HAMLETI LÉTEZÉS



Esőmosta szőlőszemekben könnyedén felszárad a pára. Múltunk eltitkolt emlékei még most is sokáig a felszín felett lebegnek. Egy könnyáztatta, igazmondó, szent tekintet; egy gyöngéd hattyú-arc s a Mindenség gyönyörét is betöltő, romantikus lángolás, mely halhatatlansággal flörtöl. – Üres cseppkő-fénybe bámul farkasszemezve ki kinyitja szíve kapuit s nem retteg – de sziklaszilárdan veszélyekkel dacol: Hamleti mozdulatokkal kézbe veszi a felsőbb irányítást s nem engedheti hogy elkapják, vagy épp bedarálják.

Egy félreeső csavargó-sarokban kuporog egyedül: szánni való, félig árva, gyermeki énünk, aki évek alatt még mindig mi magunk vagyunk. Érezzük mindannyian, hogy idők ringlispíljén csücsülve, mint a totálisan ki akarnánk szakítani önmagunk egy-egy utcahossznyi lét-metszetből, hogy aztán spirálisan máris egy végestelen újabb változatot kezdhessünk; sziporkázó mókuskerék. – Csupaszon hagyott, félmeztelen karrierjük is bevadult, számító törtetés s hódolás – mert már minden tudatos pillanat, mely az egyedüli túlélés receptjével összeköt egyszerre felélik s emésztik bennünk agyi tekervényeink a kitermelt salakanyagot. Muszáj-e csonka árnyékként két szívnek egymástól Kozmosz-távol öntudatlan, s semmitmondóan lebegni s tűrni, hogy az esedékes évtized mily sorstragédiákat ró rájuk?!

Vérágas szemeinkből vulkánként törhet elő a tajtékos romantika, ha bizalmunk egymás iránt nem csorbul. Szorongásban, sietségben alig találhatunk percnyi nyugodalmat: visszhangok rejtjeles szonátáiba még belekapaszkodunk – ezúttal talán végleg, és utolszor -, hogy biztosan érezhessük valahol, valamikor másik Én-felünk is méltón gondol ránk!