KÜLCSIN

Még egy utolsó simítást vetett a nagyalakú előszobában elhelyezett díszes, régimódi tükörben; aprólékos részletességgel nézte meg magát, mint általában az olyan nagyvilági úrinők, akik tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyszerre roppant angyaliak, és egzotikusan vonzóak is képesek lenni, mégis akiket általában szinte rendre elfog az önmagukkal szemben szigorúan támasztott lelkiismeret-furdalás, hogy talán léteznek még a földön náluk is elegánsabb, és minden bizonnyal szebb nők.

Sötét haját feltornyozta kontyba, mert ez különlegessé varázsolta enyhén ovális arcát, és szándékosan kihangsúlyozta melyen ülő, nagy mindenre rácsodálkozó, szinte vágyakozásban, álmodozásban izzó fekete gomb szemét. Hogy hangsúlyossá tegye szemeit, és pilláit fekete irónnal még ki is húzta hangsúlyosan a szeme körüli részeket, mint azok a profi sminkesek, akik tökéletes szakemberei szakmájuknak, melynek egyetlen célja a hódítás. Óvatosan vitte fel a kellemes bordóvörös rúzst enyhén telt ajkára. Valahogy mindig is szégyenkeznie kellett fogai miatt, melyekről azt feltételezte, hogy rendetlenül nőnek, kár egy nagy halom aprócska kőhalom. Aztán kamaszkora végére, amikor egész testében megnyúlt, valahogy a fogai is rendbe jöttek otromba, ízléstelen fogszabályozó használata nélkül.

– Szerinted szép vagyok? – kérdezte vallatón saját farkasszemező tükörképét, mely vele szemben állt tökéletes művészieskedő nagyságban, és úgy festett mintha egyenesági leszármazottja, vagy egypetéjű ikertestvére lenne. Koromsötét pilláit vágyakozón, elragadtatással párszor megremegtette hadd lássa, és érezze, hogy még nem felejtett el mindent, ami hozzátartozik a nőies csábításhoz.

– Szép! Oh, de még mennyire! Mennyire elragadó vagy! – felelte hosszas tanakodás után önmagának. Mintha egy serdülő lány azonnal felnőtt akart volna lenni, és nem érdekelték volna szomorú gyermekkora keserédes hányattatásai.

Megnézte most könnyed, nyárias ruháját. Talán ő lesz majd az egyetlen a randin – már ha úgy dönt, hogy elmegy -, aki még szigorúan ragaszkodott a klasszikus, retrós szoknyaszerű divathoz, ami kifejezetten romantikus hatást kölcsönzött számára. Apró, lábacskáira pillantott. Istenem ebben a percben valósággal megutálta állandóan pipiskedő lábait. Miért nem nőtt nagyobbra, mint mondjuk kortársai? Miért kell neki egy alig százhatvannégy centis töpörödött testben elvesztegetnie jóformán az egész értékes életét, amikor lelki alkata sudár, karcsú, és magas, modern nőt kívánt volna meg?!

Méregdrága szandálja díszcsattokkal volt ékes, és látszólag egy kisebbfajta vagyont is megért. Megtehette, hogy megvegye magának. Elvégre rendes műsor vezetői állása volt egy helyi rádióban, és ha igény mutatkozott rá a helyi művelődési házakban is vállalt bizonyos kultúrát elősegítő, önzetlen programokat.

„Miért kell megvárnia, míg egy férfi ajánlatot, vagy egyáltalán kezdeményező lépést tesz?” – vallatta most önmagát. Hiszen a legtöbb barátnője ideje korán már a húszas éveik legelején lebabázott, és most valóságos kisbabagyárakat hoztak létre saját háztartással, hogy legyen pénzük mindennapi kiadásaik fedezésére.

Már pedig ő igenis függetlenedni, szabadulni akart a társadalmi, és a családi konvenciók átkaitól. Azért költözött el már tizenhét évesen a szülői házból is előbb Zuglóba, aztán a hetedik kerületbe, mert nyughatatlan, örökösen karrierre és saját életre vágyó másik énje nem akart leragadni egy olyan maradni életnél, ahol a nők, mint anyák elsősorban gondoskodó feleségek, és bábok, akik egy adott társadalmi közösségi valós, íratlan szabályainak engedelmeskednek.

Tavaly lecserélte, és eladta a sokat fogyasztó Honda Civic kocsiját, és lecserélte egy vadonatúj, - szerinte kevesebbet fogyasztó -, Opel Tigrára. Mennyivel felszabadultabban, és magabiztosabban érezte magát, amikor az autóüzletben közölték vele, hogy le lehet hajtani egyetlen gombnyomással a kocsitetőt. Amint megérezte, hogy gazdag, dús hajába kap a nappal balzsamos szél mintha teljesen kicserélték volna. Abban a pillanatban már a totális szabadság különleges érzése is más dimenziók felé röpítette; egy szabadabb, és talán boldogabb jövő felé.

Kedvére lóbálta meg slusszkulcsait vörös körömlakkal kikent körmei között, miközben egész testét bizsergető gyönyör futott rajta végig a fejétől egészen a lábujjáig. Hol voltak már azok az idők, amikor szorgalmas kisdiákként minden ünnepélyen ő mondta a verset, ő volt a legjobb hetes, hiszen mindig tiszta volt a gusztustalan zöld tábla, és volt kréta is. És ami fontosabb mindennél osztálytársai is kénytelenek voltak beletörődni az egyszerű ténybe, hogy Vadász Alizt becsülni, és tisztelni illik.

Bár barátnői tökéletes idiótának csúfolták, amiért három felsős is azonnal rástartolt közvetlenül a szalagavatós buli után, és le akarta fektetni, ám ő udvarias méltósággal átlátott mindenkin, mert jó volt az emberismerete. Legkésőbb éjfél előtt már otthon is volt a szülei házában, mert megígérte nekik, hogy számíthatnak rá, és semmi kedve sem volt visszaélni a felkínált bizalmukkal.

Később, amikor egyszerre csak a Bölcsészettudományi Karon találta magát, ahol szinte semmi sem úgy volt igaz, mint azt a közvéleménynek tálalták, és helyette istenesen megalázták a hallgatókat. A legtöbb ifjú hölgy valósággal a depresszió, és az öngyilkosság határán őrlődött, csupán Aliz volt az egyetlen, akit – bár naponta jelképesen elküldtek melegebb éghajlatok felé, és ő is kapott egy-egy rosszabb jegyet főként szintagmatanból, és mondattanból -, mindvégig azon ügyeskedett, hogy egyetemista kolleganői lelkét stabilabbá, és határozottabbá tehesse. Karácsonykor ingyen szaloncukrot osztogatott, és kedvenc barátnőinek egy kis apróságot is vett saját mellékes fizetéséből. A bili akkor borult ki, amikor a rettegett nyelvészeti docensnő belépett az osztályterembe, és a szaloncukrot, mely ott díszelgett a katedrán ünnepi csomagolásban, ajándékkártyával egyszerűen behajította a szemétbe.

Alizt sem kellett félteni. Határozottan, talpraesetten a sarkára állt, mintha bosszúálló Vesta szűz lett volna, vagy Pallas Athéné, és kinyilvánította, hogy ez nem volt fair. Galád gonoszság volt.

– Amennyiben magának ez a véleménye Vadász kisasszony úgy ezt majd a dékánnal is beszélje meg! Ha csak nem akar kereszt félévezni mondattanból! – húzta le gyilkos megvetéssel szemüvegét az ellenséges docensnő.

Aliz hamar fölmérte, hogy a legtöbb pedagógusnak nem volt szimpatikus. Pedig, ha az oktatási intézmények az önálló gondolkodás képességére, és az elméleti kompetenciák fokozására helyezik az elsődleges hangsúlyt, akkor mi értelme van a szimpátiának? Egy idő után arról is hallott megdöbbentő tényeket, hogyha egy-egy hallgató jobb jegyeket szeretett volna akkor azt akár természetben is törleszthette az adott témavezető tanárnál. Ez határozott gyomorforgató hányingert, és undort idézett elő benne. S bár neki nem tettek ajánlatot, míg egyetemi tanulmányokat fojtatott rögvest ki is kaparta volna az illető pedagógus szemét, vagy egy bozót vágó késsel megszabadította volna incselkedő férfiasságától a kiszemelt docenst, ha ilyesmit tapasztal.

– Miért csinálom ezt? Miért nem lehet normális életem?! – faggatta magát a tükörben is, de választ sohasem kapott.

Végül úgy döntött, hogy mégis elmegy erre a randira, ami valójában egy olyan formális találkozónak tűnt, ahol mind a két fél kóstolgatja egymás határpontjait, hogy mennyit bírhat el a nyughatatlan emberi lélek titkos Richter-skálája?

Az étterem – bár roppant előkelő, és hangulatos volt -, olaszos romantikákat idéző dekorációival. Néhol még lampionokat is aggódtak az utcalámpákra, hogy becsalogathassák a mindenre kulturálisan fogékony turistákat Aliz úgy érezte, mintha ő volna az egyetlen a zsúfolt teremben, aki nem illik oda.

– Bocsáss meg a késésért! – Tudod kész diliház volt a mai nap, és attól tartok, hogy még pár hétig ez lesz! Éppen most készülünk felvenni egy új szirupos, és semmitmondó műsort! Én szerkesztem a műsortervet is! – próbált jópofizni, és kivágni magát, mert úgy érezte magyarázattal tartozik annak a fiatalembernek, aki már a legelső, kissé szerencsétlenül alakult találkozásuk alkalmával is valósággal körbe udvarolta, és verset is írt hozzá. Bár nagyon hosszú, és cirkalmas prózavers volt kevés rímelési lehetőséggel, mégis fogalmazása, a mindenség vágyott, és elképzelt megidézése soraiban azonnal könnyeket csaltak szemébe, és még ő pirult azon, hogy könnyeit próbálja leplezve törölgetni.

– Őszintén remélem, hogy nincsen semmi baj, és hamar rendeződik a dolog! Fantasztikusan csinos vagy! Remekül áll a ruhád! – a fiatalember, mint afféle különös, világból teljesen eltűnt régimódi lovag nem győzött állandóan bókolni neki, amitől nem csupán önbizalma nőtt meg, de elképzelte a szerelmet is, ahogy az est későbbi folyamán lassan, fokozatosan ismerik meg egymás testét; kívül-belül.

Nem érdekelte az, hogy a fiatalember kisebb túlsúllyal rendelkezett. Különben is! A mostani világ túlzásba viszi az egészségmániát, és a sport iránti fékezhetetlen, megszállott rajongást, ami az emberek irreális, és beszámíthatatlan énképeket dédelgetnek magukban. De hát ha egy-egy ember nem eléggé vonzó, vagy csinos akkor azoknak már ne is adjunk esélyt? Eszébe jutott filozófia professzora az egyetemről, aki mindig úgy fogalmazott, hogy ne felejtse el megvizsgálni az adott személyiséget belülről is.

– Igazán kedves vagy! Nagyon szépen köszönöm! – Kellemes bizsergése megint felütötte a fejét, abban a percben, amikor a megszeppent, zavarba jött fiatalember kihúzta előtte a széket, és helyet foglalva be is tolta utána.

Mindketten elfogódottak voltak. Aliz szeretett mindig határozottan és egyértelműen kezdeményezni már gyerekként is. Ha megtetszett neki egy új Barbie-baba addig nem engedte el álmait, amíg övé nem lett a legújabb játék. Nem volt vad, és követelőző, vagy sértődötten hisztizős, elkényeztetett hercegnő. Korán belátta, hogy álmainkért sokszor áldozatokra van szükség, hiszen másként kivitelezhetetlenek.

– Tetszik az öltönyöd! – törte meg a csendet! – Várja csak! – gazellaszökkenéssel máris ott termett a fiatalember mellett, és megigazította enyhén csálén álló bordó színű nyakkendőjét. – Formaság tudom! – felelte. – De mindennek megvan a maga módja!

A fiatalembert valósággal lenyűgözte, és azonnal megbabonázta. A legtöbb esetben ennyire határozott, és talpraesett hölgyek nem szoktak vele randizni, találkozni pedig még kevésbé. Kellemes, örömteli érzések kerítették hatalmába. Senkinek se merte elárulni, de még sohase volt barátnője, vagy bármilyen komolyabb párkapcsolata, és ez kissé kirívó esetnek számított a XXI. században.

– Tudod folyamatosan azon töprengtem, hogy mi dolgom van a világban? hogy hol a helyem? És még mit szeretnék megvalósítani? De vegyünk például téged! Tessék! Te mit szeretnél elérni az életben? – nem köntörfalazott, vagy hezitált, máris a lényegre tért. Újabb szimpatikus jellemvonás. Egy nulla a javára.

– Hu! Hát… szerettem volna saját forgatókönyvvel filmet forgatni, de attól tartok, hogy sem kapcsolatom, sem anyagi forrásom nincs hozzá. Szinte reménytelen vállalkozás! Pedig gyerekkorom óta jóformán a filmeken nőttem fel! – mesélte szinte extatikus, naiv, gyerekes elragadtatással, amitől Alizban is megmozdult valami. Érzékeny, már több alkalommal összetört szíve ebben a percben, mintha egy egészként kezdett volna lüktetni, és kalapálni. Mintha közösen léptek volna ki a gyorsuló, másodlagos időből, melyről eddig úgy gondolkodtak csupán a terhükre van.

– Ez fantasztikusan, és nagyon izgalmasan hangzik! Felteszem te már írtál egy forgatókönyvet a nyári szünetben! Ha jól tudom vannak nagyon jó szoftverek is erre! A Celtx is egy ilyen!

– Huha! Te valóságos gondolatolvasó vagy! Ezt honnan találtad ki?! – csodálkozott jólesően a fiatalember.

– Mi sem egyszerűbb ennél! Hiszen elég csak figyelni a mondataidat! Valósággal bele vagy szerelmesedve a filmezésbe! Ami szerintem rendben van! Én ismerek pár embert, aki szívesen venné, ha megmutatnád neki filmes terveidet! Semmi kényszer! Csak, ha te is úgy akarod! – később sokáig nem tudta eldönteni, vajon miért volt ennyire közvetlen, és ennyire magától értetődően szívélyes ehhez a különleges fiatalemberhez, amikor alig tíz perce beszélgettek. Csak, amikor már hazament ismerte fel a megkerülhetetlen tényt, hogy kölcsönös, sorsfordító beszélgetésük során kölcsönösen tabuk nélküli hullámhosszra kerültek, és talán ez az egyetlen dolog, ami számíthat ebben a hamiskodó, megtévesztett értékeket kínáló életben.

Amikor levette ünnepi ruháját, megszabadult aprólékosan fülbevalójától, és lemosta sminkjét, és szempillafestékét mintha úgy érezte volna lemosta volna önmagáról kétségeit, gátlásait, további rendhagyó félelmeit a külvilág elvárásaival szemben. Most ott állt lecsupaszított, egzotikus meztelenségében a tükör előtt, és talán újra megtanult önmagának mosolyogni teljes szívvel boldog könnyekkel…