ÉLET-ROMANTIKA

Eddigi rövidre szabott életem során össz-vissz kétszer találkoztam igazi angyallal. Egyszer még introvertált, kiskamasz gimnazistaként, aki jóformán még a saját árnyékától is bármikor megijed, és talán éppen emiatt szeretni való, második alkalommal pedig már a Bölcsészeten, ahol nősülni szerettem volna.

Azért szerettem őket, mert olyan segítőkészen, tüneményes bájossággal képesek voltak összesűríteni a női eleganciát, és a nőiességük gyámolító, babusgató gyöngédségét, és önzetlen segítőkészségét egyetlen mozdulatba, tettbe, vagy pár kedves, közvetlen, mindig őszinte szóba, és így talán belőlem is a legjobb emberi tulajdonságok bukkanhattak elő.

– Valaki segítsen már ennek szerencsétlen Balázskának rendesen megvacsorázni, mert alig áll a lábán! – adta ki a szigorú, és mégis kicsit cikis, megalázó utasítást hajdani gimnazista osztályfőnöknőm.

– Majd én tanárnő! – ellentmondást nem tűrően helyet foglalt mellettem egy valódi, rövid szőke hajú, őzikeszemű valódi szépség, aki magától értetődőnek tartotta, hogy mint a kisbabákat szinte falatokként szükséges megetetnie, és semmi kivetnivalót nem talált ebben. Sőt! Ha a lelkes, kíváncsi, önmagukban bohókásan, negédesen kuncogó barátnői ugratni kezdték, vagy tréfálni próbáltam kissé kényes helyzetemen rögtön szigorú pillantást mért rájuk, és a legtöbb osztálytársam máris csöndben ült a helyén. Az ember azt hihette volna méltán, hogy az osztályközösségnek nem egy tanár a feje, sokkal inkább lelkes diákok csoportos klubja tartja ellenőrzése, és befolyása alatt a teljes társaságot. Bár erősen kétlem így tizenegy néhány év távlatából, hogy volt osztályfőnököm fejében akár csak egyszer is megfordult volna a gondolat, hogy kiderítse az osztályon belüli szocilógikus folyamatok mozgatórúgóit.

– Kis mackóm! Na! Egyet anyukának! Egy kanálkával az én kedvemért! – szándékosan a nagyméretű villákra csupán aprócska, egészen gusztusos falatokat szurkált fel a krumpliból, és rántott húsból álló menüből. Aprócska, kellemesen vöröses kezecskéit szintúgy megperzselte az égető, kánikula nap, akárcsak az én egész testemet. Talán napszúrást is kaphattam, mert életem akkori éveiben szinte elképzelhetetlen, abszurd képtelenségnek tűnhetett, hogy egy ennyire főnyeremény, bombázó hölgyemény egyszerűen megetessen adakozón, és mámorítón, akár egy római császárt, vagy éppen nagy hatalmú nemes uraságot.

– Hogy érzed magad kicsim? Kérsz még egy falatot? – egymás után rakta fokhagymaszagú számba a gusztusos ételt, melyet égető fájdalmaim ellenére is úgy ízlelgettem, mint valami földön felbecsülhetetlen értékű, ritka édeni csemegéket, melyet egy igazi hölgytől kaptam. Néha vöröses, lilássá vált az arcom, és enyhe fulladást kockáztattam meg, de csupán csak azért, mert attól rettegtem mániákusok módján, hogy talán soha többet nem lesz majd lehetőségem ezzel az istennővel együtt lenni, vagy akár egy levegőt szívni.
– Krisz! Szerintem jobb volna, ha Balázskával kimennétek a friss levegőre! – tett egy jó ötletet az egyik lelkes barátnő miközben lelkesen, cuppanós puszikat dobálva felém egzotikusan kacsintott párat; az ember hadd morfondírozzon, eméssze magát, hogy hátha olyasmit tud, amit csak kevesen.

– Gyere édesem! Nyugodtan támaszkodj rám! Nem lesz semmi baj! – az ember nem is hihette volna, hogy vékony, sebezhető, törékeny madárcsontú alkata szinte könnyedén elbír egy legalább százhúsz kilós masszív tömeget, mely jobbára gusztustalan zsírcsomókból áll. Rendkívül megvoltam illetődve, és olyannyira pirultam gyerekes elfogódottságomban, hogy az osztályfőnöknő sunyító, gonoszka, világoskék szemeivel ravaszkásan csak mosolyogni tudott utánunk, amikor kimentünk a csárda elé egy kicsit, és egy lécrúdszerű padra leültünk.

– Olyan jó itt lenni! Látod a Duna itt, mintha egy kis patakocska volna, mely aztán egy hatalmas tengerbe ömlik… - mutatott finom, hosszú hattyú-kacsóival a nádasokkal benőtt, mocsári, természetre. Hallgattuk a békák andalító énekét. Gyöngéden tölgyfavállaimra hajtotta fejét. Úgy éreztem, hogy a hihetetlen extravagáns, talpraesett, és erős akaratú lány, mintha mellettem ténylegesen megszelídült volna – persze csak átvitt értelemben -, igazi angyallá lett, akit csak én láthattam, és ezt a kiváltságos ajándékot később sem vehette el tőlünk senki sem. Rám nézett, semmivel sem összehasonlítható, babonázó, mély-tűzű barna szemeivel, és mintha az olcsó, semmitmondó szavak helyett lelkének lüktető dobbanása válaszolt volna helyette: „Szeretlek!”

– Bocsáss meg nekem, ha néha undok, és nyers vagyok hozzád! Tudod… ez egy kibírhatatlan érzés… mintha mindenkinek akivel csak találkoztam eddig szándékosan meg kellene felelnem! – bukott ki belőle. De szinte ezt is valami magától értetődő bájossággal, és álomszerű boldogsággal rebegte volna felém. – Azért vagyok veled, mert te nem ítélsz el, és mindig meghallgatsz! – jött pillanatokon belül a második válasz.

Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Elvégre az ember nem mindennap ücsöröghet és mélázhat egy valódi, fantasztikus hölggyel, és azzal a rejtélyes, titkos női megérzéssel, hogy a szerelem szinte közöttünk pezsgett.

– Rád találtam! Nem akarlak elveszíteni! – jelentős könnycseppet sikeredett szemeiből kitörölnie, melyek olyan csillogóak, és keserédesek voltak, akár a haldokló csillagok, vagy a megtörni kész igazgyöngyszemek. Legszívesebb ott helyen csókokkal halmoztam volna el, és soha többet nem engedem, hogy egyedül maradjon széles e világon.

Hamarabb jött el az érettségi bankett ideje, mint azt előre tervezhettük volna. Oktondi kelekótyasággal az egész osztály hihetetlen nagy sikereket érhetett el a bolondos ballagással, ahol mindenki óvodai maskarát öltött, és végig látogatta a legtöbb osztálytermet, ahol valaha is megfordult. Én voltam az egyetlen, áruló ember, aki nem vett részt ezen a jelképes, ünnepi, - és mint később kiderült -, életre szóló eseményen. Később a vádoló, és hitehagyott tekintetekből úgy lestek rám árgus, gyilkos szemekkel ,,egyesek” mint aki ténylegesen árulást, és szentségtörést követett el a diákság, és a közösségi kollektíva szellemével szemben – holott sokkal többről volt itt szó, mint azt bárkinek is elárulhattam volna.

– Édesem! Te miért nem tudtál részt venni a bolondos ballagáson? – kérdezte másnap kíváncsi, vallató, gyönyörű szemekkel Kriszta.

Lábam földbe gyökerezett. Nem jöttek csenevész számra a szavak, pedig, ha egyszer belelendülhettem meglepően bőbeszédűnek tartottak.

– Nézd! Őszinte leszek! Nagyon rossz emlékeim vannak… - nyögtem ki.

Ő türelmesen várt, karba tett kezekkel, és ebben a pillanatban mályvaszínű kosztüm szerű nadrágjában, és extravagáns ruhájában rendkívül hasonlított egy híres modell-színésznőre, akiből manapság annyi van.

– Én… én megértem… de ez te is tudod, hogy sokat jelentett volna… elsősorban nekem… - hangja lemondóan, és megtörten csengett. Mintha minden fény, és ragyogás eltűnt volna belőle, hogy átadja a helyét végérvényesen a beletörődött szomorúságnak.

– Őszintén sajnálom… nem akartam senkit megbántani… - már épp készültem sírni egyet nagy krokodilméretű könnyekkel, hogy ezzel beismerjem el nem múló, örök érvényű vétkemet, amikor hirtelen közelebb lépett átkarolt, és becézőn megcsókolt. A perc idilli romantikája gyorsan odalett, mert éppen arra járt az osztályfőnöknő, aki el nem mulasztotta volna gyilkos szarkazmusával az osztályfőnöki órán is megemlíteni a két szerelmeskedő gerlepár esetét az osztálynak. Talán sohase fogok már többet akkora elszánt önbizalmat, és bátorságot érezni, mint akkor, amikor egy ilyen rendkívüli hölgy nekem adott valami nagyon-nagyon fontosat saját kincses szívéből.

Az érettségi bankettet a fesztelen bulizós jó hangulat, és a töménytelen mennyiségű szeszes italozás uralta. Kivételek persze itt is voltak. A legtöbb fiatal tinédzser korszaka végén járó hölgy és úr előszeretettel fitogtatta és bizonyította elsősorban saját kortársai felé, hogy képes akár egy ültő helyében is meginni egy üveg pezsgőt, vagy egy fél unciányi skót whiskeyt kólával, és a jellegzetesen karibi hangulatot varázsló tequila-koktélt, mely igen-igen tüzesre sikeredett.

Én szándékosan kicsit távolabb húzódtam a többiektől, ami meglehetősen szembetűnő volt, mert üres asztalnál ücsörögtem, és se közel, se távol senki sem ült le mellém. Mintha megértették, és egyszersmind el is fogadták volna azt a különös, furcsa emberi törvényt, hogy a magánszférámba csakis egyvalakinek lehet joga, és szabad bejárása. Irodalom tanárnőmmel valóságos filozófiai eszmecseréket folytattam a kilátástalannak bélyegzett jövőmről. Mihez is kellene kezdenem az életemmel?

Kriszta aznap sokat foglalkozott bizalmas barátnőivel. Később amikor már ő is megivott pár pohárkával leült mellém, és egyszerre kezdett vádolni, és számon kérni tőlem a négy éves kálváriát. Hogy miért nem jöttünk mi össze korábban? Hogy miért kellett nekem olyan élénken, mulyán hozzáállnom mindenhez, így a nőkhöz is? Hogy miért félek a szexualitástól, és a fizikai érintésektől? stb.

– Figyelj! Szerintem jó volna sok mindent megbeszélni! – vallotta be őszintén, ami kicsit megdöbbentett, lévén pár pohárka ital sokkal inkább elveszi az ember józan ítélőképességét.

– Én… őszintén sajnálom, ha bármi gondot okoznék…  - már megint a jól ismert kisfiús áltatás amiből egy tucattal volt eszköztáram, mégis komolyan gondoltam.

– Figyelj, édes! Semmi kényszer! – simogatta meg gyöngéden levert arcomat, melyen már sietősen előbukkantak a búcsú könnycseppjei, mintha lelkem és szívem egyetemesen is érezte volna, hogy kapcsolatunk minden bizonnyal új szakaszba lép majd, amire egyikünk sincs felkészülve. Legalább is alig.

– Fontos vagy nekem, és szeretném, ha működne! – csak ennyi tellett tőlem aznap estére, mert a többi firnyákos barátnő Krisztát szinte azonnal megrohanta, és bulizós kedvében szabályosan kitépték őt ölemből.

Később még hallottam, hogy állítólag szerényen kereső ügyvéd lett belőle, saját irodát kapott, és van egy lenszőke hajú tulajdonságaiban hajszálpontosan megegyező kisfia, aki nemrégiben múlhatott öt éves. Vajon, ha annak idején közösen hoztunk volna egy második döntést miként alakult volna eddig is kalandosan mozgalmas életünk?