HASZNOS IDŐTÖLTÉSEK

Három özvegyasszony merengett a kis ablakos teraszon. Afféle télikertféleség volt az, ahol általában szobanövényeket lehet tartani, és gondozni időjárástól függetlenül, hiszen itt mindig jó meleg volt, köszönhetően a nagyobb méretű, régimódi fűtőtestek hőelosztásának.

– Hát igen a jómodúság… - merengett Helga asszony kissé fürkésző tekintettel a jövő titkait kutatva, míg göcsörtös, májfoltos keze éppen ügyetlenül próbált kikapirgálni egy frissen sült pogácsát a többi közül. – Szerintem nincs is annál biztonságosabb, és felszabadító érzés minthogy az embernek biztos, jövedelmező állása van, és nem kell azon remegnie, hogy vajon mit is hozhat a bizonytalan hónap. – Erőtlenül, mégis annál gusztustalan módon kezdte rágcsálni a kettétört pogácsát.

– Ugyan már Helgácska! Nem szabad ilyen csúnya dolgokat mondani, mert itt még a falaknak is füle van! –vélekedett egy másik özvegyasszony Böske, aki négy férfjet is elfogyasztott, és számos szeretőt, és állítólag fiatalabb éveiben valósággal kedvére habzsolta az életet.

– Én azt mondom, hogy a mai világban nem árt, ha az ember több lábon áll! Jaj, csak megjavulhatna már a lábam! Én biztosan nem üldögélnék itthon ölbe tett kézzel, még Vasárnap is mennék ám dolgozni! – annyi oroszlánhitű, nemes büszkeség töltötte el Terka asszonyt erre a kijelentésre, hogy pillanatnyilag máris könny szökött a szemeibe, amit szinte magától értetődő szégyenlősséggel, szemérmességgel törölt le, majd kifújta az orrát, mert súlyos asztmája is volt, ha közeledett a Tavasz.

– Mennyire igaz Terka! Mennyire igaz! – sóhajtott Helga. – Én mondom helyezkedni tudni kell, és nem árt a protekció sem különben diploma ide, érettségi oda! Egy fabatkát sem ér az egész! Nézzétek csak meg azt a hogy is hívják… Szabó gyereket! Már autószalonja is van, és valami kommunikációs igazgató! Jól fölvitte ám az Isten a dolgát!

– Hát, ha csak az kell én is eldicsekedhetem vele! Az én nagy unokám igazi költő, író, műfordító! Bár még nem kapott egyetlen irodalmi díjat sem, annyit mondhatok hónaponként új kötetekkel jelentkezik, és én nagyon büszke vagyok ám rá! Mindenben igyekszem támogatni!

– Csak nem arról a szerencsétlen hajótörött emberről beszélsz, akinek már volt pár öngyilkossági kísérlete, mert folyton azt állította, hogy őt nem szereti senki?! – vonta fel kérdőn bozontos, kozmetikust ritkán látott szemöldökeit Böske.

– Elég legyen ebből! Ez egy rendkívül komoly dolog! Szegény unokám nem tehet az róla, hogy ilyen a könyvpiac, meg az a rengeteg sok elvárás, amit vele szemben támasztanak! – Terka asszony – ha családtagjairól volt szó -, annyira elszánt, és könyörtelen is tudott ám lenni, akár egy védelmező anyatigris.

A két fonnyadt öregasszony egyenes derékkal, és még mohóbb, kíváncsi tekintettel itta a másik szavait. Úgy érezhették magukat ezen a szinte családias, baráti kis összejövetelen, vagy találkozókon, mint a régi osztálytársak, akik ki tudja, már vagy mennyi ideje nem találkoztak, és mindig nagyon örülnek, és élvezik egymás társaságát.

– Én azt mondom, hogy az üzletembereké, a vállalkozóké a jövő! Az egyik fiam éppen a minap vett magának apartmant Madeirán. – incselkedtet Helga, és szinte égett a vágytól, hogy a számára hasznos, és nélkülözhetetlen, bizalmas információt megoszthassa mással is.

– Ugyan már! Ennyi erővel Hawaiira is mehetett volna! Szerintem az a szigetcsoport maga az érinthetetlen, romantikus paradicsom! Szegény néhai férjemmel gyakran álmodoztunk róla, ha majd a gyerekek felnőnek, és kirepülnek itt hagyunk mindent csapott-papot, és meg sem állunk egy álomutazás erejéig! Csak aztán az infarktus elvette őt tőlem!

– Jaj, Böském! Őszintén sajnállak még ennyi év után is! – felelte Helga, aki kicsit olyan volt a három özvegy között mint egy Kolombusz tojás. Az ember sosem tudhatta, hogy vajon érdekből, vagy őszinteségből tart-e ki meggyőződései, elvei mellett.

– Ki kér még pogácsát? Csak frissen, és melegen jó! – Terka asszonynak mozgásra volt szüksége. Úgy érezte tíz percnél több idő, már valóságos órának számít, és muszáj volt felkelnie, mert megrögzött rögeszméjévé vált, hogy ideje korán elmacskásodhatnak megkopott ízületei. Kiment a nagy konyhába, hogy betegyen egy újabb jó minőségű kelt tészta csomagot az előmelegített sütőbe.

– Nincs is annál jobb, mint amikor három régi komaasszony újra összejön! Nem igaz?! – kontrázott Böske.

– Így igaz! – válaszolta Helga, aki most egy nádfonatos szék karfáját volt kénytelen használni, hogy fájós lábait valamire fölrakhassa.

Néhány perc múltán visszatért a konyhából Terka asszony.

– A fene vinné el ezt az elátkozott sütőt! – mérgelődött. –Ha nagyobb fokozatra kapcsolom akkor megég a pogácsa alja, ha viszont közepesre akkor meg a teteje sem sül át! – letette megfáradt, elhasznált végtagjait az egyik karosszékbe szemben a nappal. Arcán milliónál is több barázda, és ránc tanúskodott róla, hogy kilencéves korától nem bántak vele kesztyűs kézzel sem az évek, sem az embert próbáló, könyörtelen pillanatok. Meglehet tudatosan vált megkeseredett, kiábrándult emberré, aki már ritkán ha képes élvezni az életet. – Megöregedtem! Az Isten verje meg! Átkozottul megöregedtem! Hogy a mennykő csapna bele! – hangosan két parasztos, pöttömnyi kezeit a magasba emelte, mintha rontást, vagy átkot küldene az égi hatalmak felé, majd köpött egyet, de csak úgy teátrálisan, mint aki egy régi, örök érvrényű tanúságot szeretne megtorolni.

– Ugyan már Terkám! Nem úgy van az! Hisz itt vagyunk! Mindhárman hetvenes éveinkben. Biztos nyugdíjunk van, és igyekszünk éldegélni, boldogulni amíg csak lehet! – próbálta vigasztalni, reményt önteni bele Helga, aki – mint később kiderült -, azért is jött át a másik utcából, mert semmi kedve sem volt egyedül enni, aztán nézni valami ostoba, lebutított vetélkedő műsort a tévében. Minden menjen az áram? Egyébként is méregdrága már minden.

– …De, sajnos ez ellen már nem tehetünk semmit! Azt mondják van valami injekciókúra, amit négyszer kell a lábba fecskendezni, és az regenerálja a sérült porcokat. Az kellene nekem, de sürgősen, hogy mehessek dolgozni végre, mert a semmitevésből már elegem van!

– De Terkám! Te is nagyon jól tudod, hogy gondozod a kertet, főzöl. sütsz, mosol, takarítol, jön hozzád a lányod, meg az unokád! Miért kell neked folyton elégedetlenkedned?! – bökte ki Böske asszony azt, ami a szívén feküdt.

Terka asszonyt sem kellett ám félteni, ha az őszinteségen, és az igazmondáson volt a sor. Megmozgatta nyikorgó, termetes csontjait, és talpraesett akarattal válaszolt:

– Azért kedves Böske, mert nem bírom ki azt, hogy passzív, és tehetetlen legyek egész álló nap! Istenem! – sóhajtott egy nagyot. – De jó volna megint dolgozni, és érezni azt, hogy szükség van rám! Nézzetek csak magatokra! Elkényelmesedett, konzervéletet éltek! Saját magatokkal is megalkudtatok már régen, mert nektek így volt jobb, és kényelmesebb! Most is itt ücsörgünk, és úgy tanakodunk, akár a kiégett roncsok, hogy mitévők legyünk! A véleményem az, hogy ez a legszánalmasabb emberi magatartás mióta csak éltem! De meglátjátok még, hogyha már nem fogom ennyire se bírni inkább gyógyszert veszek magamhoz, vagy felakasztom magamat a fára! – aprócska, gomb szemeiben éles, szikefény villant fenyegetődzőn. Mintha megakarta volna átkozni az egész mihaszna, haszontalan világot.

A másik két özvegyasszony hirtelen, egyszerre összerezzent ugyanis már több évtizede ismerték komaasszonyukat, és nagyon jól tudták, hogy sohasem szokott a levegőbe beszélni. Ha egyszer Terka asszonyság valamit kitervelt, akkor senki sem állíthatta meg, semmi sem állhatott az útjába.

– Jaj, Terkácska! Ilyet nem szabad mondani! Micsoda beszéd ez?! – hökkent meg Helga, mert úgy érezte barátnéja valami olyasmire világított rá, amit eddig egyik szomszédasszony sem mert volna szóvá tenni. – Hát nem szeretnél dédimama lenni, és látni, hogy majd az unokádnak is saját családja és élete lesz?! – rendszerint Helga mindig a családi dolgokkal jött, ha valami nagyon nagy baj volt készülőben, hiszen az érzelmes dolgok óhatatlanul is sokkalta jobban hatottak az emberek többségére.

– Így igaz! Mondok egy példát! – Böske megköszörülte reszelős hangszalagjait. – A lányom nemrég szakított a férjével, de úgy tűnik megint talált valakit, aki valósággal a tenyerén hordozza, és nem pofozza fel minden második Szerdán! Ezért ez is valami!

– Még hogy egy nőt felpofoznak?! Bizony mondom jócskán kifordult ennek az alattomos világnak a kereke! Szégyellje magát minden ember, aki csak kezet emel a másikra! – Terka asszony akkor volt a legjobban elemében, amikor haragra gerjedt, és dühbe gurult. Ilyen alkalmakkor ugyanis már nem sajnáltatta magát; megszűnt minden porckorong fájdalma, és ízületi gyulladása. Egyre jobban nekiveselkedett, és harcias lett, akár egy kotlós tyúk, aki saját csibéit védelmezi.

– Csak kerülne az én kezeim közé az a hitvány, semmirevaló gazember! Azt is megemlegetné, hogy a világon van! Fognám a régi vasollómat és egyetlen nyisszantással máris megszabadítanám hivalkodó férfiasságától!

– De drága szomszédasszony! Fékezd magad! Elvégre bár magunk között vagyunk, azért a falaknak is bármikor füleik nőhetnek! – mondták kissé félszegen majdnem egyszerre a többiek.

Később motorral közlekedő postás jött. Mint kiderült hozta a szokásos sárga csekkeket, és egy kis nyugdíjat is. Terka asszony valósággal úgy szökkent fel kedvenc nádfonatos székéből, mintha bátran letagadhatna harminc évet korából. Izgatott, és kíváncsi lett, hogy vajon annyi keserves munkavégzés után mennyit kaphat a közös kasszából.

– No, ez úgy hallom nekem jött! – azzal valósággal máris rohanva szedte töpörödött, apró, kis döcögő lépteit, és bármennyire sántikált a földagadt, vizesedésnek induló lábai miatt, mintha valósággal új remény költözött volna megkeseredett lelkébe.

A másik két idősebb hölgy pontosan végignézte, barátnéjuk mennyire jó közérzettel, és szemlátomást felszabadultan veszi át nyugdíját a postástól, aki még szalutált is a tiszteletet parancsoló, idős asszonynak, és már robogott is tovább.

– Na, mit hozott nekem a posta? – kérdezte szinte tréfásan, incselkedve Terka asszony a másik kettőt. Valósággal úgy lóbálta a hófehér borítékot, melyben minden bizonnyal nyugállománya lehetett, mintha valami ősrégi, felbecsülhetetlen ereklyét, vagy éppen roppant értékes kincset tartogatna kezei között.

– Nem akarod esetleg felnyitni?! – tudakolták.

– Most inkább mégsem! Úgy is tudom mennyi lehet benne! Egy ilyen magamkorabeli matuzsálem már levegővel is eléldegél. – hangosan kacagni támadt kedve. A másik kettő értetlenkedve nézett rá.

Megcsörrent a házi, vezetékes telefon. Kiderült, hogy Terka asszony unokája van a vonal túlsó végén. Azért hívta fel kedvenc nagyanyját, mert kiderült, hogy nemrég mondtak fel neki munkahelyén, mert leépítések voltak, és bár nem kérte nyíltan mégis halványan utalt rá, hogy minden anyagi természetű segítséget nagyon hálásan venne.

– Szót sem többet édes fiam! – jelentette ki határozottan, ellentmondást nem tűrve Terka asszony. –Most az a legfontosabb, hogy nem szabad pánikolnod, és kétségbe esned! Légy, és maradj talpraesett, és határozott akarattal muszáj, hogy a sarkadra állj! – ezekkel a bölcs intelmekkel búcsúzott tőle.

Amikor hétvégén meglátogatta az unokája boldogan mesélte, hogy barátnője igent mondott a lánykérésre, és bár szűkkörű, polgári szertartásban gondolkodnak sok szeretettel meghívják őt is, mint fontos, és nélkülözhetetlen családtagot. Terka asszony ennél kiegyensúlyozottabb, és boldogabb talán még életében nem lehetett soha!