DILEMMÁK

– Köszönöm Doktor úr, hogy tudott fogadni! Tisztában vagyok vele, hogy az időbeosztása rendkívül zsúfolt, és hogy szinte nincs egyetlen szabad perce sem, mégis inkább Önnel szerettem volna beszélni, mintsem egy olyan kollegájával, aki nem a férjem pszichológusa.

– De hát kedves asszonyom! – lepődik meg az orvos. –Foglaljon nyugodtan helyet! Mondja el mi történt? – szokásos SZTK-keretes szemüvege mintha vesébe látón máris átlátna minden szóban forgó lényeget.

– Doktor Úr! A férjem mostanában kissé… különösen viselkedik…

– Nos, ezt nem egészen értem! Megmagyarázná, ha megkérhetem! – kényelmesen elhelyezkedik közvetlenül széles, sötét íróasztala mögötti rugalmas irodai bőrszékében, és érdeklődő kíváncsisággal tartja rabságban a fiatal, harmincas nőt, aki problémájával felkereste.

– Hát… mostanában sokkalta többet mesél kényszeresen a gyerekkoráról, és azt vettem észre, ha baráti társaságba megyünk általában hosszan hálálkodik, és búcsúzkodik… mint aki a közeljövőben valamit forgat a fejében, vagy csak nagy utazásra készül… Szerintem egészen biztosan valami tragédia fog történni!

– Nos! Páciensekről egyedül a közeli hozzátartozók kaphatnak tájékoztatást, ezért őszintének kell lennem! Az Ön kedves férje remekül halad ebben a pszichológiai programban, de ha társas környezetbe próbáljuk őt integrálni, és elhelyezni megint csak instabillá, és meglehetősen visszahúzódóvá válik. Mintha egyszerre akarna bízni a többiekben, hogy elfogadják, és ugyanakkor saját magát is meg akarná őrizni, ezért tart jó nagy távolságot szinte mindenkitől.

– Doktor Úr! Én egy talpraesett és makacs nőnek vallom magam, akit nem ijeszt meg, vagy tántorítanak el a mindennapi problémák, és a gondok, de mostanában egyre kevesebbet tudok egyhuzamban aludni, mert folyton az jár a fejemben, hogy az az ember, akit megismertem már nem ugyanaz, aki most mellettem van.

– Ez roppant érdekes! Mondana egy-egy példát, ha kérhetem? – nagy dioptriás szemüvegét feltornázza kopasz Kojak-homlokára.

– Például a minap is elmentünk kettesben színházba! Kissé provokatív, és kihívó darabot játszott az egyik kisebb, modern darabokkal foglalkozó színház. Alig akarta leadni a kabátját a ruhatárban, mert szerinte húzatos a nézőtér. Ez mondjuk a kisebbik gond volt. Amit lekapcsolták a villágítást, ő máris egy elemlámpás tollal ügybuzgón jegyzeteket készített A/-es papírokon, mert az adott darab szerkezeti vázlatára volt kíváncsi. Mint állította későbbiek folyamán szüksége lesz rá, mert színdarabot akar írni. Én ráhagytam elvégre mindig is imádni valóan habókos, és kicsit szeleburdi volt, de határozottan a legjobb értelemben. Persze. Később hajnali kettő-három óra tájban hatalmas villámlás és dörgő zivatar támadt. Az ablakok valósággal belereszkettek. Ő az ágyunk alá kuporodott, mint valami megriadt kis állatka és hosszú unszolásra, könyörgésre sem volt hajlandó előjönni, csak hat óra felé reggel, amikor elállt az eső. Később azzal védekezett, hogy gyerekkorában is mindig rettegett a villámlástól, és nem bírta elviselni a sötétséget.

– Értem! – jegyzetelni kezdett az orvos. – Ön szerint ez szokatlan?!

– Inkább úgy fogalmazhatnék, hogy rendkívül különös! – tárta szét értetlenül a fiatalasszony, és szinte esengő kifejezés ült ki hamvas, gyönyörű arcára.

Az orvos hátradőlt kényelmesen. Megpróbálta ellazítani végtagjait. Általában mindig kényelmes pózt igyekezett fölvenni, ha egy-egy fontosabb döntést kellett meghoznia, vagy valamelyik páciensével kisebb-nagyobb problémák támadtak.

– Nézze kedves asszonyom! A férjének csupán enyhe magas vérnyomása van, és némi túlsúly feleslege, melyet egy egyszerű szénhidrátmentes, nullkalóriás diétával könnyedén rendbe lehet hozni! Úgy tűnik azonban, hogy egy pszichiáter szakkonzultációjára is szükség lesz. Ajánlhatok valakit, aki a szakma tekintélye és nagyon jó nevű! Kicsit drága, de állíthatom Önnek kedves asszonyom, hogy minden pénzt megér. –Az orvos most mintha taktikát váltott volna. Eddig volt az önzetlen, segítőkész jellem, aki szinte fedhetetlennek tűnik mások szemében, most pedig mintha egy használt ruhakereskedő, vagy kisstílű üzletember bőrébe kényszerült volna; egyszerre volt leereszkedő, és alkudozó, mint aki mindig ráígér bizonyos dolgokra.

– Akkor máris felírom a címet, és még ma odatelefonálok, hogy azonnal fogadhassa Önöket! Már amennyiben ez megfelel Önnek?! – az orvos hangján már most érződött, hogy kezdi nagyon unni ezt a rögtönzött, kényelmetlen beszélgetést. Ő a gyógyításra tett esküt, és a lelki bajok – értelemszerűen -, nem tartoznak kedvenc elfoglaltságai közé.

– Igen… ez nagyon jó lesz… - habozott a fiatalasszony, aki tördelni, ropogtatni kezdte ujjperceit, amit a legtöbb ember – így az orvos is -, kissé idegesítő, rossz szokásnak tartott.

– Asszonyom, kérem! Nyugodjon meg! Nem lesz itt semmi gond! Ha bármilyen egyéb problémája lenne forduljon hozzám bizalommal! Éjjel-nappal elérhető vagyok! – ezzel a szokásos sablonszöveggel a fogadásra szánt idő mintha máris le lett volna rendezve. A fiatalasszony még mindig kissé értetlen kifejezéssel, de felemelt fejjel lépett ki a rendelő hófehér ajtaján.

Másnap különösen viselkedő férjével autóba ültek, és felkeresték a minőségi pszichiátert, akiről ódákat zengtek, hogy mennyire profi, és megbízható szaktekintély. Tömegközlekedést is választhattak volna egészen nyugodtan, de a fiatalasszony nem szándékozott kockáztatni, mert ha férjére rájön az „öt perc” akkor képes és inkább rejtőzködni fog erdőn, bokron át csakhogy emberek társaságában ne kelljen mozognia.

A fiatalasszony vadonatúj Opel Astra kocsijával szinte átröpülte pillanatok alatt a közforgalmat, mely így hétköznap tűrhető kategóriát vett fel. Alig negyvenöt perc alatt már bent is voltak a pszichiáter magánrendelőjében, ahol minden arról tanúskodott, hogy ide pénzes vendégek járnak, akik jól vannak eleresztve, és egészségükért semmit sem tartanak drágának.

– Üdvözlöm kedves Asszonyom! Az ismerősöm nemrég telefonált, hogy jönni fognak! – végigmérte a csinos asszonyt. Mintha csak mohó, és éhes szemeivel gondolatban levetkőztette volna, hogy megállapítsa finom húsika. Volt valami ellenszenves egész mesterkélt, mézes-mázos mosolyában, mely a bizalmat volt hivatva megelőlegezni, valójában azonban sokkalta inkább elidegenítette a legtöbb józan gondolkodású embert. Alig lehetett több harmincévesnél. Sportos volt, és markáns arckifejezésű, melyre a legtöbb nő valósággal gerjed. A szokásos latin macsós és szépfiúszintű imázs. – Üdvözlöm kedves… Uram! – nyújtott bizalmának jeleként kezet a szintúgy harmincas éveiben járó, bizalmatlanul méregető, molett, pufók férfinak, aki csak hosszú percek után volt hajlandó kezet fogni vele, ki tudja miért.

– Akkor fáradjunk az irodába! Önt pedig kedves asszonyom arra kérném, hogy itt várakozzék! Megígérem, hogy cirka egy bő egy másfél órácska múlva újra találkozhat a férjével! – több szót már nem vesztegetett, hanem mintha járóbeteg lenne a pufók férfi bekísérte az iroda helységbe legújabb páciensét.

A fiatalasszony gyöngéd, törékeny kis hattyú kezecskéit tördelve helyet foglalt egy széken, amíg várakozott. Máris visszagondolt a hajdan volt legboldogabb, közös emlékeikre. Azt, hogy mennyire nehézkesen ment már a megismerkedésük is, hiszen férje sohasem ment társaságba, és szándékosan választotta a remete életmódot. Hogy mennyire gyönyörű szerelmes verset írt csakis neki, és szinte sugárzott a boldogságtól, amikor felolvasta bizalmas barátnőinek a személyes hangvételűre sikeredett verset, amitől azok szinte könnyekig meghatódtak. Mondván a lovagja igazi költő egyéniség, és fantasztikus stílusa van, még ha ez külsőre nézve elsőre nem is tűnik azonnal fel.

Amikor alig három hónap után kapcsolatuk elmélyülődni látszott jöttek az első kisebb, szinte gyerekes bajok. Amikor megcsókolta őt ő azt felelte, hogy nagyon nyálas ez az egész. Később már azt felelte, hogy a szájban található milliónyi bakterium miatt jó volna ha erre is vigyáznának egészségük érdekében. Később a fürdőszobában próbált vele szerelmeskedni, mert a szex, és a szeretkezés havakat valósággal ki nem állhatta. Abban a percben, hogy megérintette későbbi férje szőrös, hájkarikáktól fölfújt testét mintha a párja valóságos, égető, és kibírhatatlan fizikai fájdalmat érzett volna, mely olyannyira elviselhetetlen pokoli kínokkal jár, hogy később köntösben ültek a kanapén, és az asszonynak hosszú órákig kellett vigasztalnia a férfit, akit szeret, hogy ez természetes, ha a párok rajongva szeretik egymást.
Aztán a negyedik hónap végén meghitt, gyertyafényes ünnepi vacsora keretében odahaza – az éttermek zsúfoltságára hivatkozva -, végre feltette neki a nagy kérdést. Hát – szó, ami szó -, nem volt egy minden tekintetben hagyományos leánykérés annyi szent, mégis újra bele szeretett, ezúttal talán még jobban, mint előtte, mert a férfi olyan hihetetlenül, naiv, gyerekes, megbocsátható, babusgató igazságot, és őszintséget birtokolt, mellyel a legtöbben sokszor szándékosan visszaélnek, mert játékszernek tekintik a nőket.

Amikor zöldes, enyhén véreres macskaszemeibe nézett, melyek még őrizték a szomorú, és melankólikusra sikeredett gyermekkor emlékét mintha belelátott volna a férfi sebzett szívébe. Minden egyes mozdulatban, és szívdobbanásban érezte a mindenséget, és a végtelen ártatlanságot. S míg a legjobb barátnői már unszolták, hogy jobb volna, ha egy ideig nem találkozna a flúgos, és idióta hapsijával – addig ő igenis kitartott mellette, és mindenben támogatta, mert roppant szimptikus volt számára egy rejtélyes, titokzatos valaki, aki szinte minden egyes nap új oldalát mutatta a világnak, és elsősorban neki. Amikor összeköltöztek, és behozta akusztikus gitárját, még ha nem is tudott profi szinten játszani az a csupán pár gyakorló akkord mellyel pengetni kezdett és a kezdeti dúdolásból előtörő, dallamos hanggal valósággal máris elvarázsolta őt. Mintha Jim Morisson és Peter Gabriel egyszerre adott volna csakis neki szerenádot. Rendkívül romantikus pillanat volt, mely egyúttal örökre vele marad.

Amikor a szülői házhoz mentek Kecskemétre és a szülei fejüket csóválva szembesültek vele, hogy mennyire különös, furcsa emberkét választott első pillantásra lányuk először jóformán el sem akarták hinni, hogy ez megtörtént. Azt gondolták, hogy lányuk így áll rajtuk bosszút azért, mert annak idején nem hagyták, hogy tizennyolc évesen elköltözhessen, és a fővárosban kezdhessen magának új életet.

– Kislányom! Ennek nagyon nem lesz jó vége! Én ellenzem ezt az egészet! – nyilvánította ki nemtetszését a családfő.

– Apu! Annyira aranyos vagy, hogy aggódsz! Ez a szülő dolga, de már nagylány vagyok, és emellett fekete öves is! Tudok magamra vigyázni! Ne félts ennyire!

Amikor véget ért a bemutatkozó vacsora, az örök szülők – bár ellenezték -, végül beadták derekukat, hogy a fiatalok boldogok legyenek.

A kocsiban visszafelé Komár László Fiam című nagy sikerű slágere szólt. Mire véget ért az érzelmes dal a férfi keservesen sírva fakadt. Utána vallotta meg neki, hogy csecsemő korától kezdve valósággal félt, és rettegett az apjától, aki ledobta viccből a nagymama pincelépcsőjén, csak mert idegesítette, hogy a gyerek egész nap a játékaival bibelődik, vagy legóból épít magának házat.

– Drágám! Édesem! Úgy sajnálom! Őszintén! Apád egy könyörtelen vadállat volt. Muszáj tovább lépned! Legalább próbáld meg! – hallotta saját hangját, és mégsem akarta elhinni. Továbblépés? Mintha az olyan egyszerű és könnyű feladat lenne.

– Figyelj csak szívem! Maradt pár nap szabadságom, mert a nagyfőnök nagyon elégedett velem! Menjünk el nyaralni valahova és szakadjunk ki egy kicsit az unalmas, szürke hétköznapokból! Na, mit szólsz?! – simogatta szőrös, gorillakezeit. Nem érkezett válasz. A fiatalasszony mégis befizette a repülőjegyet, és elrepültek egy kis szigetre, ami valóságos egzotikus paradicsomnak számított.

A férfi volt, hogy naphosszat a homokban ücsörgött, és bámulta a megszelídíthetetlen óceán tarajos hullámfodrait. Mintha irigyelte volna az óceán zabolázhatatlan erejét, és amit jelképezett. A naplementét mindig kötelezően közösen illett végignézni. Az asszony ilyenkor lehajtotta fejét a férje vállaira, és mintha ő is átélte volna azt a szívet szorongató, és hajótörött életet, amiben a férfinak oly sokáig része volt. Úgy tűnt sokkalta erősebb, és szilárdabb lett tőle. A sziget belsejében aztán rábukkantak egy álomszép fátyol vízesésre, mely a hegyekből zúdult alá. Mindketten beálltak alá, és a milliónyi szikrázó vízcsepp, mintha megannyi felbecsülhetetlen ékszer, vagy üveggyöngy lett volna kellemesen permetezni kezdte meztelen bőrüket. Az asszony ekkor vette észre a férfi hátán a sebhelyeket. Mint akit már gyerekkorában is jócskán vertek, csak nem tudott szólni, sem segítséget kérni, így hát tűrni kényszerült. „Az ilyesmit sohasem szabadna hagyni!” – gondolta, és valósággal tombolt benne a harag. Érezte ezt a férfi is. Ügyetlen, kissé gyerekes csókjában mégis benne volt talán egész eddigi hányatott élete…

Mindig is tudta, hogy különleges embereket szeretne maga körül látni. Szülei mindig arra nevelték, hogy a maximumot kihozni önmagából még csak a kezdet. Sokkalta többre hívatott. Gyerekkorában ezért minden tőle telhetőt elkövetett, hogy osztályelső, kitűnő, eminens, kockafejű tanuló lehessen, akire méltán büszkék, és hencegőek szülei. Később ellenkező, ellenálló kamaszlányként már sokkal inkább bizalmas barátnőinek a szavaira adott. Elsősorban az volt számára a lényeg, hogy Timike, vagy Fruzsika vajon mit gondol kikkel barátkozik ő? Végül hamarabb nőtt fel, mint a legtöbb bulizni vágyó fiatal felnőtt. Hamar munkát talált magának egy vállalatnál, és igyekezett precízen, pontosan végezni a munkáját, míg rá nem jött, hogy sokkal kreatívabban kibontakoztathatná tehetségét, ha önálló vállalkozásba fogna, és alig öt éven belül – állás mellett -, meg is valósította álmait. Alkalmazottait nagyra becsülte, és mindenkivel azt éreztette, hogy éppen úgy egyenrangúak a sikeres csapatmunkában, mint akárki más. Aztán azon az ismerkedős esten egyszer csak ott állt a későbbi férje. Szíve nagyot dobbant. Mintha hatodik, vagy legalább is hetedik érzéke lenne hozzá, hogy megérezze a lélek bonyolult és összetett rezdüléseit.

Miközben mindent alaposan végiggondolt a pszichiáter most kijött a rendelőből.

– Asszonyom! Nincsen semmi baj a kedves férjével. Legfeljebb csak… jól funkciónáló autista… Ez annyit jelent, hogy képtelen értelmezni, és kifejezni saját és a külvilágból érkező érzéseket. Zárt világban érzi jól magát!

– Igen. Ezt valahogy én is sejtettem… - hangja megfontoltan, és határozottan csengett, pedig valójában most olyan jó lett volna kicsit sírni, és gyengének látszani, hogy valaki méltón átölelhesse. –Tehát jól funkcionál, és tisztában van vele, hogy mi történik körülötte? Ugye engem azért mindig megismer majd?!

– Persze! Az autisták hihetetlen emlékező és számolótehetséggel vannak megáldva! Mindenre emlékeznek egészen már a kisgyermekkortól kezdve. A legfontosabb, hogy a rutint, és a szabályokat mindig szeretik, mert csakis ezek mentén érzik magukat biztonságban. 

 A pufók harmincas férfi is kijött, és amint meglátta gyönyörű fiatal felesége arcát kicsit mintha jobb lett volna a közérzete, mintha magához tért volna egy álomból.

– Mennyivel tartozom doktor úr? – nyelt egy nagyot, miközben kinyitotta pénztárcáját. Most ezt is kölcsönös megalkuvásnak érezte, hogy mindenért fizetni kell ezen a világon.

– Ez csupán felmérés volt kedves Asszonyom! Nem tartozik semmivel! – az orvos megpróbált barátságosan rámosolyogni, mint aki máris tudja, hogy a másik ember komoly terheket cipelhet.

A fiatalasszony karon fogta tétováskodó férjét és kisétáltak az épületből.