SZÍV-NYOMÁS ALATT

Utat próbáltunk vágni a járdaszigeten az összezsúfolódott tömegben. Sikerült elérni – nagy nehezen -, a hetes csuklós buszt. Előbb szándékosan Katát tuszkoltam fel, hogy valahogy képes legyen utat törni magának a konzervdobozként egybepréselődő embersokaságon, majd magamat is feltuszkoltam melléje, hogy remélhetőleg együtt lehessünk, ameddig tart az utazás. Mindenki idegesen álldogált, mint általánosságban azokban a kissé feszélyezett, vagy kellemetlen szituációkban, mikor a legtöbben még mindig képtelen eldönteni, hogy cselekedjenek, vagy csupán toporogva hezitáljanak. Egy idősebb nénike szinte már könyörögve megkért egy bezselézett, szemüveges hajú suhancot, hogy lenne kedves átadni a helyét, de a kamasz, pöffeszkedő srác rá se hederített. Egy másik ember rögtön fölpattant, és átadta az idős nőnek az ülőhelyet, míg szinte az egész buszhoz intézte figyelmeztető szavait:

– Egyesek tanulhatnának egy kis jó modort is! – egy-két megálló után sietve le is szállt.

Kénytelen voltam magas, termetes fizimiskámat majdnem összepréselni, hogy kicsit rendesebben, komfortosabban el lehessen férfi ebben a szűk térben, ahol úgy tűnt szinte örökre megrekedtünk, és a sors is valószínűleg ezt akarta velünk. Mintha az idő és a végtelenség megtréfált volna bennünket, vagy csupán nem hagyott volna választási lehetőséget.

Kati sem zavartatta magát. Vékony, szinte áttetsző barna kardigánját – melyre érződött -, kezdettől fogva nagyon büszke volt, hiszen saját maga varrta, óvatosan összébb húzta kezdődő, feszes, ifjonti mellein. Egy váratlan pillanatban a vezető akkorát vétkezett, hogy akik álltak erősebben kellett egyensúlyozniuk különben fenn forgott a veszély, hogy azonnal elesnek ráadásul még magukkal is rántják mellettük sorban álló szomszédjaikat.

Kati pár percre elvesztette az egyensúlyát, és mintha mi sem történt volna, ösztönös, belső mozdulattal megkapaszkodott előbb kezemben, majd tölgyfavállaimban. Valósággal majdnem átölelt. Előbb meghökkentem, majd kellemes, romantikus bizsergés lett úrrá rajtam. „Na végre valahára! – gondoltam. Most majd megtörténik az a bizonyos jellegzetesen bolondos, kicsit szeleburdi csók, mint azokban a kissé elcsépelt, romantikus fekete-fehér filmekben, amikor a szép arcú hősszerelmesek egymás karjaiba borulnak, és szenvedélyes csókban forrnak össze!”

Rám nézett szinte félénk, félszeg, majdnem megbántott, mégis óvó menedéket esdeklő, kifejező őzikeszemeivel, melyek a pillanat varázslatos, tört részecskéi alatt úgy ragyogtak csillogva, mintha felbecsülhetetlen értékű drágakövek lennének; enyhén telt, eperízű szájfénnyel bekent babonázó ajkai szétnyíltak egyetlen percre, és talán ő is minél jobban, követelőzőbben szerette volna, ha veszem a merszet, vagy a csetlő-botló, kamaszos bátorságot: magamhoz ölelem, és igazán, teljes lényemmel megcsókolom.

A busz prüszkölő, köhögő, zaklatott ütemben indult tovább, és a várva-várt mindenség-pillanat megint csak úgy tűnt örökre kárba vész. „Te hálátlan, szerencsétlen idióta! – szidtam, mint a bokrot magamat. Miért nem voltál kicsit bátrabb, és temperamentumosabb, mint mondjuk a latin macsók, akik bármelyik felkapottabb szappanoperasztárt megkaphatják?!”

– Segítsek valamit? – érdeklődtem elpirultan ügyetlenül.

Már megint ez a „mindent akarok, és semmit sem tehetek” – nézés, mellyel úgy éreztem jótékony, örökkévaló rabságom megkezdődött. Furcsán, szinte grimaszos jókedvvel elmosolyodott. Hosszú, éjsötét pilláit gyöngéden lesütötte, mint aki kezdetben szégyenkezni is mesterien megtanult.

– Annyira… kedves vagy… - felelte búgó hangon. Mintha előre sejtette volna, hogy megszakad, összetörik érte a férfiszív, ha még egyszer rám néz, vagy ártatlan kedvvel csak elmosolyodik.

Hamarabb értünk ki a Stefánia körútra, majd onnét már gyalogolva mentünk sorban az Ajtósi Dürer Fasorig, ahova eredetileg testnevelés címen be voltunk osztva kötelezően előírt kreditpontjaink megléte miatt.

– Gyönyörű szép verset írtál nekem! – szólalt meg. Kezdetben szándékosan lehalkította hangját, hogy a többi lány csoporttársa ne hallhassa titkosított, bizalmas beszélgetésünket. – Tudod, te olyan más vagy! Mintha egy rettegő, sebesült kisfiú rejtőzködne benned, akit meg kell mentenie valakinek. Ha olvasom az írásaidat, mintha jobban ismernélek akkor, és ott, mint amikor együtt vagyunk!

Nem tudtam mit felelhetnék erre. Egyrészt nagyon imponált, hogy végre valaki nem ítéli el verseimet, és még tetszik is neki, ugyanakkor olyan volt ennek a beszélgetésnek az egész alaphangulata, mintha egy megbeszélt szakításon kellene gyorsan, fájdalommentesen átesni.

– Ha jól értem… most jön a de…

Felnézett, fekete kis bajuszszemöldökei feltornyosultak, hetykén, kacérkodva homloka redőzetéig; a legigézőbb istennőélmény volt most. – Jaj, olyan undok vagy! A legváratlanabb percben is beléd lehet szeretni! – végre! Végre kimondta. Nem csalás, nem ámítás! Teljesen meggyőződéssel, tiszta szívvel kimondta az érzéseit, és én rendkívül becsültem ebben a jelentős percben érte. Szerettem volna karomba venni, és mint egy törékeny, hófehér liliomvirágot babusgatón simogatni, és csókolni, míg világ a világ, és míg emberek élnek a földtekén. Egy kurta hajú, köpcös házmesterféle emberke tüsténkedett az egyik koszos kapualjban. Szemlátomást úgy tett, mint akinek valóban sürgős, és roppant fontos dolga akadt. Hamar odasétáltunk az Ajtósi Dürer fasorhoz, ahol a kollégium és a tornaöltözők hófehér, merev, poroszos magatartású épületkomplexumai sorakoztak. Kata rám nézett. Nem úgy nézett, mint szokott. Mintha romantikus tekintete egyszerre lett volna megbántott, szomorú, vagy éppen lemondó.

– Figyel! Nem tudom, hogy is mondjam… nagyon fontos vagy nekem… de… - kislányos hangja, mint eddigre teljesen eltűnt, vagy felolvadt volna annak a magabiztos, és határozott nő jellemében, aki később maga is lett. – A helyzet az, hogy most éppen járok valakivel… – úgy bukott ki belőle, mintha a fogát húzták volna, vagy már elviselhetetlen volna az a lelki sérülésszerű fájdalom, melyet tudhat metsző szavaival okozhat.

Nem tudom, hogy kívülről milyen lehetett az ábrázatom. Mindenesetre tompa elkeseredettséget, világvégi apokaliptikus hangulatot éreztem. Most kellett volna, hogy megint elgázoljon egy száguldozó autó, mint gyerekkoromban, akkor talán mindent eltudtam volna felejteni az amnézia következtében. Egy ideig komor, feszült, és kiábrándult szótlanság telepedett körénk. A hölgytársaság többi tagja – látszólag -, teljesen magukba feledkezetten lépkedett már jóval előttünk, és később is hamarabb átöltöztek melegítős tornadresszeikbe, mint mi. S mivel a lányok, és fiúk külön voltak, és mivel én voltam az egyetlen fiú a tornázós csoportban szelíd türelemmel várakoztam a tornaöltöző bejárati ajtaja előtt, hogy Katától magyarázatot, és választ kaphassak a bizonytalan helyzetemre vonatkozóan. Esküszöm úgy viselkedtem, akár egy szerencsétlen, vagy éppen megsértett, és most elégtételért vagy párbajért kuncsorgó hősszerelmes, akinek nője egy másik férfi karjaiban vigasztalódik, és ez már magában is felér egyfajta megbocsáthatatlan vétekkel.

– Mit keresel te itt?! – lepődött meg egy másik hölgyemény a női társaságból, aki éppen akkor öltözött át.

– Bocsáss meg… a Katát keresném… - nyögtem ki, mert ki nem állhattam, hogy Emma tüzes, vicsorító tekintetével valósággal ott helyben fölnyársalt volna. Az öltöző ajtaja hirtelen kitárult. Egy-két alkalommal láttam már női könnyeket; igaziakat, marcangolókat, és zsigerileg őszintéket, de csak akkor értettem meg bizonyos bonyolult emberi érzések titkos alkímiáit.

– Bocsáss meg, most bemegyek! – semmivel sem foglalkozva bementem, és becsuktam az ajtót, hogy a bizalmas beszélgetéseinkből más ne részesülhessen. Azonnal letérdeltem hozzá, és még mielőtt bármit is szólhatott volna idült meglepetésében, könny fátyolos szemén keresztül ölébe hajtottam akkora már zihált, csatakos fejemet. Hagytam, és engedtem, hogy simogassa izzadó hajamat. Azt szerettem volna elérni, hogyha megpróbálja átadni a benne orvul lakozó, mérgező fájdalmat, mely több sebből vérzik.

– Annyira sajnálom édesem… nagyon szeretlek… - hüppögve zokogta.

Gyorsan adtam neki egy zsebkendőt, és megvártam, míg kicsit magához tér.

– Bocsáss meg, ha úgy érzed terhedre voltam… nagyon féltelek… - böktem ki nehezen, mert a szerelem különös dolgokat művel az emberrel. Kiszámíthatatlan, és őrületes dolgokat.

– Kérlek… maradj velem még… - kérlelte hangosan, szipogva, és meggyötört hamvas arcán át megpróbált szívvel mosolyogni.

Visszasiettem hozzá, és megint hagytam hadd túrjon bele csapzott hajam fürtjei közé, és megérintse fejemet. Simogatni kezdett, de felelősségteljesen, éretten, nem úgy mint egy kamaszlány, aki azonnal felnőtt akar lenni. Ez egy olyan felnőtt, érett egyetemista hölgy babusgató noszogatásának tetszett, aki szeretne kibékülni önmagával, és új életet kezdeni.

Jó harminc perc biztosan volt mire megnyugodott. Kézen fogva mentünk át a tornaterembe a hölgytársaság legnagyobb meglepetésére, és együtt tollas labdáztunk. Később kiderült, hogy Kata gyorsan férjhez ment, és két ikerfiút szült, és megpróbált boldog és kiegyensúlyozott életet élni. Nem találkoztunk már többé, de interneten sokat beszélgettünk, és meggyőződésemmé lett, hogy talán kicsit én is szervesen beépülhettem élete történetébe.