TÚLÉLÉS VAGY EVOLÚCIÓ?



Manapság mindenki kóstolgatott evolúciót játszik elsőként önmagán, később már másokon. Megretten saját, önző gondolatától, ha önmagát szükséges adnia egy-egy felbukkanó, őszinte helyzetben, mikor bármi kisülhetett volna belőle. Befejezetlenül hagyják a mélyen rejtezett tudatos megismerést, hogy a felszínen mételyező hínár-csalánként lebeghessen a kekeckedő kóstolgatás. Izomkolosszusok buzgóságával sokszor csupán a csalogató test alkímiája csábít, míg a szóbeli kommunikáció már amúgy is pusztulófélben.

A biológiai evolúció az emberre bízza csábító ösztön-hagyatékait: ,,No! Lássuk! Ki engedi magát lelke bugyráig feltérképezni s megismerni?!” – A következményeket minden esetben már a kevésbé szerencsések, gátlásos sebezhetők viselik; akik nem mutathatják ki nyíltan igazi, lényeges énjüket, mert helyette egész álló nap rejtőzködnek, lopkodnak az árgusan gúnyolódó szemek; kicsinyes groteszk pergőtűz-gesztusok kereszteződéseiben.

Ki megfelelő szánalmat ébreszt talán kaphat egyszer új esélyt: az összetett s bonyodalmas lélek legalább semmiképp se változzék. Adakozó, önzetlenség egyetemes törvénye is csupán lelki segély szolgálatokon létezik. – Lelki totalitárius kataklizmák halmozódnak ránk: ha már az összes mentőöv-terv végképp dugába dőlt, s a foszladozó félhomályból egymásnak új lehetőségeket biztosítva kellene kilépni a bizonytalan, de sugárzó napfényre!

Gyomorgörcsbe rándult izom, vagy hasfal ha újabb fájdalmat vagy halhatatlan szerelmet érez: jótékony téboly keresztmetszetén összeforr majd előbb-utóbb két magára találó, kiszolgáltatott lélek – együtt, egyszerre kopik majd életük túlélési anyaga!