A LÉT HIEROGLIFÁI

Hallgatni akartam
tán mindig is,
mikor csak anyám szíve alatt,
mint szánalmasan
kucorgó emberió-magzat
jós-szavakat hallgattam,
melyek a félelmes külvilág
csatornáin át hozzám
megérkeztek;
rejtélyes szent igéket,
vagy épp sokat-mondó,
bölcs szózatokat,
melyeket sokáig
meg sem értettem,
mert az értelem
hieroglifáival voltak betakarva.

Akár a becsukott hétlakatú
kapuk az emberre
előbb rázuhan aztán
végesülten becsukódik
a gyötrelmes gyermekkor;
néma szánkat rendre
összezárja a fogvacogtató,
hiábavaló sírás-höppögés a semmiért,
mert a dolgok nem változtak.

Szívükben s lelkükben
bilincs-láncok feszülnek,
melyeket nem lehet elmetszeni;
örök visszatérő kérdéseket
intéz hozzájuk a kételkedő múlt,
mint megtörtént,
kitörölhetetlen emlékfoszlány,
s kéréseiket,
akár a kerítést megkerülik,
vagy épp csak átugorják,
mert rendre mérlegserpenyőkbe
teszik átgondolt válaszaikat.
A kihívó véletlenekből
– félő -, tán sosem
lehet befejezett Végzet?!

Mert Idők futása
még észrevétlen,
nesztelen; a nagykorú,
felnőttes félelem titkon
még ott lappang
a legtöbbünk szívében;
céltalanná lett új
ösvények közt egyre
nehezebb megtalálni azt
az egyet, mely mindent jelenthet,
hogy tovább
tudj lépni s boldogulni.

Mert az embert megkísértve
sokszor fojtogatja
a meddővé tett várakozás.
Lelketlenségek gyarmatát
jó volna megváltani,
hogy még reménykedni
tudjon az is,
ki folyvást úgy gondol önmagára,
mint egy szánalmas,
kisstílű kis senkiházi!