A HAJÓTÖRÖTT

Reggel felé erősen sütött a nap. Ami meglehetősen szokatlannak bizonyult – tekintettel márciusban egyébként is mostohára sikeredett az időjárás. Ezért Balogh Elemér szinte hunyorogva, akár csak egy pislogó, sunyító vakondok lépett ki az utcára. Rendkívül élesre sikeredett ez a napfény állapította meg, vagy talán csak nem kellett volna a tegnapi vacsoráról megmaradt pacalpörkölt maradványaival indítania a reggelijét? Annyi bizonyos, hogy jó félórán át furdalta a lelkiismeretét, hogy miért szédül, és émelyeg egyszerre?

Körülményesen öltözködött. Még véletlenül se gondoljon senki arra, hogy órákon át vizslatta, vizsgálgatta magát a nagyobb méretű fürdőszobatükörben indulás előtt, csupán csak kissé befolyásoló szándékkal hatottak rá a XXI. századi modern világ meglehetősen felszínes exhibicionista megnyilatkozásai. Szinte minden ruhadarab hellyel-közzel kifogástalanul állt Eleméren. Talán eltekintve az enyhe ferdeséget a nyakkendőjén, de ha végre sikeredett volna randevúznia egy hölggyel, talán ezt a problémát is bátran elrendezhette volna.

Elemér rendkívül nehezen szokott hozzá a szűkebben vett emberi társadalom közelségéhez. Főként amikor munkába ment, és hirtelen meg kellett állnia várakozni egy-egy forgalmasabb, nagyobb zebrakereszteződésben valahol a Margit-híd pesti hídfőjénél. Ilyenkor rendszerint mindig gondolataiba mélyedt, és lehajtott fejjel megvolt az a fölöttébb különös, furcsa szokása, hogy méregeti, és társadalmi kategóriák szerint megpróbálja elrendezni az embereket, mintha csak játékbábuk volnának az életben, és ő mint jó emberismerő mindenkiről pontos használati utasítást képes előállítani pusztán csak akként, hogy megfigyeli precíz, gyilkosan pontossággal azokat a mindenkire egyénileg jellemző mozdulatokat, vagy rafinériákat, melyek egy-egy embert jellemeztek. Hogyan jár-kél a külvilágban? Peckesen, vagy egyenes háttal, kihúzza-e derekát? A hölgyeknél például mennyire kihívó, vagy provokatív ruhadarabokkal képesek azon mód összetörni, vagy megdobogtatni párjuk, vagy a többi éhező, szomjazó alfa-hímek szívét, amikor csábosan, és nyárias erotikával átmennek az utcán.

Elemér, ha vitát, vagy konfliktust tapasztalt, vagy látott rendszerint inkább nem keveredett bele. Mintha személyéhez tartozott volna valami önmagától értetődő, passzív ellenállás, mely szavak nélkül is megtiltotta neki azt, hogy kiváltó oka, vagy okozata legyen egy már elkezdett, vagy befejezett nézeteltérésnek. Emiatt főként közelebbi ismerősei – rendszerint -, csupán nagyon ritkán voltak képesek kiismerni valódi, emberibb viselkedését. Sokszor önmaga is úgy érezhette magát az emberek társaságában, mint egy barátságos idegen, vagy Marsról jövő földönkívüli, akit csak véletlenül pottyantott ide egy mesebeli űrhajó, és ha sikerül üzemanyagot találnia, minden készen áll az utazáshoz, hogy keressen magának egy másik bolygót szinte személytelenül.

Valami megmagyarázhatatlan csodálattal szemlélte a hölgyek világát. Hamar rájött arra, hogy a mostani modern nőket csupán csak az anyagi források jutányos elosztása érdekli. Tehát alapvetően nem fognak szóba állni egy olyan szerénykedő, udvarias gavallér figurával, amilyen ő! Mégis sokszor gondolta magát középkori lovagnak, aki versekkel, vagy gitárszólamokkal bókol a nők felé, és előbb-utóbb hozzá is megfog érkezni az a bizonyos igazi, csupán annyi a teendője, hogy – akárcsak az évszakok -, kivárja csendben, türelmesen a maga termését. Később már megpróbálta cinikus, ironikus fegyelemmel szinte fölényhelyzetből szemlélni a gyengébbik nem jeles képviselőit. Észrevette, hogy a legtöbb modern nő, mintha egy olyan üvegkalitkában tengetné a mostani életét, melyben minden csupa látszat, míg az érzelmek szándékosan be vannak zárva a szív aprócska, emberi szemmel szinte alig látható kis ezüstládikájába, melynek a kulcsa rendszerint minden percben elveszett, és általában a szerencsés kiválasztottak szinte egytől egyik vagy sikeres ügyvédek, nagyvállalkozók, vagy olyan befolyásos üzletemberek akik kisebb milliók felett is szabadon, és függetlenül rendelkezhetnek. Akiknek egyetlen csettintésére máris letisztítják a Himalája, vagy valamelyik nagyobbacska, fagyos hegycsúcs tetejét, hogy kedvükre építsenek hóembert, vagy költhessenek el a gyertyafényes vacsorát a hegy legtetején, ha kell oxigénmaszkokat viselve. Érthető módon Elemér egyszerre lett kissé epés, gyanakodó, és gúnyolódó is.

A legtöbb esetben megtörtént, hogy mi beszéltek hozzá ő úgy tett, mintha egészen máshol járna, vagy csupán úgy hallgatott akár egy ókori bölcselő, és csupán csak akkor volt hajlandó mondani egy-két szót, amikor szinte már elkerülhetetlenül meg kellett fogalmaznia álláspontját, vagy kimerítő véleményét. Ez lelkiekben is nagyon felkavarta. Mások véleményét meghallgatta, tudomásul vette, de ritka volt az olyan eset, hogy bárkit is beavatott volna saját álláspontjaiba.

Egyszer véletlenül színházba ment. Már legalább harminc éve nem járt ott, és igencsak megfélemlítve tapasztalhatta, hogy amikor levette kabátját, sapkáját, és sálját, hogy a ruhatáros kisasszonyoknak átadja egy goromba, és fölöttébb sietős fiatal ficsúr szabályosan föllökte, mert hihetetlen nagy sebességgel száguldott valahova, és tatának szólította az uram kifejezés helyett, és a tetejében még bocsánatot sem kért.

Munkahelyén bevezettek egy új szokást. Kutyabaráttá tették a helyet, és ez egyet jelentett azzal, hogy az egyszerű, és hangtalan szobanövények világát ezentúl kénytelen volt megosztani az egyeseknek imádni való négylábú házi kedvencekkel. Bár igazság szerint, ha már választani kell, akkor inkább macskák, mint kutyák. Az előbbiből még sikere Broadway-darab is készült. Gyermekkora óta halálosan rettegtetett az állatoktól. Még jócskán emlékezett a napra, amikor az apja elcipelte az állatkertbe a kisállat simogatóba, hogy simogasson meg egy imádni való, ártatlan, bolyhos, pihe-puha ugrifülest úgy kitört belőle szabályosan a vulkánként pusztító keservesen síró, üvöltő hisztéria, akár egy lappangó, vagy csak nagyon jól eltitkolt vigasztalhatatlan fájdalom, és szenvedés, melynek semmi szín alatt nem lett volna szabad a napvilágra kerülnie.

Estéit legtöbbször egy jó, tartalmas könyvvel, és belső gondolatainak elmélkedésével töltötte. Imádta vegyíteni a komoly zenét az autentikusabb, alternatív zenei irányzatokkal, és ha lett volna elegendő pénze talán azonnal beszereltet egy kisebb hangszigetelt hangstúdiót alig hatvannégy négyzetméteres lakásába, hogy hódolhasson egyik szenvedélyének. És bár sokan becsmérelték, hogy botfülű, és még a kottát sem ismeri amikor meghallgatták egynehány saját szerzeményét a zenei hangok máris összeálltak valami harmonikus egységgé, melyet nyugodtan lehetett kísérletező, kreatív zenének is nevezni.

Este öt óra felé – bár a nap már hamarabb nyugodni ment a téli évszak miatt, és sötétedéskor már nem szívesen ment a városba, vagy járkált az utcán -, a Hadik Kávéház felé vette az irányt, ahol állítólag remekre szabott irodalmi esteket tartottak. Megpillantott egy álomgyönyörűséges színésznőt, akiről kiderült, hogy nagy versrajongó hírében állt, és állítólag csak olyan emberekkel állt szóba, akik előnyösen előbbre képesek mozdítani még kezdeti karrierjét. Nézi, hallgatni, és figyelni kezdte. Egy idő kezdte azt érezni, mintha egyedül csak Őhozzá beszélne. Mintha csak egyedül neki mondaná a verset, melyet a pisze orra alá tettek.

„Lehetséges volna… Igaz lenne, hogy egy ilyen földre szállt, kristálytisztán zengő, angyali hang megszeresse?... Hiszen még a nevét sem tudja! Miként lehet odamenni egy híresebb emberhez, és megértetni vele, hogy kínzóan szüksége volna arra a kimondhatatlan baráti kötelékre, mely igazi lelkitárs szerű szoros kötelék?

– Édes fiam! Tudod neked mi a bajod?! Többet kellene emberek közé menned, hogy ne pánikolj be a legelső pillanatban! – hallotta fülében dobolni apja kioktatásra, prédikálásra hajlamos, tréfás hangját. Most legszívesebben elé állna, még akkor is, ha gyerekkorában rendszeresen, és kedvére megalázta főként ünnep és születésnapokon, és elmondaná neki, hogy ő is hibázott. Hibázott, mert annyi éven át a szikrányi jelét sem mutatta, hogy őszintén megismerhesse egyetlen fiát, és nem mutatta ki érzelmeit. Makacs, önző, gyerekes módszerekkel eltitkolta emberi lényegét.

Világéletében hajlamos volt udvari bolondként, vagy csak szerencsétlen félkegyelműként tekinteni önmagára, aki hagyta, hogy a világ, és benne az emberek ide-oda dobálják, elgáncsolják, vagy eltapossák.

Addig hallgatta a fiatal színésznőt, amíg úgy érezte ott helyben bele nem facsarodik sokat szenvedett szíve. Kétszer lehetett vőlegény életében, és főként anyagi okok miatt mind a kétszer szakítottak vele. Pedig ő megpróbálta. Minden áldott nap, ha esett, ha fújt, még gyakorta a teljes hétvégéken is ment a munkahelyre, mert úgy érezte kötelességei vannak, és nem térhet ki a felelősség alól. És akkor ez lenne a hála? Ez lett a köszönet?

Az est úgy borult rá fekete, zimankós köpenyével az éjszakára, mintha éppen csak leporolta volna kabátját, hogy aztán később visszavegye. Elemér lehunyta szemét, és hallgatni kezdte a csendet… Mintha egyenesen hozzá szólt volna a légen át. A fiatal színésznő egyszer csak elhallgatott, és távozott a kis minipódiumról. Balogh Elemér ekkor döbbent rá, hogy valami hiányzik az életéből…

MEDDIG MARAD?



Ölbe-fagyott ember-akarattal már képtelennek mutatkozik kilépni a komfortzónából. Arcok sikátor cella-erdeje felgyorsítja már az amúgy is gyorsított időt. Tétlenül tökölő hangya-ivadékok szaporázzák odalenn mihaszna lépteiket. Szeretni másokkal is: dobbanó hűség-árulás. – Még most is legnépszerűbb frázis a tudatos csillag-oltogató magány.

Mikor betelik a szerelmi fészek, s pohár fenekére kerül az elbaltázott létezés. Vérzékeny sebhelyek borítják el mindenütt a szív lüktető alkatrészeit. Drága-olcsó drámává aljasítja magát a kicsinyeskedő nézetkülönbség is. Mintha a tapintás, érzések hatalma is rendre megcsalná bitorlón a józan ösztönöket.

Az árnyak hirtelen megnőnek s el kell vesznie a megállíthatónak vélt pillanatnak; az áruló romantika van, hogy nem sütheti ki eléggé a szemet. Az élet szükségleteinek működtetéséhez testkabin-prostitúció szükséges?! – Jobb volna, ha a halhatatlan mindenség farkasvaksággal gyógyíttatná önmagát.

 Városperem-vidéki rom-dzsungelekben bambán bámuló kísértetek ellen bármikor hasznos lehet kísértő holdfények cella-spirálja s a fokozatosan körbe kerített, megszelídíthető árnyak zeneisége. A legtöbb ember ma exhibicionista hontalan: párkapcsolatokból ugrik ki a függetlenségbe, míg karrier-építésre fordítja családjára szánt idejét. – Nyomakodó, becsvágyó törtetéshez hiába ér az arcunk.

Az érdek akarat régtől fogva szétosztható. Ha meg lehetne maradni prófétai szilánknak, kiismerhetetlen szikra-talánynak a tükrök méla homályán elfogadhatóbb eltűrők lehetnénk!

SOPHIE VÁLASZTÁSA

Sophie délután háromkor ébredt. Az utóbbi pár hónapban valahogy minden a feje tetejére állt, és ezt valahogy sohasem tudta igazán megszokni, vagy éppen kiheverni. Az alig harmincnégy négyzetméteres albérleti szobácskában – ahol önmagával együtt is legalább még négy egyetemista korú, ifjú hölgy osztozott -, alig lehetett elférni. Később a bútorok, berendezések, és eszközök is, mintha vele együtt törődtek volna bele a keserű, egyszerű igazságba: egy ideig sajnos még minden marad a régiben, és a megszokott helyén. Rengeteg sok könyve volt, és barátnői gyakorta panaszkodtak is miatta, hogyha ez így meg tovább, és rááll erre a modern, gyűjtögető életmódra akár még antikváriumot is nyithatnak a főváros külső, félreeső kerületében.

Mindig is kedvelte az irodalmat, és a költészetet. Gyakorta szándékosan olyan Anonymus, vagy ismeretlen szerzőkre specializálódott, akikről sem irodalom fakultásai, sem szemináriumai alkalmával a tanárai még csak szót sem ejtettek, és a tiltott dolgok mindig is vonzó kíváncsiságot biztosítottak nyughatatlan, és kíváncsiskodni kész természetének. A legtöbb barátnője már régen bepasizott, így nem volt ritka eset, hogy fiatalemberek jöttek-mentek, vagy akár egy-két éjszakára az adott barátnő ágyában is kellemesen szunyókáltak, míg a többiek tettek-vettek, vagy dolgozni mentek. Sophienek valahogy idegen volt az effajta meghitt, és összeszokott párkapcsolat. Megválogatta a barátait, amiért a háta mögött azonnal rajtamaradt a bélyeg, miszerint szereti kategorizálni, és sztereotipizálni az embereket.

– Ugyan már Sophie! Igazán nem értelek! Tök jóképű pasik flangálnak a diszkóban is! Esélyt kellene adnod magadnak különben végleg vénlány maradsz! – heccelték, kekedzkedtek vele barátnői, akik elviekben mindig is jót akartak neki. Az utóbbi tíz évben valahogy mégiscsak távolságtartóbb lett, és gyanakodó, ha arról volt szó, miként és hogyan alakíthatna ki új barátságokat, és emberi kapcsolatokat.

– Pofon egyszerű ez kedves csajszim! Rendesen kisminkeled magad, rendbe hozod a frizurádat, magadra veszel egy-két stílusosabb, és sikkesebb ruhadarabot, és meglásd máris horogra akad valaki! – bátorították nem is egyszer főként azok a rámenősebb, és tapasztaltabbnak látszó ismerősei, akiknek volt egynehány zűrösebb kapcsolata.

Néha valóban úgy viselkedett, mintha egy mindenkit kritizálni akaró, szőrszálhasogató, affektálva, kioktatón beszélő, önmagától is megcsömörlött asszony lenne, aki már teljesen belefásult, és megkeseredett az élettől, csupán azért, mert érzelmi csalódásait nem sikeredett megfelelőképpen feldolgoznia. Régebben volt egy komolyabbnak nevezhető kapcsolata egy nálánál legalább tíz évvel idősebb férfival, akivel – bár jól megértették egymást -, mégis, amikor komoly válaszút elé érkeztek Sophie döntése volt, hogy a karriert, és egyetemi tanulmányait válasza a szokásos gyerekszülés, és családalapítási hercehurca helyett, amit természetesen később a szülei is nem győztek felróni neki:

– Édes lányom! Miért nem volt jó neked a Tamás? Hisz valósággal a tenyerén hordozott téged! Miért kell neked mindig a nehezebb utat választanod? Kinek akarsz folyton bizonyítani?! – ehhez hasonló kérdések kereszttüzeit zúdították rá édes szülei akárhányszor csak újra és újra meglátogatta a szülői házat.

– Anyu! Kérlek ne veszekedjünk! Figyelj! Engem megviselt az első párkapcsolatom, és még mindig úgy érzem, hogy mély nyomok, és sebek vannak bennem, amik nem gyógyultak meg! – felelte minden egyes hazatérésekor a már unalomig jól ismert kérdésekre. Imádott szülei ilyen esetekben összenéztek egymással hitetlen tekintetekkel, majd a további beszélgetésük átlagos, sablonos témák kimerülésével ért véget.

Sophieban kialakult egy kissé konzervatív fajta nézet a férfiak ostobaságával kapcsolatban. Abban a pillanatban ugyanis, hogy egy rokonszenves Alfa hím megpróbálta csak egy hajszálnyira is megváltoztatni nézőpontjait, egyéniségét, vagy megjegyzést tett külső megjelenésére, miszerint: leadhatna egy-két fölös kilót – ami különösen a mostani világban mániája egyes túlzásba vitt egoista, és arrogáns embereknek -, akkor Sophie udvarias úrinők módján megszakított minden függőfélben lévő kapcsolatot az adott illetővel, és utána soha többet nem kereste meg. A másik fő probléma, mely úgy hitte a legtöbb karrierista, modern nő átka is egyben, hogy bizonyos társadalmi csoportokba tartozó, jó képzettségekkel, és biztos anyagi egzisztenciákkal rendelkező emberek hajlamosak voltak a többi átlagos embert is összehasonlítgatni, vagy kategorizálni. Egy egyszer, klasszikus példával élve ez nagyjából annyit jelentett, hogy aki megengedhet magának egy új Porschét, vagy Lamborghinit akkor az nyilvánvalóan semmi esetre sem fog flörtölni, és kikezdeni olyasvalakivel, akinek csupán egy Suzukira, vagy Skodára telik.

Pedig Sophie bizony jó pár embert és barátot ismerhetett, akik annyira boldogok, és elégedettek lettek volna, ha mondjuk Suzukijuk van, hogy meg sem állnak a Balatonig.

– Mi a fészkes baja van a mostani pasiknak? – értetlenkedett, és felhúzta keskeny, habkönnyű vállát.

– Édes szívem! Te is tudod, hogy megváltozott az egész világ képlete! – magyarázta tanárok módján egyik legjobb barátnője a felállást, hogy Sophienak miért nem sikerül sohasem kifognia egy rendes embert maga mellé. –A másik dolog, hogy a legtöbben a pénzre hajtanak! Ezt úgy értsd, hogyha nem keresel legalább kétszáznegyvenet nettóban, és juttatások nélkül, akkor szó szerint lehúzhatod a rolót kis anyám, és vénlányként fogsz tengődni!

– …És hol marad a romantika? A bonbon, vagy a virágcsokor? – dallamos hangja egyre elkeseredettebb, kiábrándultabb lett.

– Drága barátném! A mostani társadalomban mindenki annyit ér csupán, amennyije van! Senkit sem izgatnak például a való élet olyan kis semmiségei, mint egy-egy udvarias gesztus, hogy például a férfi kinyitja a nő előtt az autónak az ajtaját, vagy az étteremben kihúzza előtte a széket, lesegíti a kabátját. Ha bemutatkozásra kerül a sor esetleg kézcsókot is ad! Ugyan szívem! Ezek a régimódi szokások egyszerűen kihaltak a modern társadalmi berendezkedésekből! A fiatalabb generációkat, pedig – sajnos a bulvármédia romboló hatása miatt -, egyes egyedül az érdekli, hogy hogyan tudnának kevés munkával milliós vagyonokra szert tenni, és ennek egyetlen eszköze, ha az ember befolyásosabb, pénzes palikkal ismerkedik össze! Érted már?! – barátnője úgy kérdezett vissza, mintha legalább is Sophie enyhén debil, vagy értelmi fogyatékos lenne.

Amint barátnője kimondta a varázsszavakat, melyet szinte parázsként égették szókimondó nyelvét Sophie elhatározta, hogy márpedig ha törik, ha szakad ő megtöri azt a felfogást, miszerint a mostani modern korban kipusztult a romantika, és a szerelem.

– Már pedig én ezt akkor sem fogom hagyni! Csak várd ki a végét! – felemelte kicsiny, liliomos fejecskéjét, mint egy félénk, de határozott, és akaratos madárka, és máris készen állt, hogy rátaláljon valakire, aki a lelkitársa lehetne.

–Nem szeretnélek kiábrándítani csajszim, de láss tisztán! A mostani pasik legfeljebb egy-két görbe éjszakára kaphatóak, és utána úgy elhajítják még a legegzotikusabb virágszálakat is, mint a használt rongyokat!
– Már pedig én megmutatom, hogy igazi nő vagyok! – azzal, mintha csak magának akarta volna igazát bebizonyítani a fürdőszobába rohant, és veszedelmes sminkelésbe, kozmetikázásba kezdett, és vagy fél óráig elő sem jött.

Amint letelt a bűvös fél óra határidő barátnője szabályosan szóhoz sem jutott, annyira megilletődött Sophie meglehetősen stílusos, csinos, és káprázatos, angyali megjelenéséről. Barna haját szándékosan kontyba tűzte feje búbján, mert úgy olvasta, hogy ez bizonyos mérvű határozottságot, és kimértséget kölcsönöz enyhén hosszú arcvonalainak. Alsó telt ajka mindig is frusztrálta, de most eldöntötte, hogy ezt is kihangsúlyozza, és megpróbált egy bíborvörös árnyalatú rúzst használni, ami egyben csókálló is volt, hátha a próba szerencse szisztéma még működni fog a nap folyamán.

A modern nőktől eltérően szoknyát vett fel egy aprócska boleróhoz hasonlatos, kötött kardigánnal, mely egyszerre hangsúlyozta ki törékeny, karcsú alakját, mégis kölcsönzött neki valami rejtélyes romantikusságot. Mintha egy spanyol népdalból lépett volna elő, hogy az egyszerre nyolc gitárszólóra aprócska lábacskáit dobbantva táncra perdülhessen.

Barátnőjével együtt mentek át az alig pár utcányira lévő meghitt, és kellemes hangulatú kávézóba, ahol csupán egy-két ember lézengett azok is inkább szorgoskodó egyetemisták voltak akik vagy kiselőadásokra, vagy feleletekre készültek egymás között.

– Nem szeretnélek kritizálni kedvesem, de biztos, hogy ez a ruha ide megfelelő lesz? – hezitált egy kis ideig a mindenre kész barátnő.

– Miért? – lepődött meg Sophie. – Csak nincs ellene máris kifogásod? – amint helyet sikerült úgy foglalnia, hogy remélhetőleg ne gyűrje össze fölöslegesen a szoknyáját a legtöbb kíváncsi, és sóvárgó férfitekintet máris őt kezdte el figyelni, és ezt élvezte is.

A pincér máris az asztaluknál termet, és felvette a rendeléseket, majd amikor távozott a lelkes, szinte felvillanyozódott barátnő rögtön megszólalt: – Nézd csak ott azt a hapsit! Szerintem, amióta csak beléptél ide le sem meri venni rólad a tekintetét! Biztosan egy főnyeremény az ágyban!

Sophie félszegen a férfi asztalára pillantott, majd visszafordult barátnőjéhez, és csupán annyit felelt: – Nem rossz! De én más valakit keresek.

Nem sokkal délelőtt tizenegy óra felé egy meglehetősen viharvert, csapzott, és leginkább egy hajótörött Robinson Cruse-ra emlékeztető, pufók, és termetesen magas fiatalember sietett be a kávézóba. Az ember azt hitte, hogy üldözik, vagy követik, mert a fiatalember minden ötödik másodpercben idegesen, és különösen a háta mögé pillantott, mintha lenne ott valaki, aki ártani akarna neki. Azonnal leült az egyik ablak melletti székes asztalhoz, és amikor a pincér odament hozzá nem kért semmit, amit viszont a pincér vett rossz néven. Elvégre, ha az ember betér valahova akkor illik fogyasztani. Ugyan nem törvényszerű, de ha ezt visszautasítja nagy a veszélye, hogy kinézik.

Sophie apránként figyelte meg ezt a különös, nagyon szomorú, szinte totálisan védtelen embert. Mintha szavak nélkül is folyamatosan beszélt volna hozzá csupán csak a mozdulatai, vagy a gesztusai által. Megriadt, smaragd barnás szeme éberen, megriadtan vette szemügyre a világ összes tárgyait, és benne az embereket, akik mindig gonoszak, és hajlamosak is a gonoszságra. A fiatalember egy koszosnak látszó, szürkevászon aktatáskát cipelt magával, és úgy szorította magához, mintha csak az élete múlna rajta. Nem sokkal később óvatosan kinyitotta, és kivett belőle egy-két nagyobbacska kötetet, egy határidőnaplót, és máris serénykedve, hangyaszorgalommal, mintha csak egy dolgozószobában, vagy éppen a munkahelyén volna rohamtempóban körmölni kezdett, és izgatottan rótta egymás alá a sorokat.

Sophie még sohasem látott olyan férfit, aki ennyire megszállott makacssággal, és mégis kisfiús ragaszkodással áldott volna meg a sors, és érezte, ha nem köszön neki, vagy nem üdvözli, akkor fennáll a veszélye, hogy talán egész életében bánhatja, hogy nem ismerkedett össze vele. Óvatosan felállt, belekortyolt a kihozott üdítőjébe, hogy bátorságot gyűjtsön. Még egy utolsó simítást vetett szoknyás ruhájára, és miután elegendő lelkierőt sikeredett összegyűjtenie készen volt arra, hogy bevesse csábosabb, hölgyiesebb praktikáit.

Odament a fiatal férfihez, aki látszólag teljesen a munkájába temetkezett, és talán az se zavarta volna különösebben, ha kitör egy nukleáris katasztrófa, vagy leég az egész kávézó.

– Khm! Khm! Bocsásson meg… elnézést… - Sophie szándékosan köhögött, mire a furcsa, pufók ember sebezhető, és nagy szomorú szemeivel ránézett. Mintha őszinte vigasztalást, vagy anyai babusgatást várt volna el.

– Tessék… - hebegte, mert alig jutott szóhoz, hogy egy ennyire csinos hölgy őt szólította le személyesen.

– Tudja biztosan nem fog nekem hinni, de amióta csak belépett ide mintha egy olyan utazó lenne, akinek valami mély, és nagyon szomorú bánata van! Tudod, hogy nem rám tartozik, de mi nyomja ennyire a lelkét? Néha könnyebb kibeszélnie a gondjait egy vadidegennel, mert azok minden esetben elfogultak, és sokkalta tárgyilagosabbak, mint azok, akiket ismerhetünk.

– Talán igaza van kedves hölgyem! – hangja egyszerre volt markáns szinkronhang, ugyanakkor bujkált benne valami visszafojtott, gyerekes játékosság, vagy intelligencia, amivel a legtöbben nem tudtak mit kezdeni.

– Tudja nekem jó érzékem van az emberekhez! Ön például mivel foglalkozik? Oh! Bocsásson meg! Leülhetnék maga mellé? – meg se várta a választ rögtön leült a fiatalemberrel szemközti székre, és továbbra is árgus szemekkel figyelte megbabonázva minden mozdulatát.

A fiatalemberen látszott, hogy legszívesebben továbbra is a papírjait, és a könyveinek lapjait bámulná, és látszólag semmi kedve sincsen beszélgetni, mégis belekezdett motyogó hanggal egy történetbe a gyerekkorából, amikor minden osztálytársa megverte, és a gonosz kislányok rágógumit nyomtak a hajába, ami miatt az édesanyja gyakorta vitte fodrászhoz, amit ki nem állhatott.

– Na látja kedves uram! Hát mégiscsak van Önben valami különleges jellemvonás! – gratulált Sophie az érdekes, hihető történethez. – Tudja én úgy vélem, hogy a gyerekkorunk szinte zsigerileg, és szervesen meghatározza azt, hogy később milyen emberek is leszünk! Megkérdezhetem, hogy éppen mivel foglalkozik? – kíváncsisága kissé már túlment az egyszerű érdeklődés alapfogalmánál. Máris a telefirkált papírlapok fölé meredt, és megpróbálta kitalálni, vajon mit is jelenthetnek.

– Ez egy szabad vers szeretne lenni! Tetszik tudni előbb csak úgy mindenféle szót leírok magamnak, majd az asszociációkból kibontom a versszakokat. – felelte szinte szégyenlősen, úgy hogy az embernek majd megszakadt volna a szíve elvesztettségén. Mintha ez a fiatalember világot rengető, meggyökeresedett fájdalmat hordozott volna egész életén keresztül, mely olyan hatalmas volt, hogy mással aligha oszthatta volna meg.

– Ez nagyon érdekes! Mit gondol kedves uram? Rólam is tudna írni pár sort? – Sophie nem volt képes eldönteni, hogy vajon flörtölés céljából tette-e fel a kérdését, vagy pusztán csak azért, hogy tesztelje a fiatalembert. Mivel a másik nem válaszolt, és látszólag elmerengett Sophie fogott egy kisebb papírlapot, és szép, olvasható betűivel ráírta a telefonszámát, és az emailcímét is! Hátha a fiatalember elfogadja a kérést.

– Akkor nem is zavarom tovább! Igazán örülök a találkozásnak! – mondta lehajtott fejének.

Amikor visszatért izgatott, és szemlátomást nagyon is kíváncsi barátnőjéhez még mindig az járt a fejében, hogy vajon a félszeg fiatalember miért nem vette fel vele a szemkontaktust? Talán akkora bánata, lelki agóniája akadt, mely minden lelki erejét lekötötte, és blokkolta? Vagy az is lehet, hogy ideggyengeség gyötri, ami miatt veszélyes, ha mások szemébe néz, vagy az is lehet, hogy más eredetű betegsége van, ami miatt képtelen egy adott pontra, vagy emberre koncentrálni.

Amikor véget ért a kávéházi beszélgetés nem várta meg, hogy a furcsa fiatalember jelentkezzen megadott elérhetőségein Sophie volt az, aki mindenképpen kommunikálni szeretett volna vele.  

EGY NAP MARGÓJÁRA

„Ma! – motyogta magában a fiatalember. Ma legkésőbb délután, mert aztán az éjszaka kapui gyorsan, és könyörtelen bezáródnak!” Kora hajnal volt még, mikor megmagyarázhatatlan, és egyszersmind ünnepélyes áhítat töltötte el a szívét. Sárga villamosok csilingeltek meglehetősen türelmetlenül, és agresszíven, miközben megpróbált átkelni a – látszólag -, agyonzsúfolt tömegközlekedési dugóban a város egyik feléről a másikra. Mert mennyire megváltozik egy-egy városrész, és a benne élő emberek kisebb társadalmi csoportja. Ezt csupán csak akkor szokta, és érthette meg, mikor reggelente útra kelt, hogy beérhessen még éppen időben a munkahelyére, hiszen utált elkésni, és másoknál sem különösebben kedvelte, ha lekéstek ilyen-olyan indokokkal egy-két fontos találkozót.

Ma lesz a végzetszerű napja, hogy ha törik, ha szakad, de végre elmegy arra a kissé gyerekesen naiv, és csupán a nagyközönségnek szóló bemutatóra, melyben végre megnyitják a régi színház – eddig nagyközönség előtt is -, szándékosan elzárt részét, mert milliós összegekért felújításra került egy már szinte ősidők óta álló, lakatlan épületrész. És akkor talán találkozhat egyik kedvenc ismerősével, aki a héten még úgy nyilatkozott, hogy mindenképpen találkozni fognak, hogy megőrizhessék, és egyúttal fel is újíthassák legrégebbi, közös barátságukat. Megpróbálta magában elnyomni, és legyűrni a kétségbeesett nyughatatlanságot, mint amikor az ember egy hosszú, és viszontagságos tengeri, kalandos utazásra indul, de még erősen kétséges, hogy az úszó hajó egyáltalán megérkezik-e az adott kikötőbe, vagy nem süllyed-e el útközben.

Anna meglehetősen bánatos, és szomorú volt amikor megbeszélték ezt a találkozót. Átható, léleklátó, nagy mogyoró szemeiben titkon ott lappangott valami meg-nem-értett gyerekes szomorúság, mintha egy hercegnő lett volna, akinek szándékosan eltörték műanyag játékbabáját, és most a világ összes jókívánsága, és babusgatása sem volna elég, hogy helyrehozza a helyrehozhatatlan károkat, és lelki sérüléseket.

A fiatalember jól tudta – mert időközben könyörületből megsúgták neki -, hogy Annának már volt egy-két komolyabb kapcsolata, és néhány állítólag néhány héttel ezelőtt mondta le az esküvőt, és visszaküldte a fehéraranyból készült, értékes jegygyűrűt. „Tehát akkor minden igaz, amit eddig mondtak, vagy említettek neki!” – gondolta. Önmagát is meglepte mennyire makacs, birtokló, kicsinyes kapzsiság kerítette hatalmába, amikor csak hamvas, szomorkás, és mégis mennyország-pillantású arcára gondolt. Miért van az, hogy minden embernek majd megszakad a szíve, ha nem lehet az övé szíve választottja? Egyáltalán miként, és hogyan döntik el a hölgyek, hogy szívük szava szerint, és nem pusztán csak anyagi megfontolások árán döntöttek?! S bár Anna csupán csak tétován, célozgatva utalt rá, hogy nagyon fontos a közös barátságuk egyetlen szóval sem említette, hogy ezt a fiatalember nyugodtan veheti komoly párkapcsolatnak. Akkor meg mire volt jó az egész?

– Figyelj csak kedves barátom! Ne törődj te semmivel! Ha megakarsz csókolni, mint egy szerelmes férfi, akkor nyugodtan tedd meg gyöngéden, vagy heves érzelmektől elragadottan! Ha szerenádot szeretnél adni, vagy versekkel udvarolni ne teketóriázz sokat, mert kifutsz az értékes idődből, és az életünkből csupán csak egy adatott! – válaszolta, amikor egy-egy alkalommal hihetetlen nagy lelki erőfeszítések árán végre elé mert állni, hogy bevallja méltón eltitkolt vágyait. S ha valaki, hát akkor Anna mindenképp megtartotta a szavát. Még jól emlékezett arra a kisebbfajta fogadásra, melyet gimnazista barátnőivel a jó poén kedvéért elkövetett. Gyönyörűséges méz-szőke haját fiúsra vágatta, és ha ez nem lett volna elég, akkor még be is festette püspöklilára, mellyel jócskán megbotránkoztatta az őskonzervatizmust hirdető igazgatónőt. Egyéb tanárokról már nem is beszélve, akik sehogyan sem tudták mire vélni Anna váratlan fordulatot vett, kicsit őrültnek elkönyvelt viselkedését, és határozottan javasolták, hogy az akkor még csupán tizenhét éves lány sürgősen beszéljen egy klinikai szakpszichológussal.

A több mint tíz egynehány éves, csikorgató émelygés és iszonytatóan kellemetlen hasgörcs most fokozatosan engedni kezdett, hogy annyi év után a hölgy nem adott kosarat neki, bár valójában meggyőződésévé vált, hogy talán nem is ismerhették még egymást eléggé.

A fiatalember leszállt a buszról, és vagy tíz, hosszú, és nehéz métert sétált mire feltűnt a munkahelyének komor, és szigorú épülete. Sehol egy barokk, vagy klasszicista építészeti vonás, hogy egy kicsit csinos, és stílusos lenne a lepusztult épület, ahova örömmel járnának be dolgozni, és talán a többi kollegájával együttműködni is. Sokszor érezte magát kiszolgáltatottnak, és egy olyan eltévedt utazónak, aki bárhogyan is próbál ragaszkodni az emberi kommunikáció bevált eszközeihez, és bárhogyan is hadonászik, vagy hevesen gesztikulál a kezével a többi ember vagy ügyet sem vet rá, vagy szándékosan megnehezítik mindennapjait.

– Jó napot kedves Benedek! Hát maga meg? Hogy néz ki?! – lepődött meg a recepción ügyelő afféle biztonsági őr, aki már akkor ott ücsörgött, amikor a fiatalember oda került.

– Jó reggelt! Nem keresett esetleg… valaki? – kérdezte fél szemmel mindvégig sakkban tartva a lustálkodó őrt, míg a másik szeme folyton a menekülési útvonalakon törte a fejét.

– Talán kellett volna? – vetette oda hányavetin a másik, akit láthatólag halálos izgalommal foglalt le a focimérkőzés ismétlése a kis tévében.

– Akkor? Tehát? Senki sem keresett! – szögezte le ezúttal hangosan is, mert szerette, ha precizitása megerősítést nyer. – További kellemes napot! – máris sietett tovább, mert nem tagadhatta, de léteztek olyan formátumú, robosztus emberek, akikkel nem szívesen akadt volna össze egy kihalt utcasarkon.

Ahogy végigment a szürke padlószőnyeges folyosón a falakon díszes portréfotók hirdették, hogy minden alkalmazott meg lesz becsülve, amennyiben eléri a vállalat által szinte teljesíthetetlenségig felvitt legalább kétszáz százalékos teljesítményi pontkvótát, ami még egy Sztahanovista ember számára is meglehetősen kimerítőnek, vagy soknak bizonyult volna. „Talán így adjuk fel saját álmainkat?” – töprengett mélyen lehajtott fejjel, mert nem szívesen állt szóba már senkivel, nehogy megsérthesse bárki is személyes, dacos, és távolságtartó személyiségét.

A folyosó egy éles kanyarral máris átfordult egy másik keresztfolyosóba, ahol máris az irodák fogadták az embert. Mi tagadás nem tiltakozott, és nem emelt panaszt amiatt, hogy már több mint tizenöt éve volt az adott cég munkatársa, és még mindig a lépcsőház melletti kis patkánylyukszerű, levegőtlen helységet kellett használnia. Viszont, ha eljött a karácsonyi jutalomosztás, és a panaszok benyújtásának általános ideje a felső szintű vezetők mindannyian azt nyilatkozták, hogy mérhetetlenül nagyra értékelik fantasztikusan elvégzett, és mindig óramű pontossági munkáját, és nem kell sokat várnia egy-két éven belül majd kinevezik egy másik, ezúttal hatékonyabb, és ütőképesebb pozícióba, ahol nem csupán keresni lehet igen-igen szépen, de bőségesen elegendő akár délelőtt tizenegy órára is munkába jönni.

Érezte, hogy sohasem kaphatja meg a felkínált állást, mert a szellemisége, és szinte egyedi, utánozhatatlan fizimiskája miatt egyetlen, valamirevaló öltönyös üzletember, vagy főigazgató sem venné őt komolyan, de ez az utóbbi időben már a legkevésbé sem zavarta, legfeljebb csupán ímmel-ámmal bukott ki egy-két káromkodás, de az is csak a vécében -, szájából.

Hamarabb eljött a délutáni találkozás időpontja, mint gondolta. Jó lett volna venni valahol egy csokor tulipánt, vagy valami szebb, és igényesebb virágcsokrot, mert ezt úgy illik. Bár valahol azt hallotta, hogy a mostani modern, és extravagáns hölgyek már korántsem adnak semmilyen udvarias előzékenységre, vagy romantikus formaságra, mint elődeik. Ám ők mindketten a nyolcvanas évek hajnalán születtek.

– Szervusz Benedek! – intett a fiatal, elragadó hölgy, aki megint csak fiúsan viselte a haját, mégis hihetetlenül stílusosan és csinosan, hogy az ember azonnal szeretett volna beleszeretni.

– Szia Anna! Istenem… - elakadt minden szava. Egyszerűen nem találok szavakat.

A hölgy kicsit bájos gonoszsággal elmosolyodott, mint aki már jó előre tudta, hogy régi barátja valami hasonlót fog mondani. – Ugye azt szeretted volna mondani, hogy lélegzetelállítóan festek?!

Benedek gondolkodott kicsit, majd úgy látszott rajta, mintha valóban nagy, és mindent eldöntő, tettre kész lélektani drámaiság tükröződne arcán. A hölgy azonnal megsejtette ezt, és mivel a legrégebbi barátja volt, hiszen gyerekkoruk óta jóformán együtt, egyszerre gyerekeskedtek gyöngéden belé karolt, és leültette egy szabad székre.

– Nyugi nagyfiú! Nagy levegő! Beszív, és kifúj! Csak nyugodtan életem! Ráérünk! Nem rohanunk sehova! – bátorította, biztatta, ösztönözte, mert gyerekkorunkban is hajlamos volt egy-egy feladat, vagy komolyabb próbatétel előtt meghátrálni, és elbizonytalanodni.

Néhány perc múlva aztán kibukott belőle:

– …Ne haragudj rám… tudod ez csak úgy megtörténik! Hiába! Ez van! – annyira gyerekes szomorúság lappangott egész pufók, de imádni való emberségében, hogy az ember – ha nem vigyázott -, azonnal megkedvelte, és megszerette.

– Nem baj! Szeretem az olyan pasikat, akik nem szégyellik, ha mondjuk sírniuk kell, vagy meghatódnak egy-egy érzelmesebb pillanatban! De most aztán mindent részletesen meg kell beszélnünk!

Benedek halkan, méltóságteljesen bólintott, mert elég volt csupán egy ellopott pillantást vetnie erre az igazán extravagáns, kivételes, és látszólag csupa energia angyali hölgyre, hogy menten elveszíthesse józan mérlegelési képességét, és menten belehabarodjék.

– Hu! Akkor kezdem én! Addig úgy is van időd egy kicsit összeszedned magad! Tudod velem nagyon sok minden történt az elmúlt években. Volt egy vonzó, és túlságosan is jóképű pasim, akit rajongásig szerettem, és szerettem volna már családot alapítani, de alig egy-két év múlva hamar kiderült, hogy a fickónak egyszerűen nem én kellek csupán csak lehengerlő férfiassága vezeti.

– Oh! – döbbent meg Benedek. – Nagyon sajnálom!

– Igen, drágám! De ezen már régen túlestem! Nem volt könnyű, de megtörtént! Később is ismerkedtem férfiakkal, mert nem fogadtam szűzies fogadalmat, de valahogy úgy vettem észre, hogy annyit változott a világ, hogy mintha azok az emberi értékek, melyekhez még anno a szüleink is ragaszkodtak, és amiben nekünk volt szerencsék felnőni, mintha totálisan is kivesztek volna ebből a korszakból. Aztán nem tudom mi történt egyszer csak fogtam magam; repülőre ültem, és meg sem álltam Baliig, és beutaztam egész Ausztráliát, és Óceániát! Tudod nagy szükségem volt, hogy a magam ura legyek, és hogy senki se korlátozzon abban, hogy újra megtalálhassam magamat! Aztán hazajöttem, és megint azt vettem észre, hogy újra egy kíméletlen nyereségvágyú taposómalom rabszolgája vagyok! Biztosan neked is hasonló tapasztalatid voltak, ugye?!

Benedek úgy érezte gondolkodó agya, reflexszerű ösztönei szinte valósággal máris eltompultak. Képtelen volt reálisan, és tisztán gondolkodni, ha csak erre a sugárzó hölgyre nézett. Szíve egyre hevesebben kezdett kalapálni, és bárhogyan is szerette volna ennek az érzelmi törvénynek tudta, nem szabad ellen állnia. – Igen, minden bizonnyal! Tudod én még most is emlékszem a gimiben, hogy mennyire makacs, és akaratos, de egyszersmind talpraesett is tudtál lenni, aki mindig elérte azt, amit akart, és senkinek sem engedte meg, hogy lenyomják!

A hölgy most elragadóan elmosolyodott, amint igyekezett a múlt szálait újra felvenni, hogy emlékei között szabadon kutathasson. – Igen… hát persze! Arra gondolsz, amikor levágattam a hajamat, és befestettem lilára? Oh! Hát az tényleg nagyon muris volt! Azt hiszem kaptam is érte egy szelíd osztályfőnöki figyelmeztetést az ellenőrzőmbe!

– Én azt szerettem volna, hogy őszinte, és igaz barátságokat kössek, és bárhogyan is igyekeztem a későbbi éltetem során ez valami miatt… egyszerűn nem sikerült… - Benedek hangja szomorkássá, meggyötörtté vált. A hölgy is érezte ezt, mert elkomolyodott arckifejezése.

– Nem tudom, hogy hol hallhattam, de egyszer egy bölcs ember azt mondta, hogy ami már megtörtént egyszer az a múltunk szerves része, amit mindig szem előtt szükséges tartani, hogy okuljunk, és tanuljunk belőle, és a jelenre koncentrálva próbáljuk megfejteni a jövőt! Te hogy tervezed a jövődet? – megfogta a remegő mackós, szőrös kezet; érezte a hideg, és hűsítő verejtéket, mely most kellemes érzéseket ébresztett szívében.

– Az igazság az, hogy jó volna egy olyan állás, ahonnét biztosan nyugdíjba mehetne az ember! Hogy ne az legyen, hogy egész álló héten át a nap tizennégy órájában az ember folyton csak robotol, és annyi pénzt se tud összegyűjteni, hogy elmehessen nyaralni, mert állandóan vagy a számlák, vagy az egyéb kiadások! Egyre inkább azt veszem észre, hogy érdemi kapcsolatok nélkül egyre kilátástalanabb, és nehezebb boldogulni a kisembereknek!

A hölgy elgondolkozott a halottakon, és mélyen magába nézett. Nem tudta eldönteni, hogyha most elmondja régi barátjának, hogy ő is olyan protekciós kapcsolatokra tett szert, amit nyereségesen feltudott használni munkája során akkor – meglehet -, hogy barátjának az lesz a véleménye, hogy ő sem különb mint az összes többi kiváltságos ember!

– Tökéletesen megértem, hogy mire gondolsz! Biztosan rossz lehetett! Úgy láttam a Facebook oldaladon, hogy azért írtál egy-két könyvet! Tiszteletpéldányt lehet igényelni, vagy meg kell kérni az adott kiadót, hogy küldjön egyet? – kérdése egyszerre volt kibillentő, de kellemes meglepetés.

– Hát nagyon köszönöm! Ez tényleg nagyon jólesik! Tudod ez úgy van, hogy a szerzői könyvkiadásban még a tiszteletpéldányokat is az adott szerzőnek kell kifizetnie! – nehezen állt rá a lelkiismerete, de Benedek már több mint tizenhárom éve volt munkanélküli, aki alkalmilag végzett munkákat.

– Figyelj csak! Nem várom el, hogy te fizesd ki! Adok amennyi kell, és te megveszed! Így megfelel?! – hangjának kellemes, megértő dallamossága olyasféle érzés volt, mintha egy angyal folyamatosan babusgatná, simogatná egész lelkét. Néha a szavak nélküli gesztusok sokszorosítottan számítanak, és felértékelődnek.

– Ez… tényleg nagyszerű lenne!

– Akkor ezt megbeszéltük! Figyelj csak! Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz, de van most barátnőd?

– Nem… - Benedek, ha lett volna valamije valószínűleg eltitkolta volna, mert éppen elég olyan incidenst, és csetepatét látott életében, ahol mind a két ex barátnő szabályosan egymásnak ugrott, mint a mérgeskedő anyatigrisek csakhogy kiszakíthassanak egy darabot az adott áruló férfi mellkasából.

– Tényleg? De őszintén?! – Anna ebben a pillanatban mintha megint visszaváltozott volna azzá a cserfes, pajkos kislánnyá, aki annak idején a homokozóban segített homokvárat építeni, és aki majdnem elüldözte a többi gyereket csak azért, hogy minden percét Benedekkel tölthesse.

– Igen… esküszöm! – kisfiús hangja mindig elérte, hogy megnyugodjon, mert bármikor bele lehetett kapaszkodni, és hagyni lehetett, hogy a bonyolult, és sokszor bizonytalan dolgok is megtörténhessenek, ugyanakkor új értelmet nyerhessenek!

ELKÉPZELT KÉPESLAP


Denevérrajként vánszorgó, utolsó, haragos köhögéssel fog kiveszni e gaz világból az emberi empátia. Mert az erős ellenség mindig s törvényszerűen elnyomja a gyengét. Krákogó, apokaliptikus bánatok oldanak s kötnek: titkos gyökereket eresztenek ott, ahol semmi szükség rájuk, mert az önbizalom volna az úr.

Tompított, agymosott érzékeink ős-bizonyossága már édes kevés. Szavakat hátra hagyó bunkósított szó-karaték maszlag-mámorában mindig törött szárnysuhogás hallatszik. Golyónyom-bundákon tompított, alvadtvér sebekkel fogjuk eltűrni hogy rohadjon az emberi titkos morál, erkölcsi lélekjelenlét – a közös ügy: Emberek s nem vadak volnánk!

Éjféli fényekben sebzett bikák táncolnak borgőzös, alkohol-merészen s nem tudnak majd világosan gondolkodni tombolni kész ösztöneik hívogató tekintetében: ,,Vajon végképp kivetkezzenek-e már önmagukból?” – Rettegő tudatunk már mindent élesre rajzol. Korán kiáltók s későn kapcsolók titkos párbaj-tábora egyre önzőbben feszegeti kimért határait.

Harcias blokkok közé szorított idióták, nyerészkedő haszonlesői zsíros közvagyonoknak jószántukból, de elsősorban önmagukért prédikálnak; szétgurult üveggyöngyeit a cudar-komisz jövőnek vajon ki szedegeti fel?! Megbokrosodott már régtől fogva az agymosott kollektíva történelmi kancája.

Szándékos hátraarcot vezényelt a bábáskodó kényurak népes szövetség-gyülekezete. Fogalmi zavarokkal küszködnek feslett személyek is akik csupán tudatos harácsolón önmaguknak építenek valamit. Keresztül trappoló hölgyemény-bibircsókot dédelget ünnepi kokárdaként a betépett, kanos ficsúr-nyikhaj.

Latinos James Bond-hasonmások és Fame Fataleok fogócskáznak önmaguk hírnevén üldögélve. Szívünk olcsó helyein már rég kilyukadt a fekete-csillag börtönéből is alig szabadulhat már a kiáltó szó!

KULTÚR-BÁBOK

Egy meglehetősen kedvetlen, borús Vasárnap délután magamra maradva csupa idegen között, hitetlenül, és önmagamba fordulva a Hadik Irodalmi szalon járata mellett ácsorogtam. Pufók, és hájas testemet meleg, pufajkaszerű kabát védte, és nagyobb méretű sál burkolta be nagy, elipiszisalakú, búsa fejemet, mintha a bacilusokat, vagy a limfociták támadása ellen kellene kiügyeskednem valamiféle ütőképesnek aligha mondható, silány, és túlzottan egyszerű védelmet.

Odabent és a tágasnak mondott egykori Humanic cipőboltnak i helyet adó kulturális szalonban szó szerint nyüzsögtek a meghívott ,,sztárvendégek” és olyan híresebb szerzők, akikről az ember mindig tudhatta, hogy valami új könyvvel, vagy meglepően új irodalmi szöveggel fognak jelentkezni, mintha ezzel is elsősorban a kedves nagyérdemű közönségnek szerettek volna kedveskedni. Tetszelgésről azonban szó sem volt.

A vonakodó, hezitáló, félszeg, bús kíváncsiság volt az, mely további félelmeimet szinte felülírta, hiszen mit is akarhattam én egyetlen egyszakos történészdiplomámmal a zsebemben, aki ráadásul kis szürkésre koptatott aktatáskámban legalább két nagyobb kötetre való verseket, és novellákat hoztam, hogy majd valaki jóságos tündér, vagy bölcs ember módján megkönyörül rajtam, és esetleg felolvassa írásaimat, és ha szerencsém lenne talán sikerül összeismerkednem olyan emberekkel, akik – maguktól értetődő közvetlen önzetlenséggel -, egyengetik majd kialakulófélben még nem lévő kezdeti karrieremet.

– Ne haragudjon, hogy megszólítom, de Ön is a felolvasásra jött? – kérdezte kíváncsian, árgus szemekkel méregetve egész fizimiskámat egy meglehetősen temperamentumosnak látszó, kissé ideges, középkorú ember nagy bojtos szakállal, és SZTK-s szemüveggel.

Legszívesebben az ember ilyenkor azt mondta volna, hogy: Igen, kérem! Én vagyok az est egyik meghívott vendége, és egy-két új verset hoztam a közönségnek, hátha elgondolkodnak rajta! Ehelyett inkább megmaradtam a szerény udvariasság bástyáinál, és inkább azt feleltem:

– Tudja kérem szépen, én csupán véletlenül vagyok itt…

Micsoda egy ostoba, és elcsépelt közhely! Még hogy véletlenségből vagyok itt! Hát akkor magától értetődik, hogy ne rontsam itt a levegőt, elvégre az irdatlanul nagy, kíváncsi tömeg a kultúra pátyolgatása végett jött ide, és a legkevésbé sem hiányzik egy olyan elveszett, szemlátomást hajótörött dilettáns, aki csupán csak megjelent, de valójában fogalma sincsen, hogy mit keres itt!

– Bejön, vagy inkább idekint várakozik? – kérdezett megint vissza, mint aki – ha már egyszer valamibe belekezdett -, akkor szinte szándékos módszerekkel szeretné kiprovokálni a további konfliktus lehetőségét.

– Köszönöm! Egyelőre csak bámészkodnék! – feleltem, és csöndesen meghúzódtam egy nagydarab, két méter magas langaléta egyetemista árnyékában, mintha második kabátja, vagy éppen hűséges, alamuszi alattvaló szolgája lennék, hogy más remélhetőleg már ne szúrhasson ki magának, vagy ne kezdeményezhessen beszélgetést.

Valójában magamnak sem mertem bevallani, de olyan felelős, irodalmárt, irodalomtörténészt, vagy szerkesztőt kerestem, akivel anyagi források híján is bátran le lehet ülni, és megvitatni a könyvkiadás ügyes-bajos dolgait. Egyik népszerű, és mostanság jelentősen felkapott író-költő azt javasolta egyik ismerősömnek, - aki szintén szerette volna, ha szövegei széles körben elterjednek, és megjelennek -, hogy írótáborba kell mennie, ahol pallérozhatja írástechnikáját, és mikor jó ismerősöm rákérdezett, hogy ez mennyibe kerülne neki az író-költő kissé hanyag, fellengzős módon közölte, hogy csupán csak négyszázkilencvenezer forint.

Jócskán benne jártunk a télies estében. Már elmúlt fél kilenc is, és a tömeg már valósággal akkorára dagadt, akár a tenger mindent elsöprő hullámai. Állítom, hogy egy tömegtüntetésen nem vesznek részt ennyire összefüggően, és ritmusokba rendeződve, mint akár itt.

Aztán végül egyszerre csak minden, és mindenki elcsendesedett. Úgy hallatszott, mintha a sárgaszínű villamos is kevésbé csikorgatta volna nyikorgó, berozsdált fékjeit a sínpályákon. Egy harmincas évei végén járó, disztingvált, szoknyás hölgyemény lépett a nagy pódiumra, mely a helység központi részét foglalta el, és egy felállított mikrofonnal – hogy mindenki számára jól hallható legyen -, megnyitotta a kulturális estét.

– Sok szeretettel üdvözlöm a kedves irodalmárokat, írókat, költőket, és a kortárs irodalom nagy rajongóit! – közölte kissé erőltetett hanggal, mintha csupán mindenáron azt akarná erőltetni, hogy elsősorban egyedül ő hívatott eldönteni, hogy kik azok, akik a Pantheonhoz közel kerülhetnek, és kik azok, akiknek talán mindig is jobban állt a középszerű ismeretlenség homálya.

A kulturális tömeg lelkes, és kitörő tapsviharral fogadta minden egyes felszólalót, vagy felolvasót – attól függően, hogy éppen kit konferáltak fel, vagy ki volt soron. Körülnéztem, bekukucskáltam, akár egy szorgos, kis sündisznó a teremben. A Nyugat törzsasztal-figurái, mintha mindig is itt lettek volna fekete-fehér, felnagyított fényképeikkel szépen, sorrendben felsorakoztak a nagyobb falakon, mint azok az élő, háromdimenziós festmények, - melyek különösképpen a Nyugat-Európai művészeti galériákban közkedveltek -, és melyeket még egyetlen magyar művészeti galéria sem mert felvenni saját, önálló repertoárjába ki tudja miért.

A nagyméretű helység végén a meghívott sztárvendégek között ismerős színészekre, és színésznőkre bukkanok. Olyan fiatalnak, olyan egykedvűnek tűnnek, mintha csupán csak egy újabb kulturálisnak nevezett kötelességnek kellene eleget tenniük, és látszólag az unalom, és a totális fáradékonyság egykedvű szellemisége lebeg lelki, bepárásodott szemeik előtt. Döbbent meglepetéssel elcsodálkozom, és máris morfondírozni kezdek: ,,Ez volna a következő, engem követő generáció, akiknek értékeket kellene felszínre hoznia, konzerválnia, és megőriznie?!” – S nyomban elfog egy újabb viszolygás, mint azokban az esetben, amikor a közjegyző egyszerűen közli az emberrel, hogy az adott elhunyt hagyatékából kizárták, vagy kihagyták, és így egyetlen fityingre sem számíthat. A modern világ túlzásba vitt fokmérője.

Kicsit megborzongok a hideg levegő influenza keltő hidege mintha jótékonyan hatna rám. Majd néhány perccel később elfojtottan nevetni kezdek, de csak úgy magamban, mint aki egy jó viccet hallott, és most mindennél jobban fél attól, hogy mással is meg kellene osztania.

– Olyan izgalmas! Nem gondolja?! – áll meg mellettem egy fiatal, bakfis lányka. Nem lehet több tizenöt-tizenhat évesnél, és látszólag máris halálosan szerelmes az egyik színészbe, aki most nagy beleéléssel szaval egy ismeretlen eredetű kortársverset, és látszólag borzasztóan elégedett és büszke önmagára, amiért a verset – bár papírból olvasta, és az ilyesmi nm szokás -, mégis hibátlan tagolással, és érzelmi hangulatok egész skála viharaival szenvedélytől fűtve mondja el, akárcsak azok a legendás, aranytorkú színészek, akikre főként kis hazánkban mindennél jobban, és intenzívebben egykoron oda kellett figyelni.

Óvatosan beljebb óvakodom, hátha sikerülne egy szerkesztő, vagy más kultúrember közelébe férkőznöm, aki még nem kérne pénzt kezdeti tanácsaiért. Bár ez a mai anyagiasult, és hiénavilágban egyre valószerűtlenebbnek hangzik. Elgondolkodom egy pillanatra. Ha én most minden lélekjelenlétemet összeszedve odasettenkedek valamelyik művészpalánta mellé, és semmitől sem rettegve benyúlok aktatáskámba és előveszem verseim gyűjteményét, majd lerakom az asztalra, hogy aztán szinte tüntető angolossággal máris távozzak nemhogy őrültnek fognak nézni, de önmagukban máris kijelentik, hogy itt egy újabb félkegyelmű, aki azt gondolja magáról, hogy ő készített elsőként spanyolviaszt.

Én azonban mégis tántoríthatatlan leszek, és máris megkezdem a támadó hadműveletet. Elvégre, ha Mohammed nem megy a hegyhez, akkor valamit ha tetszik, ha nem de csinálni kell, nem de?

Átlépek az embertömegszerű masszán, és mindenkitől elnézést, és sűrű bocsánatkérések közepette végre megérkezem a terem központi részéhez. A kitett nagyobb kartonparaván, mely a hosszú asztal háta mögött van még a segítségemre is van, mert nagyon kényelmes megfigyelő, és egyben búvóhely is, arra az esetre, ha a dolgok nem úgy alakulnának, ahogy elterveztem.

Néhány fölöttébb kellemetlenkedő biztonságinak kinéző, marcona emberke máris érdeklődőn odalép mellém, és kíváncsian szemügyre vesz. Egyetlen szó sem hagyja el az ajkukat. Úgy tűnik arra várakoznak, hogy véget érjen a felolvasás, vagy az adott menetrend szerinti program, hogy utána máris galléron ragadhassanak, és azonnal kidobhassanak akár erőszak alkalmazásával is a nyílt utcára.

Folyamatosan figyelem őket, majd, amikor az egyik, másik félrenéz óvatosan kiveszem a táskámból naplószerű verseim gyűjteményét és az esélytelenek abszolút nyugalmával máris az egyik fiatal, és roppant tehetséges művésznő asztalára helyezem, amit érdekes módon azonnal a kezébe vesz, hálásan mosolyog rám, mintha azonnal felismert volna ismeretlenül is, majd amikor végzett a felolvasással az előtte lévő művész ő zokszó nélkül magához ragadja a mikrofont, és olvasni kezdi egy versemet, ami éppen megragadta azonnal figyelmét.

A tömeg ünnepélyes csöndességbe burkolózik, és érezhetően annyira kíváncsi, izgatott a hallható új vers olvasatán, hogy amikor véget a színésznő felolvasása mintha egyszerre tapsolna a művésznek, és ugyanakkor kicsit talán nekem is.

Nem tudom abban a pillanatban eldönteni, hogy menjek-e vagy maradjak? Az élet hétköznapi döntéseit szinte mindig felülírják az átmeneti, megkomponált érzelmi hullámvölgyek, vagy kényszerek. „Egyelőre kivárok!” – mondom magamnak, amíg elül a taps. Az ismerős irodalmárhölgy – aki néhány órával ezelőtt olyan szívet melengető bizalmassággal, é közvetlenséggel megnyitotta az estét -, most azonnal kapva kap az alkalmon, és szinte lázálomszerű rohanással máris az asztalnál terem, mintha időközben valamit elfelejtett volna. Odasiet a fiatal színésznő asztalához, és máris felragadja egyik bíborkötéses határidőnaplómat telis-tele aktuális, kortárs versekkel, és olyan csendben olvasni kezdi. Még akkor sem tudom, hogy illő lenne menni, vagy maradni?

Jó tizenöt-húsz perc is eltelik, mire az irodalmárhölgy felnéz a kis naplóból. Barnás, fekete szemein könnycseppek remegnek, cikáznak, odalép hozzám szó nélkül megszorítja szőrös, mancsos kezeimet, akárha egy grizzly medvével szorítana kezet, majd alig hallhatóan a fülembe suttogja, hogy jó volna, ha megbeszélhetnénk egy közös időpontot, hogy a szövegeimmel kapcsolatban elbeszélgethessünk egymással.

„Na végre! Mi tartott ilyen sokáig?” – kérdezem magamtól. mikor már a közösségi oldalon is megpróbáltam a kapcsolattartás minden fordulatos, furmányos lehetőségét, és kulisszatitkát, mégsem állt velem szóba senki, még az ú.n. kortárs irodalmi nagyságok, totusz faktuszok sem. És most végre itt az elsöprő alkalom.

A fiatal művésznő felemelkedik ülőhelyéről, amikor megpróbálok lopakodva, és – látszólag -, észrevétlen távozni a helységből, és máris hevesen tapsolni kezd. Kis hattyúkezeit szájába illesztve valóságos füttykoncertet rögtönöz. Mire a többi művész, és kultúrember felneszel addigra én már kilépek a borzongató, öreges, téli éjszakába; sebezhető szívemet átjárja valami mélységes hála, és ujjongó megelégedettség, és mire sikeresen felkecmergek a százötven négyes buszra, hogy megkezdjem utamat hazafelé mintha egy tökéletesen elégedett ember volnék, akinek nincs mért szégyenkeznie az élet hétköznapi csodáival szemben.              

KIZÖKKENTETT ÉLETEK

Egy kis idő múltán már minden idegesítette, és úgy gondolta ellene dolgozik. A zakó szabása. A hófehér, és makulátlanul patyolat tiszta inge gallérja, mely mindig is valami hanyag, lusta, és egyszersmind könnyed eleganciát sugározott. Ha elárulta, és leleplezte volna magát egy-egy romantikusabb jellegű randi alkalmával, miszerint: sem a márkás öltöny, sem pedig az összes kiegészítő, melyeket visel nem is az ővé, hanem egy jutányos, és megfizethető árakkal manipuláló kölcsönző kellékei – több, mint valószínű -, hogy az éppen aktuális hölgy zokszó nélkül otthagyta volna a gyertyafényes, és romantikus vacsoraasztalnál, és ráégethette volna a homlokára a bibliai jelet: LÚZER.

Azért sem kedvelte különösképpen az öltönyt, vagy a zakót, és a nyakkendőt, mert azt érezte, hogy ezzel nagyon formális, komoly, diplomatikus, és szinte ordít róla a felismerés, hogy megközelíthetetlen. Legjobb barátja esküvői tanúnak hívta egyszer és ott viszont kötelező jelleggel eljátszotta azt a hivatalos szerepet, melyet rá osztottak. Viszont a buliban már nem maradt, mert semmi kedve sem volt hozzá, hogy egy halom tajt részegre ivott részeg ember között tegye a szépet a gyengédebbik nemnek arról, hogy mennyire gondosan megtervezett életet szeretett volna felépíteni önmagának. Nem beszélve arról, hogyha öltönybe bújt akkor rendre illett szemkontaktusba bocsátkoznia, hogy ne nevezzék a háta mögött bunkónak, vagy parasztnak, és párszor mosolyognia is kellett, ami gyakorta ment át valami egészen elképesztően torz, groteszk, furcsa vicsorgássá, amitől makulátlanul fehér fogsora újra és újra megmutatkozott. És hát akinek ennyire vadonatúj, és hibátlan fogsora van, annak bőséggel lehet pénze elsősorban magánklinikán egy-egy lézeres fogfehérítést elvégeztetni.

– Ki nem állhatom ezt a törtető, sunyi alakot! Már attól is elmegy az életkedvem ha csak egyáltalán rám néz! – mondták ki megkérdőjelezhetetlen véleményeiket, ha elment mellettük egy-két társasági rendezvény alkalmával.

Eszébe jutott szülei párkapcsolata. Hát az sem volt fenékig tejfel, ahogy mondani szokás. Az apja nem győzött idegesíteni minden rokonát és szeretteit, hogy mi lesz majd akkor, ha nyugdíjas lesz, és nem fog tudni elegendő pénzt keresni, anyja pedig nem győzte kompromisszumos megoldásokkal valahogyan kibékíteni férjét, hogy fiúk előnyösen elboldogul a munkaerő piacon. Igaz ugyan, hogy cirka egy év alatt legalább kilenc különféle állásra tett szert, és mindannyiszor váltott, mert nem érezte testhezállónak a feladatot, és a munkákat, de ez is csupán csak azt bizonyítja, hogy talpraesett, és remekül elboldogul saját önerejéből. Amikor megvette élete legelső álomautóját ami egy Ford Escort 1984-es típus volt, ami már jócskán rozsdásodásnak indult viszont remekül lehetett vele szelni a kilométereket, anélkül, hogy reszketett volna száz kilométernél a kormány, és ne dugult volna el folyamatosan az üzemanyagtartály, apja szokásos, bölcs intelmeit akkor is meg kellett hallgatnia. Mintha nem hagyott volna neki más választást.

– Édes fiam! Te képes voltál megvenni ezt a szart?! – csodálkozott, miközben árgus szemekkel méregetni kezdte a lepusztult autó karosszériáját. – Hát én egy megvesztegetett fityinget sem adtam volna érte, annyi szent.
– Jaj, te is tudod édesem, hogy apád csak viccel! Egyébként nagyon büszke rád, hogy vettél egy használt autót! A legfontosabb, hogy legyen négy kereke, és hogy guruljon! Mind a ketten nagyon szeretünk! – próbálta nm sok sikerrel megvigasztalni az anyja, amikor elment a szülői házhoz látogatóba.

Az apja minden esetben félt, és tartott, amikor anyja védelmére kelt, mert szeretett gyilkos tréfákkal ugratni, heccelni őt, és egyik kedvenc elfoglaltsága volt, hogy állandó jelleggel megszégyenítette, ha társaságba mentek.

– Hát igen! Nézzétek csak meg! Micsoda vízi bivaly! Az én fiam aztán szeret enni! De csak azt, ami a foga alá való! Igaz-e?! – ilyen meghökkentő, és szánalmas esetekben aztán anyja mindig dögös, és bosszús tekintettel mered férjére, és nem győzött mindenkitől elnézést kérni, hogy ura mindenből hajlamos jóízű tréfát csinálni, és persze egyetlen szavát sem kell komolyan venni.

Még szerencse, hogy abban a percben, hogy november harmincadikán tizennyolc éves lett rögtön elköltözött, és inkább egy albérleti szobácskában nyomorgott egy-két szakadtabb hippi kinézetű haverjával, csakhogy ne kelljen folyvást az öregje agitációs, és már-már uszítós propaganda-szövegeit hallgatnia arról, hogy kik az igazi felelősei a munkanélküliségnek, és az eget rengető szegénységnek. És persze már alig várta, hogy végre leadhasson néhány fölösleges kilót, hogy a hölgynek szemében is vonzóságra, és férfias sármra tehessen szert. Mégis a legtöbb esetben máris legalább vagy ötvenen jelentkeztek az olyan hölgyemények, akik – elsősorban fizikai megjelenését -, szerették volna minél előbb kiadósan kiaknázni sármos lovagnak, semmint igazán beleszeretni, ezért mivel közölte a játékszabályait, már a kapcsolat kialakulásának kezdetén a – legtöbb esetben -, itt is a hölgyek voltak, akik szakítottak vele, vagy hagyták ott.

Épp ezért nem győzött mindig feltenni magának a kérdést: „Vajon mi a csudát akarhatnak a XXI. századi nők egy párkapcsolattól?” – persze a válasz újra, és újra kétségbe ejtette. „Pénzt, anyagi jólétet, te tökfej! Mi mást?!”

– Nézd! Aranyos fickó vagy, és roppant szexi, de úgy érzem… nincs ki a négy kereked! Bocsi, de nekem ez nem pálya! Na, akkor én léptem! – közölte vele egy dögös bombázó, aki valóságos szépségkirálynő is lehetett volna, vagy műsorvezető valamelyik bulvármédián, amennyiben megtanul rendesen, tagoltan beszélni. Neki ugyanis a tolvaj, a szleng, és a mostani kutyult, popkulturális nyelvezet valahogy nemigazán jött be.

Nyári szezonban általában vagy tengerpart közelbe ment kipihenni egész éves rizikós, és borzasztóan agyonzsúfolt hétköznapjait, vagy otthon ücsörgött kedvenc könyveivel, és megpróbált lazítani. Bár sohasem kedvelte túlzottan a semmittevést. Rájött arra, hogy talán mégiscsak hibás stratégia volt a neten ismerkedni. Munkahelyét viszonylag gyorsan otthagyta, mert rájött, hogyha egyéni vállalkozóként próbál meg beilleszkedni a versenyképes munkaerő piaci szférába – meglehet -, sokkalta több lehetőséggel, és eséllyel folytathatja épülőfélben lévő karrierjét, mint úgy, hogy hétfőtől-vasárnapig bezárólag szabályosan kidolgozza a belét is, és mégsem jut el sehova.

„De mire tudna vállalkozni egy olyan országban, ahol javarészt vendéglátóiparra épült szinte már minden, vagy a legjobb megrendeléseket, és megbízásokat nagy általánosságban valakinek a valakije kapja meg, így a kiírt pályázatok gyakorlatilag mindenki számára egyértelműen fabatkát sem érnek?” – egy egyszobás kis raktár helységben kezdte alig egyetlen íróasztallal, és egy annyira kényelmetlen székkel, ami alig tíz perc után már bántotta a legtöbb ember ülőgumóit. Mégis megpróbálta elhinni, hogy álmaihoz, ha törik, ha szakad, de akkor is ragaszkodnia kell. A szükséges fontosabb dokumentumokat viszonylag gyorsan, és precízen beszerezte. Használt könyvekkel kezdte, majd amikor összegyűlt egy kevéske összeg, melyet félre tudott tenni, akkor azt megpróbálta visszaforgatni a kereskedésébe, és rátért az olyan kortárs szerzőkre, akiket vagy a kutya sem keresett, vagy a modern irodalom peremvidékére szorultak vissza, és a nevüket sem hallotta senki. Még szerencse, hogy a panelházakban is remek ismeretségeket lehet kötni különböző társadalmi rétegekkel. Egy-két éven belül a legtöbb törzsvásárló rendszeresen felkereste kis boltját, és akkor voltak a legelégedettebbek, ha ténylegesen olyan szerzők könyvei közül válogathattak, akiket nem lehet látni a Vörösmarty-téren felállított sátraknál, vagy beszélgetős pódiumok színpadán, mert nem tartoznak a bestselleres hírességek közé.
Később a legtöbb hölgy és azoknak a hölgyismerősei is aziránt kezdtek kíváncsi, kitartó szorgalommal érdeklődni, hogy van-e már barátnője-e?

– Nos… hát… kedves hölgyeim! Sajnos még nem találtam meg az igazit, ha erre kíváncsiak, de szívesen ismerkedek! – alig hagyták el a száját ezek az optimista mondatok, és tüstént vagy száz hölgy főként a harmincas és az ötvenes korosztály képviselői látogatták meg naponta a kis boltjában, vagy várakoztak rá fülig érő bájmosolyok keretében, csakhogy találkozhassanak vele. S mivel azt szokták mondani, hogy modern korban vagyunk szinte természetes könnyedséggel vette, hogy egy régi osztálytársa szeretné elhívni egy kötetlen, baráti jellegű vacsorára. Semmi kényszer. Elvégre két felnőtt, és civilizált emberről beszélünk, akik élvezni szeretnék egymás társaságát, és mivel már a gimnázium óta nem találkoztak bizony bőséggel akadt kimeríthetetlen téma, amikor elcsacsoghattak.

– Szerinted a volt boszorka matektanár még most is az alsóban tanít? – kérdezte a hölgy pikáns szempilla rebegtetéssel, mintha pontosan értené a nőies csábítás minden csízióját.

– Hát… ha semmit sem változott a jelleme az elmúlt cirka huszonöt évben, akkor valószínűleg nagy esély van rá! Én valósággal még mindig megborzongok már a neve hallatán is! Vannak emberek, akiktől egyszerűen a falnak megyek!

– Pedig az ember nem is hinné, hogy anno milyen kis duli-fuli, visszahúzódó kis srác voltál, aki szuperhős, meg ügyvéd is akart lenni, és most tessék saját üzleted van! Ezt nevezem! Büszke vagyok rád! – puszilta meg kissé beesett, ám markáns arcát.

– Huh! Hát ez igazán nagyon jól esett! Bár sose voltam egy beképzelt, arrogáns ember, mégis úgy érzem, hogy a mindennapi túlélés egyik lehetséges záloga, ha az ember elegendő önbizalmat szerezhet. – felállt az asztaltól, majd lehajolt, leemelte a barátja kis kacsóját és kézcsókot adott, amitől a hölgy jócskán elpirult, bár nem volt szokása.

– Ajaj! Azt hiszem kezdek újból beléd szeretni! – vallotta be szende pirulásai között, miközben úgy elkezdett kalapálni a szíve, akár a bolondóra.

– Megkérdezhetem, hogy miért volna ez baj?

– Tudod… - fújta ki a levegőt a hölgy, mert úgy érezte magát, mint aki szabályosan majd megfullad a kényszeres igazságérzettől, mely sok esetben elkerülhetetlen. – Egy nagyon hosszú ideig tartó kapcsolatból szabadultam ki, és függetlenítettem magam, mert úgy éreztem, hogy a volt pasim szabályosan elnyom, és rám telepszik!

– Bocsáss meg! Őszintén sajnálom! Váltsunk akkor témát! – ajánlotta fel, mert érezte, hogy barátjának minden bizonnyal időre van a legjobban szüksége.

– Kérlek… ne! Szeretném befejezni! – vett egy nagy levegőt, és elmesélte töviről-hegyire azt az életét, mely leginkább egy kalitkába zárt kismadáréhoz hasonlított. Ha elment valahová majdnem minden ötödik percben megcsörrent a mobilja, és ex pasija szinte mániákus ingerültséggel vallatta, és kérdezgette, hogy merre járt, mit csinált éppen? Egy kis idő után, amikor előhozakodott vele, hogy nemsokára szeretne gyereket, mert azt érzi, hogy veszettül ketyeg a biológiai órája a volt pasija meglepetésében egyszerűen arcon vágta, és közölte vele, hogy csak azért kellett neki, hogy szülhessen, és egy dagadt tehén legyen belőle. Majd veszekedni kezdtek, és végül kiadta az útját!

Ahogy egyre mélyebbről jövő részvéttel, és őszinte segítő szándékkal hallgatta barátját a férfi legszívesebben megkereste volna az expasit, és akkora pofont adott volna neki, hogy azon nyomban lerepül a feje. Hát hogy szabad egy nőt megütni, vagy bántalmazni?!

– …Aztán tudod, utána egyre inkább kicsúszott a lábam alól a talaj, és csak nagyon hosszú idő után találtam ismét magamra! De most, hogy végre itt lehetek veled azt érzem, hogy az életem jó mederben halad tovább!

– Azért remélem, hogy feljelentetted azt a szarházi szemétládát a rendőrségen fizikai bántalmazás miatt? – kérdezte enyhén bosszúsan, ugyanakkor aggódva.

– Az igazság az, hogy már magamnak is feltettem ezt a kérdést, de sajnos a rendőrség semmit sem tesz, amíg vér nem folyik! Sőt! Még akkor sem ha már megtörtént egy gyilkosság! De nem szeretnék erről beszélni többet, ha nem baj! Tudod az érettségi bankett után nagyon szerettem volna veled hosszabb időt is eltölteni! – mélyen lesütötte álomgyönyörűséges mogyoróbarna szemeit, mintha megbántott volna minden vétket hajótörött múltjából.

– Hát, ami igaz az igaz! A bankett éjszakáján jócskán becsíptetek az Annácskával! Hát komolyan mondom a barátnőd aztán bírta az italt, vagy csak így szeretett volna a barátainál bevágódni!

– Tudod mindig is azt szerettem benned, hogy a kisfiús álcád alatt mintha egy ókori bölcs lettél volna az egyik Csillagok háborúja trilógiából. – megszorította bizalmasan szőrös kezeit. – Ha még nem mondtam volna, akkor bocsánat. Nagyon fontos vagy nekem, és nem szeretnélek elveszíteni…

A férfi most először nézett volt osztálytársa enyhén könny-fátyolos szemeibe. Gyorsan kivett zakója zsebeiből egy tiszta zsebkendőt, és gyöngéden letörölte a hölgy szemét.

– Egyszer olvastam valahol, hogyha sikerül megőrizned egy könnycseppet valaki szeméből, akkor az illető örökre veled marad!

A jól sikerült randizós vacsora után pedig mindketten azt érezték, hogy együtt, közösen tartanak valahova, és nem bánták meg egyetlen percre sem, hogy őszinték voltak egymáshoz. 

TISZTÍTÓ-KÚRA



Nagy vonagló embermasszában körbe zár az akarat-hiány. Utca-tolvaj titkos beszédektől epét okádnak értelmiségiek, szabadgondolkodók! Egymás vétkeivel takaródznak alantosabbik feleik. Burok-magányuk sokszor kiszolgáltatottabb, mint a halandó emlékezet. Vádló próféta-maradvány, szolgasorsú történelmi példa – gyakorta megesik -, sokan elvesztik önmaguk emberi fókuszát.

Ordibáló, ripők-vadított majom-szájakból mocsok-formalin, trágár-szennylé bűzlik s mindenik okádik. Begyűjtött kígyószemek sem tűnhetnek el nyomtalanul. Elfoglalt, agy-mosott testek s koponyák rekednek meg szivattyúzott rácsok ócska üregfalán, mert nem érthetik a megváltó, büszke fény egyedi szimbiózisát.

Zsigerig is elhatolhatnak vádaskodó ösztöneik. Sokak életrostáján már most olvadozz alvadt Ikaruszi-szárnycsomó; összezúzott pupillákkal ki merheti bárki is kétségbe vonni nagyhatalmúak ál-törvényeit: echózva-kongva érkezik el minden halandó benső lelke mély barlangjaiba. Kutatni vágyó, kíváncsi Sakál-hiéna-szemek fénye melasz-homályba fordul. Zajos, játszótéri kakofónia harsonáz kókuszdió-fejekben s nem lehet biztosan tudni: ki hibázhatott elsőként utolszor?!

Molekulák szorgalmas sejtjeiként cikáznak mindenekben a félelem s ódzkodó gyávaság emlékei. Sebzett, kitaszított állatként mindenütt mások boldogságának kellene igazán örülni – de nem lehet. A vacogó, örök kisfiú, ki benned él hamar rájöhet, hogy az elátkozott felnőttség nem is olyan könnyed-játékos móka, mint hajdanán lehetett. – Lassított felvételen mindenkitől szorongva, kaotikusan visszarendezkedel magzatpózba s továbbra is tűröd-hagyod magad, hogy mosogató rongyként feltöröljenek!

A SZÍV TÉRKÉPE

– Mit akarsz már azzal a hülyeségeddel megint, hogy az élet rövid?! – kiáltott fel a fiatal hölgy kissé lengébb hattyúfehér pongyolában, melyet csakis azért vett, hogy újra érezhesse milyen is valójában igazi nőnek lenni, mert – tetszik, nem tetszik -, az utóbbi időben úgy érezte, hogy párja hajlamos elhanyagolni, és ezért a boldogtalanság mocsárvidékébe süpped, akár egy elsüllyedt hajóroncs.

A férfi felkapta fürdőköntösét, melyet úgy terített magára, mintha bűvös erejű köpönyeg, vagy legalább is palást volna, és megpróbálta olyannyira beburkolni védtelen zsírszöveteit, hogy mindent szándékosan eltakarjon, ami a másik számára kellemetlen, gusztustalan, vagy éppen visszatetsző kínos benyomást kelt.

– Most meg mi van? Talán eltörött az a nagyon érzékeny mécses odabent, vagy mi?! – a hölgy amazoni harciasságát most egy kisebb nukleáris katasztrófa sem tudta volna intenzívebben kibillenteni. – Pontosan olyan vagy, mint az összes többi seggfej, akivel valaha is találkoztam! Először minden klappolni látszik! Meghívjátok a nőket, hogy ebédeljenek, vagy vacsizzanak veletek, aztán következik az első együtt töltött, görbére sikeredett szerelmes éjszaka, később pedig fogjátok magatokat, és mintha mi sem történt volna egyszerűen kiszálltok az életükből. Tudom ám, hogy megy ez! De engem te nem fogsz palira vanni kis apám! – a nő hangjából erőteljesen érződött az a frusztrált, ellentmondást nem tűrő harag, és kétségbeesés, mely nagyobbrészt akkor veszi elő a harmincat is átlépő hölgyeket, amikor rádöbbennek arra, hogy egy kisbaba hiányzik az életükből, mint a tökéletes boldogság lehetséges záloga.
– Most meg mi van? Vagy talán most a néma figurát fogod nekem játszani amíg este tízkor le nem fekszünk?! – idegesen gyöngéd, ám erős hosszú ujjacskáit kezdte tördelni, és fel-le kezdett sétálgatni a hálószobában, hátha attól majd megnyugszik. Alig öt perc után megunta, és nyugalmat erőltetve magára leült az ággyal szembe fordított székre. Ügyelt rá, hogy testtartásával ne áruljon el semmi kompromittálót, vagy kihívó viselkedést, pedig – ha máskor nem -, most igazán nagy kedve lett volna hozzá, hogy odamondogasson ennek a szánalmas pojácának, aki talán még a saját árnyékától is bármikor megijedne, csak bizonyos tabudolgokat képtelen illőn bevallani.

– Nézd Belefáradtam! Érted?! Úgy érzem, hogy rengeteg fölösleges energiát feccöltem bele egy olyan párkapcsolatba, aminek úgy érzem nincs semmi jövője! A barátnőim többségének már régen van egy-két gyereke, és látszólag rendes mederben folyik az életük. Nekünk miért nem sikerült eddig rendezni a dolgainkat?

A férfi minden mozdulatában hordozott valami nem természetes, szinte gyerekesen naiv, már-már tüntető dacot, különködő ellenállást, mely legfőbb vonzereje volt, mégis óhatatlanul arra késztette – főként a nőket -, hogy kegyeikbe fogadják, és gyöngéden pátyolgassák, még ha adott esetben erre szükség volt.
– Most meg mit nézel így rám édesem…? Mert te olyan fenemód mindentudó vagy! Akkor lássuk csak! Találós kérdés! Mi az a feldobják röfög, ha leesik négy lába van! – a nő várt egy-két percet, hátha sikerül kiugrasztania a nyulat a bokorból, de csalódnia kellett, mert párja olyan sebezhetően, árván, védtelenül nézett rá, mintha nem is őt nézné szemtől-szembe, sokkal inkább gyanús lelkiismeretét, amin valami titkos, árválkodó folt esett.
– Miért is hagyom, hogy te így szórakozz velem?! Biztos teljesen idióta lettem már melletted, aki azt se tudja, hogy mit akar! Ezt akartad elmondani, ugye?! – tett néhány keresetlen lépést az ablak felé, majdhogy a szomszédok be ne lássanak a biztonság kedvéért félig felengedte a reluxát, hogy ne láthassanak be, és ne is sejthessék mi is történik a szobában.
– Tudod mit? Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy most rögtön visszaköltözöm a régi lakásomba, te pedig azt csinálsz itt egyedüli kis magányodba, amit csak akarsz! A továbbiakban leveszem rólad a kezem! Na? Szerinted kibírnád?!

A férfi előbb kérdőn felhúzta dús fekete szemöldökét, majd valamivel később érzelmes, fátyolos lett a tekintete; úgy tűnt, mintha odabent zaklatott, sokat szenvedett lelke mélyén tudva valami titkot, vagy alkut, melyet a legtöbb pár vagy hajlamos megszegni egy kapcsolatban, vagy elfogad a kompromisszum, és a tovább élés reményében.

– Na, tessék? Ne kezd már megint! Nézd meg magad! Tudod most úgy nézel ki, mint egy magára hagyott, árva kisfiú, aki még a saját árnyékától is megijed, mert az anyja nem kívánt neki esténként jó éjt puszit! – a nő hirtelen szúró fájdalmat érzett a szívében, mely hevesen kezdett dobogni minden kimondott szónál. Már megbánta, hogy párjához hozzávágta ahogy esik, úgy puffan módon a szavakat, melyek most élesen, és könyörtelenül sebeztek, akár a szilánkosra tört üvegcserepek.

– Jaj, egyetlenem! Bocsáss meg! Én… nem akartam… –Gazellaszökkenéssel odasietett a férfihoz, aki alig két éve veszítette el az édesanyát, az apát pedig már több mint öt éve. Gyorsan megfogta a másik ormótlan, mackós mancsait, melyek tapintása mindig védelmező, és kellemes volt, mert megvolt bennünk a kellő tisztelet a nők iránt. Bíbor enyhén telt ajkaihoz emelte a szőrös kezeket, és simogatni, csókolgatni kezdte őket, miközben érezte, és tudta, hogy megbocsáthatatlan bűnt követett el.

– Édesem! Drágám! Mit is mondhatnék neked…? Őszintén sajnálom, hogy ekkora idióta  voltam, hiszen tudom, hogy mennyi mindent jelentett számodra a szüleid kapcsolata… - a süllyedő hajóba szeretett volna megkapaszkodni, bár tudta, hogy – meglehet -, semmi értelme, hogy elkezdje sajnáltatni önmagát, hogy vajon mit is ronthattak el, mégis úgy döntött ezt az egy lehetőséget még megkockáztatja. –Emlékszel még, mennyire boldogok voltunk, amikor egymásra találtunk? Te kissé félreálló nyakkendődben úgy festettél mint egy félszeg kiskamasz, én pedig a nagyestélyimben kihasználtam a percet, hogy éppen melléd ülhessek le. Akkoriban csak a nagyzolás érdekelt, és a korlátolt társaság! Te voltál az, aki bebizonyítottad nekem, hogy az emberek képesek megváltozni, mert akadt még valamicske jó, és nemes is ebben a groteszk, kiüresedett világban. Tudhatod: én voltam a legboldogabb nő széles e világon, hogy egy olyan rendkívüli, talpig úriemberrel hozhatott össze a sors, mint amilyen te vagy. Aztán, már nem is tudom! A hónapokból évek lettek, mindketten átéltünk személyes tragédiánkat, és utána… nem is tudom… szerinted kiégtünk? – nedves mogyoróbarna szemei végre megteltek a megtisztító könnycseppek halk, ám annál sokatmondóbb üveggolyóival. A férfi most gyöngéden az ágyukhoz vezette a nőt, óvatosan leültette, és mintha egy reszkető, fázós kis madárka lenne gyöngéden ráterített egy takarót, hogy ne fázzon. Gyöngédsége, figyelmessége, és őszinte részvéte megint csak ámulatba ejtette, és egyszersmind ki is billentette a hölgyet.

–Látod-látod kis szívem! Újra és újra megtudsz lepni engem! Bezzeg én és az ostoba fogadalmaim! Emlékszel még mit ígértem neked? Azt, hogy megtanulok sütni, vagy főzni! És tessék egy szánalmas tojásrántottát sem vagyok képes felügyelet nélkül elkészíteni, mert odaégetem az egészet!

A férfi azonnal zsebébe nyúlt, és átnyújtott egy tiszta zsebkendőt.

– Nem kérek több gondoskodó figyelmességet, vagy részvétet, mert azzal csak kiszolgáltatottnak, és gyengének látsz! – még ez a kis ártatlan, és megbocsátható felfortyanás is mennyire ellenállhatatlan, és szexisnek tűnt enyhén dallamos, határozott hangján.

A férfi úgy tett, mintha kikérné magának ezt a viselkedést, és megindult az ajtó felé. Igazából azért ment oda, mert teát akart vinni a hölgynek, és a kis konyha a bejárati ajtó mellett helyezkedett el közvetlenül.

– Jaj, ne menj el kérlek… Te is tudod, hogy nem akartalak megbántani az ég szerelmére! – térdre borult, és bár erős, karizmatikus nő hírében állt, aki gyilkos maximalista lévén bármit elért az életben, most először érezte azt, hogy jólesik neki a nőies védtelenség: az, ha mások is törődhetnek vele, és érezheti a gondoskodást. Lehet, hogy ezt a térdre borulást egy kicsit túlzásba vitte.

A férfi azonban ellentmondást nem tűrően kiment a konyhába, és hozott egy kis teát, és egy egészen aprócska, szinte tenyérben is kényelmesen elférő fekete dobozt, amit letett a hölgy ölébe, míg a teát a kis dohányzóasztalra tette.

– Jaj, kérlek ezt most ne… ezt nem teheted! Éppen amikor készülök őszintén bevallani neked valamit, akkor te megint megelőzöl! Ez nem igazság! – huncut grimaszra ficsorította szájacskáját, és most bájosabb, imádni valóbb volt, mint valaha. A hölgy felállt, és sorozatos ujjongásai közepette, mint egy cserfes kis állatka valósággal a férfi húsos nyakába csimpaszkodott, és csókokkal halmozta el.

– Annyira örülök, hogy végre elhatározásra jutottál, és nem mindent az én nyakamba varrsz! A válaszom: Igen! Az igazság az, hogy mióta csak együtt vagyunk mindig is tudtam, hogy összetartozunk, mert nélküled csak félember volnék, afféle ostobácska, könnyűvérű nőcske, aki nem is tudja mit is akarhat igazából. Annyira türelmes, gyöngéd, megértő voltál hozzám, még akkor is, amikor először lefeküdtünk egymással. Akkor láttalak először sírni. Mintha összekapcsolódott volna benned az összes eddig ismert feldúsított érzelem, ami ennyire euforikus boldogsággal párosult. Még a hibáidat, rigolyáidat is imádom, és elfogadom. Imádom, hogy ágyba kapom a reggelimet, még akkor is, ha téged zavar, és frusztrál a rendetlenség, és a morzsa. Valósággal szerelmes vagyok abba, ahogyan képes vagy nassolni a diákcsemegédet, vagy ropogtatni a chipsedet, amitől valósággal falra mászom, de te valahogy még a kellemetlen hangokat is képes vagy megszelídíteni. Nagyon szeretnék tőled egy kisbabát, ami a mi közös gyerekünk lenne! Belőlem örökölhetné az optimista részt, belőled pedig a romantikus és egyéb hajlamokat, aztán később, ha már idősebb volna rábíznánk a döntést, hogy találja meg a saját útját.

Tudom, hogy ez a tempó számodra egy kicsit gyors lehet, de tudod egy nő számára lényegesek ezek az összefüggések, mert veszettül ketyeg a biológiai óránk! Szeretem, amikor az ágyban te mindjárt leesel a padlóra, mert hagyod, hogy kényelmesen feküdjek, még akkor is, ha neked már nem jutott takaró. Nem haragszom rád, amikor a nyaraláson sokáig a naplementét és a tengert figyelted, mert megértettem, és elfogadtam, hogy lényed nélkülözhetetlen részévé vált a költészet és a harmónia. Veled minden napnak különleges értelme van, és őszintén remélem, hogy még hosszú évekig együtt lehetünk! – átölelte pufók, zsírpárnás testét, és bár eleinte maga is ódzkodott tőle, mert a macsó típusokhoz volt szokva, mégis olyan eltéphetetlen érzelmi kötelék alakult ki kettejük között, amit immáron senki, és semmi sem választhat szét.

A hölgy kinyitotta a kis fekete színű dobozt, majd hagyta, hogy párja felhúzza ujjára a gyűrűt. Nem volt szükségük sem anyakönyv vezetőre, sem ceremóniára, mert lelküket egy láthatatlan, mégis annál inkább érezhető aranyfonál kötötte össze, hogy szerelmük beteljesedhessen.

A FODRÁSZ

A fodrászüzlet éppen a sarkon volt. Abban a pillanatban, ahogy az ember sikeresen átvergődött az Albertfalva kitérőnél, és balesetmentesen le tudott szállni a negyvenkilences villamosról – persze anélkül -, hogy bármiféle fizikai bántódása esett volna, már valósággal úgy érezhette magát, mint aki valósággal irdatlanul hosszú utat vett meg az otthonától, hogy levágathassa a haját, és egy kicsit rendbe szedhesse csenevész külsejét.

Kellemesen mediterrán hangulatot árasztott a kis szalon, ha betévedt oda az ember. A panelház alagsorában kapott helyet, és mint általában az ilyen helyeken itt sem volt két egyforma vendég. Sokszor előfordult, hogy akinek kevéske pénze volt, viszont rendes, becsületes embernek számított a környéken az adott fodrász hölgy, akit valami miatt egyszerűen Ani néninek, vagy Anikának szólítottak kedves közvetlenséggel levágta a hajukat.

Éppen kamaszodófélben lévő iskolás fiúcska lépett be az üzletbe; talpig hosszú, kényelmetlen, és szúrós fekete, ünneplő nadrágot, és patyolattisztaságú hófehér inget viselt. Az édesanyja kísérte el, és hiába is szeretett volna tiltakozni sokszor a szülői, megbocsátható önkény jelszava döntött; elvégre nem szabad hagyni, hogy az a gyerkőc, aki még nem tanulhatta meg a tömegközlekedés csínját-bínját egyszerűen csak fogja magát, és zokszó nélkül elkóricáljon ki tudja merre felé. A végén valami baja eshetik!
A kisfiúcska nem lehetett több tíz, legfeljebb tizenkét évesnél, és látszólag valósággal úgy kapaszkodott anyja szoknyás ruhájába, mintha legalább is rövidke, tiszavirágéletű kis élete függne tőle, és úgy szorította az aggodalmaskodó anyuka kezét, hogy a gyönyörű, fiatalasszonynak menten kifehéredtek.

– Üdvözlöm Anika drága! Hogy s mint van? – köszönt kedvesen a fiatalasszonyka régi barátnőjének. Az üzletben – érdekes módon -, nem tartózkodott senki. Pedig akár telefonos egyeztetéssel is nyugodt szívvel helyet lehetett volna itt foglalni, akárcsak valami menő, vagy méregdrága étteremben. – Hadd mutassam be a kisfiamat! Köszönj szépen a kedves néninek!

– Csókolom szépen! – nyögte kis szájacskájából a fiúcska, aki ebben a percben úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Már vagy milliószor átbeszélték odahaza az anyukájával, hogy mi fog vele, és elsősorban a hajával történni. Végre rövid, vadonatúj frizurája lehet, és a legtöbb kislány majd megfog érte őrülni, mert vadítóan jóképű, csak ennek még nincsen százszázalékosan a tudatában.

– Szervusz, üdvözöllek szerény hajlékomban! – nyújtotta hattyú kezét a megszeppent kisfiú felé, aki előbb anyára nézett, mintha segítséget, vagy útmutatást várna tőle, majd pár percbe is beletellett, amire megmerte fogni a kellemes, és gyöngéd tapintású kezet. – Csókolom néni!

– Hány éves vagy, mondd csak?

Most viszont már az anyja vitte a további társalgást, mint akinek haladéktalanul fontos közlendője van, és egy ekkora horderejű témát egyedül csakis a felnőtt szakértelem magyarázhatna el.

–Tizenegy éves lesz novemberben! Igaz kis pockom? – simogatta meg enyhén kócosra hagyott tincseit az anyuka.

–Jaj, nem is mondd! – sóhajtott egy nagyot Anika. –Az én fiam is valósággal úgy nő mint a bolondgomba! Változnak az idők! Felgyorsult a világ! Bezzeg az én gyerekkoromban! Emlékszel még mennyi Traubi szódát lehetett kapni? Most meg már a kicsik is csak Coca Colát kérnek! Megáll az ész!

– Kincsem! Ülj csak bele nyugodtan a székbe! Nem lesz semmi baj! – kérte a gyerkőcöt az anyuka, és mivel már kezdett erősen zsibbadni, és elgémberedni állandó jelleggel erős szorításnak kitett keze egyre jobban kezdte terelgetni félős, félszeg csemetéjét a pirosan párnázott, kényelmesnek látszó szék felé. A gyerek pedig továbbra is úgy szorította az anyai kezet, mintha egyesen a vágóhídra cipelnék. Elveszett, szomorú, és árva kis tekintete mintha folyton támpontot, vagy biztos menedék után kutatott volna a nagyobb méretű, kicsinosított helységben, ahova pár nagyobb cserepes szobanövényt is állítottak, pusztán csupán esztétikai dekoráció okán.

– Megígérem, hogy nem fog fájni! – mosolygott fülig érő szájjal Anika néni, és ez a sugárzó, fiatalos mosoly úgy tűnt annyira hiteles és meggyőző volt, hogy a gyerek totálisan elvesztett szorongását szinte azonnal kiküszöbölte, és fel is oldotta.

Helyet foglalt, majd a fejét a fodrászhölgy egy afféle erős műanyagteknőbe helyezte, hogy meg tudja mosni a haját samponnal. A gyerek sosem szerette a fejmosást, mert valami rejtélyes okból mindig a halálra, és a fulladásra gondolt. Az osztálytársai gyakorta kekedzkedtek vele, vagy gyilkos tréfálkozással ugratták főként a nagyszünetekben, és egy idő után teljesen meggyökeresedett benne a tartós rettegés és félelem iskolapéldája. Nem érezte magát gyávának, vagy szánalmasnak, csupán csak elfogadta és tudomásul vette, hogy inden további küzdelem, és ellenállás, hogy őt is tekintsék teljes jogú embernek hasztalan, és nincs is sok értelme.

– Kellemes a víz? Nem túl meleg? – kérdezte amint gyöngéd, masszírozó kezekkel elkezdte haját mosni. A gyerkőc helyett megint csak mindent jobban tudó anyja felelt: – Jó lesz neki! A meleghez szoktattuk hozzá már csecsemőkora óta!

Alig öt perc múltán már fel is lehetett állni a székből, hogy egy másik sokkalta kényelmesebb, és komfortosabb székbe ülhessen a kis legény.

– Most pedig szépen frizurát kapsz tőlem ajándékba! – volt valami kellemes babusgatás Anika dallamos hangjában, amitől a gyerek egyre jobban megnyugodott. Rendszerint mindig az volt az egyik probléma, hogy minél jobban felengedett, és megnyugodott a túlzásba vitt idegeskedés miatt szinte zokszó nélkül el is aludt, mintha nekrofiliás lenne. Hagyta, hogy a gyöngéd kezek szinte villámsebességgel máris kaszabolásba kezdhessenek olyan fényes, ezüstszínű, és látszólag tűhegyes ollók segítségével, melyekkel nyugodt szívvel akár még boncolni is lehet.

– Azért jöttünk ide, mert megígértem neki, hogy elviszem a játékboltba, mert sosincs rá egyetlen panasz sem az iskolában! – jelentette ki az anyuka, mintha a világ első számú csodagyereke tisztelte volna meg látogatásával a szalont.

– Bezzeg az én fiam! Valóságos kis ördögfióka! Imád összetörni mindent, ami csak a keze ügyébe kerül! Jobb lesz eltenni előle mindent! Csak az a baj, hogy ravasz természetű, és előbb-utóbb mindent megtalál.

– Biztosan imádni való lehet! Várd ki a végét! Még egy pár év, és olyan felnőtt lesz belőle, aki nem kér majd a szülei támogató segítségéből.

– Hát… igen! Ebben azért lehet valami… - még egy-két simítás, és nemsokára készen is voltak a kisfiúcska vadonatúj frizurájával. Utolsó simításként Anika egy tollseprűre emlékeztető miniseprűre szórt egy kis kamillás púdert, és óvatosan letisztította a kisfiú nyakára ragadt hajszál maradványokat.

– Meg is volnánk! Ugye nem is volt annyira rossz?! – kérdezte a gyereket, miközben óvatosan lecsatolta róla a hosszú, kényelmes, hófehér lepelt, hogy ünneplő ruhája ne legyen hajas. – Na, mit szólsz az új frizurádhoz?! Remélem tetszik?

A gyerek megnézte pufók ábrázatát a tükörben. Mintha dundi arcocskája a hajvágástól szemlátomást megnyúlt volna; sokkalta felnőttesebben, érettebben nézett ki. „Most már csak férfiasabban kellene viselkednie!” – gondolta. „Hogy mit fog majd megint hallgatni örökösen elégedetlenkedő, munkamániás apjától, ha hazamennek?”

– Anika roppant hálás vagyok, hogy ennyire zsúfolt munkáid mellett be tudtál vállalni bennünket! Mennyivel is tartozom?! – az anyukán mintha mindig is érződött volna a hatalomgyakorlás elsődleges jele, mely szinte megtiltotta, hogy ne az övé lehessen az első-utolsó szó joga. Már készítette is a pénztárcáját.

– Háromezer ötszáz forintot kérek szépen! – felelte, majd hátra ment a jóval kisebb helységbe, hogy a pénztárgépbe beüthesse a kért összeget az anyukával együtt.

Amikor végeztek a fiatalasszony és Anika is mosolygósan jöttek vissza. Időközben sikerült nagyon sok mindent kibeszélniük, mint régi, meghitt barátnőknek, akik már jó hosszú ideje nem találkoztak. Aztán a fiatalasszony és fia kiléptek alig negyvenöt perces tortúra után az üzletből.

– Mondd csak kincsem? Miért voltál odabent annyira szótlan? Máskor meg be nem áll a szád!

– Nem tudom! Nehezen tudok megnyugodni idegen helyeken! – felelte a fiúcska annyira halk hangon, hogy az anyuka már azt hitte újra megfázott. Kisebb korában rendkívül gyenge, és beteges volt.

– Megértem szívem, de Anika néniben nyugodtan meg lehet bízni, már évtizedek óta ismerjük egymást! Milyennek találod az új frizurádat? – próbálta elterelni a beszélgetést.

– Rövid…

– Hát az szinte már biztos, de milyen érzés? Jó, vagy kellemetlen?

A fiú szótlanul kibámult a csengetős, kanárisárga villamos nagyobb méretű ablakán, és gondolatban már a holnapi nehézkesen induló Hétfő járt az eszében. Hogy osztálytársai megint cikizni fogják, hogy olyan a feje mint egy túlméretezett tökbolygó, hogy végigszántott rajta a fűnyírógép, és ha az alantos, kicsinyes tréfákból még nem volna elég akkor már megint ott lesz a tény, hogy jócskán ellátják a baját a gonosztevők.

– O.K. Nem szeretnél beszélni! – szűrte le a tanúságot az anyuka. –Mindenesetre én roppant büszke vagyok rád, amiért férfiasan viselted el a kissé kellemetlen tortúrát! Mit szólnál, ha beugranánk a Móriczon a játékboltba, és választanál magadnak valami menő játékot?

A fiúcska arca felragyogott – persze csak átmeneti megoldásként -, mintha a halvány reménysugár éppen csak megsimogatta volna örökösen kilátástalanságban, és félelemben rettegő kicsi szívét. Az anyára nézett árva, és segítséget kérő, nagy ködfátylos szemekkel, és bár megpróbált vidámnak tűnni, anyukája pontosan érezte azt milyen különös érzelmi viharokat kénytelen-kelletlen naponta imádott serdülő fia kiállni.