NYÁRI KOKTÉL

A legtöbb fiatal, bohém lelkű gimnazista kamasz – akik valamiért mindig bizonyítani szeretnének -, elsősorban saját korcsoportjaiknak teljesen megvannak arról győződve, hogyha leisszák magukat a sárga földig, vagy meghökkentően pimasz, provokatív, mondhatni nyílt színi figyelemfelkeltő viselkedést provokálnak, azzal minden esetben abszolút győztesei lesznek az adott szituációnak, melybe anno belekeveredtek.

Nem tudom, hogy Budapest egyik felkapott belvárosi negyedében vajon megvan-e még a Kaktusz-bár néven ismert szórakozóhely, és lokál, mely igen-igen nagy népszerűségnek örvendett a kétezres évek elején, amikor még jómagam is, mint végzős gimnazista szárnyaimat próbálgattam, és talán minden vágyam az volt, hogy barátságokat köthessek, és végre együtt romantikázhassak egy lánnyal.

Már a bár elhelyezkedése is hagyott némi kívánnivalót maga után. Néhány meglehetősen marcona, gorillatestű biztonsági őr állta utamat, és míg osztálytársnőim vihogva és nevetve szabadon bemehettek, addig a fiúktól fejenként ezer forintos belépődíjat szedtek el.

–Hé, hé! Hova, hova, kis csíra?! – állított meg egy benga, nagydarab vadember, akinek még a nézése is olyan volt, hogy valósággal vesébe látott. – Előbb szépen kipengeted a lóvét hapsikám aztán esetleg bemehetsz! – már alpári, lekezelő, és arrogáns fellépése is valósággal felingerelt, és megalázott, nemhogy hozzáállása ehhez az egész helyzethez. „Micsoda egy lehetetlen helyzet ez! – gondoltam. Elvégre itt én lennék a vendég az összes többi osztálytársammal együtt, és minket illene egy kicsit megbecsülni, vagy mifene!” – megpróbáltam minden maradék, tiszavirágéletű, nyikhaj bátorságomat összeszedni és úgy nézni farkasszemet az ellenséges gorillával, hogy előbb ő nézzen félre, de az osztályfőnöknő hangos, színpadias fellépése mintha kihúzott volna a növekvő bajból.

– Engedjék csak nyugodtan be! Velünk van a kisfiú!

Hogy létezik az, hogy akkor töltöttem a tizennyolcat – tehát gondoltam nagykorúságomat senki sem fogva vegzálni -, és vannak egyes rosszakaróim, akiknek még mindig én vagyok az első számú kis pisisképű, akit minden esetben gyámolítani kell! 

Először is szabály betonszerű pincelépcsőn kellett lemenni egy sötét alagútrendszering, ahonnét Pazar, és tágas terembe invitáltak bennünket gólyákat. A dübörgő, ritmikus techno, és house zene összekeveredett, szinte masszaszerű hangorkánjai már-már olyannyira bántották mindenre túlérzékeny füleimet, hogy egy kis idő után talán jobb lett volna, ha mindkét fülembe vattát gyömöszölök mielőtt végleg tartósnak nevezhető halláskárosodást szenvedek.

A legtöbb fiatal gimnazista hölgyemény valósággal bezsongott, euforikus hangulatban máris visítozni, ujjongani, sikítozni kezdett, és mindent felváltott ütemben, mintha legalább is egy külföldi rockbanda, vagy mondjuk maga a Beatles adott volna élő koncertet ebben a füstös szórakozó helységben. Azonnal bevették magukat a kissé szűkös, téglalapszerű boxokban, és máris alkoholos italokat kezdtek rendelgetni, méghozzá úgy, hogy szinte mindenkit, így még az utolsó vadidegent is bátran letegezték, mintha ehhez maximálisan joguk lett volna.

– Hé, figyuzzál, légy szi! Hozzál nekem egy tequilakoktélt szívószállal, és a Metropolitant sok jéggel.

Néhány stílusosan csinos ifjú virágszál egyenesen még azt is megkockáztatta, hogy elegáns, felvilági dámamozdulattal egy tízezer forintos bankjegyet adott gáláns egyszerűséggel az adott nem különösebben kedves pincérfiúnak, vagy amelyik hölgy már tüzesebb, és kacérkodóbb volt kissé rögvest meg is markolta a megilletődött fiú fenekét, majd általános örömujjongás közepette jót röhögött saját magán.

Az egykor barátságos, derűs arcokon végig nézve, mintha már nem is ugyanazok lettek volna barátaim, akikkel a négy év alatt minden hétköznap együtt ültem az iskolapadokban, együtt keveredtem szívet szorongató helyzetekbe, vagy együtt sírtam a veszteségek átérzésén.
Mintha felnőttekké váltak volna, de kicsit rossz értelemben. Mintha túlságosan hamar akart volna lezajlódni a tulajdonképpeni pubertás utáni korszak, így az ember sokszor azt sem igazán tudhatta, hogy ki kicsoda, vagy, hogy ki ül mellette.

– Hé, hapsikám! Hát te meg? Mit búslakodsz itt, mint akit szabályosan tökön lőttek, mi?! Élvezd az életet! Lazíts és érezd jól magad! – jött oda hozzám az egyik jelképes bajkeverő fenegyerek, aki, ha egy ötvenes évekbeli motoros banda vezére lett volna igazi vagány volt a szó legszorosabb értelmében, és tett az egész világra.

A falakat rezegtető, ricsajozó zene hullámai egyre inkább felerősödni látszottak, míg végül a teljes helység egyetlen nagy, és mindent magába foglaló hangzavarrá nőtte ki magát, ahogy a késő esti órákban ez már megszokott volt. Osztálytársnőim többsége fölugrált az asztalokra, és míg nem hozták a vacsorának kikiáltott ínycsiklandozó rablóhúsokból, és sült burgonyából álló svédasztalunkat addig az asztalok tetején táncoltak hol egymással, hol külön-külön.

– Nézzétek csajok! Én mit tudok? – üvöltött bele a hangzavarba az egyik extravagáns virágszál, aki annyira szeretett volna kitűnni barátnői közül, hogy bármire hajlandó lett volna csakhogy észre vegyék. Bár cigánykerék után valóságos levegőakrobatikát, és szaltót hajtott végre, méghozzá olyan művészi módon, hogy bátran jelentkezhetett volna az artistaképzőbe. Egyszerre volt rugalmas, és hajlékony. Kicsit talán ijesztő is, főként azoknak, akik nem ismerhették meg összeszokott társaságunkat.

Itt is ugyanúgy megvoltak a társasági klikkek, mint bármelyik csoportban, vagy adott esetben közösségben. Főként a lányok voltak azok, akik kisebb-nagyobb kis tömörüléseket hoztak maguk között létre, és bizonyos játékszabályokat szigorúan betartottak. Ilyen volt – többek között -, hogy más pasijával tilos csókolózni, mert az ellenséges érzelmeket szül, vagy ha már megtörtént a baj, akkor mindenáron el kell kerülni a konfliktust, mielőtt valóban kitörne a két fél között a botrány.

Fél órával később egyszerre csak azt vettem észre, hogy feltűnt a színen egy-két jobbfajta márkájú, francia, vagy orosz pezsgő, melyet a hölgyek vihogva máris jólesően kortyolgatni kezdtek, és úgy kóstolgattak, mintha egyenesen az édenkertből szalajtották volna a frissítő, hűs nektárokat, és miután júniusi éjszaka lévén a levegő hőmérsékletére is jellemző volt, hogy minden bizonnyal nem fog húsz fok alá csökkenni az éjjel – így a koktélruhát viselő hölgyek előszeretettel vetkőztek neki a bulizásnak, mintha saját nőiességüket, vagy szüzességüket szerették volna felkészíteni valamire, ami csak egyszer fordulhat elő az életben, és talán éppen ez lehet a titka az egésznek.

– Édesem, drága Robikám! Én annyira boldog vagyok! – telepedett le mellém az egyik jócskán becsípett egzotikus angyal, akinek szinte izzó, szénfekete szeme valósággal mohón kívánta volna, hogy máris birtokba vehesse telt, húsos ajkaimat. – Nem szeretnél megcsókolni végre? – hattyúkezecskéi az asztal alatt máris hevesen tapogatni kezdték farmernadrágom szárát, mely jelentős súlyfeleslegem miatt kissé idétlen, és meggondolatlan választásnak bizonyult.

– Drága Alzikám! Tüneményese drága vagy, de inkább viselkedjünk! Jó?! – óvatosan igyekeztem lefejteni búja borostyánindákként nyakam köré fonódó, becéző ujjacskáit fejemről, mert azt szerettem volna, ha mindketten reálisan, és megfontoltan mérlegeljük az est további következményeit. Végül kicsit komolyabban, és talán határozottabban farkasszemet néztem az ifjú hölggyel, és elég volt egyetlen, mindent kifejezni képes tekintet, hogy Aliz megértse Kárpáti Róbert ha egyszer valamit komolyan gondol, akkor az úgy is van!

Az est későbbi folyamán főként osztályfőnöknőnk volt az, aki szinte egymás után rendelte a főként egri bikavérből álló borokat az asztalához, és – mint minden korszakban -, asztalánál itt is helyzet foglalhattak azok a hízelgők, és nyerészkedni vágyók, akik szinte kertelés nélkül beárulták saját társaikat a minél kecsegtetőbb kiváltságok fejében.

Szememet mindvégig rabságban tartotta Kriszta rövidre nyírt, rock and rollos, tüskés, szőke haja, mely már szépen kifakult a lila színes fogadás után, melyre nagyon büszke volt. Talán csak be akarta saját magának bizonyítani, hogy igenis képes erre a kisebbfajta őrültségre, hogy mindenképp új szövetségeseket találhasson magának.

Tört fehér tányérom higiéniás szempontból kissé kívánnivalót hagyott maga után, ám inkább nem panaszkodtam, mert máris elhalmoztak engem a kedves angyalok minden földi jóval. Még azok is felajánlották jutalom falataikat, akik egyébként – rendes körülmények között -, a fülük botját se mozdították volna az érdekemben az iskolai órák alkalmával. Most pedig úgy olyannyira mézes-mázos buzgómócsing előzékenységgel viselkedtek, mintha totálisan kicserélték volna őket.

Szándékosan megvártam Krisztát, mert borzasztóan akartam, hogy észre vegyen, mint szerelmes kamaszt. Istenem! Ha csak újra felidézem magamban az időközben megszépült emléket megint mágneses rezonanciaként jár át a halhatatlan bizsergés. Minden mozdulatában igazi nő volt már tizennyolc éves korunkban is, és ezt a jogot senki sem vehette el tőle.

Talpraesett, határozott mozdulattal ragadta meg a tányérját, majd amikor kiszedte madáradagokra jellemző ételmennyiségét, következett az én tányérom, melyet aztán gondoskodó anyatigrisként valósággal úgy telepakolt minden mozdítható finomsággal, hogy az ember notórius húsevőként akár egy egész évre is bőségesen el lett volna látva.

– Tessék Robuskám! Ez mind a tiéd! – tette le aprócska kezecskéivel elém a tányért, és máris helyet foglalt, mint akinek joga van hozzá, hogy kinevezze magát barátnőmnek. – Nagyon örülök neki, hogy te is eljöttél! Remélem, jól érzed magad! Imádlak! – cuppanós puszikat kezdett osztogatni pirospozsgás pufók arcomra, ami egy kis idő múltán kezdett nagyon zavarba hozni, mert én arra készültem, hogy minimum letérdelek elébe, és megkérem a kezét. Tétován rebegve megvallom neki, hogy amióta csak megláttam másodikos gimnazistaként minden gondolatomban az első, megbecsült helyen áll, és így minimum a Vénusz bolygón a helye.

Amint megragadtam ormótlan, szőrös majommancsaimmal a villát, és a kést Krisztina máris intézkedett, és gyöngéd, simogató óvatosság mellett kivette az evőeszközöket kezeim közül, és mintha csak egy nagyra nőtt csecsemő volnék anyai szeretettel etetni kezdett. Piros alma lehettem, mert úgy elpirultam, miközben a legtöbb barátnő mohó, és kíváncsi sugdolózásba kezdett, hogy: Lám csak! Krisztának máris új pasi akadt a horgára!

– Ne is foglalkozz velük szívecském! Te csak légy mindig önmagad! – kísértetiesen csengtek fülembe dallamos, elringató szavai, hiszen anyám is mindig ezt tanácsolta nekem, szinte minden pillanatban, mikor kétségek, és akadályok kísértettek meg, hogy hogyan illene viselkednem.

– Na, hogy ízlik a húsi drágaságom? – adagolta egymás után a finom falatokat nagyra tátott számba.

Kisebb fulladási rohamomat legyűrve csak bólogatni voltam képes, bár inkább az étel helyett szerelmes szavakat szerettem volna imádott hölgyem füleibe suttogni, amitől mindkettőnk vére valósággal felforr, és a mindenség kapui csakis előttünk nyílnak ki hűségesen…

A hölgyek többsége az este folyamán olyannyira becsípett, hogy finoman szólva is rájuk fért volna a kijózanodás. A legtöbb hölgy máris egymással is táncolni kezdett a kisebb miniparketten, melyet a lemezlovasok keverőpultja előtti részen alakítottak ki. Meglehet külön erre az alkalmakra. Abban a percben, hogy felhangzott Pink egyik kultikus rockszáma Kriszta egyik barátnője senkivel sem törődve máris őrült hajdobálós tombolásba kezdett, és kurjantgatva máris táncba vitte szerelmemet asztalunktól.

– Mindjárt jövök drágám, csak táncolok egy kicsit! – szólt oda hozzám félvállról, mintha titokban tudta volna, hogy féltékenykedni fogok, vagy nagyon bosszús leszek, amiért egy romantikus este helyett diszkóbanzájjá vált az általános hangulat. Nem haragudtam! Sőt! Kicsit talán megtiszteltetésnek éreztem a helyzetet, hogy egy ilyen fantasztikus hölgy ennyire tisztában van saját magával, és pontosan képes megnyerni az emberek jóindulatát, anélkül, hogy bárkit is manipulálnia kellene.

A tánc sokáig tartott. Kicsit elálmosodtam! Egy nagydarab húsgolyó ember. Talán azelőtt diszkoszvető, vagy testépítő lehetett máris asztalomnál termett. Mintha csak egész este azt figyelte volna mikor maradok teljesen, komfortosan egyedül, és így könnyebb célpontot szolgáltathatok neki.

– Hogy vagy kis haver?! – érdeklődött pökhendien, és fenyegetően. Leült asztalunkhoz. Megérezhette, hogy máris rettegni kezdek. Különösen, ha halálfejes tetoválását kellett megnéznem, mely szinte méltóságteljesen domborodott méretes bicepszén. Tipikus alvilági rosszfiú figura, aki annyira gazember, hogy az szinte már fáj.

– Figyelj kishaver! Az előbbi kis csajszi teljesen tűzben van már úgyhogy én szeretném gerincre vágni! Te nyugodtan lekophatsz, senkit sem érdekelsz! – jelentőség teljesen vigyorgó szájába gyömöszölt egy rablóhúst, és nemi köretet hozzá, majd kilökte maga alól a széket, akár egy gengszterfilm elvetemült rosszakarója, és színpadiasan távozott. Nem kell ecsetelnem, hogy egy éjszaka alatt lettem megfélemlítve, és teljesen beszaratva!

Amikor Kriszta visszatért a bulizós táncolásból és megint leült mellém rögtön érezte, hogy valami nincs rendben, és komoly szigorúsággal kérdőre vont, mintha egy olyan gyerek volnék, aki nem készítette el a házi feladatát, és emiatt elégtelent kapott.

– Robusom! Mi a baj kicsim?! Őszintén! – olyan léleklátó, gyönyörűséges tekintete volt, hogy most még jobban szerettem, és én lettem volna a világ legboldogabb embere, ha vele élhetem le hátralévő, soványka életem.

– Előbb… egy hatalmas tesztoszterontitán… halálosan megfenyegetett… - nyögtem ki, mint aki karót nyelt a fájdalomtól, vagy gombóc szorítja össze torkát.

– Oh! Hihihi! – kellemesen döcögős volt a nevetése. – Annyira cukorfalat vagy, amikor ennyire komoly vagy! Tehát összeismerkedtél az én nagy és erős bátyámmal? Ne fél! Mindenkivel szemben eljátssza ezt a kis tréfát! Nem kell túl komolyan venni! – arcon csókolt, és megsimogatta babusgatón időközben jócskán verejtékezésnek induló homlokomat.

– Hát… nem nyugtattál meg… nagyon… megijedtem…

– Igen! Tudod szívem egy testvér mindig megteszi, amit egy testvérnek meg kell tennie! Védelmet biztosít! De ne izgulj! Nem fog bántani!

– Csak azért… mert nekem nagyon úgy tűnt… - nagy szomjazó kortyokban nyeltem a levegőt, míg végül ittam egy kis kólát.

– Egyre jobban szeretlek, ugye mondtam már! – megint egy puszi következett, és sebezhető szívem valósággal beleremegett a pillanat okozta euforikus boldogságba. Miért nem tudok én mindig a szívemre hallgatni?

– Azt mondta… hogy gerincre akar vágni… ezt meg hogy érthette…? – böktem ki sokkal inkább veszélyből, semmint kíváncsiságból.

Kriszta szerelmes, adakozó pillantása hirtelen elkomorult, és szemmel láthatóan bosszúszomjas lett.

– Ne haragudj kicsim, de ilyenkor megtudnám fojtani a bátyámat, amikor ilyen ronda szavakat használ! Ez a ronda kifejezés a szexre vonatkozott! – arcán haragos pír vonult át, mint aki szégyenli, hogy a nemiség tabutémáit szóba kellett hoznia. – Ne aggódj! Én mindig melletted leszek! – szerelmesen hozzám bújt. Vállamra hajtotta kis fejét. Éreztem minden mozdulatát. Mikor sóhajt? Mikor vesz újabb mindent eldöntő lélegzetet? Hogyan változik rejtélyes biztonságvággyal csilingelő aranyszíve összes kalapácsdobbanása…

Bárcsak megőrizhettem volna ezt az emléket egy örökkévalóságig, hogyha később megkérdezik szeretteim, vagy ismerőseim harmonikus kiegyensúlyozottsággal vallhassam be: Megért minden percet!