A FODRÁSZ

A fodrászüzlet éppen a sarkon volt. Abban a pillanatban, ahogy az ember sikeresen átvergődött az Albertfalva kitérőnél, és balesetmentesen le tudott szállni a negyvenkilences villamosról – persze anélkül -, hogy bármiféle fizikai bántódása esett volna, már valósággal úgy érezhette magát, mint aki valósággal irdatlanul hosszú utat vett meg az otthonától, hogy levágathassa a haját, és egy kicsit rendbe szedhesse csenevész külsejét.

Kellemesen mediterrán hangulatot árasztott a kis szalon, ha betévedt oda az ember. A panelház alagsorában kapott helyet, és mint általában az ilyen helyeken itt sem volt két egyforma vendég. Sokszor előfordult, hogy akinek kevéske pénze volt, viszont rendes, becsületes embernek számított a környéken az adott fodrász hölgy, akit valami miatt egyszerűen Ani néninek, vagy Anikának szólítottak kedves közvetlenséggel levágta a hajukat.

Éppen kamaszodófélben lévő iskolás fiúcska lépett be az üzletbe; talpig hosszú, kényelmetlen, és szúrós fekete, ünneplő nadrágot, és patyolattisztaságú hófehér inget viselt. Az édesanyja kísérte el, és hiába is szeretett volna tiltakozni sokszor a szülői, megbocsátható önkény jelszava döntött; elvégre nem szabad hagyni, hogy az a gyerkőc, aki még nem tanulhatta meg a tömegközlekedés csínját-bínját egyszerűen csak fogja magát, és zokszó nélkül elkóricáljon ki tudja merre felé. A végén valami baja eshetik!
A kisfiúcska nem lehetett több tíz, legfeljebb tizenkét évesnél, és látszólag valósággal úgy kapaszkodott anyja szoknyás ruhájába, mintha legalább is rövidke, tiszavirágéletű kis élete függne tőle, és úgy szorította az aggodalmaskodó anyuka kezét, hogy a gyönyörű, fiatalasszonynak menten kifehéredtek.

– Üdvözlöm Anika drága! Hogy s mint van? – köszönt kedvesen a fiatalasszonyka régi barátnőjének. Az üzletben – érdekes módon -, nem tartózkodott senki. Pedig akár telefonos egyeztetéssel is nyugodt szívvel helyet lehetett volna itt foglalni, akárcsak valami menő, vagy méregdrága étteremben. – Hadd mutassam be a kisfiamat! Köszönj szépen a kedves néninek!

– Csókolom szépen! – nyögte kis szájacskájából a fiúcska, aki ebben a percben úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Már vagy milliószor átbeszélték odahaza az anyukájával, hogy mi fog vele, és elsősorban a hajával történni. Végre rövid, vadonatúj frizurája lehet, és a legtöbb kislány majd megfog érte őrülni, mert vadítóan jóképű, csak ennek még nincsen százszázalékosan a tudatában.

– Szervusz, üdvözöllek szerény hajlékomban! – nyújtotta hattyú kezét a megszeppent kisfiú felé, aki előbb anyára nézett, mintha segítséget, vagy útmutatást várna tőle, majd pár percbe is beletellett, amire megmerte fogni a kellemes, és gyöngéd tapintású kezet. – Csókolom néni!

– Hány éves vagy, mondd csak?

Most viszont már az anyja vitte a további társalgást, mint akinek haladéktalanul fontos közlendője van, és egy ekkora horderejű témát egyedül csakis a felnőtt szakértelem magyarázhatna el.

–Tizenegy éves lesz novemberben! Igaz kis pockom? – simogatta meg enyhén kócosra hagyott tincseit az anyuka.

–Jaj, nem is mondd! – sóhajtott egy nagyot Anika. –Az én fiam is valósággal úgy nő mint a bolondgomba! Változnak az idők! Felgyorsult a világ! Bezzeg az én gyerekkoromban! Emlékszel még mennyi Traubi szódát lehetett kapni? Most meg már a kicsik is csak Coca Colát kérnek! Megáll az ész!

– Kincsem! Ülj csak bele nyugodtan a székbe! Nem lesz semmi baj! – kérte a gyerkőcöt az anyuka, és mivel már kezdett erősen zsibbadni, és elgémberedni állandó jelleggel erős szorításnak kitett keze egyre jobban kezdte terelgetni félős, félszeg csemetéjét a pirosan párnázott, kényelmesnek látszó szék felé. A gyerek pedig továbbra is úgy szorította az anyai kezet, mintha egyesen a vágóhídra cipelnék. Elveszett, szomorú, és árva kis tekintete mintha folyton támpontot, vagy biztos menedék után kutatott volna a nagyobb méretű, kicsinosított helységben, ahova pár nagyobb cserepes szobanövényt is állítottak, pusztán csupán esztétikai dekoráció okán.

– Megígérem, hogy nem fog fájni! – mosolygott fülig érő szájjal Anika néni, és ez a sugárzó, fiatalos mosoly úgy tűnt annyira hiteles és meggyőző volt, hogy a gyerek totálisan elvesztett szorongását szinte azonnal kiküszöbölte, és fel is oldotta.

Helyet foglalt, majd a fejét a fodrászhölgy egy afféle erős műanyagteknőbe helyezte, hogy meg tudja mosni a haját samponnal. A gyerek sosem szerette a fejmosást, mert valami rejtélyes okból mindig a halálra, és a fulladásra gondolt. Az osztálytársai gyakorta kekedzkedtek vele, vagy gyilkos tréfálkozással ugratták főként a nagyszünetekben, és egy idő után teljesen meggyökeresedett benne a tartós rettegés és félelem iskolapéldája. Nem érezte magát gyávának, vagy szánalmasnak, csupán csak elfogadta és tudomásul vette, hogy inden további küzdelem, és ellenállás, hogy őt is tekintsék teljes jogú embernek hasztalan, és nincs is sok értelme.

– Kellemes a víz? Nem túl meleg? – kérdezte amint gyöngéd, masszírozó kezekkel elkezdte haját mosni. A gyerkőc helyett megint csak mindent jobban tudó anyja felelt: – Jó lesz neki! A meleghez szoktattuk hozzá már csecsemőkora óta!

Alig öt perc múltán már fel is lehetett állni a székből, hogy egy másik sokkalta kényelmesebb, és komfortosabb székbe ülhessen a kis legény.

– Most pedig szépen frizurát kapsz tőlem ajándékba! – volt valami kellemes babusgatás Anika dallamos hangjában, amitől a gyerek egyre jobban megnyugodott. Rendszerint mindig az volt az egyik probléma, hogy minél jobban felengedett, és megnyugodott a túlzásba vitt idegeskedés miatt szinte zokszó nélkül el is aludt, mintha nekrofiliás lenne. Hagyta, hogy a gyöngéd kezek szinte villámsebességgel máris kaszabolásba kezdhessenek olyan fényes, ezüstszínű, és látszólag tűhegyes ollók segítségével, melyekkel nyugodt szívvel akár még boncolni is lehet.

– Azért jöttünk ide, mert megígértem neki, hogy elviszem a játékboltba, mert sosincs rá egyetlen panasz sem az iskolában! – jelentette ki az anyuka, mintha a világ első számú csodagyereke tisztelte volna meg látogatásával a szalont.

– Bezzeg az én fiam! Valóságos kis ördögfióka! Imád összetörni mindent, ami csak a keze ügyébe kerül! Jobb lesz eltenni előle mindent! Csak az a baj, hogy ravasz természetű, és előbb-utóbb mindent megtalál.

– Biztosan imádni való lehet! Várd ki a végét! Még egy pár év, és olyan felnőtt lesz belőle, aki nem kér majd a szülei támogató segítségéből.

– Hát… igen! Ebben azért lehet valami… - még egy-két simítás, és nemsokára készen is voltak a kisfiúcska vadonatúj frizurájával. Utolsó simításként Anika egy tollseprűre emlékeztető miniseprűre szórt egy kis kamillás púdert, és óvatosan letisztította a kisfiú nyakára ragadt hajszál maradványokat.

– Meg is volnánk! Ugye nem is volt annyira rossz?! – kérdezte a gyereket, miközben óvatosan lecsatolta róla a hosszú, kényelmes, hófehér lepelt, hogy ünneplő ruhája ne legyen hajas. – Na, mit szólsz az új frizurádhoz?! Remélem tetszik?

A gyerek megnézte pufók ábrázatát a tükörben. Mintha dundi arcocskája a hajvágástól szemlátomást megnyúlt volna; sokkalta felnőttesebben, érettebben nézett ki. „Most már csak férfiasabban kellene viselkednie!” – gondolta. „Hogy mit fog majd megint hallgatni örökösen elégedetlenkedő, munkamániás apjától, ha hazamennek?”

– Anika roppant hálás vagyok, hogy ennyire zsúfolt munkáid mellett be tudtál vállalni bennünket! Mennyivel is tartozom?! – az anyukán mintha mindig is érződött volna a hatalomgyakorlás elsődleges jele, mely szinte megtiltotta, hogy ne az övé lehessen az első-utolsó szó joga. Már készítette is a pénztárcáját.

– Háromezer ötszáz forintot kérek szépen! – felelte, majd hátra ment a jóval kisebb helységbe, hogy a pénztárgépbe beüthesse a kért összeget az anyukával együtt.

Amikor végeztek a fiatalasszony és Anika is mosolygósan jöttek vissza. Időközben sikerült nagyon sok mindent kibeszélniük, mint régi, meghitt barátnőknek, akik már jó hosszú ideje nem találkoztak. Aztán a fiatalasszony és fia kiléptek alig negyvenöt perces tortúra után az üzletből.

– Mondd csak kincsem? Miért voltál odabent annyira szótlan? Máskor meg be nem áll a szád!

– Nem tudom! Nehezen tudok megnyugodni idegen helyeken! – felelte a fiúcska annyira halk hangon, hogy az anyuka már azt hitte újra megfázott. Kisebb korában rendkívül gyenge, és beteges volt.

– Megértem szívem, de Anika néniben nyugodtan meg lehet bízni, már évtizedek óta ismerjük egymást! Milyennek találod az új frizurádat? – próbálta elterelni a beszélgetést.

– Rövid…

– Hát az szinte már biztos, de milyen érzés? Jó, vagy kellemetlen?

A fiú szótlanul kibámult a csengetős, kanárisárga villamos nagyobb méretű ablakán, és gondolatban már a holnapi nehézkesen induló Hétfő járt az eszében. Hogy osztálytársai megint cikizni fogják, hogy olyan a feje mint egy túlméretezett tökbolygó, hogy végigszántott rajta a fűnyírógép, és ha az alantos, kicsinyes tréfákból még nem volna elég akkor már megint ott lesz a tény, hogy jócskán ellátják a baját a gonosztevők.

– O.K. Nem szeretnél beszélni! – szűrte le a tanúságot az anyuka. –Mindenesetre én roppant büszke vagyok rád, amiért férfiasan viselted el a kissé kellemetlen tortúrát! Mit szólnál, ha beugranánk a Móriczon a játékboltba, és választanál magadnak valami menő játékot?

A fiúcska arca felragyogott – persze csak átmeneti megoldásként -, mintha a halvány reménysugár éppen csak megsimogatta volna örökösen kilátástalanságban, és félelemben rettegő kicsi szívét. Az anyára nézett árva, és segítséget kérő, nagy ködfátylos szemekkel, és bár megpróbált vidámnak tűnni, anyukája pontosan érezte azt milyen különös érzelmi viharokat kénytelen-kelletlen naponta imádott serdülő fia kiállni.

LEÉRTÉKELT ÁRUK FÓRUMA



Egyre többen hirdette már pöffeszkedő, gaz kufár népség, hogy a földi Mennyország elérhető s kivitelezhető egy olyan helyen, ahol kapcsolatok színvonala az egyedüli trend-diktáló. A visszaállatiasult őskorszaki barbarizmus ismételten újabb fénykorát éldegéli; az eltűnő tündérmesékből gyárosított tömegcikkeket gyártottak bulvár-médiákon őrködő hírnév-oligarchák, kényeskedőn tipegő mini-primadonnák.

Dömperszám gyártódtak olcsó, bunkó jampec-kiskirályok s még ostobák, szeleburdi királynőcskék. Épületek látszat-lelkeiken a hasznot hozó, olcsó diadémok s nehezüktől a tűsarkukon tipegő botoxálmok is hamarkodón megcsömörlöttek. Vajon a hím s nőstény baromcsordák meddig vadulnak?! Villany-neonfényes vállalatok arrogáns konferencia-hadjáratát ki használhatja méltón alantos karrier-építésekre?!

Jönnek már zsákszám újabb s újabb parti s V.I.P.-királynős dívái a pesti bohém, dorbézolós éjszakáknak – behabzsolnák, ha megtehetnék az egész megvesztegethető világot. – A megélhetés szűkös keretei, már így is cellarácsossá zsugorodtak. Mint minden elbuktatott királyi oligarcha fenség: hamis emlékei lesznek egy letűnt kornak. A bigott hatalmi vágy talmi kőtábláját csak lehetne már valaki ki egyszer s mindenkorra ledönti!

Ragályt-dajkáló lelkeket jól leplezi luxusöltönyök, pomádés lakosztályok sikeresen hivalkodó eleganciája; élni kell manapság a tudott bizonytalanból s az életmód mögötti sekélyes, felszínes kultúra is röhejt idéz. Termel s osztja kincs-javait a mini-világ. Röpülnek ha kell, ha nem érdemrendek, s kitüntetések kevésbé emberséges emberfőknek is, míg dicsőítő népbetegséggé vált ismét szitok anyázás, és szó-mágikus retardált szájkaraték.

Nem fogy még mindig kellőképp a dédelgető babakocsi. Ha már növelni kénytelenek a termelékenységet azt a bababoltok minőségén kell feltétlen kezdeni? Csupán az idióta tahók tábora szaporodik furcsamód. Egyre fogyatkozik a külön utas kultúrákat hirdetők kicsiny tábora!

VÁRATLAN MEGLEPETÉS

Vanda már hosszú ideje az átlagemberek unalmas életét élte. Egy időben nyomtatványokat, különféle hivatalosnak minősített iratok gépelése, és adminisztrálása volt a feladata. Ezeket a papírokat természetesen a főnöke, és az igazgató írta alá, amennyiben sürgős, és halaszthatatlannak minősülő elfoglaltságaik ezt megengedték számukra. Neki csupán annyi volt a dolga, hogy kávét főzzön. Ki hogy kérte? Cappuccinót, vagy habos Late Machiatót miniatűr kávékapszulák segítségével, vagy méregerős, aszfaltszerű szurkos feketekávét, mely gyakorlatilag a holtakat is bármikor fölébreszthette álmukból. Igen ám, de Vanda sajnos nem tanulhatta meg, hogy miként működik a régimódi kávéfőző masina ezért kénytelen volt keríteni valakit, - aki persze megfizethető áron -, helyette is elkészítette a kívánt kávémennyiséget, és persze hajlandó volt rendelkezésre állni a hét akár hét napján is mindenfajta káros szenvedélytől mentsen.

S bár Vanda pontosságára sohasem volt panasz legszívesebben az egész napját lustálkodással, vagy alvással szerette eltölteni, amennyiben nem volt semmilyen jellegű ügyes-bajos teendője. Néha egy-egy nehézkes, vagy fárasztó munkanap végén az esti órák környékén általában hazament, és bár kedvenc kismacskája mindig imádni való, gyerekes nyávogással üdvözölte életét nem éppen akként tervezte leélni, hogy harmincévesen is egy közepes méretű lakásban éldegél, miközben egyik kedvenc elfoglaltsága éppen az, hogy kiscicájával beszélget. Ha ezt másnak is elmerte volna mondani, vagy csupán említést, vagy halvány célzást tesz rá, hogy az állatoknak is megvan a saját, egyedi kommunikációs csatornájuk egészen biztosan eltanácsolják állásából, és amellett egy-két napon belül beutalják valamelyik zárt osztályú intézménybe. Kedves általában nyugdíjas, már idősödő szomszédéi persze semmit sem vettek észre ebből az egészből. Ők minden esetben egy elragadó, fiatal, bájos, segítőkész valakinek látták, akik amikor reggelente kiszállt a liftből, vagy éppen lesietett a kovácsoltvas márványlépcsőn olyan volt, mint a ragyogó nyári napsugár, mely azonnal beragyogja megváltó fényeivel az emberek komor, és egykedvű szívét.
Kolleganői meglehetősen megirigyelték azt a kedves közvetlenséget, mellyel Vanda születésétől kezdve mindig is rendelkezett, és nem volt olyan munkanap, hogy csipkelődni, piszkálódni ne támadt volna kedvük. Rengeteg ellensége, és kisstílű rosszakarója maradt, ám Vandának talán éppen az lehetett egyik, kivételes, csodálatos képessége, hogy bárkivel képes volt szót érteni, és mindenkit emberként kezelt, és fogadott el.

Valahányszor hazatért a munkából csupán egy jó fürdőt, vagy forró zuhanyt, és egy kényelmes ágyat szeretett volna, ahol feltöltődhet az egész napos robotmunka után, és megnyugodhat.
Őzikeszemeiből szinte kozmikus lélekenergiákkal áradt az ártatlanság, és az őszinteség. A legőrültebb fanatikusok, vagy rajongók akik csak találkoztak vele akár egyetlen pillantásra is általában mindig megálltak gangos bérháza közelében, és titokban megfigyeltek, meglestek minden aprócska mozdulatot, amit csak tudtak, hogy kíváncsiságukat maradéktalanul kielégíthessék az igazi női nem mellett. A legtöbb férfi ugyanis nem sokszor futott össze olyan hölgyekkel, akik tudták, vagy érezték volna azt, hogy milyen is a valódi nőies báj, és finom romantika, mely minden női mozdulatból titkosan áradt. Sokan szívüket azzal a kósza, szinte gyerekes vággyal táplálták, hogy egyszer csak Vanda lehajol hozzájuk, és felemeli őket a sivár, és egykedvű hétköznapok poklából, vagy elmegy velük táncolni, esetleg egy könnyed, romantikus vacsora reményében.

Vanda könnyed, szoknyás ruhácskájában szinte úgy vonult el a mohó, és szerelemre éhező emberek sorfala előtt, akár egy látomás, vagy egy olyan égi tünemény, aki csak éppen átutazott a földön, mert másutt van az otthona, itt csupán vendégként van jelen.

Az egyik nyugdíjas hölgy vette észre az egyik szombati napon, hogy Vanda más lett. Arcszíne pirospozsgásabb, pirulósabb lett, és karcsú alakja is előnyösen kigömbölyödött, mint a női szépség Vénusz-szobra.

– Jó reggelt kedveském! Hát hogy vagyunk? Hogy vagyunk ezen a fenséges napon? – kérdezte a korosodó hölgy akinek volt legalább kilenc macskája.

– Oh! Én is nagyon jó reggelt kívánok drága Margitka néni! Köszönöm! Nagyon jól érzem magam! – sugárzó napsugár-mosolya akkor volt a leggyönyörűségesebb mikor tétován, és ártatlanul elpirult, mint akit valami illetlenségen, vagy titkon kaptak.

Munkahelyén kolleganői sem piszkálták már gonoszkodón, vagy feleslegesen annyian. Elfogadták őt, és úgy kezdtek rátekinteni, mintha a legjobb testvérük lenne.

Néhány hónappal később lecserélte teljes ruhatárát, és hangsúlyosabb, bő ruhadarabok kerültek előtérbe nála. Kisebb vagyonba kerülő, méregdrága körömcipőit – melyekért éltek-haltak barátnői -, szépen sorban elajándékozta, és ő volt a legboldogabb, amikor valamelyik barátnőjenem győzött dicsérni, hogy tökéletesen passzol a lábára, és hogy mennyire jól áll neki.

Szinte biztosan tudhatta mindenki, hogy Vanda várandós lett. Bár a reggeli rosszullétek, émelygések, és rendszeres vécélátogatások valahogy rendre kimaradtak az életéből minden hölgynek létezett egy titkos, hetedik érzéke arra, hogy pontosan megérezze mikor növekszik benne egy új élet. Munkáját becsületesen elvégezte, és még akkor sem volt fennakadás, mikor egész álló éjszaka egyetlen szemhunyásnyit sem volt képes aludni, mert a lelkesen vickándozó kis pocaklakó nem hagyta békén.

Akiket megigézett földöntúli, egzotikus kisugárzása egyre megszaporodtak, és kisebb tömegekbe verődve lelkes izgalomban várakoztak nemritkán egész nap hajnaltól késő éjjelig, hogy újra láthassák. Az emberek szívében visszatükröződő szépsége annyira éretten, és magabiztosan simult bele a külvilágba, hogy bár a világ barbár és könyörtelen képet kezdett mutatni magából, mégis ahol Vanda feltűnt ott nyomban megteremtődött a különbékés harmónia. Egyik utolsó augusztusi estén érezte először a kellemetlen, zsongó fájdalmakat. Beszállt a liftbe, hiszen a lépcsőzés a hónapok előre haladtával egyre megterhelőbb volt számára, és megpróbálta kideríteni, hol érzi a fájdalmat. Lábai között nyálkás folyadék kezdett levet ereszteni, majd csorogni, mintha bővízű patak volna. Jéghideg félelemérzet kísértette meg. „Csak nem a babával történhetett valami?!” A lift pontosan a hatodikon állt meg, ahol lakott. Kiszállt, majd az előszobatükörben újfent tüzetesen megvizsgálta testét. Világos volt. Szemmel láthatóan mellei megnőttek, és kellemes benyomást tettek kigömbölyödött alakjával. „Talán most azonnal jó volna felhívnia a nőgyógyászát, vagy az ügyeletet, hogy százszázalékosan megnyugtassák minden rendben van, és ami most lezajlik csupán egy újabb természetes folyamat a nőiesség történetében!” – végig gondolta a dolgokat, majd mivel a fájdalom pillanatokon belül alábbhagyott lefeküdt egy kicsit aludni, mert nagyon ki volt merülve. Rosszabb is lehetett volna.

Munkahelyén annyira gyorsan észrevették kollegái a változást, hamvas arcának sápadtságát, hogy mennyire megváltozott az utóbbi időben. A mosdóba egyre gyakrabban megy ki vizelési ingerekre hivatkozva, és persze ruhatárát is bővebb darabokra cserélte. Abban mindannyian megegyeztek, hogy Vanda terhes. Egy ideig persze mindenki azon csámcsogott a maga kíváncsi módján, hogy vajon ki lehet a szerencsés apajelölt? Vajon miért nem vették észre eddig, hogy Vanda megváltozott? És ami a legfontosabb: miért nem kért segítségét a barátaitól, vagy az ismerőseitől, már ha egyáltalán voltak neki?

Ebédszünetben feltűnően sokan mentek oda asztalához, ahol bőséges ebédjét fogyasztotta, hiszen kettő helyett is ennie kellett, és nem győzött csodálkozni, hogy még azon kollegái is odamentek hozzá, akikkel egyébként meglehetősen távolságtartóra, diplomatikusan hűvösre sikeredett a viszonya. A délután hátralévő részében elkéreckedett az igazgatótól, hogy haza szeretne menni, amit az igazgató – vonakodva bár -, de teljesített.

Amikor hazafelé tartott autóján hirtelen azt vette észre, hogy teljesen átnedvesedett a bugyija, és alsó testrésze. Elfojt a magzatvize. Azonnal tudta, hogy muszáj lesz mihamarabb cselekednie, vagy bemenni a kórházba. Miután lehajtott a főútvonalról máris párszor villogott a lámpájával, mert azt olvasta valamelyik közlekedéssel kapcsolatos fórumon, hogy vészhelyzet esetén ezt így kell. Még szerencse, hogy az egyik kamionos – akinek egyébként pihenője volt -, rögtön félreállt a nagy tizennyolc kerekű monstrumával, és igyekezett segíteni.

– Hogy érzi magát kedves hölgyem?

– Azt hiszem… elfojt a magzatvizem… - halk, és halvány volt a hangja, mint akinek belső fájdalmai lehetnek. A kamionos mindvégig igyekezett nyugodt, gyöngéd hangon beszélni hozzá. A legfontosabb, hogy nagy ívben elkerüljék a fölösleges bepánikolást és a stresszt.

– Máris hívom a mentőket! – vette elő a zsebéből a mobilját a sofőr. De Vanda megérezte, hogy arra valószínűleg már nem lesz idő.

– Azt hiszem nemsokára jön a baba… - a percekként történő fájások, és összehúzódások a kisded közeledtét jelezték.

Vanda megpróbált egyenletesen lélegezni amennyire csak tudott; a kamionos a kocsijából hozott egyre pokrocót, amivel megtámasztotta a Vanda fejét.

– Ha úgy érzi, hogy nyomnia kell, akkor nyomjon! – mondta.

Még néhány perc, és Vandának könnyek szöktek gyönyörű szemeibe. Nem tudhatta, hogy vajon a hirtelen jött boldogság, és öröm, vagy a fájdalom keserédes könnyei-e, mégis amint sajgó összehúzódásokat érzett megpróbálta összeszedni minden lelkierejét és nyomott, ahogyan csak bírt. A mentőknek még bőséges harminc percre volt szükségük, hogy kiérjenek a helyszínre. A kamionos bicskakésével azonnal szétvágott egy lepedőféleséget, hogy legyen mibe bugyolálni a kisbabát.

Még néhány pillanat, és megjelent az újszülött fejecskéje Vanda hasa alatt. Amikor újabb fájások jöttek még több aprócska testrész került a felszínre. Míg végül pontosan harminc perc múltán egy gyönyörű, kis angyalkának adott életet Vanda. Amikor a mentősök kiértek a helyszínre nem győztek gratulálni a kamionosnak – akit egyébként Gábornak hívtak -, hogy mennyire tapasztalt, higgadt módon, és kötélidegekkel állt helyet a bajban. Vanda hálája jeléül kislányát Gabriellának nevezte el.

KESERŰ GALIBA

Leginkább egy kivégzőosztaghoz tudta volna hasonlítani azt, amikor őt, és még négy-öt másik osztálytársát az osztályfőnök szabályosan kiállíttatta vigyázzban az ürességtől kongó tantestületi szobában, közel az igazgatói irodákhoz, és mint egy bíró, ítéletvégrehajtó, vagy éppen inkvizíciós papnő tiszta, megfellebbezhetetlen igazságot követelve valósággal máris nekik támadt.

–Na, ti gazemberek! Hadd halljam! Melyik okostojás ötlete volt ez a kis balhé?! – vékony szemüvege akkor jött éppen divatba, hiszen kissé hiú, és arrogáns természetéből eredet, hogy nem igazán kedveli a kontaktlencsét, hiszen az menten megzavarhatná a tisztán látása összefüggéseit, ezért szemüvegben járt, mert pontosan tudta, hogy az visszaad valamicskét rothadófélben lévő, velejéig ellenszenves és kiállhatatlan személyiségéből.

A négy fiú osztálytárs hallgatott mint a sír. Legalább is addig, míg az egyik spiclis téglának, aki a saját anyát is bármikor beárulta volna nem támadt egy mentőötlete, amivel megmenthetné az egyik fő bandavezér életét. A szánalmas, kis girnyó önmagában már arról álmodozott, hogy mekkora jutalom ütheti majd a markát, ha kicsinyes, alattomos, és gonosz vezére életét megmentheti. Talán kinevezheti helyettesének, és akár még az is könnyen megeshet, hogy majd kedvére garázdálkodhat, és leckéztetheti meg a kisebbeket, vagy akit csak szánalmas életében akar. Most egy fokkal hangosabban kezdett válaszolni.

– Piri néni! A Tihamér volt az! Ő ásta ki azt a szar gödröt, és ezért tudott a Gábor megpattanni! – most annyira büszke volt magára, hogy valósággal dagadt a melle az elrettentő, fennhéjázó büszkeségtől. A többi fiú csoporttárs – mivel egyik sem akarta még jobban elvágni maga alatt a fát -, még hevesen helyeselt is, és mindenben igazat adott a girnyónak.

– Hát ezt nagyon nehezen tudom elhinni Áramkám! – válaszolta az osztályfőnök keresztbe tett karokkal, éles hiúzszemeivel, és szinte vicsorítva fogait, mert mindenáron bűnöst, vagy bűnbakot akart, akit majd kedvére móresre taníthat. – Még valaki, aki megerősítené, hogy mi is történt valójában?! – fordult oda a többi jómadárhoz, aki lapítottak saját biztonságuk érdekében.

A tantestületi szobában szinte kongott a csend. Nem is lehetett ezen csodálkozni, hiszen a legtöbb pedagógusnak már réges régen órája volt valamelyik osztályteremben, vagy ügyes-bajos dolgaikat intézték, és látszólag eszük ágában sem volt az öt főbűnössel vesződni. Erre a feladatra Piri néni mindig megfelelt.

– Hát most mihez is kezdjek veletek?! Ha csupán Ádámot büntetem meg, akkor egész biztos, hogy megússza a fő felbujtó! Ha viszont szegény Tihamért akkor nem lennék túlságosan igazságos! Ti mit javasoltok?! – ravasz, hamiskás mosolya elrettentőn ide-oda pásztázott, kutatott a bűnösök között, míg valaki el nem kottyintja magát, és ezzel máris horogra nem akad.

– Tessék megbüntetni a Zoltánt! – bökte ki az egyik iker, aki általában mindig arra az oldalra állt, ahonnét hasznot, vagy apróságot remélt nyomorult élete megtartása fejében.

– Úgy gondolom, hogy téged még nem kérdeztelek Bálintkám! Ugye?! – csattant a hangja akár az ostor, miközben tett egy pár lépést a teremben, hogy segítsen jobban kitisztítani gondolatait.

– Úgy gondolom ti mindannyian bűnösök vagytok! Még szegény Tihamér is, mert gödröt ásott nektek azért, hogy kiszökhessetek tanítási idő alatt az iskola területéről.

A négy bűnösnek csak most jött meg igazán a hangja, hogy érezték őket is bármikor utolérheti önző végzetük. Hirtelen olyan hangvihart zúdítottak a megszeppent osztályfőnökre, hogy Piri néninek eltartott jó tíz percig, mire felfogta a történteket, és sikerült fegyelmet parancsolnia diákjaira.

– Jaj, Piri néni! Mindent a Gábor, és a Zoli talált ki! Mi csak velük mentünk, mert azt hittük, akkor nem lesz semmi baj!

– Igen! Mindenről az a meztelencsiga kis nyápic Laci tehet, aki mindenkit beárult! Most nem volna semmi baj, ha megtanulta volna tartani a száját!

S míg jó tíz percig mindenki mindenkire mutogatott, és kígyót-békát ordibált látszólag tökéletesen határozott, és megbízható magabiztossággal Tihamér csöndesen lehorgasztotta a fejét, maga elé meredt, és úgy tűnt kis pufók arcával egy másik távolabbi dimenzióban jár.

– Neked mi a véleményed Tihamér? – kérdezte kicsit megértőbben, a kedvesség olcsó látszatát erőltetve a tanár.

A kövérkés diák először meg sem akarta hallani osztályfőnöke mindig károgó, mindig idegesítő, és ellenszenves hangját, mert annyira az álmok világába menekült a valóság elől, hogy sokszor könnyebb volt így túlélni a mindennapok keserédes pokolra szállásait.

– Tihamér! Halló! Hozzád beszélek! – integetett nagy kezével Piri néni, mely kéz még a pofonoktól sem riadt vissza bárhogyan is tiltotta ezt az iskolai gyermekvédelmi szabályzat.

– Bocsánatot kérek… - rebegte, amikor visszatért álmai országából. – Én… nem akartam semmi rosszat… - sablonos, egykedvű válaszai most úgy hangoztak, mint valami önként vállalt, beismerő vallomás, melyet egy korrupt bíró akart szándékosan kicsikarni.

– Tehát akkor ez azt jelenti, hogy te nem csak a gödröt ástad ki Tihamér?! – döbbent meg egy pillanatra a tanár, mert mintha titkos szikra gyúlt volna agyában, mely felszólította, hogy legyen szemfülesebb, és ne hagyja, hogy bármilyen külső tény akárcsak egy hangyányit is befolyásolhassa.

– Nem így történt! – fátyolos hangja tétován, félszegen csengett, mégis tiszta érthetőségről árulkodott.

– Te szemét kis tetű! Ezért órák után még kapsz! – Ádám ki nem állhatta a tohonya hájpacnit, aki még a saját árnyékától is bármikor megijedt, és egyebet sem tudott, csak jajveszékelni mint egy öreglány, és mindenen sírva fakadni!

– Ádámkám! Fékezd magad, mert nemsokára rád is sor kerül! – intette le szigorúan a tanár a feldühödött diákot.

– Akkor is Piri néni! Ez nem igazság! Ez a kis idióta mindent megúszik, és sohase vonják felelősségre! Pedig ő ásta a gödröt!

– Mit mondtam neked az imént Ádámka? Azt hogy fejezd be! De ha már szóba került a gödör, Tihamérnek mit ígértetek? – szólt a többi lapító fiúhoz.

– Hát… tetszik tudni az úgy volt… a Gábor és a Zoltán fejenként egy nagy tábla csokival hitegették és a Tihamér azonnal belement a balhéba! – már megint az iker Bálint volt az, aki mindent bevallott, mert abban reménykedett, hogy talán vele mégiscsak elnézőbb lesz majd az osztályfőnök, elvégre mindent segítőkészen bevallott!

– Hát… ez aztán szép! Egyszerűen nem is találok szavakat erre a ti kis…  ördögi bűncselekményetekre! Igazság szerint akár a rendőrséget is nyugodtan hívhatnám! Mindannyiótokra ráférne egy kis szigorított őrizet! No de! Hadd halljam csak! Még mit ígért nektek Szalma Gábor? Regéljetek báránykáim, mert közel az ítélet! – fenyegetett meg mindenkit szúrós, szigorú zöld szemeivel.

Ennek megint kevés haszna volt, hiszen újfent éktelen ricsaj, és hangzavar kezdődött. Mivel itt már komolyabb dolgok forogtak kockán, így mind a négy osztálytárs – Tihamért kivéve -, saját magát próbálta mentegetni, és természetesen olyan tündérmesét talált ki, melyben elsősorban saját magukat tették meg áldozatoknak, míg mindenki más a bűnös kategóriába volt sorolandó.

– Áj! Áj! Csöndet de rögtön! – intett le mindenkit a pedagógus. –Látom, hogy itt mindenki csakis a saját bőrét mentegeti kivétel szegény Tihamért! Akkor az lesz a felállás, miután senki sem hajlandó elmondani a történteket, hogy mindenkit megbüntetek! – erre a zaj olyan halotti csöndbe ment át, mintha éppen valami szörnyű sorstragédia történt volna.

–Látjátok! Ha máris komoly a tét nincs az az ember, aki ne maradna csöndben, hogy megtalálhassa a kiutat egy-egy reménytelennek bélyegzett helyzetből. Mivel nem tudom, hogy kik lehettek az eredeti felbujtók – bár sejtéseim azért nekem is vannak -, ezért a főkolomposoknak osztályfőnöki figyelmeztetést adok, és természetesen mindenkinek a szüleit elvárom kötelezően a szülői értekezletre, továbbá mivel Tihamér sajnos kiásta azt a gödröt, azt sürgősen be kell temetnie, és őt is sajnos meg kell büntetnem! Kérdésetek van-e?! – nézett végig minden bűnös lelkűn.

– …Piri néni? És ha megmondjuk, hogy még ki volt benne, akkor nem tetszik megbüntetni bennünket?! – ezt már Laci kérdezte, akinek semmi kedve sem volt még egy osztályfőnöki figyelmeztetéssel haza állítania, hiszen különben szigor-kemény apja egyébként is szíjat hasított volna véznácska hátából.

– Hát… kedves Laci! Attól tartok az sem lenne elég, hogy benneteket kihúzzon a csávából! De ha mondasz egy pár nevet azt nagyon megköszönném! – villantotta rá ellentmondást nem tűrő villogó szemeit.

Laci valójában csakis saját életét szerette volna fölmenteni, és bármennyire is szeretett volna a tégla szerepében tetszelegni nem kockáztathatta meg, hogy jócskán megverjék hetedik óra után a nagyok akárcsak szegény, szerencsétlen, és elvesztett Tihamért.

– Nos? Van-e még valami óhaj, sóhaj?! – nézett most mindannyiukra írósztala mögül, ahova időközben járkálásából helyet fogalt.

A bűnös társaságon úrrá lett a dermedt némaság. Inkább visszafojtották gyűlöletüket, kölcsönös egymás iránti ellenszenvüket, mely az általános büntetés hatására időközben lelkük mélyén mindenkiben felszínre bukkant.

Piri néni mindegyik fiúnak kinyitotta gusztustalan felhő-kék színű ellenőrzőkönyvét és szépen ívelt betűkkel beírta a figyelmeztetőt, majd egyenként útjukra bocsátotta őket. Egyedül Tihamér maradt még egy ideig tétován a nagy téglalap méretű szobában.

– Most mihez kezdjek veled te szerencsétlen?! Édesanyád folyamatosan a fülemet rágja, hogy legyek előzékeny és megértő veled, és te akkor egy ostoba gödröt ásol! Valld be őszintén! Ugye csak azért tetted, mert nagyon szerettél volna barátokat, igaz?! – olyan komoly, mégis szomorkás tekintettel nézett farkasszemet diákjával, hogy Tihamér smaragdzöld szemeiből máris eleredtek a könnyek, hogy aztán bőven termő krokodilcseppekként végig guruljanak összegyűrődött, meggyötört arcán.

– Eszedbe se jusson pityeregni! Azonnal fújd ki az orrod! Micsoda dolog, hogy egy fiú sír, akár egy kislány?! – már megint oltári nagyot csattant a hangja. Serénykedve körmölni kezdett. – Tessék, vedd el! – nyújtotta ellenőrzőkönyvét a félős diáknak. –A szüleiddel mindenképpen szeretnék beszélni a héten! Légy szíves mind meg nekik, hogy hívatom őket! Most elmehetsz, és gondolkozz el a történteken!

Tihamér mindent úgy tett, ahogy azt Piri néni elvárta, és kisétált sürgetően a tantestületi szoba ajtaján, ahol már az idegeskedő, és szemlátomást bosszúszomjas bandatagok ostromgyűrűjében találta magát, akik eddig se bántak vele kesztyűs kezekkel.

– Te kis szemétláda rohadék! – repült az egyik gyomros egyenesen Tihamér pufók hasába, amitől máris előre görnyedt, és hirtelen levegőt sem kapott. – Mit képzeltél te, hogy majd mi elvisszük a balhét helyetted mi?! Te kis idióta, melasz görény! – még egy hatalmas ütést mért az egyik bandatag Tihamér arcába, amitől vérezni kezdett telt ajka. Mintha csak egy jogos megtorlás szereplői volnának a többi fiúnak is megjött a bátorsága, hogy jogosnak mondott elégtételt egyen azért, hogy figyelmeztetőt kapott. A kövön fetrengő, magzati pózba összekuporodott, szerencsétlenül járt Tihamért rugdosni kezdték ahol csak érték. Bőséges tizenöt percbe is beletelt mire megszólalt a jelzőcsengő, ami azt jelezte az aljas, kis gonosztevők számára, hogy ideje abbahagyni.

– Te kis tetű! Jól jegyezd meg! Ha továbbra is eljár a pofád kinyírunk! Megértetted?! – azzal az egyik főkolompos még egyszer minden erejét összeszedve kiadósan gyomorszájon rúgta, aztán fogták magukat és mind a négyen azonnal elrohantak. Tihamérnak minden lélekjelenlétére, és töredék erejére szüksége volt, hogy lábra tudjon állni. Úgy érezte, mintha tüdejét szabályosan átdöfték volna valamilyen éles tárggyal. Lehet, hogy eltörött pár bordája, de most csak könnyeit volt képes pokoli fájdalmai között potyogtatni. Az egyik iskolatitkárnő éppen arra ment, és meglátta a földön fetrengő, védtelen, és ártatlan diákot.

– Tihamérkám! Hát veled meg mi történt?! – rohant azonnal oda hozzá. – Neked vérzik a szád is! Jesszusom! Ki tette ezt veled?! Gyere segítek felállni! – azzal óvatosan hóna alá nyúlt, és megpróbálta felsegíteni. Tihamér jól hallhatóan sípolva szedte a levegőt! „Talán belső sérülései is lehetnek!” – gondolta a titkárnő, majd azonnal bekísérte az igazgatói irodába, ahol néhány pedagógus, és maga az igazgatónő is éppen csoportos értekezletet tartott, és szemlátomást mindenkit teljesen meglepett a porul járt Tihamér esete.

– Már megint megverték! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, mintha egy bírósági ítélet volna az igazgató. – Miért nem véted meg magadat?! Muszáj volna valami önvédelmi tanfolyamra járnod Tihamér, hogy ilyesmi többet ne fordulhasson elő!

A legtöbb tanár helyeslően bólogatott, vagy hümmögött persze attól függően, hogy aznap éppen kinek milyen kedve is volt. Az igazgató elkérte Tihamér ellenőrző könyvét és belefirkantott valamit. –Ezt feltétlenül mutasd meg a szüleidnek, és mondd meg, hogy sürgősen beszélni akarok velük! – Tihamérnek adtak egy pohár vizet, letörölték vérző ajkát hideg vizes borogatással, majd hazaengedték mit sem tudva eltört bordáiról.
Az édesanyja későn este ért haza, majd amikor tudomást szerzett róla, hogy egyetlen fiát megint megverték azonnal bevitte őt kocsijukkal a sürgősségi ügyeletre még éppen időben, mert a belső sérüléseket mindig a lehető legkomolyabban kell venni. Tihamért ezt követően alig-alig láthatták az iskola területén egykori osztálytársai. Azt rebesgették, hogy édesanyja átíratta egy másik tanintézménybe, ahol rendesen bántak vele, és talán igazi barátokat is képes volt szerezni. A négy bűnös bandatag pedig továbbra is kedvére garázdálkodhatott a némán ásító, beszédes falakon belül.

LÉT-CSONTVÁZAK ELADÓK!


Reflektor-sávokkal gomolygó, céda-rivalda, kiszolgáltatott sávokban alakoskodón már mindenki többet mutat a kelleténél. Cicomás parti-kirakat arcokban fetrengő tahó idiotisztikák lebzselnek, s dőzsölnek szabad, vesztegethető prédák után. Nirvána-síkságokat is mind azonmód elözönlik. Luxus-bolygókra csődülő egyesült szervezetek nem merítkeznek közös ügyek sorsából. Tragikus koplalások testvér-háborúkhoz vezetnek.

Mímelt s tagadott hitvallásokkal sokan inkább magukban maradtak, míg távol maradhattak a Lét ranglétráitól. Igazgyöngy-könnyeink, már önmagunkban is fertőző fekély-mostoha sebek, mert alig-alig hozhatnak várva várt feloldozást. – Egymásba görbülő évszakjaink jócskán is megtalálható érvényesüléssel telnek el, helyett, hogy az arc alatti, benső mélységeket puhatolnánk, kutatnánk.

Otthon, ha van: keserves, fondorlatos belenyugvás valami homályosan borzongató ismeretlenbe. Stigma-erezeteink nyílt felszínekre zokogják buzgón a Nesszuszi vért. Az élet azé, ki jobban kihasználja pipiskedő lehetőségeit! – Elrettentő ítéletek torzulnak rémálmokká, hogy sokan inkább eladták önmagukat, de nem harcoltak-küzdöttek eleget a szent cél elérése miatt.

Önmagukban még folyamatosan lélegzik a megvesztegethető hiba: filléres gondjainkat nagyítgatjuk mikroszkópokon egyre inkább, míg nagystílű striciskedő üzletemberek rázzák a rongyot. Csupán a pénzesebb uralkodók fizethetik ki újból a kölcsönvett kabát-főszerepeket. – Esőben rothadó kukoricahalmokkal nem lehet már mit kezdeni. – Vágya a luxusnak, vágya a piperkőc gondtalanságnak baromcsordás sokaságok özönlötték el nagyvárosok szubkultúrás kisebbségeit is!

LEVÉL A LÁNYNAK


Drága Kincsem!

Mindig is rettentően büszke voltam rád, vádoljon a külvilág nyugodtan azzal, hogy gyáva voltam akkor, amikor a gyöngédséget összekevertem a határozottsággal, vagy éppen a talpraesettséggel.

Tizennyolcadik szülinapodon köszöntlek téged, és tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és jogosan neheztelsz a – sok esetben könyörtelen életre -, hogy miért kellett olyan hamar elhagynom benneteket. Tudom, hogy kissé furcsán hangzik, mégis azt mondom, hogy talán a sors akarhatta így. Nagyon szerettem volna még hosszú évekig mellettetek lenni, mert azt szerettem volna, ha igazi család lehetünk, de ha arra gondolok, hogy az orvosi vizsgálatok, és azok a mérhetetlenül sok gyógyszeres kezelések, és egyéb terápiák sem enyhíthették a fájdalmakat, és a lelki katarzisokat, melyeket szükségképpen végig illett szenvedni, és el kellett tűrni – akkor azt mondom, hogy abban végzetesnek tűnő, döntő pillanatban igenis ez volt az emberileg meghozható legjobb döntés.

Elképzelem, hogy ezt a levelet olvasod, és ebben a pillanatban vagy a legszebb, mert azt a ritka, különleges vonzerőt birtokolod, mely nem kérkedik, és nem is fuvalkodik fel, mégis az ember tiszta szívvel, és mindig önzetlenül adja egy másik embernek.

Már egy hosszú ideje írni akartam, de tudod mindig tologattam, hátráltattam a napokat, mert több időt szerettem volna kicsikarni maradék életemből.

Már bizonyára megtaláltad a neked szánt szülinapi ajándékomat, amit anno még a születésed előtt vettem, és bár nem tudhatom, hogy az anyu tudott-e róla, én magam igyekeztem elfogadható formába becsomagolni. Amint látni fogod a csomagolópapír egy kissé érdek, és meggyűrődött a sok haszontalan próbálkozás dacára, de azért épségben maradt.

Látod már megint érzelgősre vált a hangom, és még rengeteg fontos dolog lenne, amit szeretnék neked elmondani.

A legfontosabb dolgok egyike, és egyben legfontosabb kincsed az életben az emberséged! Ezt ne feledd! Belőle táplálkozol, és ha úgy érzed, hogy jócskán meggyűltek a viharfellegek életed borús egén egyszerűen csak belém kapaszkodol, és meglásd biztos vagyok benne, hogy máris másként fogod látni bonyodalmas dolgaid összefüggéseit.

Anyu mindig óvott tőle, hogy a fiús ügyeket előttem beszéljétek meg – sosem értettem miért? Bár találgatni kíváncsiságom miatt mindig is előszeretettel próbáltam. Ha jól sejtem már most is lehet valakid! Én nagyon örülök annak, ha úgy érzed, hogy találtál egy rendes embert, akivel egy hullámhosszon vagytok minden szempontból, és aki ténylegesen lelked másik fele lehet! Azért biztos, ami biztos kérlek a nemi vágyakkal vigyázzatok, és legyetek óvatosak!

Tudod amikor először megláttam az anyut mintha egy másik kozmikus világba kerültem volna. Épek hogy elkezdődött a zűrösnek becézett, szokatlanul meleg Szeptember, és – szokásomhoz hívem -, honom alá csapott szürkés aktatáskámmal, és tele könyvekkel voltam fölpakolva. Nem tudhattam, hogy vajon mikor vehetett egyáltalán észre ténylegesen. Tudom, hogy szerinted azonnal fel kellett volna, hogy vegyem vele a szemkontaktust, de ez egy roppant félszeg, félénk, és velejéig hiperérzékeny emberrel szemben kész katasztrófának bizonyul. Mintha egyszerre lennék szerencsétlen, és esetlen. Ha majd nézel francia vígjátékot különösképp Pierre Richardot kicsit gondolj néha öreg apádra.

Az anyun éppen egy könnyed kis fekete színű kardigán volt, és hozzá hófehér blúzféleség, melyben úgy lebegett a felszín felett, akár egy valóságos angyali tünemény. Ha jól láthattam éppen szórólapokat töltögetett, és írt alá filc, vagy éppen golyóstollal, és látszólag teljesen a munka megszállottjának tűnt. Azaz se látott, se hallott.

Én mindig is nehezen építettem ki új kapcsolatokat, mert sajnos gyerekkorom óta nem tanulhattam, és sajátíthattam el a barátkozás művészetét. Tudod, amikor szülinapjaid voltak, és hirtelen eltűntem mindenki legnagyobb csodálatára az csupán csak azért volt, hogy tisztességesen kibőghessem magamat, és elsirathassam szánalmas pesszimizmusom műfajait.

Sokszor visszagondolok, hogy mekkora egy mázlista lehettem, hogy egy olyan fantasztikusan erős, és karizmatikus személyiség, mint az anyu rám talált, és velem szerette volna megosztani életét. Sokszor úgy éreztem, mintha becsapnám önző makacsságommal, kisstílű rigolyáimmal, mert a nagymamát nem különösebben szerettem. Tudom, most azt fogod gondolni, hogy miért nem tudtuk elásni egyszer és mindenkorra a kiélezett csatabárdot? A válasz egyszerűbb, mint gondolnád. Én eléggé makacs, és hajthatatlan voltam hozzá, hogyha egyszer megsértettek, akkor azokkal többet legfeljebb csak kényszerűségből, és nem felebaráti szeretetből váltsak egy-két keresetlen szót. No, meg ott volt anyu apukája is, aki el nem felejtette volna mindig az orromra kötni, és emlékeztetni, hogy ő egy ,,módosabb embert” szánt egyetlen lányának!

Egyik ember sem tudja, és nem is sejtheti, hogy vajon a halál után mi következik, mégis bárhová is kerüljön a rozoga, elhasznált, hajótörött földi testünk, a szellemünk, mely folyamatosan őrködik, és védelmezi szeretteinket talán mindig is ott őrködik felettünk.

Mennyi mindent szerettem volna elmondani neked kincsem! Te már biztosan nem emlékszel a nagyapádra, de annak ellenére, hogy sokszor egy marcona, kissé idegbeteg, és goromba öregember volt téged rajongásig szeretett, csak éppen sohasem tudta kimutatni, vagy éppen megfelelő mértékben kordában tartani az érzelmeit.

Olyan jó volna, hogyha az emberek láthatatlan, telepatikus, gondolati pályák által kommunikálnának egymással, és akkor már nem volna szükséges feltétlenül a személyes találkozások kritériuma. Akkor talán én is meghallanám a téged érintő érzelmeket, melyek bizonyára sokszor teherként nehezítik, és újabb megpróbáltatások elé állítják egész angyali lényedet. De bízom benne, hogy a humor és a jókedv mindig visszatérhet az ember bonyodalmas, és vihart látó elméje közé, hogy ott napsugárrá változtassa a nehezebb napokat.

Anyu biztosan nagyon fáradt, elcsigázott, és bár erősnek, és sziklaszilárdnak igyekszik mutatni magát mindig is gyöngéd, figyelmes virágszál marad. Kérlek, ha marad egyszer-egyszer egy kis időd a leckék, vagy barátok után menj és segíts neki, még akkor is, ha nem kért tőled semmit mutasd meg neki, hogy ott vagy, és számíthat rád, mert jelen vagy! Anyut sohasem láthattam spontán sírni! Talán azért volt ez mert mindig én voltam az első, akinél rendre eltörött az a bizonyos mécses. Most gondolom te is úgy érzed, hogy túlzásba vittem a szigorúságot saját magammal szemben, de hamar ráfogsz jönni, hogy még a legszilárdabb, önmagukat rendíthetetlenek mutató embereknek is létezik egy-egy érzékenyebb, külvilág által csupán csak ritkán látható oldaluk.

Szeretnék tőled kérni valamit! Erre te máris zokszó nélkül ugranál, és akárcsak egy liter tejről, vagy vizes zsemléről volna szó zokszó nélkül már mennél is a közértbe, hogy apád minél előbb élelemhez jusson, még akkor is, ha a külvilág szemében ez is egyfajta újabb szívességnek minősült családtagok között. Most viszont szeretnélek megkérni arra, hogy bárhogyan is alakuljon további életet sohase feledd el azt, hogy elsősorban ember vagy, és minden csak ez után!

Nem tudom, hogy lett-e gyereked, de jó volna, ha megpróbálnál minél több szívet melengető hasznos emléket is elmesélni neki, hogy tudja ki volt a különös, hóbortos nagyapja, és őszintén remélem, hogy ha megnő nem fog majd nagyon haragudni, hogy – akárcsak veled, melletted sem lehettem ott az utóbbi években.

Te biztosan nem emlékszel már rá, de amikor úgy négy-öt éves kis hercegnő voltál homokvárat építettünk a tengerparton, és te voltál a legbüszkébb, amint kis műanyag lapátoddal, és sárga színű vördöddel valósággal mint egy igazi építészmérnök pontosan kimerted az összes homokot, és hogy nedves legyen a kötőanyag kihasítottál – persze csak átmenetileg egy kis jelentékeny darabkát -, az óceánból. Rengeteg képet készítettem akkoriban. Elismerem, hogy talán illő lett volna jobban figyelni a fényviszonyokra, és egyéb effektusokra, mert bár sok kép kissé szemcsésre, vagy homályosra sikeredett azért az érzékes, és a harmonikus boldogság minden képen jól érződik, és kivehető.

Tudod édesanyád fantasztikus asszony, és azt hiszem, hogy hamarabb kellett volna találkoznom vele, amikor még nem volt eltört szívemben ennyi veszteség, és fájdalom sok-sok eltékozolt perc, és elvesztegetett pillanat miatt. Abban szeretnék bizakodni, hogy megpróbálsz boldog lenni, és kiegyensúlyozott, és felépíted a saját kreatív-alkotó életedet valaki oldalán, akit igazán, és őszintén megszeretsz! Ha esetleg a házasság, vagy az esküvő miatt aggodnál annyit mondhatok, hogy ne engedd, hogy a világ befolyásoljon akár bármiben is, mindig a szíved tanácsait kövesd! Én még jól emlékszem arra a napra, amikor az anyakönyvvezetőnél jártunk édesanyáddal a polgármesteri hivatalban! Édesanyád hihetetlenül modern hölgy, és bár szerintem minden hölgynek az esküvője napja a várva várt nagy nap, mégis az anyu megengedte, hogy meghitt, harmonikus polgári szertartás keretében mondhassuk el egymásnak a boldogító igeneket! Kérlek, ha nem felejted el ezt is említsd majd meg neki.

Lassan levelem végére érek! Nem szeretnék a búcsúzásra gondolni, de szeretnék abban bízni, hogy ezt a levelet mindenképpen megkapod, és nem gondolsz rám majd haraggal, vagy dühvel a szívedben. Édesanyáddal együtt te voltál a legnagyobb szent ajándék rövidre szabott életemben!          

A KÖZÉPKORÚSÁG NYITÁNYA

A legtöbb esetben – így is, úgy is -, korai még megvonni az egyértelmű, és határozott mérleget, hogy vajon bizonyos életkorok betöltése után ki mennyire érezheti magát öregnek, fiatalnak, vagy rendkívül fáradékonynak.

A harmincasok kidüllesztett mellkasukkal folyamatosan azt igyekeznek a világ, és elsősorban önmaguk előtt is bebizonyítani, hogy ők az egyetlenek ezen a földön, akik tökéletes biztonsággal állítják rájöttek az élet sanyarú, és keserédes titkaira, hogy most elhagyván a harmadik x-et újfent kijelenthessék semmit sem tudnak az élet játékszabályairól. Míg akik a negyedik x-et is elhagyták egyre inkább a lelki-fizikális öregedéssel kénytelenek kelletlenül is szembenézni. Azzal a mindenki által ismerős, mégis teljesen ismeretlen adottsággal, melynek jeleit fölösleges is volna takargatni, vagy leplezni, hiszen egy idő után olyannyira észrevehető, akár egy elvakart szemölcs, vagy éppen pattanás.

A legtöbb egyedülálló nő – különösen, ha egy adott társadalmi csoport, vagy közösség elvárásainak szeretne megfelelni -, valósággal kínzó lelkiismeret-furdalást érezhet amiatt, hogy a legszebb éveit tékozolta el pusztán csak azért, hogy beálljon azon anyukák, férjes, vagy elvált asszonyok soraiba, akik már eddig is teljesítették kötelességeiket szeretteik, és az adott korszak elvárásai iránt. Ugyanakkor azok, akik ezzel homlokegyenest azt vallják, hogy már csak azért is inkább önállóak lesznek, és tartós függetlenségre és szabadságra kárhoztatva saját terveiket, és céljaikat akarják ha törik, ha szakad megvalósítani a társadalom szemében hajótöröttek, kirekesztettek, és száműzöttek lesznek, hiszen egy adott normarendszer értékeivel teljesen szembe helyezték saját elképzeléseiket. Mégis a legtöbb esetben kijelenthető, hogy nincsen olyan nő, aki betöltvén egy adott életkort ne érezne csillapíthatatlan sóvárgást egy igazi család, és egy huncuttan kacagó csecsemő iránt, akikkel teljesebb értékűnek mondhatná eddigi tartalmas, vagy izgalmas életét. Éppen ezért az ember könnyedén megfigyelheti, hogy azon hölgyek, akik egyedül járkálnak az utcán előbb-utóbb kiskutyát vesznek, és újfent meggyőzik magukat, mintegy a kegyes hazugságot igazolandó arról, hogy az elpocsékolt szeretetük tartósnak mondott érzelmeit átvetítsék a kiskutyájukra, ily módon igyekeznek kompenzálni az elszalasztott alkalmakat.

Akik abban a szerencsében vannak, hogy rokonaik, és szeretteik meglátogathatják őket bármikor életük folyamán azoktól előbb-utóbb kisebb neurotikus idegösszeomlást lehet kapni, hiszen óhatatlanul felteszik – főként a nőknek -, a kérdést: miért nem születek még gyereket? Miért nem alapítottak még családot?

– …De drágám! Miért vagy ennyire szigorú a testedhez? Hiszen a volt osztálytársaid már mind sokgyerekes családanyák, és annyira jól elboldogulnak! Te miért nem tudsz hasonlóan viselkedni?! – teszi fel egy-egy okostóni barátnő kioktató modorban sajátságos, és unalomig elismételt kérdéseit legjobb barátnőjének, aki még nem hódolhatott az anyaság édes örömeinek.

Sokszor olyan ez az egész, mintha már egyáltalán nem volnának az embernek igazi barátai, kapcsolatai, ismeretségei. Sokkal inkább szövetségek, és érdekek kusza, és szövevényes hálója, és masszája határozza meg a túlélés, vagy az életben maradás ősi, ellenállhatatlan receptjét.

– Kedveském! Őszintén sajnállak téged! Én a helyedben máris hanyatt dönteném azt az isteni seggű Antoniót, aki azt állítja, hogy a trópusokról jött és csak keveset gagyarászik a nyelvünkön!

– Ugyan már anyukám! A lányunk már régen felnőtt, önálló nő! Csak tudja mit is akar valójában! – inti le kotnyeleskedni vágyó feleségét az aggódó apuka, majd hogy aggodalmát máris megalapozottan kompenzálhassa átad egy zsíros csekket, vagy akár készpénzt ,,kislányának”, hogy ezzel is méltóképpen hozzájárulhasson az egyedülálló nők ingatag lábakon álló költségvetéséhez.

A nők többsége ennyi szívesség láttán csupán szabadkozni tud, és fűt-fát megígér, hogy néhány hónapig még ki kell tartani a lelkes családtagoknak, és akkor esetleg szóba jöhet egy új párkapcsolat, egy felélesztett régi romantikus szerelem, és a legvégén egy olyan kisbaba akit már nagyon vártak, és aki annyit boldogságot képes adni, aminek mindenki kivétel nélkül csakis örülhet.

– …És különben is! Mi a nyavalyát kell azon agyalni, meg izgulni, ha a Ritukának még nincsen párja? Az ég áldjon már meg mindenkit! Elvégre a XXI. században vagyunk, és nem a sötét középkorban! Ha szeretőkhöz van kedve akár egyszerre több kapcsolata is lehet, míg megtalálja a számára ideális párjelöltet! Bárcsak legalább negyven évvel én is fiatalabb lehetnék! – sopánkodik sokadszorra egy négyszeresen is elvált, jómódú özvegyasszony, akin egy deka ránc – annyi sincsen -, és akinek olyan kifinomult, babapopsi-tapintású kezecskéi vannak, mint amik hosszúra sikeredett életük során soha az életben nem kényszerültek arra, hogy kétkezi munkából éljenek meg, hiszen mindig akadt egy újabb bepalizható áldozat, aki gáláns gavallérok módjára eltartotta őket.

– Jó volna elutazni Balira, vagy Óceánia valamelyik eldugott, emberi szemnek szinte tökéletesen lakatlan, ősi paradicsomi szigetére, ahol akár az ember egész nap egzotikus gyümölcsöket ehet, vagy kedvére úszhat egy fátyolvízesés alatt, miközben nedves hajába a hölgyek tűznek virágszirmokat. – feleli csak úgy önkéntelen az egyik harmincas nő, aki még független, de már mindennel tisztában van, ami a tabutémák tárgykörébe tartozik.

– Ti is tudjátok, hogy nem vagyok azért annyira ostoba, hogy ne védekezzem minden szex előtt! Mégis, ha jönne a baba szándékosan ti lesztek majd az ünnepélyes utolsók, akik tudni fognak róla, mert semmi kedvem sincs hozzá, hogy köröttem lebzseljetek, és csámcsogjatok, hogy vajon miért csak ennyi idősen vállaltam gyereket.

A függetlenséget, és a szabadság átmeneti ideiglenességét általában mindenki nagyon élvezi. Még ha egy-egy újabb udvarló fel is bukkan az ember posványos életében, aki nem flörtöléssel, vagy nyílt színű támadással csábít, de virággal, bonbonnal, és esetleg egy jóféle ékszerrel, aminek grammra megmérhető karátjai bizony-bizony szintén nyomós érveknek számítanak a hölgyek körében.

A XXI. század hierarchia kritériuma rendkívül egyszerű. Dolgozz keveset, keresd szét az agyadat, minden más teljesen érdektelen! A kisgyerekes kismamák, és családosok köre egyre szűkebb, hiszen rendkívüli gondosságot igényel már egy-egy Alfa hím, és Omega nőstény kiválasztása a családalapítás szempontjából, míg a csecsemőgondozók, és a dadák csupán a társadalom egy köztes rétegét foglalják el, és csupán tervezik a nagy alkalmat, amikor majd nekik is önállón kialakítható életük lesz, akárcsak egy jól szabályozott láncolat. A legjobb barátnőkre viszont általánosságban az lesz jellemző, hogyha amelyik barátnő családot alapít egyre kevésbé igényli majd az ú.n. ,,csajos traccspartik” megtartását, hiszen minden szabad perce milliméter pontosan be lesz osztva, akárcsak egy gyárban dolgozna, a nap gyakorlatilag huszonnégy óráján keresztül.

Az elkényeztetett feleségeket, vagy valami hasonló roppant megtisztelő poszt várományosait egyfajta irigykedő, féltékenységre igen-igen hajlamos társadalmi megbecsülés övezte, pláne akkor, ha a bulvármédia szerves részét képezte a mindennapokban, és pop kulturális módszerekkel valósággal betört a nyugodt, meghitt otthonokba. Hiszen pénzt keresni mindig is kellett valahogyan.

Azok a kisgyerekek például, akik a szokványos, és unalmas Teddy-játékmackók helyett már Playstationön, vagy X-boxokon játszanak, és tesznek az egész világra, mondván; ez nekik kijár gyermekkoruk idillikus, megélhető kalandos utazásáról is lemaradnak. És ha bármelyik szülő – merő véletlenségből -, arra a szentségtörésre vetemedik, hogy karácsonyra tévedésből nem a Ferraris távirányítós autót veszi meg, hanem inkább egy Porsche terepjáróval igyekszik boldog pillanatokat csempészni első szülött szerelemgyerekének az véresen komoly szentségtörést követ el, aminek a büntetése, hogy már a következő munkahéten határozottan ki kell cserélnie a hibátlan csomagolású játékot egy annál megfelelőbb, és bizonyára méregdrágább különlegességre. Arról már nem is beszélve, hogy a legtöbb kisgyerek, aki lövöldözős játékokkal játszik lélektani szempontból a későbbiek folyamán bizonyíthatóan nem biztos, hogy egészségesen tud majd integrálódni, beilleszkedni az adott társadalom elfogadott értékrendszerébe.   

Aztán, amikor a kismamának hirtelen sétálni van kedve a játszótéren, és a kis hercegnő, vagy éppen trónörökös is vele tart a minden kényelmet, és luxusigényeket kielégítő, modernül felszerelt babakocsiban, hogy a többi rokonszenvesen érdeklődő, és kíváncsiskodó fiatalos, lendületes anyukákkal ne kelljen beszélgetni az adott kismama máris inkább előkap egy olcsó krimit, vagy valami éppen akkor futó, jól fogyó bestszellerlistás prózát csakhogy a többi érdeklődő szülő barátkozós hajlamát rögvest kerékbe törje, és leszerelje. Mondván: éppen olvasok, tehát le lehet kopni rólam de azonnal!

Amikor végre az otthonmaradási időszaknak, és készülne visszamenni a munkahelyre az adott nő, a párja máris megjegyzi, hogy miután a soványaknak áll a divat azonnal szedje a lábát futólépésben, és ki se jöjjön a konditeremből egészen addig a pillanatig, amíg teljesen vissza nem nyeri szülés előtti csúcsbombázó alakját, amivel egykoron bizonyára meghódította kedvese szívét.

 Később aztán a dolgok megint csak megváltoznak, hiszen a férfi is tekintélyes sörpocakot növeszt, de akkorát, mintha ő volna személyesen a török szultán, vagy egy kiselejtezett sumó világbajnok. És ha a kiadósan bőséges vacsoraasztalnál véletlenségből megjegyzi, hogy az illető hölgy semmit sem változott, ám egyetlen falatka károsító rántott húst, vagy fasírtot sem ehet, mert mindig illik vigyáznia a vonalaira olyan párkapcsolat nem létezik, hogy ettől a beszólástól máris el ne szabadulna a pokol.
Hála a közösségi médiák mindenre kiterjedő hadjáratainak, ahhoz hogy továbbra is nyeregben érezhessék magukat, és a toppon lehessenek rengeteg nő máris elbüszkélkedik nemrég született csemetéjével. Hogy milyen volt, amikor először kakilt a vécén, méghozzá teljesen egyedül feltartott győzelmi jellel a háttérben? Vagy hogy melyik szót mondta ki először, - amit hála már az okos telefonok diktafon applikációinak pontosan rögzíteni lehet, így egyetlen mihaszna, vagy középszerű hang sem vész kárba.

 Általában a nagyobb társaságban mindig a férfi az, aki feszengeni kezd, mert képtelen beletörődni abba, ha szerelme esetleg még mindig népszerűbb, és sikeresebb mint ő.

A legtöbb nő, akik bár bombázó testalkattal áldott meg az ég előszeretettel barátkoznak olyan emberekkel, akiknek szintén lelki komplexusaik vannak, és jelentős kisebbrendűségi tévhiteik hiszen így lélekben örökké karcsúak maradhatnak, és nem szükséges mindannyiszor saját maguknak bebizonyítaniuk, hogy még mindig ő az első számú egzotikus szépségkirálynők saját egyszemélyes szépségversenyükön. Abban a percben, hogy a nagyszülők is beállítanak, vagy hirtelen újból felbukkannak a pár életében az élet újból egy darálóhoz fog hasonlítani, amibe minden belekerül, hogy aztán mindent ledarálhassanak. Igazából minden nő, aki nem tud egyensúlyozni a magánéletben előbb-utóbb megérti, hogy a nagyszülőknek is kisebbfajta csalódást okozott, mert a talpraesettséget nem neki találták ki, mint a régiek iskoláját, ami a tapasztalatszerzésről szólt. Vidám, kissé rút kiskacsa kislányból később pattanásos, megnyúlt, bakfis kamasz még később már éretten gondolkodó egzotikus virágszál serdült, aki még mindig ugyanaz a kisebbrendűségi komplexusokat álcázó, félénk, és megriadt állatkára emlékeztető kiskacsa, aki volt, csak most hihetetlenül formás, karcsú, sportos külalakja van, és mézfolyamként csordogáló, vállközépig érő frizurájával naponta más sztárfodrász foglalkozik, és olyan istennő tekintettel hódítja meg, vagy éppen babonázza meg a férfiúi szíveket, hogy bármikor képes összetörni őket.

Egy szép napon aztán – ha szerencséje van a hölgynek -, kifog egy olyan kissé tétova, nyeszege emberkét, akit ugyanazok a belső, vívódó lelki konfliktusok jellemeznek, akárcsak a hölgyet, és megszületik valami rejtett, ösztönös, lélektani szimbiotikus kapcsolat, mely a kölcsönös részvéten, és szánalmon túl talán még a kölcsönös szeretet csíráit is hordozhatja. Aztán, hogy a boldogságról érdemes-e a továbbiakban vallani, és beszélni az már egészen más tészta. Később minden hölgy vágyódni kezd egy elképzelt, régi élet után mely a ,,mi lett volna ha?” érzésvilága  fejez ki talán a leghitelesebben. Mi lett volna, ha nem pasizok be? Mi lett volna, ha inkább a karriert választom, és nem a családi boldogságot? – Mindenki rájön arra, hogy hihetetlen mérvű lelki energiát pocsékolt el, viszonylag nagyon rövid idő alatt, és hogy bár minden sziklaszilárdan biztonságosnak tűnik, és az élet akárcsak egy hajó száll a vízen, mégis a nehéz, fáradtságos hétköznapok világához is előbb-utóbb szükségképpen fel kell nőni.                              

VIRRASZTVA

Fület-tépkedő, keselyű világban, kivéreztetett, Golgotás makadám-utcák kereszteződéseiben, olvadozó, kakofóniás síp-ricsajokban mikben egymás szavait is egyre nehezebb megérteni: dühöngő penész-virágok, akasztófára való hímpillérek elnyírva virágoznak V.I.P.-szigorított jakuzzi-partik közepette.

Vért őrjöngenek tékozló vadállatok módján túlvilágias gyönyöröktől, mert nem akarhatják megérteni az alap-igazságot: meglehet, már minden veszve van! – A föld a Menny most mint alamuszi, mégis szorgoskodó hangyaboly összenyüzsög; kuporgat, alakoskodik megveszteget már mindenki ki a boldogulásra tarthat egyedül igényt.

Szív-szirmokban kinyitottak sokan vérvörösen habzó virágokat s inkább szánalmas megváltást keresgélnek ahelyett, hogy lecsupaszított stigma-létezéssel rokonszenveznének talmi, pipere-csillogások helyett. – Robbanó láva-rózsákkal egyszer s mindenkorra ott kellene hagyni a félbemaradt világot. Vonítást-szülő szent halmaival, fel-felszakadó, rikácsolós hisztériáival szörny-sikolyok ádáz fájásaival – a megkezdett űrtelepedés – félő -, már most újgazdagok egyedüli játék-monopóliuma. Félig kész termékeket nem szabadna rásózni se gyanútlan vásárlói tömegekre.

A meg-nem-értett gondolatok helyben járó kreatív ötleteivel is mind így vagyunk. Plakátok, szókaratékat öklendező, masszív, hangtalan üvöltésében fulladozok. Teljességre felszólító, emberi szándék. Mikor teremthetsz hamvaiból Főnix-madarakat a kultúráknak?! Csont-kezek fojtogató ölelése helyett biztató, radikális villámütés-kérdőjeleket?!

Sorsunkban mikor koronázod meg a szenvedőn sebezhetőt is méltó, önmagát meg-nem-adó morális jegyekkel? Izzadó kábel-csatornák mocsok-bulvár műsoraiban még ötperc-hírneves perc-emberkék is pacsuliktól bűzlenek!

FÖLÖSLEGESSÉG

Az idősödő orvos pontosan tudta, hogy rá már nincs szükség. Nincs is ezen semmi meglepő. Elvégre a társadalom adott időközönként folyamatosan öregszik, és néhány évtized után mindig ráfér a tartós, és szilárd vérfrissítés. Igen, ám, de valami nagyon nem stimmelt az utóbbi időben a betegellátással. Előbb csak egy-két embert küldtek el a szakmából, majd kicsivel később már nem volt ritka, hogy a kisebb falvakban élők – főként idősebb korú emberek -, kénytelenek voltak adott esetben akár száz kilométerrel messzebb orvoshoz menni, amennyiben egészségügyi problémáik adódtak, vagy sürgős ellátásra lett volna szükségük.

Az idős orvos pontosan tudta, hogy májfoltos, helyenként már jócskán remegő kezeivel egy valamirevaló szakember nemhogy a műtőbe, de még egy boncterembe sem engedhette volna be, hiszen minden orvosi, műtéti beavatkozáshoz szigorú szabályok kellettek, melyek egyértelműen rendelkeztek róla, hogy az orvosnak semmi esetre sem remeghet a keze pláne akkor, ha esetleg egy katéteres szívbillentyű műtét van soron, vagy egy szakmai körökben szimplának nevezhető vakbéleltávolítás.

Az orvos hosszú, kimerítő panaszlevelet írt a feletteseinek, és elsősorban a kórház igazgatójának, aki – valljuk csak be nyugodtan -, meglehetősen gyanús, és rossz szemekkel nézte, amint az egyik középvállalkozó figyelvén a katasztrofális viszonyokat önköltségéből felajánlotta, hogy összecsukható, és hordozható vadonatúj kempingágyakat hoz a kórtermekbe, hogy a hozzátartózok kényelme biztosítva legyen, ha mindenképp bent szeretnének maradni szeretteik mellett.

Amint kézhez kapta a levelet, és elolvasta tüzetesen minden sorát azonnal hívatta régi kollegáját, majd hogy más ne hallhassa a bizalmas beszélgetést be is csukta az ajtót, és kérte fontoskodó, kissé locsi-fecsi titkátnőjét, hogy senkit sem fogad bő ötven percen át.

– Hogy képzelted ezt mi?! – förmedt beosztottjára az igazgató. –Szerinted én lopom a pénzt? Hogy mertél a hátam mögött intézkedni, he?! – vérben forogtak a szemei, ám kimértséget, és higgadtságot igyekezett magára parancsolni.

– Önnek is szép jó reggelt kedves Igazgató Úr! Hogy van mindig? – kérdezte erőltetett kedvességgel az idős doktor.

– Te nekem ne kezdjél el jópofáskodni, amikor ennyire komoly dolgokról van szó! Megértetted?! Tedd le a fenekedet, és fogad be a szád! – szólt rá hangosan, mintha csak egy diákot, vagy gyereket próbálna fegyelemre, és engedelmességre szoktatni.

– Ahogy parancsolja, de ma még rengeteg dolgom volna, és a délelőtt folyamán több beteghez is hívtak!

– Az engem egy csöppet sem érdekel, majd a szabadidődben mehetsz családlátogatásra, ha úgy akarod! – felemelte nagyméretű mahagóni íróasztaláról a hosszú, és terjedelmes levelet, és párszor meglobogtatta a másik szemüveges szemei előtt.

– Hát ez meg mit jelentsen?!

– Ez egy afféle panaszlevél kedves Igazgató Úr, mely igyekszik feltárni, ls elemezni kórházunk katasztrófális állapotát. – annyira higgadt, bölcs, megfontolt sztoikussággal jelentette ezt ki, mintha csak egy kellemes munkahelyi megbeszélésen lett volna.

– Még én is tudok ám olvasni kedves kollega úr! Azt kérdeztem, hogy hogy merted a bátorságot venni, hogy ezt a kis levelet megírd, és egyenesen nekem címezd?

– Mivel úgy tudom, hogy minden esetben a kórház igazgatója felel bizonyos fontos dolgokért bátorkodtam szólni a kedves Igazgató Úrnak, hogy jelenlegi katasztrofális közállapotain továbbra is siralmas állapotban vannak, és legyen szíves és intézkedjen, hogy javulást érhessünk el a betegek jobb egészsége ügyében!

– Mondd csak? Kinevezted magadat a település polgármesterének, vagy talán képviselő lettél, hogy szabályokat szabsz?! – általában nem szokott ennyire cinikus, flegma hangnemet megengedni semelyik kollegájával szemben, de ez most kivételes esetnek számított, elvégre az egyik sokat tapasztalt kollegája jócskán felidegesítette.

– Igazgató Úr! Én csupán jelezni kívántam, hogy milyen méltatlan állapotok vannak, és hogy sorrendben küldik el mindenhonnan az embereket! Amennyiben ez nem felel meg Önnek sajnálom, de ideje volna már valami hasznos dolgot csinálni.

A felbőszült igazgató mintha vezényszót hallott volna a kimondott mondatok hallatán. Elővett egy hivatalos, pecsétes okmányt az íróasztalfiókjából odaadta az idős orvosnak, majd odahajított az asztalra egy tollat is.

– Itt egy kis olvasni való kollega úr! Ha végigolvasta figyelmesen megkérem, hogy írja alá!

Az idős orvos pontosan tudta, és sejtette, hogy egyszer elfog jönni ez a nap is, bár fogalma sem volt arról, hogy éppen ma lesz, amikor végleg leadja majd praxisát.

– Igazgató Úr! Továbbra is úgy érzem, hogy elsősorban Ön az, aki hibát követ el! – elővette hófehér köpenye küldő zsebéből az egyik paxtollát, és szó nélkül aláírta a felmondását.

Az igazgató abban a percben, ahogy az idős orvos aláírta a nevét szó szerint kivette a kezéből a szerződést. Mohó, kíváncsi tekintettel meredt a papírosra, miközben sunyi, gonoszkodó szinte kaján öröm jelent meg szája szegletében.

– Nos, kedves kollega úr! Igazán örülök, hogy megtudtunk állapodni! A nyugdíjad mellett így sem fogsz éhen halni! Ha nincsen további kérdésed elmehetsz! – tette karba mind a két kezét, és várakozó álláspontra helyezkedett.

Az idős orvos méltóságteljesen felállt; betette maga után a széket és kiment az irodából. Az egyik nővér sietve kérdezte, hogy mi történt vele, mert időközben észre se vette, de pillanatokra falfehérré változott és bizonyos jócskán el is sápadt.

– …De hát Ferikém! Mi történt veled?

– Kedves Ildikém! Egyszerű a képlet! A vezetőségnek úgy tűnik már nem kellek, mert nem veszik hasznomat! – azzal lehorgasztott fejjel sétálni kezdett a folyóson, és töprengeni.

– Hát… ez rettenetes! Ha bármiben segíthetek csak szólj! Bocsáss meg most nekem is mennem kell, mert ügyeletre osztottak be! – azzal megsimogatta az orvos hófehér köpenye szárát és már ment is a dolga után.

Az idős orvos vagy milliószor átgondolta a nap történéseit, és minduntalan ugyanarra a következtetésre lyukadt ki saját józan eszű okfejtései közben. „Hogy létezhet az, hogy ekkora a baj, és mindenki szívesebben dugja homokba a fejét, ahelyett, hogy végre elkezdenék rendbe tenni a házuk táját?” – okfejtései logikailag tökéletesen felépített, és megfogalmazott érveléseket is tartalmaztak. Ilyen volt például, hogy míg Bécsben egy dolgát értő sebész főorvos fizetésének akár a többszörösét is megkereshette alig pár nap alatt, addig ugyanez magyar viszonylatban bizony már koránt sem volt annyira vonzó, mint azt hitték egyesek.

Az orvos besietett az irodájába. Aprólékosan megnézett minden négyzet centimétert a helységben a szobanövényeitől kezdte egészen az ablakokig, majd a már vakolatot is potyogtató, mocskos mennyezetig, és még mindig képtelen volt elhinni, hogy több mint negyven évet töltött el ebben az egészségügyi intézményben, és bár annak idején is voltak kisebb-nagyobb megszorítások, azért mindig maradt elegendő pénzügyi forrás arra, hogy mindent újra lehessen kezdeni.

Amikor nem volt pénz pelenkákra a saját hófehér lepedőjéből csináltatott a nővérekkel apróbb zsákokat az újszülöttek részére, akik azóta normális, felnőtt emberekké cseperedtek.

Még most is jól emlékezett azokra a szívet melengető, szomorkás pillanatokra, amikor egy-egy váratlan helyzetben saját kreatív leleményességére, és éleslátására volt szüksége, hogy a rizikós vagy éppen kockázatos helyzetekben helyt tudjon állni beosztottjaival, és egy csapatként összedolgozni. Most mégis erőt vett rajta valami hangsúlyos, és nagyon is kifejező szégyen, és megalázottság, hogy ennyi év után ennek kellett történnie.

„Különben is még pár nap, és ha ez a beképzelt, arrogáns, és minden hájjal megkent igazgató azt képzeli, hogy egyedül is boldogulni fog akkor máris lehúzhatják a rolót, mert nem fog boldogulni, ha minden szétrohad!” – bölcs, mindig összefüggések rendszerében gondolkodó intuíciója, és tapasztalata szerencséjére sohasem hagyta cserben. Annak idején több kollegája is pedzegette, hogy talán magánpraxist kellene csinálnia, vagy az időközben gomba módra szaporodó magánklikákon kellene újra vezető beosztást vállalnia, ő lelkiismeretére hallgatott, és azért nem fogadta el a megbízást, mert nem vitte volna rá a lélek, még jó pénzért sem, hogy a szegényebb emberektől pénzt kérjen az egészségügyi szolgáltatásokért.        

Összecsomagolta használt, tejeskávészínű dobozokba holmiját, majd amikor már mindennel végzett meghajolt saját kiürített asztala előtt akár egy finom-modorú, és elegáns gavallér; felvette kalapját, hiszen nem volt szokása, hogy hajadonfőtt mutatkozzék bárhová is ment, majd aprócska fekete színű orvosi táskájával együtt kilépett – ezúttal végleg az intézményből, ahol annyi évet dolgozott, látszólag teljesen eredménytelenül!

A PERC HATALMA

– El kell mesélnem neked. Ez a különös, megmagyarázhatatlan találkozás volt eddig életem nagy eseménye. A mai napig kénytelen vagyok erősen törni rajta a kobakomat, hogy vajon miért pont így történt?! – kezdett szokásos dumcsizni vágyó beszélgetésébe a két jó barátnő közül az egyik.

A másik barátnő, akivel tíz éve találkoztak először, és rögtön megszületett közöttük a közös hullámhossz, és szinte olyanok voltak egymás számára, akár a jó testvérek, és még a kulturális kíváncsiságuk is homlokegyenest megegyezett a kis kávézóhelység másik asztalánál ült szembe vele, és kíváncsiskodni vágyó szomjúsággal itta, figyelte barátnője minden kiejtett mondatát.

Szokásukká vált, hogy – bár alig-alig tudtak nyugodt, stresszmentes körülmények között találkozni egymással -, héba-hóba, ha alkalmuk adódott mindenképpen találtak egymás számára is elfogadható mentséget arra, hogy mindenképpen összefussanak!

A hölgy, aki még kezdő, ám roppant tehetséges médiaszakembernek számított a tévézés világában szinte bájos ártatlansággal, sugárzó szemekkel öntötte ki megbízható zenész barátnőjének a lelkét. A találkozók persze mindig azonos, és szabályok szerint zajlottak. A médiaszakember hölgy rendszerint magánéletéről, bukásairól, és botlásairól mesélt a legprecízebb részletességgel, míg a bohém, és laza zenész barátnő magára erőltetett, mégis szimpatikus türelemmel igyekezett hallgatni, és alkalmakként tanácsokat is adni, hogy min változtasson!

Itt előkerültek az egyetemi, zűrös, kalandos éveik. Attól a perctől kezdve, hogy ókortörténeti szigorlaton mindketten megbuktak elsőben, mert a tanársegéd mind a kettő hölggyel szívesen ,,elszórakozott” volna, ám ők kategorikusan kijelentették, hogy erről szó sem lehet, egészen addig a pontig, amikor ugyanabba a hullámos hajú, adoniszi félisten, macsó pasiba szerettek mindketten bele, akinek annyi esze se volt, hogy két összetett mondatot összefüggéseiben tudjon értelmezni.

Az idillikus, avagy szép emlékeket szándékosan átugorták. A megpróbáltatások, a magánéleti kisiklások, és – néhol öngyilkosságig is terjedő depressziós kétségbeesések is -, épp úgy szerepet kaptak társalgásuk témái között, mint az, hogy ki melyik legújabb trendi divatot követi, vagy legújabb, eperízű szájfényt, vagy rúzst részesíti előnyben!

– Nem fogod elhinni! – folytatta a médiahölgy felcsigázottan, és sugárzóan csillogó szemekkel. – Először a telefonon keresett meg, és felköszöntött a szülinapomon! Bár azt még a süketebb pasik is tudhatják, hogy mikor születtem, mert az interneten már minden visszakereshető. Akkor éppen rossz napom volt, mert a főnököm már mióta rágta a fülemet, hogy az adott riportom legyen sokkalta érzelmesebb, és Összeszedettebb, és hát, ha valaki, akkor te aztán biztosan tudhatod, hogy én a lehető legmaximálisabban túlzottan is komolyan veszem a feladatomat! Érezhetően tétova, félénk, és roppant hezitáló volt a hangja… Először arra gondoltam, hogy ez biztos valami ostoba, vagy idióta vicc! Tudod, még a kétezres évek hajnalán voltak ilyen idióta kandi kamera műsorok, ahol embereket, vagy hírességeket is könnyűszerrel megvicceltek. Így hevenyészetten megköszöntem, majd leraktam a kagylót.

Ez volt az első alkalom. Majd később főként az ebédszüneti kis szusszanásnyi időt használta fel arra, hogy felhívjon a munkahelyemen! Te is tudhatod, hogy szinte alig akad egyetlen ember is, aki ne érezné magát sértve abban a percben, mikor zavarják a munkája közben, de én valahol egy kis idő múltán először mulatságosnak találtam, majd később már szinte égető sóvárgást éreztem, hogy ez az ismeretlen, vadidegen, mégis kellemesen szégyenlős férfihang beleszóljon a telefonba, és közölje mondanivalóit.

– …És erre te mit csináltál?!

– Ne légy ennyire türelmetlen! – dorgálta le kedvesen. – Figyelmesen hallgasd a sztorimat, mert roppant érdekes lesz!

A zenész hölgy tágra nyitott szemekkel, és tág pupilláival olyan érdeklődő kifejezést próbált felvenni, amekkorát csak bírt, hogy ezzel is támogassa kedvenc barátnőjét.

– Karácsony előtt történt, hogy randit kért, vagy – tudod mit? -, nevezzük inkább találkozónak! Még most is tisztán emlékszem kisfiúsan szomorkás, enyhén náthás hangjára, ahol az egyik kollegám vette fel a telefont, és máris átadta nekem a kagylót, mondván egy megfázott fiatalember keres. Én azt feleltem, hogy az embernek bármilyen betegséggel szemben sem szabad meggondolatlannak, vagy felelőtlennek lennie, mert bármi történhet, és akkor még katasztrófa is lehet egy egyszerű megfázásból! Mire ő azt felelte, hogy mindenben határozottan igazam van, és hogy ne haragudjak rá, de tényleg jó volna kicsit beszélgetni, mert a téli nehéz időszak mindig szomorúsággal tölti el! Hát nem mondom, hogy nem hittem el neki az egész történetet, mégis adtam neki egy félig hivatalos email-címet, amire aztán bátran elküldött egyszerre több amolyan segítségkérő, vagy fohászkodó levelet is!

– Ezek már csak olyanok, ha te a karodat nyújtod, nekik már egyenesen a karod kell! – jegyezte meg kissé keserédes iróniával, és legalább akkora cinikussággal a másik.

– Nem voltam ebben semmi szokatlan! Tulajdonképpen ezeket a leveleket egy pszichológus kortörténeti dokumentumoknak is nyugodtan nevezhetné. Rengeteg utalás szerepel benne a gyerekkori sérelmekről, lelki traumáktól elkezdve egészen az apjával való szomorú, megalázó kapcsolatig.

A másik barátnő arcán hirtelen aggodalom, és riadtság vegyes halmazállapota suhant át. Megfogta barátnője kezét; mélyen a szemébe nézett, és elsőre kimondta, ami a szívét nyomta:

– Figyelj! Ha számít valamit a véleményem szerintem mindenkinek jobb lenne, ha megszabadulnál ettől az elmebeteg pasitól! Nehogy valami szörnyűség történjen.

– Jaj, annyira drága vagy, hogy máris így féltesz, és aggódsz! Látod ezért vagy a legjobb barátnőm, mert olyanok vagyunk egymásnak mintha a legjobb testvérek lennénk! – nagyon jólesett neki a féltő gondoskodás, mert az utóbbi felnőtt életében csupán ritkán lehetett benne része. Persze leszámítva azt, ha szülei meglátogatták. – Mégis roppant érdekesnek találom ennek a hapsinak a személyiségét! Ezért arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha próbaképp meghívnám magamhoz, és hogy teljesen megnyugtassam zaklatott idegeidet te is ott lehetsz, és támogathatsz engem! Na, mit szólsz?

A másik úgy nézett rá, mintha komplett idióta, vagy totálisan elmeháborodott volna kreatív, és extravagáns barátnője, mégis heves tiltakozásba kezdett.

– Én kerek perc kimondom! Nem tetszik ez a hülye ötleted! És inkább hívnám a zsarukat minthogy egy elmebeteg fószerral keljen eltöltenem egy kis időt, akinek a viselkedése teljesen kiszámíthatatlan! Miért nem tudsz magadnak rendes, normális családapákat, vagy elvált ügyvédeket, üzletembereket kifogni?! Miért kell neked állandóan a veszélyt hajszolnod? Úgy viselkedsz mint Lara Croft.

– Hát… őszintén köszönöm a bókot! – mosolyodott el a média hölgy. –Lehet, hogy igazad lehet, és be kellene fonnom a hajamat! Persze ahhoz meg kellene növesztenem! – simított végig rövid, tüskés, szőke frizuráján párszor.

– Na tessék! Most akkor ki viselkedik éretlenül, és gyerekesen? – háborodott fel, mert előbb-utóbb valakinek józanul is illett gondolkodnia.

– Ohó! Szóval én vagyok gyerekes??? – döbbent meg. – … És akkor az mi volt, amikor harmadikban annyira bele voltál esve Ádámkába, hogy legszívesebben mindig össze-vissza csókolgattad volna?! Hadd halljam!

– Nézd! Az egész más volt! Mit akarsz egy buta, önelégült csupán hat éves kis csajtól, akinek még a fenekén van a tojáshéj?! Mindketten gyerekek voltunk!

– O.K.! Rendben! És amikor a szalagavató után nekem kellett megmentenem a kis feszes popsidat Béla hódításától, aki valósággal máris rád mászott?! Erre varrjál gombot! – tette csípőre mindkét kezét. Ebben a percben ténylegesen úgy festett, mint aki valóban vallatja, és nem beszélteti ismerősét.

– Á! Már értem! Én is tudok ilyen játékot! Mondjak egyet? Ki volt az, aki vigasztalt téged, mikor az a szemétláda pasid agyba-főbe vert, és csupa vér volt a kis pofikád? Bizonyára emlékszel még, vagy nem?! Ki volt az, aki hívta a mentőket? Ki volt az aki éjszakákat virrasztott át a kórházban, mert rémálmok gyötörtek?!

A hölgy érezte, hogy ez övön aluli ütés volt, és barátnője pontosan fején találta a szöget, és halálosan komolyan gondolta azt, hogy nagyon félti őt, és nem akarja, hogy megsérüljön.

– Ebben igazad van! Te nyertél! Mégis… nem tudom neked megmagyarázni, de érzek valamit… ezzel a fickóval kapcsolatban, és ezért szeretném a segítségedet kérni! Istenre esküszöm, hogy csak annyi az egész, hogy felugrassz te is a lakásomra; játszol kicsit a macskámmal, meghallgatod a pasit, és ha úgy gondolod ott helyben kirakom a szűrét! Te akár még fel is pofozhatod! Tényleg úgy érzem, hogy ez most egy fontos találkozás lehet!

Mit lehet mondani egy legjobb, legrégibb barátnőnek, aki olyan szerepet tölt be egy ember életében akár egy családtag? A másik barátnő – bár teljes ösztönével ódzkodott, és viszolygott ettől a találkozótól -, mégis beleegyezett, hogy felnézzen barátnője lakására, és megvárják együtt a különös embert, akit barátnője meghívott.

Néhány perccel délután három óra után pontosan hármat csöngettek. A két barátnő hirtelen összerezzent, és hatalmasat dobbant lüktető mellkasukban a szívük. Mintha máris mázsás ólomsúlyokat akasztottak volna rájuk.

Néhány perc múlva a félszegebb barátnő megszólalt:

– Akkor most mi lesz? Ki nyit ajtót?!

– Csak nem betojtál? Bár bevallom én is félek egy kicsit! – a csinosan felöltözött, és öltözködésre mindig túlságosan nagy hangsúlyt fordító médiahölgy felállt a nappaliban elhelyezett nagyobbacska kanapéról, és óvatosan, lábujjhegyen megközelítette a bejárati, biztonsági ajtót. Előbb kinézett a kukucskálón. Megtermett, legalább százkilencvennyolc centi magas, termetes, fekete kabátot, kockás sálat, és fekete kucsmaszerű kalapot viselő, kissé molett férfit látott, aki bal kezében egy csokor virágot szorongatott, és legalább annyira izgatottnak tűnt, mint ők.

Óvatosan elfordította a zárban a kulcsot. Kísértetiesen visszhangzott, ahogy a kulcs reccsenő hanggal megfordul felnyitva ezzel az ajtó zárját, majd következett a kilincs lenyomása. „Semmit sem szabad elkapkodni!” – hallotta doboló fülében nagyapja egyik kedvenc mondását a sok közül.

– Üdvözlöm… köszönöm, hogy el tudott jönni! – üdvözölte mosolyt erőltetve alkonyi rúzst viselő ajkaira. Megpróbálta most összes lélekjelenlétét felkészíteni, hogy nem lesz semmi baj, hiszen legjobb barátnője is itt van, és bármikor – ha úgy adódik -, közbe léphet. – Gyönyörű ez a virágcsokor! – jegyezte meg, hogy megpróbálja oldani a férfin érezhető kisebbfajta hezitálást, és frusztráltságot. – Ugye nekem hozta?

A férfi szomorúnak, levertnek és általában kétségbeesettnek látszott. Mintha arcán egyszerre vékony reményvonal suhant volna át attól, hogy egy ilyen gyönyörű, és számára minden bizonnyal egzotikus hölgy megdicsérte egyszerű virágcsokrát, mely bár nem ötven szál rózsát tartalmazott csupán néhány kivételes gerberát, mégis az illem, és az udvarias gesztus érezhetően felülírta a betartható játékszabályokat.

– Oh! – lepődött most meg, mintha valami bajt okozott volna. – Őszinte elnézését kell kérnem, ha… nem tetszik! Legközelebb megígérem gyönyörűbbet kap! – félénk kisfiúk módjára nyújtotta át a csokrot, melyre eddig úgy vigyázott, mintha felbecsülhetetlen kincset szorongatna. Mivel már jó régen nem randizott, és mindenfajta csajozási technikának a híján volt szerette volna megkérdezni, hogy megcsókolhatja-e a hölgy kézfejét, ám valami miatt nem jöttek szájára a szavak.

– Kérem ne történt semmi! Igazán gyönyörű szép ez a csokor! – s hogy szavainak nyomatékot is adjon a hölgy máris beleszagolt a kis csokor virágba, és bár illatot alig érzett, mégis kicsit megjátszotta, hogy mennyire kellemes hangulatot tud teremteni akár egy egyszerű csokor virág is. – …De kérem, ne ácsorogjunk itt, mert hideg van! Fáradjon be kérem! – hattyúkezeinek valósággal be kellett húzniuk, vonniuk a harmincas éveiben járó férfit az ajtón, mert valósággal földbe gyökerezett a lába.

– Ö… igazán… fantasztikus lakása van… - jegyezte meg. Egyszerű megállapítás volt, mégis hangjának orgánuma mintha verset szavalt volna.

– Nos! Igazán köszönöm! Tudja a divat, és az öltözködés mellett úgy érzem, hogy az embert az is meghatározza, hogy milyen környezetben éli a mindennapjait! Ön, hogy gondolja?

– Ha minden igaz anyai nagyanyám egy valódi parasztházban nőtt fel valahol a Békés megyei pusztaságban! Bár csupán megsárgult fényképekről láthattam, mégis úgy érzem, megérintett bennem valamit! – a hölgynek úgy tűnt, mintha a rejtélyes férfi szándékosan elfordítaná tekintetét, hogy leplezze fájdalmát. „Egészen biztosan mély nyomokat hagyott benne saját gyerekkora!” – vélte.

– Ez nagyon érdekes és izgalmas, de kérem fáradjunk át a nappaliba, és hadd mutassam be a legjobb barátnőmnek! – invitálta beljebb a megszeppent férfit.

„Még hogy halálos veszélyben forog az élete, ha megpróbál összebarátkozni egy ilyen érdekesen kívülálló emberkével! – gondolta át barátnője aggódó mondatait. – Nevetséges!”

– Meg is érkeztünk! Székely Klári bemutatom neked az egyik most megismert kedves barátomat! – barátnője kezét szabályosan úgy kellett felhúzni, hogy végre felálljon az enyhén süppedős kanapéból, ahová eredetileg ült.

A félszeg férfi smaragdzöld szeme hirtelen élesen megcsillant, mintha fenyegetést, vagy veszélyt sejtene. Úgy tűnhetett, mintha felismerte volna a média hölgy barátnőjét egy másik életkorszakból, mikor még sokkalta sebezhetőbbnek tűnt, mint mostanság.

– Örvendek a szerencsének! – habozott, majd kézfogásra nyújtotta a kezét.

A barátnő elfogadta a kézfogást, majd jócskán el is pirult, amikor a hevenyészett, kissé esetlenre sikeredett mozdulatot kézcsók követte.

– Annyira különös! Szerintem én ismerem magát! Mondja csak? Nem találkoztunk mi valahol?

– Arra egészen biztosan emlékeznék! – válaszolta mesterkélt udvariassággal, amiben több volt a szemérmesség, mint az illem.

– Jaj, ne butáskodj már! Te azt hiszed, hogy minden jöttment pojáca a Tónikára hasonlít? Inkább hozzunk egy kis koktélt, vagy pezsgőt, attól függően, hogy ki mit szeret! – most egy fél fordulattal újra a vendége felé fordult, hogy megkérdezze mit iszik.

– Csupán valamilyen rostos gyümölcslevet, vagy üdítőt, ha van!

– Hogyne! Máris! – válaszolta a médiás hölgy, és rögtön kiment a konyhába.

A különösen viselkedő férfi nem várta meg a nappaliban, míg a hölgy kihozza az italát gyorsan utána ment azt feltételezve, hogy így legalább átmeneti jelleggel kettesben lehetnek, és legalább kicsit el is beszélgethetnek.

– Szeretne segíteni nekem? – kérdezte, miközben a tálalópultra tett két poharat.

– Elnézést kérek, amiért megsértettem a személyes terét! Ha gondolja… akár el is mehetek… - szabadkozott, akár egy gyerek.

„Már megint ez a lefegyverző, kisfiús udvariasság, mely fantasztikusan esendővé, kiszolgáltatottá, ám egyszersmind vonzóvá is tette mások szemében!” – gondolta a hölgy.

– Kérem feltétlen maradjon! – ezt már annyira hevesen, szinte parancsolóan felelte, mint aki ott helyben akarja megízlelni a testi szerelem kínnal telt gyönyöreit.

– Köszönöm a lehetőséget! – próbált mosolyogni, ami valójában két gúnyos grimasz volt telt szája szegletében.

– Beszélgessünk egy kicsit! Hogyan telt a gyerekkora? – bár a téma túlontúl bizalmas volt egy kezdeti ismerkedéshez, a hölgy mégis úgy érezhette, hogy ennek az embernek bármit elmondhat mert tud titkot tartani, és valószínűleg még soha életben nem volt együtt egy nővel.

– Mit szeretne tudni? – nyögte ki kisebb tanácstalansága után.

– Hu! Hát nézzük csak! Kezdetnek hol élt gyerekként? Családi, vagy panelház? Boldog volt-e mint gyerek, mely ilyesmi? – a hölgy egyre kíváncsibb lett, hiszen a szomorkás férfi is egyre rejtélyesebben kezdett viselkedni. Amikor valami zavarta, vagy frusztrálta, esetleg kellemetlen negatív emlékeket ébresztett benne azonnal rágni kezdte az egyik körmét, vagy vészesen törölgetni kezdte magát egy-egy tiszta, eldobható papír zsebkendővel, abban a reményben, hogy az majd segít felitatni minden maradék izzadtságot.

A férfi töviről-hegyire színt vallott és elmondta szomorúra, zaklatottra, és gyávára sikeredett gyermekkorát. Kezdve a sorozatos megszégyenítésektől egészen az iskolai fizikai bántalmazásokig, majd az apjával való vegyes kapcsolatáig, aki sohasem tartotta valami sokra fia kreatív, művészieskedő képessségeit, és irodalmi próbálkozásait. Ahogy a férfi egyre jobban lélekben felengedett a hölgy egyre inkább mélységes részvétet, és együttérzést érzett iránta. Azt érezte, hogy valószínűleg még sohasem találkozott egy olyan emberrel, aki ennyire nyíltan, ennyire őszintén megmerte vallani szíve legféltettebb titkait egy látszólagos vadidegen ember előtt. Amikor a férfi – bő negyvenöt perc után élete történetének a végéhez ért -, a hölgy mogyoróbarna kifejező szemeiből már hulltak a könnyek.

A férfi gyorsan elővett egy tiszta papír zsebkendőt és azonnal átnyújtotta a nőnek, aki nagyra értékelte az udvarias gesztust, mert a XXI. században valahogy ez az apró figyelmesség kezdett kimenni a divatból, majd közelebb hajolt a férfihoz; előbb megsimogatta viharvert arcát, és utána gyengéden megcsókolta.

Amikor visszatértek a nappaliba a hölgy barátnőjének legnagyobb megdöbbenésére a nő belekarolt a férfiba, és olyan szerelmesen, és gyöngéden nézett rá, mint aki tökéletesen szerelmes egy valódi lelki társba. A legjobb barátnő nem győzött hüledezni, és csodálkozni, majd amikor a férfit kikísérték a bejárati ajtón a hölgy csak ennyit mondott feléje: – Még találkozunk!