KULTÚR-VENDÉG

Azt hiszem egy kicsit el is sápadt, és hevesen dadogni kezdett, amikor először találkoztunk.

– Elnézését kell kérnem, hogy ilyen körülmények között találkozunk, és hogy bátorkodnék pár szót váltani Önnel, de ha már így hozta a helyzet… - pufók, szinte parasztos ujjait szándékosan előrébb tolta, bennük éppen legújabb verseim kisebb kötetével. Dedikációt szeretett volna kérni, és csak akkor jöttem rá, hogy alig mert megszólítani.

Először azt sem értettem, hogy mit akarhat. Elvégre egy könyvvásáron annyi tömeg, és zsúfolt ember összegyűlik, hogy az ember nem tehet mást mint jó képet vág, igyekszik sokat mosolyogni, és kedves, közvetlen módon hozzáállni ehhez az egész ünnepieskedő, gazsuláló egyveleghez. Látván, hogy én is kezdek kissé zavarba jönni, ami egyáltalán nem volt szokásom ő kissé felsőbbséges iróniával, különösen mosolyogni kezdett.

– Ugye még most is valószínűleg fogalma sincs ki lehetek? A közösségi média oldalait nem tudom, hogy Ön olvassa-e, vagy egy rendszergazda, titkos üzemeltető, de rengeteg sok üzenetet igyekeztem küldeni, és borítóképeket is, mert a szerzői könyvkiadás keretében én is írtam egy-két dolgot. – mit később megtudtam ez az érdekes, rendkívül művelt, kissé rigolyás ember igencsak termékeny alkotónak bizonyult, mert több mint huszonnyolc kötete volt fenn az interneten különböző könyves boltokban. Éppen ezért volt kissé rémisztően furcsa, hogy mit akarhat tőlem? Igyekezetem határozott komolysággal biztosítani, és máris megnyugtatni, hogy bár a műveit nem ismerem, de már nagyon sokat hallottam róla.

Miközben egyre zsúfoltabb tömegtumultus alakult ki körülöttünk, és jöttek számos, régi, kedves ismerősök, kollegák, és barátok valahogy kissé feledésbe merült a másik személye. Egyáltalán nem zavartatta magát. Csöndes mélabúsággl félrehúzódott, hogy ne zavarjon senkit, és egy márványos, oroszlános szökőkútnál –melyet valószínűleg nemrég restauráltak -, megállt, és csöndes türelmességgel várakozásba kezdett. Bizony egy ilyen könyvhét napokig elhúzódik a legkülönfélébb kulturális programokkal. S bár a továbbiakban nem tudtam rá időt és energiát fordítani, amiért kínzó lelkiismeret-furdalást tört rám másnap, és harmadnap is pontosan, precíz kiszámítottsággal megjelent asztalomnál és egy-egy régebbi regényemmel, vagy verseskötetemmel a kezében újabb és újabb dedikációt kért, mint egy olyan követelőző, mohó gyerek, aki mindig tudja, hogy előbb-utóbb úgy is megkapja, amit akar.

Mivel én is meglehetősen konok, makacs, és önző is tudok lenni ezért meg sem lepett, hogy valahonnét kiderítette hol lakom, és egy szép napon bekopogott az egyik belvárosi bérház faburkolatú ajtaján, mondván Dr. Békési Emilt keresi.

Amint meghallotta, hogy kutyát tartok egész fizikai jelenvalósága hirtelen megborzongott, és rettegni kezdett; zöldesen villogó, macskaszeme idegesen járkált, kutatott föl-le, majd erre-arra, hogy vajon hova bújhatott Folti a kedvenc négylábú barátom?

– Szeretettel üdvözlöm, kedves barátom! Jöjjön csak be bátran! – próbáltam betessékelni az ajtón, ám ennek az embernek valóságos acélból, vagy ólomból voltak a lábai, mert amint meghallotta a vakkantgató, és örömében ugrándozó kiskutyát máris gyökeret eresztett a lába a küszöbömön, és egy tapodtat sem lépett sehova.

– Ugyan már kedves barátom! – próbáltam bátorítani, ösztönözni, hogy kicsinyes félelmeit mindenképpen levetkezze. – Ne mondja, hogy fél az állatoktól?

Megriadt, árva, védtelen tekintetében most fedeztem fel elsőként a kisfiús szomorúság, és a megtöretett kiszolgáltatottság titkos vegyülékét. Azonnal rájöttem, hogy bármennyire is vagyok szemfüles, és rátermett ez az ember addig nem lépi át házam küszöbét, ameddig a kutyust valahova el nem zárom. Persze csupán átmeneti megoldásként, amíg jobb nem jut eszembe. Kértem, hogy várjon egy pár percet. Ő hevesen bólogatott, meglehet valami halvány reményféleséggel azért, hogy a kutya nem fog beleszólni beszélgetéseinkbe.

A kutyát kénytelen voltam kicsalogatni a fürdőszobába, és egy közepes méretű állateledel és megfelelő műanyagtálkás vízmennyiség társaságában rázártam az ajtót, hogy még véletlenül se dughassa ki kíváncsi, pisze orrát ha valami újdonságot, vagy szokatlan dolgot tapasztal. Ahogy visszamentem az előszobához, még hallottam, ahogy szomorkásan, és megriadtan felnyüszít, pedig a fürdőszoba meglehetősen tágas volt, és világos is.

– Most már egészen nyugodtan befáradhat kedves barátom! Nincsen semmi baj! – invitáltam ismét.

A furcsa, tagbaszakadt, termetes ember úgy nézett ki, mintha egy marcona tengerész, vagy hajótörött Robinson Cruse lenne, aki pusztán csak miatt lépett az szárazföldre, mert nem volt választása. Nyughatatlanul bolyongó, és folyamatosan utazni, felfedezni vágyó lelke – éreztem -, más sorsot szán majd neki.

Túlzásba vitt megfontoltsággal lépett beljebb. Feltűnt neki a durva darócszövetre emlékeztető perzsaszőnyeg utánzat, melyet inkább az előszobába raktam, hogy – főként télen -, a hó, és a latyak ne okozzon kellemetlen meglepetést.

Sokáig észre se vettem, ami egy írótól könnyelmű hanyagság, hogy mennyire precízen, és körmönfontan kiismerte szavak nélkül, csupán csak a mozdulatok, az aprón elejtett gesztusokkal jellememet; mintha pontosan értette volna a pszichológia nyelvét, és azt, miként tud hatékonyan manipulálni másokat. Volt egy ilyen kissé visszatartott megérzésem vele kapcsolatban. Furcsa szokásom volt, hogy előkaptam hirtelen zsebeimből egy gumicukrot, vagy éppen tollat, és mintha máris azonnal le kellene írnom valamit, ami megfogott máris úgy tettem, mint aki heves körmölésbe kezd egy láthatatlan papíron, holott csupán csak igyekeztem felmérni a lakásomon tartózkodó, még idegen, ám rokonszenves ember személyiségvonásait.

Nagyon jól kiismerhette, hogy a feszengés, és az ideges frusztráció természetes velejárója, ha új, idegen vendéget fogadok otthonomban, hiszen általánosságban ezt eddig nem tettem. Vagy az állandó leterheltség, vagy a zaklatott túlvállalás megszakított minden természetes, ugyanakkor emberi kapcsolatot a külvilággal. Kárpótlásul csaknem tanítványi, rajongói attitűdöt vett fel velem szemben, mintha ezzel is azon mesterkedett volna, hogy minél inkább imponálni tudjon legyezett hiúságomnak.

Ha barátai felül érdeklődtem mintha fátyolos tekintetével azonnal a régmúltba révedt volna, és nagyon szomorúvá vált, mint akit újfent megsértettek, vagy egy régi sebet téptek fel öntudatlanul a lelkén, melyről azt hitte begyógyult.

Ismerőseimnek szándékosan nem beszéltem rajongómmal való kapcsolattartásomról. Mintha önmagam előtt is szégyenkeznem kellett volna, hogy gyerekes elégedettségérzésemet haladéktalanul meg kellene tartanom, hogy elismerést vívjak ki minduntalan. Egyik költő barátom telefonon megemlítette, hogyha nem vigyáz saját egoista, kicsinyes hiúságommal a végén a rajongómhoz hasonló lelkes sávbogarak, és kullancs talpnyalók egész sereg fog rám telepedni, hogy kedvükre lakmározhassanak élő húsomból.

– Megkérdezhetem hogy mi járatban van? – kérdésem le szokványosan lepte meg őt. Sőt! Hóna alatt mindezidáig szorongatott piszkosszürke színű aktatáskájából méretes A/-es kéziratkötegeket vett elő. Úgy őrizgette, dédelgette mindez idáig, mint valami elsőosztályú, felbecsülhetetlen kincset, melyhez roppant nehéz hozzájutni.

– Ha jól sejtem akkor ezt mind nekem hozta, és most arra kíváncsi, hogy mi a véleményen a munkáival kapcsolatban?! – vettem el tőle a méretes paksamétákat, és időközben máris helyet foglaltam kényelmesen a világos nappaliban. Ő hevesen bólogatott, akár egy eminens diák, és addig nem foglalt helyet, amíg erre külön kérést nem kapott.

Versei, novellái első olvasatra is hordoztak valami belső, pesszimista nyugtalanságot. Azonnal érzékelni lehetett, hogy főként a sötétebb, komorabb hangulatokat, és a borúlátó gondolatokat részesíti előnyben, és hogy főként a szabad vers szabályait igyekszik alkalmazni. Helyet csupán akkor volt foglalni, amikor már kényszerűségből erősködtem, mert mindig feszélyezett kissé, ha álltak a jelenlétemben: ezt valahogy feszültségként, tolakodásként éltem meg. Amikor bőséges tíz perc után még mindig dermedt, néma csend állt be kettőnk között nem teketóriáztam többet, és azonnal a lényegre tértem:

– Hát… kedves Uram! Hol is kezdjem? Az írásaiban van valami… roppant érdekes… de… úgy érzem, hogy talán még nem értek meg a publikálásra. – utólag vettem észre, és már éreztem is, hogy ezt nem lett volna szükséges ennyire nyíltan, szinte ítélkezően elhadarnom, mert a félszeg, és szemlátomást roppant idegeskedő férfi egyre kétségbeesettebb, és szomorúbb lett. Úgy tűnhetett, hogy ott helyben elbőgi magát, mint az a kisdiák, aki rossz jegyet szervezett egy jelesre megírt dolgozatára.

– Ugyan már kedves uram… több is veszett Mohácsnál nem igaz?! – rájöttem, hogy sürgősen ideje változtatni taktikámon, ezért cselhez folyamodtam. – Nézze kérem! Megadhatom egy-két szerkesztő ismerősöm internetes elérhetőségét, és biztos vagyok benne, hogy ők majd segítenek önnek, hogy a szövegeit rendesen átnézhessék! Annyit mondhatok, hogy nagyon ígéretes írásokról van szó! – mintha magam is igyekeztem volna rövidre zárni az el nem kezdett kisebbfajta kulturális vitát, hiszen fojtogatni kezdett a légkör.

A fiatal férfi kétségbeesetten, és nagyon szomorkásan rakta el a visszaadott kéziratkötegeket piszkosszürke aktatáskájába, és már arra készült, hogy rögvest távozik. Megállítottam, abban reménykedve, hogy valami halványka, szikrányi optimistaságot, és reményféleséget adhatok neki erre a napra. Gyorsan egész dolgozószobámat elfoglaló könyvespolcomhoz rohantam, és megajándékoztam egy saját példányú kötetemmel; tettem hozzá prózát és lírát is vegyesen hadd legyen valamicske öröme is, és mivel nem árulta el a nevét ezért a ,,hajótöröttnek” dedikáltam köteteimet. Még szerencsésen el tudtam csípni az előszobában, ahol idegesen, neuraszténiásan toporgott, és látszólag azt sem igen tudta, hogy mit is kezdhetne magával.

– Fogadja sok szeretettel köteteimet, és kérem, ha bármiben a segítségére lehetek ne habozzék, és forduljon hozzám bizalommal! – búcsúztam kézszorítással tőle.

Később íróbarátaim beavattak, hogy állítólag ez a különös fiatalember rendre igyekezett fölkeresni a kortárs magyar irodalom színe virágát, és mindenkitől kisebb segítséget szeretett volna kérni, hogy szövegeit, és írásait megjelentesse, mert mint kiderült tanárember volt, nem rég vesztette el kenyérkereső foglalkozását, és nagyon szűkében volt a pénznek. Mindenki számára ismerős helyzet. Mivel nemsokára közeledett a nyár, mely gyakorlatilag az átmeneti, és zimankós tavasz után – az utóbbi időben -, szinte egyvégtében kezdett beköszönteni kis hazánkban, egyszer csak üzenet érkezett, hogy egy tanárember XI. kerületi lakos öngyilkosságot követett el saját lakásában nehéz anyagi körülményeire hivatkozva, és engem nevezett meg irodalmi hagyatékának gondozásával. Valóban bizarr, és rendkívül szokatlan, és kivételes kérés volt az igaz, mégis úgy éreztem, ha már életében nem vallhattak valóra álmai ennek a minden bizonnyal kivételes embernek legalább halála után teljesüljön akarata.