TALÁLKOZÁS

Miért félünk állandóan belenézni saját jövőnkbe? Mint akik mániákusan mindent előre elterveznek, amiből szinte totálisan hiányzik a spontán szabad improvizáció általános tervezése. Sokszor talán mindenki csak használna önmagának annyival, hogyha kell egészen egyszerűen fejest ugrik a mély vízbe, vagy a konkrét, összezsúfolt történésekbe, és éli, élvezi az életét. Haj! Ha csak ennyire egyszerű volna a képlet talán a legtöbb ember nem szenvedne kóros imsomniában, vagy reménytelen búskomorságban, mely csupán egyetlen centire van az öngyilkosság átgondolt állapotától.

Sokszor ki nem állhattam azokat az álszent, álságos, semmitmondó, közhelyes kérdéseket, melyeket főként közvélemény kutatások, állásinterjúk, vagy karrier nyílt napokon vágtak az ember képébe, és ha még nagy szerencsének számított, ha a helyi média, és sajtó is kivonult jeles nap alkalmából, és szabályosan az ember szerencsétlen, pisze orra alá tolták a mikrofont.

– Mondja kedves uram? Ön hol szeretne tartani tíz év múlva? – kérdezte széles, vigyorgó millióforintos mosollyal, és legalább fele annyi szakértelemmel a csinosan filigrán, és ultra bájos riporternő, akit – meglehet -, csupán csak azért alkalmaztak, mert előnyösen egzotikus, fizikai, bombázó adottságai szinte vérforraló hatással bírnak a mohó hímekre, míg a nőstényekből egyenesen a nyílt színi agressziót váltanak ki.

– Bocsásson meg kérem… de erre a kérdésre… nagyon nehéz válaszolni… feleltem hebegve, egyrészt, hogy egy ilyen fantasztikus istennő kérdezi ezt egy átlagos magamfajta, dolgozó embertől, másrészt, hogy miért nem tudok én magamnak ilyen nőket kifogni, akikkel – kivételesen -, talán beszélgetni is lehetne, még mielőtt kiderülne mennyire felszínesek, vagy csupán a pénz érdekli őket.

– Gyerekek! Leállunk! Kamera kikap! Ez a pöccsfej itt egy fapofa! Kedves uram! További minden jót! – hallom még a távozó riporternő dallamosan csicsergő hangját mely egyszerre simogat, és lágyan babusgat ugyanakkor a ,,pöccsfej” kifejezés teljesen letaglóz, és vérig sért, bár – megjegyzem -, sohasem voltam egy arrogáns seggfej.

„Igenis meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy elvihetném-e vacsorázni, vagy adhatnék-e belvárosi luxus lakosztálya erkélye alatt romantikus szerenádot, miközben ő persze máris hívta volna a rendőrséget csendháborítás, vagy illetéktelen behatolás címen. Igen! Ha a sors úgy akarta volna akkor miért ne?!” – Talán csak azért, mert még ezt is milliószor megrágtam volna akárcsak a szóban forgó döntést, hogy szeretnék kezdeményezni, csupán nincsen elegendő bátorságom, vagy merészségem hozzá.

Ilyen esetekben szinte mindig eszembe jut néhai apám mondása: – Édes fiam! Te egy pite mulya ember vagy! Belőled sohasem lesz felelősségteljes férfi! Én a te korodban már ötven embert irányítottam, és mindegyik képes volt megállni a saját lábán.

Azok a gyomorgörcsöt, és szükségtelen, fölöttébb kínzó, és csikaró aranyeret termelő gimnáziumi évfolyam találkozók jutnak eszembe. Ha jól emlékszem a legutolsót nálunk kétezer hétben rendezték, és arra sem mentem el, mert semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a nagymenő, volt osztálytársaim a jól csengő állásaikkal, és extrákkal berendezkedett családos életszínvonalaikkal máris olcsó piperkőcök módján kérkedni kezdjenek előttem, hogy: Lám csak! Nekik mennyire jól megy a szekér, míg Dormászky Márk ugyanaz a szánalmas, kisstílű, jelentéktelen, átlagos alak, akit mindenki csak sajnálni tud, mert semmire sem volt képes az elmúlt bő negyedévtized alatt. Erre valamelyik terhes osztálytársnőm, aki valóságos bombázó abban a méregdrága ruhában, melyet dúsgazdag focista férje vett neki azonnal megszólal: – Szerintem a mi Kornélunk még életében nem volt nővel! Lehet, hogy másutt keresi a boldogságot! – Erre persze hatalmas, ovációszerű tapsvihar, és vihogós perpatvar tör ki az egybegyűlt társaság tagjai között, hogy vajon tényleg ennyire szerencsétlen, és reménytelen balfék volnék, mint azt sokan állítják.

Nem sokkal később besétál ünnepi glédában maga a kissé megkopott, és őszescske osztályfőnökünk Ildi néni, akinek régen nyugdíjba kellett volna vonulnia, ám miután megkapta az aranydiplomáját, és felnevelte három rosszcsont unokáját még úgy dönt marad egy kicsit az iskolában. Fel sem merül benne, hogy a legtöbb aktív tanár álláskereső pontosan az Ildi nénihez hasonló idősebb generáció tagjai miatt képtelen elhelyezkedni a munkaerő piacon.

– Szeretettel üdvözlök minden kedves régi diákot! Anyukákat, Apukákat és gyerekeket! – szélesen, ostobán vigyorog. Cinikus, mindenkit méregető, kategorizáló, gúnyos világoskék szemeiben megvető tűz éled, ahogy a lelkesen mosolygó, és tapsoló arcok között a hátsó menekülő sorokban felfedez engem a számkivetett, kényszeresen rejtőzködőt.

– Úgy látom egy híres író is van a körünkben! Nagy tapsot neki! Megérdemli!

Erre kitör a taps, és a vidám hahota megint, és pedig a kisebb felfordulásban azt se tudom, hogy szégyenemben a föld alá bújak, vagy megteszi a nagyméretű karnisos sötétítő függöny is közvetlenül a régen tönkrement diavetítő tőszomszédságában.

– Dormászky Kornélnak eddig huszonhat könyve jelent meg, és bár közülük egy sem lett bestseller, mégis hihetetlenül sokoldalú, kreatív emberrel van dolgunk! Ki hitte volna róla annak idején, hogy ilyen sokra fogja vinni! – Ildi néni vérében mindig is benne volt kicsit a nagyzási hóbort, talán azért, mert valamikor színésznő szeretett volna lenni, de rendre kibukott a Színművészetiről. Pedig annak idején jócskán könnyebb volt bekerülni, mint a mostani vad piacgazdaság korában.

Szerényen meghajlok; izgek-morgok mint egy idióta Kelj fel Jancsi, vagy egy olyan Töhötöm-baba, amit ha megbillentenek szinte minden esetben visszaáll a kényes egyensúlyi helyzetbe. Nem sokkal később már osztálytársaim rohamoznak meg kezükben egy-egy frissiben megjelent példány legújabb, és néhány régebbi könyvemből. Verseket csupán a túlbuzgóknál vélek felfedezi.

– Nagyon büszkék vagyunk ám rád drága Kornikánk! – puszil meg összevissza Annácska, aki extravagáns eleganciájából, és heves temperamentumosságából szinte mit se vesztett.

Majd következnek szépen sorban a többiek is. Kalász Gábor dicsérő hangjából egyenes, ítélkező rosszallást vélek felfedezni, miszerint, hogy miért nem pont neki jutott eszébe az az ötlet, melyet a könyvemben megvalósítottam.

– Hát öregem! Így esett! – vallja be. –Talán még egy-két év maximum, és én is a csúcsra juthatok, mert Amerikába készülök pajtás! – kezet rázunk, mint a régi kollegák, és bár nincs bennem semmiféle neheztelés, belső sérelem képtelen vagyok elfelejteni, hogy gimnazistaként minden álló nap megszívatott, és megalázott.

Valamivel később feltűnik egykori szerelmem. Úgy sugárzik, és ragyog akár egy tündöklő emberi csillag. Szupermodell alakját mintha úgy öntötték volna márványba. A szülés szinte meg se kottyant neki, bár elmondása szerint a kisfia kicsit nehezen született császármetszéssel.

– Szervusz drágám! Nagyon gratulálok! – puszil körbe. Még szerencse, hogy csókálló rúzst használ, így nem kell fölöslegesen mentegetőzni amiatt, hogy kinek a rúzsa hagyott esetleg kisebbfajta foltot arcomon. – Bár totálisan pesszimisták, és komorak verseid fantasztikus képzelőerőd van! Nagyon büszke vagyok rád! – újabb puszi. Máris kézen fog, és a hátsó padokba ültet be, ahol kényelmesen, és nyugodtan lehet beszélgetni anélkül, hogy minden ötödik percben bárki is megzavarhatná eszmecserénket.

– Régóta nem hallottam rólad! Mi újság? Mi van veled? – kérdezi nagy mélyen ülő őzikeszemeivel valóságosan is a vesében kutatva.

– Hát… megpróbálok éldegélni, bár ez úgy tűnik sehogyan sem sikerül! – hangom, és levert ábrázatom képtelen hazudni, ezért nem is próbálkozok vele. – Öt és fél évet tanítottam történelmet, és irodalmat Pestszentlőrincen, de onnét felső utasításra el kellett jönnöm. Sajnos jelenleg otthonról dolgozom, de alig marad, amit félre tehetnek! – az igazság ennél egyszerűbb! Egyszerűen nincs szívem bevallani, hogy már legalább tíz éve vagyok tartósan munkanélküli, és segélyt sem akarok kérni, mert nem voltam bejelentve!

– Ez borzasztó édesem! – azonnal kinyújtja finom, gyöngéd kezecskéit, és amilyen erősen csak tudja megszorítja vele mancsos kezemet. Istenem! De szerettem volna erre a vékony ujjacskára jegygyűrűt húzni annak idején. Hogy miért nem jött ez össze? Máig fogalmam sincs. – Miben segíthetnék neked drágám?! Nekem nyugodtan szólhatsz!

– Hát… jó volna valami online filmkritikusi, vagy újságírói, szépírói munkalehetőség… Csak írhassak! – bököm ki hosszas kérlelés után.

– Ez nagyon izgalmasan hangzik! Majd meglátom mit tehetek! – ígéri. – De most elég a szomorúságból! Kérlek mindent mesélj el nagyon részletesen! Van barátnőd? Feleséged? Gyereked? Mindent tudni akarok rólad! – megint kezdi, és persze megint legalább olyan cserfesen kíváncsi, és érdeklődő, mint diákkorunkban.

A lista különben sem rövid, így belekezdtek a hosszas mesélésbe. Persze a többi osztálytársam rögtön megjegyzi ki hangosan, ki félig csak önmagának, vagy éppen suttogva, hogy ,,két szerelmes pár” De nem különösebben zavarnak. Bőségesen hagynak számunkra magánterületet.

Rájövök, hogy mire mesém, és életem végére érek egyre rokonszenvesebb, és szimpatikusabb vagyok osztálytársam szemében, aki nem fukarkodik azzal, hogy lángoló, és egyenesen szerelmes pillantásokat, és kacsintásokat küldözgessen felém.

– Hihetetlen! Egyszerűen bámulatos, hogy veled ennyi minden történt! Nagyon irigyellek, ugye tudod szívem! – megint megfogta kezemet, és jóleső, szerelmes érzéssel konstatálta, hogy valósággal tocsog mancsos tenyerem.

– Az az igazság tudod… hogy én sohasem voltam büszke magamra, vagy annyira fenemód elégedett, mint aki tökéletes egyensúlyban van önmagával meg a világ dolgaival! Én mindig is olyan… magányos farkas voltam, és csak nagyon nehezen kértem másoktól segítséget. Sajnos korán megtanultam, hogy egyedül csak magamra számíthatok! – hangom egyszerre férfias, ugyanakkor jócskán önző, és talán kissé meggondolatlan is, mert osztálytársam tekintete megváltozik, és már inkább hallgat, és feltűnően méregetni kezd, mintha időközben jócskán elromlott volna kettőnk között valami.

– Őszintén sajnálok mindent ami veled történt! De talán a legjobban azt sajnálom, hogy a szalagavató után nem mentem utánad, hogy elmondhassam mit érzek! De szeretném hinni, hogy ez most már nem így van! – kellemesen dallamos szavai felkeltik sebzett szívemben a kecsegtető remény ígéretét. Mint amikor az ember egy haldoklónak ígéri meg, hogy még élhet akár pár napot is. Bár ez most egészen más eset.

– Őszintén örülök neki, hogy ezt mondod! – a fene vinné el ezt az átkozott pirulást, és feszengést. Jóformán annyira izgatott és remegő vagyok, akár egy instabil atombomba, mely bármelyik percben fölrobbanhat. Most nagyon kívánnám ezzel az istennővel a boldog órák önfeledt, harmonikus halhatatlanságát, melyben eggyé válhatik test és lélek. Kicsit hosszabb ideig hallgatok.

– Nagyon hallgatsz édes! Csak nincs valami baj? – még mindig ez a lefegyverző pillantás, mellyel a mindenséget is bármikor képes volna meghódítani.

Idő közben hamarabb véget ér az ünnepélyes osztálytalálkozó, és ahogy kell mindenki szétszéled. Páran még maradnak. Talán az igazán őszinte, és jó barátok közül, akik csak nagyon nehezen vállnak meg egymástól, míg mi még mindig kellemesen beszélgetünk. „Akár randizhatnánk is!” – fut át az agyamon.

– Tudod azon filóztam, hogy hogyan lesz majd ezután? Mindketten kimegyünk ebből az épületből, és azonos utakon folytatjuk tovább az életünk, vagy mindketten ellenkező irányba indulunk el, hogy aztán hosszú évek múltán megint találkozzunk? – mondandóm kissé melodramatikus jelleget ölt, és több lett benne a bölcselkedő filozófia, mint sem a valódi élettapasztalat, de az angyali hölgyeményt kutatva úgy érzem megérte. Seprűszerű, hosszú szemceruzával kihúzott pilláit lehunyja, mintha újból emlékezni akarna; enyhén telt ajka között hagyja, hadd áramolhasson egy kis ideig szabadon a levegő, majd egy alkalmas pillanatban előre hajol, és anélkül, hogy bármit is sejthetnék romantikusan megcsókol hosszan tartón, érzelmesen.
Ezt követően szinte jogos bosszúállásnak érzem, amint elhaladok karomon újdonsült kedvesemmel volt szemétkedő osztályfőnököm mellett, akinek majd leesik az álla a megdöbbenéstől, hogy hajdani diákja a kisstílű szerencsétlen, aki mindig csak sírdogált, és sajnáltatni tudta önmagát kivívta a megtiszteltetést, hogy egy igazi nőnek lehet a lovagja. Nagyon muris az egész helyzet, mert most rajtam volna a sor, hogy az osztályfőnök két döbbent szeme közé vágjam: Látja, Kérem? Talán mégis nagyfokú meggondolatlanság volt lúzernak, és totális vesztesnek hívnia! – De inkább ünnepélyesen hallgatok. Csordultig bátor érzéssel tölt el, hogy végre lett egy igazi barátnőm, akivel – remélhetőleg -, hosszú távra tervezhetek, és aki előtt nem kell majd szégyellnem önmagamat bárhogy is alakuljon ez a nyavalyás élet!