek; kicsinyes groteszk pergőtűz-gesztusok kereszteződéseiben.

Ki megfelelő szánalmat ébreszt talán kaphat egyszer új esélyt: az összetett s bonyodalmas lélek legalább semmiképp se változzék. Adakozó, önzetlenség egyetemes törvénye is csupán lelki segély szolgálatokon létezik. – Lelki totalitárius kataklizmák halmozódnak ránk: ha már az összes mentőöv-terv végképp dugába dőlt, s a foszladozó félhomályból egymásnak új lehetőségeket biztosítva kellene kilépni a bizonytalan, de sugárzó napfényre!

Gyomorgörcsbe rándult izom, vagy hasfal ha újabb fájdalmat vagy halhatatlan szerelmet érez: jótékony téboly keresztmetszetén összeforr majd előbb-utóbb két magára találó, kiszolgáltatott lélek – együtt, egyszerre kopik majd életük túlélési anyaga!

KULTÚR-VENDÉG

Azt hiszem egy kicsit el is sápadt, és hevesen dadogni kezdett, amikor először találkoztunk.

– Elnézését kell kérnem, hogy ilyen körülmények között találkozunk, és hogy bátorkodnék pár szót váltani Önnel, de ha már így hozta a helyzet… - pufók, szinte parasztos ujjait szándékosan előrébb tolta, bennük éppen legújabb verseim kisebb kötetével. Dedikációt szeretett volna kérni, és csak akkor jöttem rá, hogy alig mert megszólítani.

Először azt sem értettem, hogy mit akarhat. Elvégre egy könyvvásáron annyi tömeg, és zsúfolt ember összegyűlik, hogy az ember nem tehet mást mint jó képet vág, igyekszik sokat mosolyogni, és kedves, közvetlen módon hozzáállni ehhez az egész ünnepieskedő, gazsuláló egyveleghez. Látván, hogy én is kezdek kissé zavarba jönni, ami egyáltalán nem volt szokásom ő kissé felsőbbséges iróniával, különösen mosolyogni kezdett.

– Ugye még most is valószínűleg fogalma sincs ki lehetek? A közösségi média oldalait nem tudom, hogy Ön olvassa-e, vagy egy rendszergazda, titkos üzemeltető, de rengeteg sok üzenetet igyekeztem küldeni, és borítóképeket is, mert a szerzői könyvkiadás keretében én is írtam egy-két dolgot. – mit később megtudtam ez az érdekes, rendkívül művelt, kissé rigolyás ember igencsak termékeny alkotónak bizonyult, mert több mint huszonnyolc kötete volt fenn az interneten különböző könyves boltokban. Éppen ezért volt kissé rémisztően furcsa, hogy mit akarhat tőlem? Igyekezetem határozott komolysággal biztosítani, és máris megnyugtatni, hogy bár a műveit nem ismerem, de már nagyon sokat hallottam róla.

Miközben egyre zsúfoltabb tömegtumultus alakult ki körülöttünk, és jöttek számos, régi, kedves ismerősök, kollegák, és barátok valahogy kissé feledésbe merült a másik személye. Egyáltalán nem zavartatta magát. Csöndes mélabúsággl félrehúzódott, hogy ne zavarjon senkit, és egy márványos, oroszlános szökőkútnál –melyet valószínűleg nemrég restauráltak -, megállt, és csöndes türelmességgel várakozásba kezdett. Bizony egy ilyen könyvhét napokig elhúzódik a legkülönfélébb kulturális programokkal. S bár a továbbiakban nem tudtam rá időt és energiát fordítani, amiért kínzó lelkiismeret-furdalást tört rám másnap, és harmadnap is pontosan, precíz kiszámítottsággal megjelent asztalomnál és egy-egy régebbi regényemmel, vagy verseskötetemmel a kezében újabb és újabb dedikációt kért, mint egy olyan követelőző, mohó gyerek, aki mindig tudja, hogy előbb-utóbb úgy is megkapja, amit akar.

Mivel én is meglehetősen konok, makacs, és önző is tudok lenni ezért meg sem lepett, hogy valahonnét kiderítette hol lakom, és egy szép napon bekopogott az egyik belvárosi bérház faburkolatú ajtaján, mondván Dr. Békési Emilt keresi.

Amint meghallotta, hogy kutyát tartok egész fizikai jelenvalósága hirtelen megborzongott, és rettegni kezdett; zöldesen villogó, macskaszeme idegesen járkált, kutatott föl-le, majd erre-arra, hogy vajon hova bújhatott Folti a kedvenc négylábú barátom?

– Szeretettel üdvözlöm, kedves barátom! Jöjjön csak be bátran! – próbáltam betessékelni az ajtón, ám ennek az embernek valóságos acélból, vagy ólomból voltak a lábai, mert amint meghallotta a vakkantgató, és örömében ugrándozó kiskutyát máris gyökeret eresztett a lába a küszöbömön, és egy tapodtat sem lépett sehova.

– Ugyan már kedves barátom! – próbáltam bátorítani, ösztönözni, hogy kicsinyes félelmeit mindenképpen levetkezze. – Ne mondja, hogy fél az állatoktól?

Megriadt, árva, védtelen tekintetében most fedeztem fel elsőként a kisfiús szomorúság, és a megtöretett kiszolgáltatottság titkos vegyülékét. Azonnal rájöttem, hogy bármennyire is vagyok szemfüles, és rátermett ez az ember addig nem lépi át házam küszöbét, ameddig a kutyust valahova el nem zárom. Persze csupán átmeneti megoldásként, amíg jobb nem jut eszembe. Kértem, hogy várjon egy pár percet. Ő hevesen bólogatott, meglehet valami halvány reményféleséggel azért, hogy a kutya nem fog beleszólni beszélgetéseinkbe.

A kutyát kénytelen voltam kicsalogatni a fürdőszobába, és egy közepes méretű állateledel és megfelelő műanyagtálkás vízmennyiség társaságában rázártam az ajtót, hogy még véletlenül se dughassa ki kíváncsi, pisze orrát ha valami újdonságot, vagy szokatlan dolgot tapasztal. Ahogy visszamentem az előszobához, még hallottam, ahogy szomorkásan, és megriadtan felnyüszít, pedig a fürdőszoba meglehetősen tágas volt, és világos is.

– Most már egészen nyugodtan befáradhat kedves barátom! Nincsen semmi baj! – invitáltam ismét.

A furcsa, tagbaszakadt, termetes ember úgy nézett ki, mintha egy marcona tengerész, vagy hajótörött Robinson Cruse lenne, aki pusztán csak miatt lépett az szárazföldre, mert nem volt választása. Nyughatatlanul bolyongó, és folyamatosan utazni, felfedezni vágyó lelke – éreztem -, más sorsot szán majd neki.

Túlzásba vitt megfontoltsággal lépett beljebb. Feltűnt neki a durva darócszövetre emlékeztető perzsaszőnyeg utánzat, melyet inkább az előszobába raktam, hogy – főként télen -, a hó, és a latyak ne okozzon kellemetlen meglepetést.

Sokáig észre se vettem, ami egy írótól könnyelmű hanyagság, hogy mennyire precízen, és körmönfontan kiismerte szavak nélkül, csupán csak a mozdulatok, az aprón elejtett gesztusokkal jellememet; mintha pontosan értette volna a pszichológia nyelvét, és azt, miként tud hatékonyan manipulálni másokat. Volt egy ilyen kissé visszatartott megérzésem vele kapcsolatban. Furcsa szokásom volt, hogy előkaptam hirtelen zsebeimből egy gumicukrot, vagy éppen tollat, és mintha máris azonnal le kellene írnom valamit, ami megfogott máris úgy tettem, mint aki heves körmölésbe kezd egy láthatatlan papíron, holott csupán csak igyekeztem felmérni a lakásomon tartózkodó, még idegen, ám rokonszenves ember személyiségvonásait.

Nagyon jól kiismerhette, hogy a feszengés, és az ideges frusztráció természetes velejárója, ha új, idegen vendéget fogadok otthonomban, hiszen általánosságban ezt eddig nem tettem. Vagy az állandó leterheltség, vagy a zaklatott túlvállalás megszakított minden természetes, ugyanakkor emberi kapcsolatot a külvilággal. Kárpótlásul csaknem tanítványi, rajongói attitűdöt vett fel velem szemben, mintha ezzel is azon mesterkedett volna, hogy minél inkább imponálni tudjon legyezett hiúságomnak.

Ha barátai felül érdeklődtem mintha fátyolos tekintetével azonnal a régmúltba révedt volna, és nagyon szomorúvá vált, mint akit újfent megsértettek, vagy egy régi sebet téptek fel öntudatlanul a lelkén, melyről azt hitte begyógyult.

Ismerőseimnek szándékosan nem beszéltem rajongómmal való kapcsolattartásomról. Mintha önmagam előtt is szégyenkeznem kellett volna, hogy gyerekes elégedettségérzésemet haladéktalanul meg kellene tartanom, hogy elismerést vívjak ki minduntalan. Egyik költő barátom telefonon megemlítette, hogyha nem vigyáz saját egoista, kicsinyes hiúságommal a végén a rajongómhoz hasonló lelkes sávbogarak, és kullancs talpnyalók egész sereg fog rám telepedni, hogy kedvükre lakmározhassanak élő húsomból.

– Megkérdezhetem hogy mi járatban van? – kérdésem le szokványosan lepte meg őt. Sőt! Hóna alatt mindezidáig szorongatott piszkosszürke színű aktatáskájából méretes A/-es kéziratkötegeket vett elő. Úgy őrizgette, dédelgette mindez idáig, mint valami elsőosztályú, felbecsülhetetlen kincset, melyhez roppant nehéz hozzájutni.

– Ha jól sejtem akkor ezt mind nekem hozta, és most arra kíváncsi, hogy mi a véleményen a munkáival kapcsolatban?! – vettem el tőle a méretes paksamétákat, és időközben máris helyet foglaltam kényelmesen a világos nappaliban. Ő hevesen bólogatott, akár egy eminens diák, és addig nem foglalt helyet, amíg erre külön kérést nem kapott.

Versei, novellái első olvasatra is hordoztak valami belső, pesszimista nyugtalanságot. Azonnal érzékelni lehetett, hogy főként a sötétebb, komorabb hangulatokat, és a borúlátó gondolatokat részesíti előnyben, és hogy főként a szabad vers szabályait igyekszik alkalmazni. Helyet csupán akkor volt foglalni, amikor már kényszerűségből erősködtem, mert mindig feszélyezett kissé, ha álltak a jelenlétemben: ezt valahogy feszültségként, tolakodásként éltem meg. Amikor bőséges tíz perc után még mindig dermedt, néma csend állt be kettőnk között nem teketóriáztam többet, és azonnal a lényegre tértem:

– Hát… kedves Uram! Hol is kezdjem? Az írásaiban van valami… roppant érdekes… de… úgy érzem, hogy talán még nem értek meg a publikálásra. – utólag vettem észre, és már éreztem is, hogy ezt nem lett volna szükséges ennyire nyíltan, szinte ítélkezően elhadarnom, mert a félszeg, és szemlátomást roppant idegeskedő férfi egyre kétségbeesettebb, és szomorúbb lett. Úgy tűnhetett, hogy ott helyben elbőgi magát, mint az a kisdiák, aki rossz jegyet szervezett egy jelesre megírt dolgozatára.

– Ugyan már kedves uram… több is veszett Mohácsnál nem igaz?! – rájöttem, hogy sürgősen ideje változtatni taktikámon, ezért cselhez folyamodtam. – Nézze kérem! Megadhatom egy-két szerkesztő ismerősöm internetes elérhetőségét, és biztos vagyok benne, hogy ők majd segítenek önnek, hogy a szövegeit rendesen átnézhessék! Annyit mondhatok, hogy nagyon ígéretes írásokról van szó! – mintha magam is igyekeztem volna rövidre zárni az el nem kezdett kisebbfajta kulturális vitát, hiszen fojtogatni kezdett a légkör.

A fiatal férfi kétségbeesetten, és nagyon szomorkásan rakta el a visszaadott kéziratkötegeket piszkosszürke aktatáskájába, és már arra készült, hogy rögvest távozik. Megállítottam, abban reménykedve, hogy valami halványka, szikrányi optimistaságot, és reményféleséget adhatok neki erre a napra. Gyorsan egész dolgozószobámat elfoglaló könyvespolcomhoz rohantam, és megajándékoztam egy saját példányú kötetemmel; tettem hozzá prózát és lírát is vegyesen hadd legyen valamicske öröme is, és mivel nem árulta el a nevét ezért a ,,hajótöröttnek” dedikáltam köteteimet. Még szerencsésen el tudtam csípni az előszobában, ahol idegesen, neuraszténiásan toporgott, és látszólag azt sem igen tudta, hogy mit is kezdhetne magával.

– Fogadja sok szeretettel köteteimet, és kérem, ha bármiben a segítségére lehetek ne habozzék, és forduljon hozzám bizalommal! – búcsúztam kézszorítással tőle.

Később íróbarátaim beavattak, hogy állítólag ez a különös fiatalember rendre igyekezett fölkeresni a kortárs magyar irodalom színe virágát, és mindenkitől kisebb segítséget szeretett volna kérni, hogy szövegeit, és írásait megjelentesse, mert mint kiderült tanárember volt, nem rég vesztette el kenyérkereső foglalkozását, és nagyon szűkében volt a pénznek. Mindenki számára ismerős helyzet. Mivel nemsokára közeledett a nyár, mely gyakorlatilag az átmeneti, és zimankós tavasz után – az utóbbi időben -, szinte egyvégtében kezdett beköszönteni kis hazánkban, egyszer csak üzenet érkezett, hogy egy tanárember XI. kerületi lakos öngyilkosságot követett el saját lakásában nehéz anyagi körülményeire hivatkozva, és engem nevezett meg irodalmi hagyatékának gondozásával. Valóban bizarr, és rendkívül szokatlan, és kivételes kérés volt az igaz, mégis úgy éreztem, ha már életében nem vallhattak valóra álmai ennek a minden bizonnyal kivételes embernek legalább halála után teljesüljön akarata.