EGY HAJNALI ÓRÁN

Egész éjjel ordas szelek fújtak. Kemény, süvöltő, komisz szelek, melyek egyszerre fölzaklatott, kialvatlan idegeket, és megfáradt csontokat repesztenek. A buszvezető éjjeli műszakos lévén szinte mindig korán ébredt. Bár Farsang volt, Szombat este a munkához szokott ember számára egyik munkanap olyan, mint a másik. Hajnalok éjsötétjében úgy burkolta be magát pufajkaszerű, kényelmes, meleg kabátjába, akár egy hangtalan, fájó érzés, mely lopakszik, vagy éppen érzések után szeretne kutatni. Mintha elvesztett volna valamit, amit – tudhatja -, ritkán találhat meg az ember, ha eléri a bűvös negyvenes időhatárt.

A kora hajnali derengésben senkit sem akart megzavarni. Fél háromkor a normális emberek többsége rendszerint még a legjobb álmaiban kalandozik, vagy éppen a másik oldalára fordul, csak a műszakosok tudhatják egyedül mit is jelenthet egész álló nap megfeszített végtagokkal nyomni a pedált. Sokszor úgy gondolt magára mint egy hontalan, vagy éppen idegen kamionsofőrre, aki végestelen kilométereket tesz meg a lakatlan, elhagyatott, ismeretlen földrészeken, csakhogy rakományát mindenáron leszállíthassa, és megkaphassa érte csekélyke fizetését. „De milyen áron?” – tette fel magának unos untalan a megkerülhetetlen kérdést. Szinte kibírhatatlannak tetszett, hogy ne találkozhasson imádott feleségével, és egy szem fiával, aki – önmagának sem merte beismerni -, olyannyira különleges lett az évek során, hogy kizárólag csak az irodalom érdekelte. Pedig mennyire vágyott rá, hogy abban a pillanatban, hogy betölti a tizennyolcat ha törik, ha szakad megfogja tanítani vezetni. Mániákus szorgalommal minden autóvezetéssel kapcsolatos szórólapot, és hirdetést kivágott, vagy összegyűjtögetett amit csak talált, és nem telt el úgy egyetlen nap sem, hogy ne rakosgatta volna fia szobájának íróasztalára, mert azt akarta, hogy fia igenis kezdjen valamit az életével.

„Bezzeg én az ő korában! Érettebb gondolkodású voltam!” – gondolta, miközben átvágott a csípő szelő, totálisan kihalt lakótelepen. Mintha őt az egyszerű melós embert már nem érthetné meg senki és semmi. Mintha egy spirálba került volna negyvenéves korára, mely állandó forgó mozgásával arra kényszerítette volna, hogy rab legyen, és ne boldog férj, és családapa.

Talán autókonstruktőrnek kellett volna mennie a karosszérialakatosi szakma után. Annyira szeretett szerelni, bütykölni, hogy legszívesebben a rendszerváltozás után máris nyitott volna egy kis, hangulatos autószerelő műhelyet, ahol autócsodákat szerelnek össze, javítanak meg, csak közbejött a gyerek, és a családalapítás, ami miatt az álmok is átmenetileg a szőnyeg alá lettek söpörve, vagy kiestek a zsongó emlékezet szálai közül. Mindig szerencséje volt a vezetésben. Olyannyira jól megtanult manőverezni, és a szakmai rutint, hogy még a legképtelenebb szituációkban sem engedte meg, hogy elveszítse a fejét. Legfeljebb, mint a többi autós sok esetben az ő száját is elhagyták azok a koránt sem kellemes, obcén, és csúnya szófordulatok, melyeket a legtöbben nemzetközi kézjelekkel karöltve alkalmaztak, ha valaki végett a KRESZ-szabályok ellen.

– Mozogj már te tetű! Rád várunk egyedül! – mondta bele egyszer a mikrofonba, mikor buszából egy ismeretlen valaki kiszerelte a beszédszintetizátort, mely a megállók bemondásáért volt felelős. Utólag a műszakja végén ezt a könnyelműen felelőtlen, és gyerekesen bosszús viselkedését meg is bánta, és rádión üzent a szolgálati diszpécsernek, hogy őszintén sajnálja, hogy úgy fölidegesítette szükségtelenül magát, és kijött a sodrából.

Nemsokára közeledik majd a Húsvét, és lesz végre négy teljes nap szabadsága, amikor nem kell szükségképpen idegesíteni, izgatnia magát feleslegesen, és pihenhet és kedvére lazíthat egy jó minőségi dobozos sörrel a kezében. Sokszor elgondolta már, hogy talán jobb lenne egész nyárra lemennie az anyósa kertes házába, mert ott szabadnak és függetlennek érezhette magát, és ott érdekes módon nem köhögött, és krákogott, mint panellakásukban.

Hogy változhatott meg minden ennyire nagyon? Már nem tudta volna megmondani? Talán jó lett volna még egy gyerek, hogy vigyázzon rettegő, sebezhető fiára, akit mindennap istenesen elvertek osztálytársai, és aki képtelennek mutatkozott, hogy visszaüssön, és megvédje magát. Talán nem kellett volna eleinte olyan vas kemény szigorral bánnia vele. Elvégre még alig múlt el tizenhat éves.

A nap első mézsugarai váratlanul jelentek meg, mintha orvul, lesből akarnák megvakítani ellenfeleiket. Még szerencse, hogy berakta az Armani-napszemüvegét, mit még egy Krétai nyaraláson felesége vett neki, amit azóta legalább három-négy alkalommal sikeresen eltörött. De aztán újra és újra megragasztott, és büszkén viselte, mert az ember nem mindig kaphat ennyire minőségi, és márkás cuccokat, amiket illő módon szükséges megbecsülnie. Hirtelen új erőre kapott, és úgy érezte még képes volna bevállalni egy dupla, váló műszakot is, csakhogy családjának megtudja venni azt, amit szeretnének.

Még most is élénken élt az emlékezetében, amikor a kilencvenötös karácsonyon összetörte fia egyetlen, régen áhított Transformerses robotját, és a gyerek úgy jajveszékelt, acsarkodott, hisztizett, és sírdogált, mintha egy egész világ dőlt volna össze benne. Akkor is ő volt a hibás! Igen! Miért kell állandóan a szőnyegen sertepertélnie, amikor éppen fát díszítenének? „A gyerek azért gyerek, mert nem tehet a dolgokról!” – hallotta anyja hangját, akit bár szeretett, mégis idegesített körülményeskedő stílusa.

Egy percre mámoros érzés futott át rajta. „Mi lenne, ha megnézné mennyit bír a busz? mekkora lehet a végsebessége, miközben rettegő, és rimánkodó utasokkal lenne tele az utastér?” Őtőle várná mindenki a megváltó, biztos segítséget.

Mikor észrevette, hogy a hajnal első sugarainál egy töpörödött kis anyóka áll a rideg buszmegállóban azonnal odavezette buszát, és a mikrofonnal köszöntötte az első utast a nap folyamán.

– Sok szeretettel köszöntöm legelső utasomat! – felelte a mikrofonba, mire a nénike annyira megilletődött a kedves, közvetlen szavak hallatán, hogy egy jelentős könnycseppet sikerült kitörölnie SZTK-keretes szemüveges szeméből. A nénike lábánál egy kis, görgős, húzható kocsi lapult; láthatóan bevásárolni indult, és két kissé elnyitott, piszkos nejlonszatyor.

Rögtön elfogta a lelkiismeret-furdalás és az általános szégyenérzet. Ő sohasem engedte meg az idős anyának, hogy egyedül menjen bevásárolni. Még akkor sem, amikor elfogyott a kenyér, vagy a legszükségesebb élelmiszer anyja otthonában. Mindent pontosan, precízen előre megvett, hogy sohase kelljen nélkülöznie az asszonynak. Most legszívesebben előrekerítette volna az idős anyóka hozzátartozóit és leordította volna a fejüket, hogy mit képzelnek magukról, így kihasználni egy védtelen, idős embert? Hová lett manapság az illem?!

Aztán eszébe jutott a fiával történt legutóbbi veszekedése, amikor a fia megvallotta az anyának, hogy szerelmes lett egy barna hajú, barna szemű, világszépe lányba, akit nagyon szeretne már bemutatni, és hogy elhozhatja-e vacsorára?

De ő határozottan, és kategorikusan visszautasította. – Már pedig, ha a fene fenét eszik akkor sem! Képtelen vagyok megbízni a barna szemű emberekben! – jelentette ellenkezést nem tűrve, mint akiben fölrobbant a lappangó, parázs indulat, és otthagyta a vacsoraasztalt. Rendszerint ez a fajta különös viselkedésforma gyakorta megesett a családjukban, mégsem kért sohasem bocsánatot. Ahhoz ő túlontúl is büszke természet volt világ életében.

A néma hajnalban csupán egy-két busszal találkozott, akik szintúgy lustán vánszorogtak még csak a kihalt forgalomban, mint éppen ő, de azért jókedvűen, felszabadultan integetett nekik. Karjelzésében is volt valami hamisítatlan, önmagát meg-nem-adó öntudat.

Egy szemlátomást kissé idegeskedő, idegbeteg anyuka ráncigálta egyetlen kisfiát föl a buszra, aki annyira visított, és sírdogált végső menedék kétségbeesésében, hogy szinte képtelenségnek tetszett őt megvigasztalni. Ismételten beleszólt a mikrofonba, hátha feltudja legalább vidítani a gyereket:

– Halló, halló kedves hallgatóink! A főnyeremény bátor nyertese az a fiatalember az anyukájával, akik éppen most szálltak fel a buszra! Kérem a fiatalembert fáradjon előre, és vegye át a nyereményét. – néma csend támadt. Még a kisfiú is abbahagyta a sírást, és csupán visszafojtott szipogást hallatott önmaga után.

„Micsoda szemtelenség ez, hogy valaki díjat kapjon egy egyszerű dühös, szánalmas hisztiiért!” – gondolta a feszült, és keveset aludt anyuka, de azért előre ment a vezetőüléshez, hogy kiderítse milyen kicsinyes tréfát akar játszani vele a buszvezető.

– Már megbocsásson, de milyen jogon avatkozik bele a magánéletünkbe?! – fakadt ki, és már azon volt, hogy a vezető fejét is leordítsa, de a másikat nem ilyen fából faragták.

– Jó reggelt kívánok asszony! Szervusz fiatalember! – nyújtotta kedvesen vaskos öklét a megszeppent kisgyerek felé, aki inkább dühöngő anyja kezébe csimpaszkodott, és a világ összes kincséért el nem engedte volna. – Tudja nekem is van ám egy nagy fiam, és szerettem volna megvigasztalni a kisfiát! – azzal fogott egy tejes karamellás cukrot – amit a legtöbb gyerek valósággal imád -, pláne, ha egy kis tábla csoki is jár mellé, és kedvesen odaadta a gyereknek.

A gyerek valósággal rettegett, akár egy szél cibálta nyárfalevél, és tanácstalanul még mindig az anyját bámulta: vajon elfogadja-e a felkínált ajándékot, vagy sem?

A dühös anyuka átmenetileg megenyhülni látszott. – Mit illik mondani a kedves buszvezető bácsinak Alfréd? – nézett rá szigorúan, rendreutasítóan.

– Cukolom? – jött ki a gyerek pösze száján. Olyan aranyos, és mégis védtelen volt ebben a percben, hogy a vezető önkéntelenül is megkérdezte.

– Mondd csak Alfréd? Szeretnéd megnézni hogy működik a busz?

A félős kisgyerek megint anyára nézett, mint aki életek felett parancsol.

– Ez… igazán nagylelkű öntől kedves uram, de attól tartok sajnos nem lehet, mert… késésben vagyunk… - azzal visszaráncigálta talán egy fokkal kíméletesebben a félszeg kisfiút a hátsó ülések egyikére.

– Én is nagyon örültem a találkozásnak! – mondta be a mikrofonba, majd nagy sebességre kapcsolt szándékosan, elvégre, ha valaki késésben van, annak valószínűleg minden drága perc számíthat.

Hogy ujjongott virgoncan, mint egy eleven kis állatka annak idején az ő fia, amikor először ültette be a vezetőülésbe. Valósággal megbűvölve máris nyomkodni kezdte a változatos színekkel villogó gombokat, és folyamatosan belebeszélt a mikrofonba, mert nem tudhatta, honnét jönnek a visszhangszerű hangok. Egyszerre volt felemelő, jelentőségteljes és nagyon is büszke pillanat. De az idők sajnos változnak! Annak idején, amikor tizenhat lett arra gondolt vesz neki egy használt motorbiciklit, amit kedvére bütykölhet, szerelgethet, de könnyedén rájött, hogy fia nem egy műszaki érdeklődésű ember, sokkal inkább humán beállítottságú.

Azt szerette a vezetésben, hogy itt a saját maga ura volt, és nem kellett senki akaratának engedelmeskednie. A kis hangulatos utcákat, melyek különleges kertvárosias környezetet adtak a környéknek mindig is vonzotta. A kanyargós szerpentinen pedig úgy tűnt, hogy senki sem zavarhatja meg a magával ragadó, és romantikus panorámakilátást. A kertes házak szinte egymás után sorjáztak, akár csak a külső kerületekben, ahol felnőtt.

Bárcsak újra vidéken élhetnének a családjával. Talán ott béke, nyugalom, és harmónia várná, és nem kellene szükségképpen megőrülnie ettől az állandó feszültséggel, stresszel járó munkakörben, amiben jelenleg – ki tudja miért -, bent ragadottnak érezte magát. Szemét enyhén megvakította a napsugár, ezért máris felvette feleségtől kapott, aztán később állandóan megragasztott napszemüvegét. Hiába! A minőségnek nincs párja! Hamarabb leért a gyér forgalom miatt a BACH-csomópontra, ahol a kongresszusi épület feküdt burjánzó, dús fenyőágak társaságában, hogy védve legyen a kíváncsiskodni vágyó szemek sokadalmától.

Itt nem kellett pásztázni utasok után. Máris talált négy-öt jómadarat, akik teátrálisan mutogatni kezdtek feltűnően tüntetve a karórájukkal, míg mások mobiltelefonjaik kijelzőjével zsonglőrködtek, hogy késett pár percet.

– HOL A JÓ ÉDES ANYÁDBA VOLTÁL TE ÁLLAT?! – ordította hangosan egy szemlátomást részeg, alig tizennyolc éves suhanc feléje, aki bár fogalma sem lehetett, hogy mit fecseg össze jócskán kihúzta a gyufát a sofőrnél.

Kinyitotta a vezetőülést, leszállt és egy jókora tenyeres pofont kevert le a megszeppent kölyökképű, gizda srácnak, aki a váratlan meglepetéstől seggre ült.

– Ezt soha többé meg nem halljam! Amíg nem józanodsz ki, addig nem szállsz fel a buszomra! Megértetted aranygyerekem?! – nézett ellenséges farkasszemet a most már megszelídült fiatallal. Mivel az nem válaszolt, visszaszállt a vezetőülésbe és folytatta tovább megkezdett útját, miközben a többi utas élénken tapsviharba kezdett, vagy mobiljával lelkes amatőr videókat készített arról, hogyan tanította móresre az egyik városi buszvezető az illuminált állapotú, fiatal srácot.

Most gondolt csak bele. Mi lett volna, ha saját fia is rászokott volna az alkoholra? Még szerencse, hogy az anyja természetét örökölte! – s vett egy mély, beletörődött lélegzetet.