AZ ELSŐ ISKOLANAP

 Tegnap még úgy volt, hogy lent maradunk a balatoni házban. Tegnap még minden a könnyed, varázslatos gyermekkor emlékeibe veszett. Gyönyörű angyalok mutogatták barátaiknak barnára sült bőrüket, miközben a legtöbb gyerek kedvére fagyizott, és annyi gombócot ehetett, amennyit csak akart a jobbára jéggé dermedt, cukrozott vízből.

Mára mintha már minden érvényét, és értelmét vesztette volna. A panelházfalak közé erőszakosan beszorult kánikulai szurkáló, afrikai levegőt mintha a keserédes szeptember változatos romlott vanília illatú levegője mérgezte volna meg. A házak is kísértő, fenyegető, ásító szájaknak tűntek, melyek emberevő szörnyetegekként egyetlen nagy Uranosz-harapással lenyelhetik gyanútlan áldozataikat, mert bűnösök, boldogok, és mindenáron szabadok voltak.

Az iskolaértettségi vizsgálaton is minden gyerkőc boldognak, és szemlátomást elégedettnek mutatkozott csak egyedül ő nem! Micsoda hitvány, szánalmas, és gyerekes dolog már mindenért sírva fakadni! Aki kisiskolás lesz attól igenis elvárják, sőt, megkövetelik szerető szülei, hogy viselkedjen úgy, mintha méltó volna rá, hogy a tudás Pantheonjába léphet!

A szürke szemű néni kezdetben kedvesnek tűnt, csupán akkor változott meg, amikor Emilke – állítólag hisztizni próbált -, ami később valóságos bömbölő siránkozássá fajult. A legtöbb szülő azonnali védekező mechanizmussal ölelte magához árválkodó, vidám csemetéjét, csakhogy nehogy ez a pszichopata gyerek egyáltalán hozzájuk érjen véletlenségből.

– Gratulálok kedves asszonyom! Az ön fia teljesen alkalmas arra, hogy megkezdje az első osztályt az iskolában! – nyilatkoztatta ki, mintha egy végrendeletet olvasna fel a szürke szemű néni, és még fenyegetően is nézett Emilkére, aki görcsösen továbbra is anyja szoknyáját szorította, mint aki soha az életben nem akarja elengedni.

Egyre feszültebben, és idegeskedőbben feszengett az étkezőben lévő széken, ahol – rendszerint -, akkor üldögélt, amikor már egyedül, ,,nagyfiúként” kellett volna megkötnie a cipőfűzőjét, de valahogy ma ez sem sikerült.
– Kicsi fiam! Hát mi történt? Miért nem tudod ezt az egyszerű műveletet megcsinálni?! – csodálkozott bosszús apja, aki viszont ugyan így volt de a nyakkendőjével. Már akkor elmúlt harmincöt, és még mindig nem volt képes egyedül nyakkendőt kötni. Akkor meg? Miért kell folyton egrecíroztatni azt a szegény gyereket? Azért, mert nincs, akibe beleköthetne?

– Anyus! A fiad nem boldogul! – kiáltotta be a kis konyhába, mire kirohant a szépen, kirúzsozott, fotómodell-alkatú, aggódó anyuka.

– Drága kincsem! Nincsen semmi baj! – hajolt le hozzá, hogy bekösse mindkét cipőfűzőjét, mintha azok olyan tekergőző kígyók lennének melyek valósággal máris fojtogatják eddig függetlenségnek és lubickoláshoz idomult lábujjait. – Apa csak viccelődik, mert ő jobban izgul mint te! Nagyon büszke rád, csak így tudja kimutatni az érzéseit! – próbálta megnyugtatni, de ez sem ment.

Nem sokkal délután fél ötre értek a komor méltóságot tükröző, beton szürkére mázolt iskola elé, ahol már valósággal hömpölygő tömeg fogadta őket. Fényképző gépek kattogtak, villogtak megállás nélkül, és szinte minden ember úgy érezhette magát, mint valami kirakati cirkuszi majom, beidomítva, parancsszóra várva. Az iskola most hatalmasabbnak, és riasztóbbnak tűnt, mint amikor kívülről eljöttek szüleivel megnézni. Most mintha inkább egy valóságos börtönhöz hasonlított volna mindenütt fegyelmet, és rabságot szimatoló emberekkel, akik tartós bizonytalanságuknak kitéve jóformán azt sem igen tudták, hogy mit is tegyenek!

–No! Megálljatok! Kattintok egy képet! – vette elő orosz típusú fényképezőgépét a büszke, ám valójában kész idegroncs apuka. –Álljatok meg és vigyorogjatok, mint a vadalmák!
Az ifjú, és álomgyönyörű feleséget nem kellett sokat kérlelni. Megállt szemben idegbeteg férjével, és úgy mosolygott, akár egy egzotikus virágszál, aki nyugodtan szerepelhetne magazinok címlapján, hiszen minden férfinak azonnal megdobogtatja a szívét.

Emilke már nehezebb diónak bizonyult. Csak állt, mint egy faszent, és szomorú, rettegő macskaszemeivel úgy nézett körül a felbolydult világban, mint egy félő kis állatka, aki védelemre, bátorításra, önbizalomra szorul.

– Fiam! Azért jó lenne, ha te is mosolyognál végre! Elvégre ez a te napod! – az apuka kezében úgy állt a fényképezőgép, akár egy kibiztosított pisztoly, melyet mindenáron el kell sütnie, különben lőttek az ünnepélyes pillanatnak. Végül nem bírta tovább és elkattintotta a filmkockát. –Hát… ezzel megvolnánk! Nem olyan rossz! Büszkeségében máris tovább rohant a többi hömpölygő tömeggel, és amit csak látott mindent lefényképezett, mintha oknyomozó riporter, vagy rendőr lenne, akit egyedül csak a bizonyítékok érdekelnek, és egy cseppet sem az emberi érzelmek.

Emilke hirtelen megijedt, mert az egyik szülő fellökte. Kis szemeiből máris bugyogón, zavarosan, fájdalmasan könnyek eredtek el.
– Bocsásson meg kedves Uram! – szólította meg az anyuka a másik szülőt! Ön nekiment a fiamnak! Nem gondolja, hogy egy bocsánatkérést azért illő volna elmondania?! – mérges, szúrós tengerkék szemei most mint egy anyatigris arra készültek, hogy megtámadják a látszólag semmiről sem tehető férfit.

– Nézze! Nem az én bajom! Érti! Különben is! Itt rengetegen vannak! Mit gondol asszonyom?! Kérjek mindenkitől bocsánatot, ahányszor csak valaki beleütközik? Mit képzel maga?!
A fiatal asszonynak sem kellett több. Vérben forgó szemekkel elengedte szorongó kisfia pufók kis kezecskéit, és szabályosan grabancon ragadta a beképzelt férfi kisujját. A legfájdalmasabb pontot.

– Engem az érdekel, hogy bocsánatot kérjen a fiamtól! Na, rajta, de gyorsan! – szorítása nem ismert kegyelmet, vagy szánalmat.
– Auuu! – nyögött fel tehetetlen fájdalmában a férfi. – Jól van már! Bocs kisöreg! Így már megfelel magának?! – kérdezte esengőn.

– Ha csak még egyszer így fog bármelyik gyerekkel viselkedni nem érdekel, ha maga az Atyaisten is megemlegeti! – hirtelen észrevette, hogy kisfia még mindig sírdogál csöndesen, magányosan. Ránézett és azonnal megfogta a kezét. Szoknyája így is koszos lesz a márványpadló miatt, de ez most a legkevésbé sem érdekelte. Lehajolt hozzá, és egy papír zsebkendővel megpróbálta eltüntetni a sírás nyomait.

– Édes kisfiam! Ne félj semmitől! Tudod ez is az élet velejárója! Ez a bácsi nagyon gonosz volt, de anyu megbüntette! Sohase engedd meg, hogy bántsanak, de mindig állj ki a saját igazságod mellett! – anyai jó tanácsát a kisfiú bevéste örök időkre emlékezetébe.

– Most pedig siessünk, mert a végén tényleg elkésünk! – mintha pillekönnyű súly volna azonnal felkapta két keze közé, és szaladni kezdett vele tágas méretű iskolaudvar irányába, ahol egyre nagyobb csürhének látszott a hömpölygő tömeg.
– KEDVES SZÜLŐK! KEDVES GYEREKEK! SOK SZERETETTEL KÖSZÖNTÖK MINDENKIT TANÉVNYITÓ ÜNNEPÉLYÜNKÖN! – harsogta minden irányból a kihangosított hangszóróból áradó monoton, gépesített hang. Mintha az Igazgatónő matrónahangját már jó előre felvették volna, hogy később se lehessen semmilyen technikai fennakadás. – SOK SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK AZ ELSŐ OSZTÁLYOSOKAT! HATALMAS TAPSOT NEKIK! MEGÉRDEMLIK! – a tömeg egyszerre olyan tapsorkánt zúdított a szegény, megilletődött első osztályosok nyakába, hogy hirtelen mindenki nagyon megijedt.

Szegény Emilke pedig újra sírva fakadt, és keservesen, fájdalmában úgy sírt, hogy a visszhangzó, kinyitott osztálytermeken mintha vékony, kétségbeesett hangja átjárta volna a rémisztő iskolát, miközben továbbra is úgy szorongatta édesanyja szoknyáját, mintha az élete függne tőle.

Mint később kiderült minden első osztályos kapott egy kis nyakba akasztható kartonpapírból, és bolyhos fonálból készült jelvényt. Mindenki más milyet, hogy ezzel is erősíthessék a közösségi szellemiséget. Bár a gyerekeket ajándékokkal, és kisebb kiváltságokkal lekenyerezni még most is meglehetősen kicsinyes, és szánalmas tett!

Emilkének az apja hozta el a jelvényét. Valósággal úgy tépte ki egy másik szülő kezéből a kis, jelentéktelen függő csecsebecsét, mintha az volna a világ legfelbecsülhetetlenebb, egyedüli kincse. Alig találta meg családját, akik bár ott voltak a tömegben, mégis szándékosan inkább a háttérben maradtak.

– Anyusom! Miért nem jöttök ki onnét! Miért szorongtok az aulában, amikor itt az udvaros sokkal több a hely! – az apuka olyan hangosan beszélt élete párjával, hogy ezt több szülő is azonnal szóvá tette neki, hiszen zavarja az ünnepséget.
– Emilke itt érzi biztonságban magát! Ezért itt maradunk!

Időközben váratlan baljóslatként, mintha valaki szét akarná roppantani egyetlen bömbölő csörömpöléssel a hatalmas, vészterhes eget futó nyári zivatar keletkezett, mely megrekesztette, és eláztatta a hangtechnikai berendezések zömét, amik máris bedöglöttek, így a felkészült Igazgatónő bárhogyan is próbált beszélni, szinte már senkit sem érdekelt.

– Emilke! Nyugodj meg anyu itt van veled! Nem lesz semmi baj! – magához szorította olyan erősen, ahogyan csak bírta egy szem fiát, és simogatta hátát, és szépen megnyírt haját. – Tudod anyu is fél, hogy mi lesz majd, ha egyedül kell járnod iskolába, de ez ne vegye el a kedvedet! Megpróbálsz a kedvemért bátor lenni kincsem?! – kérdezte a gyerek hátától, miközben a keserves zokogás csak nem akart abbamaradni.

Nem sokkal később visszajött az ideges apuka szájában félig elszívott cigarettával, és abban a percben, hogy meglátta kis családját, amint kisfiát már megint vigasztalni kell, holott éppen ma lett első osztályos hirtelen elöntötte a bosszúszomjas indulat.

– Hát ezt nem hiszem el! Azt a hét meg a nyolcát! Micsoda egy bőgőmasina az én fiacskám! Képes itt bődörögni, amikor én a lelkemet teszem ki, csakhogy valahogy örömöt szerezzek neki! – feszült hangulatkitörése sokszor nem ismert határokat. Mintha egy teljesen idegen ember lett volna.

– Misi! Ezt most fejezd be, ha jót akarsz magadnak! – szólt rá erélyesen a felesége. – Mi most hazamegyünk! Te maradhatsz, ha akarsz! – azzal semmi mással se törődve még mindig karjai között tartva kisfiát kivonult a zuhogó eső után az éppen csak felszáradni készülő utcára, miközben elszánt haragtól tehetetlen, megbénított férje némán messziről követte őket.