SZÁMONKÉRÉS

Először nem akart nyíltan bemenni a rendelőhelységbe. Nagyon is jól tudhatta, hogy miféle hely is az. Barátságtalan, komor hely, ahova a kamaszkorú lányanyák viszik még meg sem született magzatjaikat, hogy végleg megöljék őket. S bár még csupán tizenhat éves volt Ági úgy gondolkodott, hogy nincs is annál fantasztikusabb érzés, mint amikor egy kis emberi lényről gondoskodhat az ember. Nevelheti, becézgetheti, babusgathatja, és valósággal agresszív dühbe jött arra a gondolatra, hogy abortuszon részt vegyen.
Legjobb barátnője Anna szintúgy hasonlóképp gondolkodott, mint ő, és valóságos szuperhősnek nevezte, amiért a gimi, és a tanulás mellett megakarja tartani, és felakarja nevelni a gyereket, akárcsak más rendes, normális anyukák. Elvégre az anyagi dolgokat is előbb-utóbb rendezni lehet!
- Annyira büszke vagyok rád drága barátnőm! - ölelte magához jó szorosan Anna, és cuppanós puszit adott az arcára, aztán megsimogatta még csupán alig dudorodó pocakját.
- Hát szeretném hinni, hogy tényleg nem lesz semmi zűr, mert valósággal kiver a veríték, hogy mit fogok az őseimnek mondani róla, hogy már régóta nem vagyok szűz?! - mintha próbált volna ebből az egészből egy könnyedén emészthető, mégis kissé morbidra sikeredett viccet, tréfát kreálni, csupán csak azért, hogy valamiképpen oldja a benne fokozatosan kitöréssel fenyegető feszültséget. Még szerencse, hogy a barátaira szinte mindig számíthatott.
- Mondok neked valamit Ágim! Ha az én anyám meghallaná, hogy teherbe estem azonnal padlót fognak, és hívni kellene a mentőket! Arról meg nem is beszélve, hogy öregapám pedig nemes egyszerűséggel menten föl is pofozna, mondván: mit képzelek magamról, hogy egyszerűen csak védekezés nélkül lefeküdtem bármivel is! Szóval kész cidri lenne az egész! - foglalta össze a lényeget, amíg az orvosi rendelő előtt várakoztak. Végül itt is Ági volt az, aki kimondta a végszót.
- Én ide soha a büdös életben nem teszem be a lábamat! - jelentette ki határozottan, majd gyöngéden megsimogatta pocakját. - A gyerkőcöm életére esküszöm! - Azzal mit sem törődve azzal, hogy vajon barátnője mit is gondol erről fogta magát, és megindult a metróállomás irányába.
- Hékás! Lassíts kérlek! Inkább együnk valamit! Megéheztem!
Erre Ági igazán nem tudott mit mondani, elvégre most már két ember helyett is muszáj volt rendszeresen étkeznie.
- Mit szólnál egy kiadós erdélyi fatényároshoz, extra adag rósejbnivel, és csokiturmixhoz sok-sok habbal? - kérdezte Anna, akinek már a gondolattól jócskán összefutott szájában a nyál.
- Azt, hogy mehet! De álljunk csak meg egy percre! Nálad van lóvé? Csak azért kérdem, mert ahogy látom a tatyómat én elfelejtettem a pénztárcámat reggel bepakolni a nagy sietségben! - vallotta be.
- Hékás! Semmi gáz kisanyám! Egyet se félj, amíg engem látsz! Kidumáljuk magunkat! - legyintett könnyedén, majd betértek a legelső, amolyan talponállós büfébe, és azonnal letelepedtek a hátsó bokszba.
- Akkor te mit kérsz? - kérdezte Anna.
- Egy hatalmasadag sültkrumpli meg valami sülthús most nagyon jól esne. - vallotta meg Ági.
- O.K. Vettem az adást! Addig nyugodtan helyezkedj csak kényelembe! Mindjárt visszajövök! - azzal egyik lába itt, a másik ott, és már oda is galoppozott a pulthoz, ahol a vevők kívánságait fogadta két egyenruhás, életunt, fiatalember. Anna a szimpatikusabbhoz ment oda direkt.
- Szóka, hogy vagy? Szeretnék kérni három nagy adag sültkrumplit, és hozzá valami finom sülthúsit! Persze csak, ha megoldható! - vetette könnyedén oda.
- Háromezer ötszáz forint lesz! Még valamit? - kérdezte halálosan életunt ábrázattal a fiatal srác, és Anna fejében szinte azonnal megfordult, hogy vajon mi lenne, ha megmutatná pikáns erotikával a melltartója pántját szabadon hagyva enyhén már domborodó cicijét. Tutti biztos, hogy ez a jóképű, szimpatikus nyurga srác totálisan padlót fogna. Most azonban nagyobb gond is fennállt, mert egy árva fillér sem volt nála.
- Figyu! Ne haragudj! Kérdezhetnék valamit? - szándékosan bűnbánó, és nagyon szomorú arckifejezést igyekezett magára ölteni. - Szóval az a helyzet, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, és egy árva fillérem sincs, viszont a legjobb barátnőm terhes és neki szüksége volna a kajára, meg minden! És szóval azt szeretném tudni, hogyha most megehetjük a kaját, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy hazaugrom és kifizetem, amivel most tartozni fogunk! Becsszó! - emelte eskütevésre jobb kezét. Nem tudni, hogy vajon komolyan gondolta-e. Annyi azonban bizonyos, hogy a fiatal srác vakargatta egy kis ideig raszta-fürtös haját, aztán bement a helység hátsó végébe, ahol az irodák voltak. Néhány perccel később már a boltvezetővel jött ki, aminek szemmel láthatóan töviről-hegyire elmesélte a kamasz lány sztoriját.
- Mi a probléma ifjú hölgyem? - mérte tetőtől-talpig végig a középkorú, kiadós sörhasat növesztett vezető beosztott Annát.
- Jó napot kívánok! Az a helyzet, hogy a barátnőm teherbe esett, és nagyon megéhezett, és elfelejtettük reggel pénzt hozni magunkkal, de esküszöm már mindenre, hogy ha most megehetjük a kaját, akkor később mindent kifogunk fizetni! - vallotta be. Ennél őszintébben már ritkán fogalmazhatott volna.
- Hát... nézze ifjú hölgy! Ön is tudja, hogy ez itt nem jótékonysági intézmény, de... legyünk optimisták... elfogyaszthatják az ennivalójukat, de ki kell fizetniük! Remélem, világos voltam?! - jelentette ki egyértelműen fogalmazva.
- Persze, tökéletesen! - válaszolta Anna, majd a hosszú műanyag tálcával máris visszatért Ágihoz, aki kezdett már aprócska csillagokat látni szeme körül a felfokozott éhség miatt. Csak most döbbent rá, hogy mekkora egy idióta volt, hogy csupán tejeskávét ivott reggel, és semmi mást. Hát persze, hogy leesett a vércukra.
- Máris megjöttem! Remélem nem késtem sokat! - pakolta le nagy levegőt fújva a hófehérnek látszó asztalra a menüsort Anna.
- Na végre már! Már a szemgolyóm is kifordult a helyéből! - Ági valóságos mohó megszálottsággal ragadta magához az első burgernek aligha nevezhető fonnyadt zsömleféleséget, majd akkorát harapott bele, amekkorát csak bírt.
- Húha! Te aztán valóban nagyon éhes lehettél! - lepődött meg barátnője, aki néhány sültkrumpliszálat kezdett komótos kedvvel rágcsálgatni.
- Jaj, ezer bocsi, de ez most kurva jó! Én voltam a hülye, hogy reggelire nem ettem semmit! - újabb hatalmas falás következett, és Ági nem bánt meg semmit.
Amikor végeztek az étkezéssel Anna óvatosan, bizalmasan megemlítette, hogy egy árva fityingje sincs, és hogy most hitelbe kajáltak, mire Ágin szinte azonnal meglátszott, hogy kétszáz lett a vérnyomása:
- Hogy micsoda??? Ebből aztán akkora balhé lesz, hogy megnézhetjük magunkat!
- Ugyan már! Nem kell mindjárt beszarni! Minden el lesz sikálva! Most szépen lassan felállunk az asztaltól, mint a legtöbb filmben, és egész egyszerűen kisétálunk az ajtón, méghozzá feltűnés nélkül!
Mindketten óvatosan álltak fel az asztaltól, hogy még véletlenül se vonják magukra a többi itt étkező ember figyelmét. Jobbára csak fiatal egyetemistákkal, és tinédzserekkel volt tele a hely.
Amikor kiléptek az ajtón úgy lélegezték be a levegőt, mintha csak épp a börtönből szabadultak volna. A szabadság édeskés illata.
- Látod csajszim! Nem is volt akkora ügy! - karolt barátnőjébe Anna.
- Erről jobb, ha hallgatunk, mint a sír! - közölte Ági. - Azon gondolkoztam, hogy mit kellene mondanom az őseimnek, szerinted?!
- Hát az igazat, mi mást!
- Jó, persze! Te még nem ismered az apámat! Ha megtudja tuti biztos, hogy megöl, és anyám is eléggé ideges tud lenni, ha felspanolja magát.
- Ugyan már! Frankó szüleid vannak, akik nagyon szeretnek! Egész biztos, hogy megértik! - igyekezett támogatni, bíztatni ebben a kényes helyzetben.
- Igazad lehet! Figyu! Egy nagy szívességet szeretnék kérni...
- Csak nem azt, hogy én is legyek ott, amikor a szüleiddel közlöd a nagy hírt?! - nézett rá kérdő szemekkel.
- De pontosan! Persze csak, ha tényleg nem nagy gond!
- A legrégebbi barátok vagyunk! Ennél szerintem nincs fontosabb!
Együtt mentek hazafelé miközben töviről-hegyire körbejárták a lehetséges forgatókönyvek egész skáláját.
Amikor hazaértek még csupán Ági apja volt otthon, aki most éppen szokásos délutáni szunyókálását végezte, mert éjszakai műszakosként muszáj volt bepótolnia az elvesztegetett óráinak a számát.
- Óvatosan menjünk be az ajtón... - suttogta Ági. - Mert az öregem nem csípi, ha felzavarják az álmaiban. Igyekezett olyan halkan levetni cipőjét amennyire csak tőle telt, és Anna is pontosan ugyanígy cselekedett.
Amikor beléptek Ági rögtön érzékelte, hogy apja úgy horkolgat, akár az ólajtó, és azt se venné észre, ha átszáguldana egy szuperszonikus ballisztikus rakéta a nappali szobán. Még szerencse, hogy a bejárati ajtójuk mellett voltÁgi szobája, így nem csaptak nagy zajt.
- Fú! Mióta nem jártam nálatok azóta látom levetted a Back Street Boys-os poszteredet! - vette szemügyre a falakat, és a berendezési tárgyakat.
- Hát... volt egy olyan diszkós korszakom! Úgy hiszem az emberek többségének korszakai vannak. Egész biztos, hogyha meglesz a kisbabám másként fogok majd viszonyulni bizonyos dolgokhoz. Már ha érted, hogy miről süketelek?
- Ne viccelj! Hát még szép! De szerintem oltári nagy durranás lesz, hogyha hatalmas pocakkal fogsz a gimiben jönni-menni. Képzeld majd biosz órán! Te leszel az élő kísérleti donor, hogy miként alakul a születés!
- Jaj, ne is mondd! Éva néni különben sem csíp engem! Még a múltkori dogámmal is adós vagyok nála! Sokszor olyan hülyeségeket kell csinálni egész álló nap!
- Ezzel teljes mértékben egyetértek!
Ági anyukája nagy általánosságban kora délután jött haza, és mire fél ötre járt az idő, már nyílott is az ajtó, és Ági alig várta, hogy elvehesse anyukájától a hozott szatyrokat és általában a nagy bevásárlásban keletkezett cuccokat.
- Köszönöm kicsim, hogy segítesz! - nyugtázta elégedetten a
fiatalos asszony.
- Semmiség! - szaladt a szatyrokkal a kiskonyhába, hogy kipakolhasson.
Ági apja is nemrég kelt fel a szundizásból, és most igyekezett ő is serénykedve kivenni a részét a munkavégzés feladataiból. Fogta a porszívót, és máris takarítani kezdett, míg a fáradt anyuka a vacsorát készítette elő.
- Anyu! Szeretnék veled négyszemközt beszélni! Illetve Anna is itt van!- mutatott barátnőjére.
- Szia Annácska! Remélem jól vagy és a szüleid is megvannak! - üdvözölte kedves közvetlenséggel.
- Igen, köszönöm, megvannak!
- Akkor minden rendben van!
- Anyu! Van egy kis probléma... - alig merte kimondani.
- Csak nem elkaptál valamit?! - nézett rá kíváncsian az asszony.
- Hát... úgy is fogalmazhatunk...
- Holnap elmegyünk a háziorvoshoz, az majd felír valami erős gyógyszert, aztán egy-két nap alatt kutya bajod se lesz! - az asszony betette a gyorsfagyasztott rántotthúst és a krumplit a sütőbe, hogy rendesen megpirulhassanak.
- Ha ez ennyire egyszerű volna elő sem hozakodtam volna vele...
- Jaj drágám! Hát mi történt?! - mérte végig kíváncsian lányát az aggódó anyuka. - Csak nem az a fiú a ludas a dologban, amivel szakítottál?!
- Hát így is lehet mondani...
Most Annán volt a sor, hogy legrégebbi barátnőjét kihúzza a csávából.
- Kati néni! Ne tessék Ágira nagyon haragudni, de szóval... az a helyzet... hogy... Áginak nemsokára kisbabája lesz... - mondta ki az igazságot.
- Hogy mi-micsoda??? - az asszonynak muszáj volt megkapaszkodnia a tálalópultban attól való félelmében, hogy esetleg bármikor hanyadt eshet.
- Anyu, kérlek... apunak még ne szóljunk... tudod, hogy mennyire a szívére venné a dolgokat... - próbálta csitítani ebben a pillanatban nagyon is ideges anyját.
- De hát, mégis... hogy történhetett? Nem védekeztetek, vagy nem szedtél tablettát?!
- A volt pasim azt mondta, hogy volt nála óvszer, de nem éreztem semmit... Egyszerűen csak... megtörtént... De úgy döntöttem, hogy mindenképp szeretném megtartani!
- Hohó! Álljunk csak meg egy percre! Még csak tizenhat éves vagy, és jogilag fiatalkorú! Még olyan sok minden fog változni az életedben, és nem akarom, hogy elhamarkodott döntéseket hozzál!
- Anyu! Légyszi! Figyelj rám! Volt rá bőven alkalmam, hogy végig gondoljam! De ha neked nem jó én akár el is költözhetek a nagyihoz, és legfeljebb majd onnét járok be a gimibe!
- Hát azt felejtsd el de gyorsan! Előbb vegyük számításba az összes lehetőséget! Arra gondoltál már, hogy hogyan és miként fogsz gondoskodni a babáról? Elvégre nemsokára itt az érettségi a nyakunkon, és aztán az egyetemi jelentkezés.
- Arra gondoltam, hogyha nem nagyon baj, akkor halasztok egy évet és megnézzük, hogy hogyan alakul! - vallotta be őszintén.
- Szóval már jó előre elterveztél helyettünk mindent! Hát ez... mondhatom... felelősségteljes döntés volt... - érezhető volt az anyuka hangján, hogy legszívesebben adna legalább egy kiadós pofont felnőttként viselkedő kamasz lányának, de inkább meggondolta magát.
- Mindenesetre holnap elmegyünk együtt a nőgyógyászhoz, hogy megbizonyosodjunk! Most pedig megvacsorázunk! Terítsd meg az aszalt! - Az anyuka Annához fordult: - Itt maradsz vacsorára Annácska?
- Jaj! Nagyon rendesnek tetszik lenni, de azt hiszem jobb, ha hazamegyek! - felelte.
- Én kikísérem! - ajánlkozott Ági.
Amikor Anna hazament és Ágiban tudatosul, hogy most egyedül maradt a szüleivel szemben, és csupán magára számíthat, úgy döntött kész bevállalni minden elmarasztalást, vagy sértést, csak valahogy lendüljenek már át a bonyodalmas dolgokon.
Békésen megvacsoráztak, akár egyrendes család. Ági nagyon hálás volt az anyukájának, mert már az asszonyságon jócskán meglátszott, hogy nem bír napirendre térni Ági váratlan terhessége felett, mégsem szólta el magát a férje előtt, nehogy bármi is kitudódjék. Bőségesen elegendő lesz majd megtudnia a dolgot, ha Áginak már jócskán gömbölyödik majd a pocakja.

ROMANTIKA-KOLLÁZSOK

A férfi kilépett a város elhagyatott gyárépületekkel túl zsúfolt negyedébe. A pályaudvar csikorgó sinei is oly otthonosnak tűntek, hogy szinte önmagán érezte a csönd, a magány tartós, immár szinte elkerülhetetlen érzetét.
Még jól hallotta fülében Jack Nicholson-féle Joker ördögi, torz röhögését, és azt, hogy Michael Keaton mit mondott annak a gazfickó, kisstílű tolvajnak a tetőn: - Nem öllek meg, mert egy szívességet fogsz tenni nekem! Mindent elmondasz rólam a barátaidnak!
,,Vajon az életünk választása egészen pontosan mikor dőlhet el?! Vajon már minden lényegre törő, precizitással, és halálpontossággal megvan írva a csillagokban, vagy éppen a sors könyvében?“
Úgy döntött átvág a járdán, egészen az aluljáróig, ahol irritáló, szemet szárító neonvilágítás uralkodott, amit legfeljebb csak néhány arra tévedő, és most aludni képtelen lepke, kisebb rovar zavart meg, amik úgy viselkedtek egymással, mintha csak folyamatosan versenyeznének, és megpróbálnák egymás túllicitálni.
Az éjjel-nappali dohánytrafik - ahogy hirdette magát -, még éppen nyitva állt. Leeresztett, koromfekte vasrostély mögött ült egy szintén barátságtalan, szemüveges, tatáros arcú, marconás alvilági figura. Úgy tűnt szinte mindenkit gyanúsan méreget, és egy kalap alá vesz.
- Mi tetszik, haver?! - emelte fel szúrós tekintetét úgy, hogy a magas férfinak kissé inába szállt maradék bátorsága is, elvégre gyerekkora óta valósággal utálta a sötétséget, és azt, amit a rettegés, félelem tartós nyelvén jelképezett.
Tovább halad, és eldöntötte magában, hogy még véletlenül sem adja meg a halvány sanszot arra vonatkozóan, hogy bárki belekössön, vagy hogy bármi is eltéríthesse valódi céljától. Ti. egy randis hölgy meghívta aznap estére. Romantikus vacsorát, és egy kiadósan tartalmas beszélgetést ígért, de semmi szex. Ehhez szigorúan kötötte magát. egyébként sem volt szokása, hogy megkerülje saját, felállított, jól bejáratott játékszabályait.
,,Vajon Bruce Wayne most mit tenne ebben a helyzetben?“ - fűzte egyre gondolatait. S bár eszében volt, hogy vesz virágot, és desszertet - elvégre mégsem állíthat be csupán csak egyszál maga -, végül úgy döntött két verseivel telefirkált határidő naplóval fogja megörvendeztetni szíve hölgyét. Ezt is éppen elég időbe kerül majd megmagyaráznia.
Egyszer csak két részegeskedő hajléktalanra lett figyelmes, akik - nagyon úgy tűnt -, hogy kisebb szóváltásba keveredhettek egymással, mert acsarkodón, és obszcén szóváltásokkal veszekedtek egymással, és össze is verekedtek. Az egyik észrevette a férfit, és jó hangosan odakiáltott neki:
- Hékás! Kisöreg! Adsza egy ezrest!
A férfi érezte lelke mélyén, mintha megint elfogná az a vérlázító, gyermekkori nyughatatlansága, amikor nem volt képes önmagát se megvédeni a gonoszkodó, szemétkedő osztálytársaival szemben, és ezért Hétfőtől-Péntekig bezárón bűnhődnie kellett. Előkapta kabátja zsebéből a szájharmonikáját. Bárcsak tudna zenélni, legalább egy-két filmzenei betét erejéig. Most akár még könnyűszerrel el is játszhatná Charles Bronson híres harmonika dalát. Várt néhány másodpercet, csupán addig, míg szívdobbanása már a fülébe kattogott, zakatolt, majd istenesen, éles, sipító hanggal fújni kezdte a kis harmonikát úgy, hogy a két részeg hajléktalan fickó jócskán megijedhetett, mert úgy elkotródtak a környékről, mintha ott se lettek volna.
,,Hát ezt még megúsztam!“ - vonta le magára vonatkozóan a kissé keserédes végkövetkeztetést, majd óvatos mozdulatokkal visszacsúsztatta kabátja zsebébe a kis hangszert, mely most az életét mentette meg, és lopakodó árnyék módján tovább lépkedett. Valahol errefelé lakhat egy társasházi lakásban a szemrevaló, egzotikus arcú hölgy, aki - legalább is egyértelműen -, elmondta mennyire vonzónak, és megmagyarázhatatlanul szimpatikusnak találta már a legelső alkalommal.
,,Mit jelent az, ha valaki szimpatikus, vagy nem?!“ - tett fel önmagának megint egy újabb kérdést. ,,Miként, és persze hogyan dönthető az el egyáltalán, hogy valakit a külső, fizikális adottságai tesznek-e szimpatikussá, és vonzóvá, vagy az ember könnyelműen hagyja, hogy vágyai, ösztönei, és szeme egész egyszerűen becsapják?!“ - Ugyanakkor azt is pontosan sejtette, hogy akárcsak a szépség fogalmát, a szimpatikusság fogalmát sem ártana teljes körűen egyszer tisztázni, és kivesézni. Bár erre nem sok példa akadhatott kicsi életében.
Egyszer hallott valakitől egy érdekes történetet akkor, miszerint kétfajta nő létezik a világon. Az első már gyermekkorában valóságos szépségkirálynőnek számított, míg a másik amolyan ,,rút kiskacsa szindrómában“ szenvedett, ami miatt jócskán meggyűlt a baja a szűkebben vett környezete tagjaival. S míg egy szépségkirálynő mondhatni halálos unalommal fogadja az elismerő, dicsérő bókokat a külső testi tulajdonságai alapján, addig a rút kiskacsából a szerencsés kamaszkor következményeként előnyösen megváltozott, új külsejű, gyönyörű nők többsége előbb-utóbb elpirul, vagy szinte azonmód heves szabadkozásokba, tiltakozásokba kezd, miszerint: ő egyáltalán nem tartja vonzóan, és szépnek önmagát.
Az adott lakás, ahol a hölgy lakott sötét utcában legalább tűnt annyira komornak, és barátságtalannak, mint a legtöbb, baljóslatú akciófilmben.
,,Tehát! Három csöngő, egy kopogás! Menni fog! Tiszta sor!“ - igyekezett megőrizni ripityára tört önbizalma darabjait, elvégre már az sem volt egy elhanyagolható körülmény, amennyire kalandos út vezetett idáig.
,,Tehát akkor! Kopogás, majd ajtónyitás, egy-két könnyed, laza, de őszinte bók, aztán esetleg egy puszi, de csak szigorúan az arcra, és nem a szájára, mert az lehet, hogy nyílt ellenségeskedésbe csaphat át, és akkor bizony oda a randi jó hangulatának.“
Csöngetett egyszerre hármat. Ugyan kinek van még ideje ilyen felfokozott helyzetben a számokkal bíbelődni?
- Mindjárt megyek! - hallatszott a varázslatosan dallamos hang az ajtón belülről.
,,Na most ugrik a majom!“ - vélte a férfi.
Alig öt perc múlva már nyitotta is az ajtót a hihetetlenül filigán, és csinos nő, aki valósággal úgy pompázott estélyi jellegű ruhácskájában, akár egy bálkirálynő. A férfi kicsit mérges volt magára, amiért farmerhoz akarta mindenáron párosítani a kötött pulóverét. Volt ebben valami kisfiúsan idióta gondolat.
- Hát szia! - sugárzó mosollyal ajakfényes száján máris arcra puszival üdvözölte a jócskán megilletődött férfit. - Jól nézel ki!
,,Biztos, csak udvariaskodásnak szánta“- töprengett, mégis jólesett neki, az a fajta különleges, mégis kristálytiszta gyöngédség, mely a nő hangjából áradt.
- Te pedig fantasztikusan sugárzó vagy! - próbált kicsit esetlenül bókolni, bár érezte, hogy talán illik még visszafognia magát.
A hölgy most úgy nézett rá, akár egy kíváncsiskodó, cserfes, huncut kislány, aki ajándékot vár, és már alig várja, hogy kaphasson valamit.
- Bocsáss meg, amiért nem hoztam virágot! Tudom kellett volna, de egy pillanat... - úgy tett, mintha hevesen turkálna kisebb aktatáskájában, melyet rendszerint hóna alatt szokott cipelni, mert így biztonságban érezte magát, szinte azonnal elővette két határidőnaplóját, és mintha felbecsülhetetlen kincseket érnének adta át őket a meglepett nőnek, aki szemmel láthatóan az esetek 99%-ában valószínűleg ékszerre, vagy valami értékesebb dologra számított.
- Ó! Nahát! Nem is tudom, hogy mit mondjak, így elsőre? Ez váratlanul ért, de köszönöm, hogy gondoltál rám! - illemtudó, modern, stílusos nő lévén az ajándékot minden esetben illett megköszönni, és nem fölöslegesen köszörülni rajta más kárára a nyelvét. Érdeklődve nyitotta ki a két naplót, és figyelmesen megnézte a beleírt verseket.
- Azt a mindenit! Te tényleg komolyan beszéltél, amikor azt állítottad, hogy írogatsz! Gratulálok! Egyébként megmutattad az írásaidat már valakinek? - jött a következő, érdeklődő, és legalább annyira gördülékeny kérdés.
A férfi nemet intett a fejével, tekintetében szomorkás, elrévedő hangulat volt érzékelhető.
- Én talán tudnék segíteni, de milyen figyelmetlen vagyok! - kapott észbe. - Gyere csak be, egész nyugodtan! - invitálta be kedvesen az ajtón belülre.
A lakás pazarul festett. Érezhető volt benne a stílusos, kicsit talán nagyvilágias elegancia egy csipetnyi modern stílussal karöltve. ,,Ez a különleges nő több, mint valószínű, hogy mindenhez érthet! - gondolta a férfi. Vajon mit gondolhat majd, ha én hívom meg a lakásomra látogatóba?“ - a hölgy illedelmesen, kisebb jóleső büszkeséggel mutatta máris meg az egyes szobákat, és azokat a személyes tárgyakat, melyek valószínűleg különleges érzelmi helyet foglaltak el a szívében.
- Jaj, majd elfelejtettem! Nekem is van ám ajándékom számodra! - váltott sejtelmes, titokzatos hangnemre, majd néhány percre kiviharzott a szobából, és alig öt perc múltán egy közepes ajándékcsomaggal jött vissza, melyben márkás, tehát csöppet sem gagyi papír-írószerek voltak. Főként golyóstollak, és naplók.
- Fogadd szeretettel! Tudod mivel még nem ismerhetjük egymást annyira, amennyire jó lenne arra gondoltam ezeknek biztosan nagy hasznát veheted és láss csodát! Tényleg! - óvatosan adta át a csomagot a férfinak, és ahogy váratlanul két kezük összeért mindkettőjükön delejes mágneses áramütések pattantak ki. Talán a testük nem hazudik, és ténylegesen már működik is kettejük között a láthatatlan érzelmi kémiai kötődés?! Ez mindenesetre nagyon furcsa.
- Hú! Te is érezted? Fel vagyunk töltve elektromos árammal, mint két elem! - lelkendezett a nő, és máris lekapcsolta a világítást, hogy a sötétben minél jobban láthatóvá váljanak az aprócska, pattanó szikranyalábok.
- Hú! Oda nézz! Valósággal pattognak, mintha szikrázó üveggolyók lennének! - a nő rendkívül élvezte ezt, míg a férfinek egyszerre volt furcsa, és mégis izgató fejlemény a testi kontaktus ennyire szabadszellemű manifesztációja. S bár mindig is jócskán távolságtartónak mutatkozott a testi kontaktusok, és érintkezések területén szívét, most kellemes bizsergés járta át: ,,Igen! Lehetséges, hogy ő lesz az Igazi! De persze ne hamarkodjunk el semmit!“
- Szereted a csillagszórókat? - kérdezte váratlanul, amikor átmenetileg felkapcsolta a villanyt a szobában.
- Hát... nem igazán, de... - már megint megdorgálta magát - legalább is gondolatban, mert a nő máris húzni kezdte a rendkívül tágas, amerikai stílusú konyhájába, ahonnét pazar térpanoráma nyílt a budai hegyekre.
- Kapsz egy csillagszórót! - máris kezébe nyomott egyet, és magának is kivett egyet, majd izgatott sikongatások közepette meg is gyújtotta előbb az egyiket, aztán a másikat. Valósággal ámulva figyelte, amint a milliónyinál is több tűzparázs szilánk szerte szállva röpköd a levegőben, fénnyel árasztva be a koromsötét éjszakát. - Mintha egy zenei koncerten lennék, nem?! - különleges mosolya valósággal beragyogta az egész szobát. Amikor a két csillagszóró már nem szikrázott tovább a nő könnyed szökkenéssel helyet foglalt a közepesméretű zongoránál, és kérdőn a férfire nézett:
- A könnyű, vagy komolyzenét szereted-e?
- Az utóbbi időben sokszor Schubert Pisztrángját hallgattam a YouTube-on. - vallotta be, mire a hölgy hosszú, finom ujjai máris végigszántottak a sakktáblaszerű billentyűzeten, és kotta nélkül, csupán hallás alapján tökéletes virtuóz módján játszotta le az adott komolyzenei darabot. A férfi nem győzte csodálni. Kicsit talán még irigy is volt, hogy ő akusztikus gitárján is alig tud többet, mint a klasszikus szamárindulót.
- Na? Hogy tetszik? - miközben játszott fél szeme a férfit figyelte. Mintha valami láthatatlan, pezsgő szimbiózis volna kettejük között, melyet egyre erősebbé, szilárdabbá, és harmonikussá válik majd, ha a törékeny bizalom fennmarad.
- Fantasztikusan tehetséges vagy! Bár szerintem mindenki ezzel a szöveggel jön! - vallotta be.
- Hát... nem jársz messze az igazságtól, de nagyon köszönöm! Te tudsz játszani?
- Hát tizennyolc éves koromban a szülinapomra kaptam egy akusztikus gitárt, de a kottaolvasás és az akkordváltás valahogy sosem ment, és azt hiszem el is vették tőle a kedvemet! - vallotta be szégyenlősen.
- Gyere, ülj le mellém! - kérte. A férfi tétován, kicsit ijedősen helyet foglalt a puffos széken. Valósággal máris megérezte a nő vibráló, sugárzó jelenlétét, titkos pozitív energiáit.
- Játszunk valamit együtt, jó? Én kezdem, neked ezt a billentyűt kell lenyomnod, ha szólok! Rendben?!
A férfi bizalmatlanul bólintott, hiszen még mindig nem tudhatta mik a hölgy szándékai. A nő újabb komolyzenei darab klimpírozásába kezdett, és olyan villámsebesen nyomkodta össze-vissza a billentyűket, hogy azt egy amatőrnek is képtelenség lett volna követni, aztán váratlanul egyszer csak szólt a férfinak: - Most te jössz!
A férfi kicsit ügyetlenül lenyomta a megfelelő billentyűt és a nőn látszott, hogy ennél boldogabb, és elégedettebb valószínűleg ritkán lehet valami, aki egy lelkes tanítványra tett máris szert.
- Ez az! Nagyon tehetséges vagy! - suttogta.
Több mint negyven percen át játszottak így a hangszerrel, miközben úgy érezték, hogy szavak nélkül is képesek pusztán csak egymás tekintetéből olvasni, és beszélgetni. Amikor végeztek mindketten átmentek a kényelmes, és hatalmasnak tűnő nappaliba. A nő máris kedvenc szófájára telepedett, vigyázva, hogy kisestélyi ruháját össze ne gyűrje, míg a férfi egy fotelbe ült.
- Figyelj csak! Ha nem baj, akkor őszinte leszek... - kezdte a hölgy, és minden szaván érződött mennyire zavarban érzi magát. Nagy levegőt vett. - Azt szokták mondani, hogy az első találkozás a döntő a párok életében, én azonban szeretném azt gondolni, hogy mi már a társkereső oldalon is nagyon jól megértettük egymást, és felfedtük legbensőbb érzéseinket. Sokat szenvedtünk, és lelki sebeket szedtünk össze, de én nagyon szeretném, ha ez a különleges valami kettőnk közt működne, vagy ha legalább is megpróbálnánk, persze, ha ez neked is megfelel! - elhallgatott, és kicsit türelmetlenkedve meredt a férfira, hogy vajon ő mit szól majd mindenhez?
- Ez valóban nagyon jól hangzik... Szeretném hinni, hogy így is lesz... - jegyezte meg, és volt valami a hangjában, mely a versmondókat, és a színészeket jellemzi. A hangsúly, vagy a dallamosság? A hölgy később sem tudta megmondani, de egész angyali lényében érezte, hogy ez a különc férfi lehet az igazi, ám addig még kicsit sokat kell mind kettejüknek dolgozniuk szárba szökkent kapcsolatukon.

ÚT-VESZTŐ

Mint aki régről itt ragadt
s holt Időkből kiölte a teremtés magzatát,
tán már meghalni vagy épp boldogulni se
tud idült aggastyánkorában
s nem kapott le szőrszálhasogató szájáról
a kárörvendő szózat sem
– úgy vagyok én itt elfeledett hírmondó,
emberek közt kis mitugrász semmirevaló!

Mint aki mindig is akként szeretett,
vallott térdeplő, halhatatlan szerelmet,
hogy az Egy-valakiért önszántából a Halálba is elment,
s várta az inkvizíciós sorsüldözéseket.
Mégsem érheti utol tán soha önmagát
csupán a tartós bánata nyüstöli, gyúrja önző tagjait.

Csak csúfolják, eltapossák,
alázzák makacssága sajgón égető lélek-sebeit.
Marszüász vagy Sziszifusz-lélek
embert miként tudott marcona,
galád Idő a XXI. században kitenni?!
– Kik ismerhettek régről, mert lefelejtették,
meghámozták páncélos hagymahéj-lelkem rétegeit
mostan tán még azok is mind tanácstalanok
hisz nem engedi őket látni a mohó elvakultság
karrierista luxusálom-gondolatok.
Mint aki már mindennel számot vetett,
s régtől fogva sejti bukott vesztét;
kínozza cáfolhatatlan illem-tudat.
Külön-békét nem köthet immáron soha!
Tudhatom rég a kegyes-könyörtelen Halál
elmúlásom felett majdan vígan táncot jár
s magához szólítja népes férgek,
bogarak családos apró seregét.

Nesztelen hullatja színét ezer évszak
és én itt is elvesztettem magamat.
Könnyezni vágyó ezüst-csillagok zokogása
koppan spleen-lelkemen…
Gyökerek közt kell, hogy éljek,
akár szánalmas kis féreg,
elhagyatva messzi, madárlátta-hegyen.
Hétköznapokban fel tünedező látszat Janusz-emberek
egyszerre elárulnak s kiszolgáltatnak.
Magamat nem hagyhatom el idegen!

TÖPRENGÉSEK ÚTJA

Tizenhárom éves volt, és bár apró, éppen csak fejlődésben lévő, még zsenge, körteformájú kis melleit vécépapírral igyekezett kihangsúlyozni push up melltartójában, amit valamelyik plázában vásárolt magának szülei engedélye nélkül. Nemsokára itt volt megint egy újabb szülinap, és azok a gyémántszínben tündöklő, leginkább a nyolcvanas évek Amerikáját idéző futurisztikus fülbevalók kötötték le minden figyelmét, no meg a fiúk. Apja autodidakta módon szerezte saját széleskörű műveltségét, és a kisebbfajta hisztizéssel egybekötött indulatok akkor szabadultak el, és robbantak, amikor a szülinapi partin - ahová jóformán az összes barátnőjét meghívta -, ajándékbontogatás közben apjától megkapta a teljes régi Helikon-sorozat 60-70-es évekbeli összes
sorozatkiadását.
- Nagyon sok Boldog Szülinapot drága kislányom! - nyújtotta át szerényen az esztétikusan becsomagolt, színes szalagokkal is bőségesen átkötött kartondobozt.
Először még sugárzó boldogsággal találgatott, és ujjongó ugrált föl-le a levegőbe, hogy neki mennyire fantasztikus apucija van, hogy ennyire szereti őt, és vett neki ki tudja mit? Aztán később már, amikor kezeivel valósággal barbárok módján azonnal széjjel szaggatta a díszes csomagolópapírt és kinyitotta nagy izgalommal a dobozt és meglátta a jobbára antikvár könyveket esett le neki a keserű tantusz, miszerint: Apja sosem bízott benne eléggé, hogy valami értékesebb dolgot is vegyen neki, mint ócska, molyrágta könyveket! Egy bimbódzó kamasz lány, aki élni szeretné az életet, és bulizni, és vásárolgatni akar naphosszat a legkevésbé sem fog egész álló nap a szobájában tunyán tespedni, és régóta halott pacákok verseit, és prózáit olvasgatni. Köszi szépen, de más dolga is akad bőven.
- Ö... hát... köszönöm szépen... - húzta el ferdén a száját, hiszen ténylegesen nem erre az ajándékra számított.
- Kincsem! Tudom, hogy nem tetszik az ajándék, de azt szeretném, hogy boldog, és elégedett legyél, és bár most úgy gondolod, hogy a világ egyszerű, hidd csak el, hogy az igazán fontos dolgok a szíved mélyén rejtőznek észrevétlenül! - A gondoskodó apuka görcsös igyekezettel szerette volna megértetni makacs, kötekedő lányával, hogy bizonyos sokszor elő fog még fordulni, hogy az amiről úgy gondoljuk, hogy fekete és fehér valójában sokkalta összetettebb, és komplikáltabb.
- Igen... - válaszolta. - Visszamehetnék a barátnőimhez? - kérdezte.
- Persze! Menj csak! - vette át a szót az anyuka. Elvégre ez a nap Zoéról szólt.
- Szerinted túl kemény vagyok vele?! - kérdezte töprengve az apa feleségétől.
- Hát, az attól függ szívem! Mit értesz pontosan szigorúság alatt?
- Jaj ne gyerekeskedj már te is! - dorgálta meg kissé asszonyát a férfi. - Arra vagyok kíváncsi, hogy a kamasz lányunk viselkedése meglehetősen provokatív, és lázadó lett az elmúlt pár hónap során, és nagyon féltem, hogy ne történjen semmi baja! - vallotta be.
- Ez egy nagyon következetes és rendes dolog tőled életem, de szerintem Zoé tud magára vigyázni, nem gondolod?!
- Persze, persze csak... szóval a szexel kapcsolatos kérdések és egyebek... - kezdett hebegve hadoválni.
- Ne izgulj édes! Nekem mindent elmondott és pontosan tudja mire való az óvszer! - A feleség hozzáállása a komoly dolgokhoz meglehetősen lazára, és könnyedre sikeredett, amitől a férj idegei fokozatosan kezdték elveszíteni saját kontroljukat.
- Értem! Szóval akkor ez azt jelenti, hogy dőljünk csak nyugodtan hátra, mert a mi kislányunk egy felelősségteljes, komoly nő, aki nem fog meggondolatlanul cselekedni! - mérgelődött magában, mint aki már egyébként is kiadósan felidegesítette magát, és most titkon azt remélte, hogy felesége elnéző lesz, és megvigasztalja majd.
- Apukám! Te is tudod, hogy mi Zoénk már majdnem kész nő! Örökké csak nem tarthatjuk bezárva őt, nemigaz?! - próbált ész érvekkel manipulálni, de kevés sikerrel.
Az asszony még véletlenül sem említette meg férjének a családi perpatvar elkerülése végett, hogy megvette azt a divatosan stílusos fülbevalót, melyre Zoé annyira vágyott.
Zoé meghívta magához legjobb csajos barátnőit, és alig várta, hogy kifúrják a fülét, és felpróbálhassa a szuperdögös fülbevalóit, miközben a lányok egymás között épp az aktuális pasis ügyeiket vitatták meg:
- Na ne beszélj! Tényleg láttad az Ádám szerszámát? - hüledezett az egyik.
- Na jó! Bevallom! Láttam, de csak sötétben! - vallotta be a másik szégyenlősen.
- Akkor az nem érvényes, azt te is nagyon jól tudod! Fényes napvilágnál kellett volna látnod! Én mondom különleges élmény! Egyébként is én már csináltam! Elsőre kurvára fájt, de aztán hozzá lehet szokni! - jelentette ki egy melleket növesztett kamasz lány, aki jó pár évvel tűnt idősebbnek osztálytársaitól, és szemlátomást erre nagyon is büszke volt.
- Méghogy te szexeltél! Akkor hogy néz ki a koton?
- Szerinted mégis hogy nézhet ki! Gumiból van, és kurvára nyúlik, akár a rágó! A fiúk azt húzzák fel a szerszámukra, hogy a csajoknak ne legyen gyerekük! Ennyit még én is tudok!
- Csajok! Légyszi! Mondjátok meg, hogy tetszik-e nektek a fülbevalóm? - kérdezgetett mindenkit egyenként körbe Zoé, mert ő ténylegesen is nagyon komolyan vette a barátságot, míg úgy tűnt a legtöbb barátnője csupán csak ezzel is kedvére szórakozik.
- Ki a szart érdekel az a nyamvadt, idióta fülbevalód! Felőlem meg is eheted! - jelentette ki bosszúsan az idősebbnek látszó lány. - Inkább azt áruld el nekünk, hogy szexeltél-e már, vagy sem?!
- Szerintem ez mindenkinek a személyes magánügye! Nem gondolod?! - kérte ki magának Zoé.
- Ó, ácsi! Nézzétek csak! A mi kis barátnők még soha az életben nem szexelt, de úgy kicsinosította magát, mintha randija lenne! Szánalmas vagy tud meg! - tette keresztbe mindkét kezét maga előtt.
- Te meg Edina egy nagy gyökér! Azt hittem barátok vagyunk, és akkor ilyen genyóságokat vágsz a fejemhez! Mit képzelsz?! - kérte ki magának ezt a viselkedést.
- Hát úgy látom kisanyám, hogy ez a buli bedöglött! Én akkor elhúzok innét, te pedig nyalogasd csak a saját sebeidet! - azzal evett egy nagyobbacska falatot a tortából, majd kinyitotta az ajtót, és köszönés nélkül elviharzott a maradék barátnői társaságában.
Zoé egyedül maradt saját külön bejáratú szobájában, és szerencsétlennek, kiszolgáltatottabbnak érezte magát, mint eddig valaha. Sírva fakadt, mert úgy gondolta a sírás jótékonyan hathat, és legalább később majd megszabadítsa a stresszet termelő, fölösleges lelki energiái nagy részétől. Még szerencse, hogy anyukájával annyira közös hullámhosszon voltak, hogy bőségesen elegendő volt egy mozdulat, vagy egy pillantás, és mintha összeesküvők, avagy cinkosok lettek volna némán bólintottak egymás felé, és nem volt szükségük fölösleges szavakra, melyek a legtöbb esetben úgy is hajlamosak mindent és mindenkit összezavarni.
Anyja kopogott hármat az ajtaján. Kislánykorától kezdve titkos jelekkel kommunikáltak egymással.
- Drágám! Láttam, hogy a barátnőid elmentem köszönés nélkül! Csak szeretném megkérdezni, hogy minden rendben van-e?! - óvatosan nyitotta ki résnyire az ajtót, és ennyi elég is volt, hogy lássa, amit Zoé arcán a könnyektől jócskán elmosódott a smink, és a szemfesték, mely most egy vadóc, groteszk madárijesztővé tette őt hasonlatossá.
- Kérlek anyu... most egy kis magányt szeretnék magam körül... - hüppögte, mint akit jogosan sértettek vérig.
- Drágám! Annyira sajnálom, és itt leszek az ajtónál, ha kellene valami... - felelte kicsit megijedve az anyuka, aki talán még életében nem látta ennyire szomorúnak mindig életvidám, határozott, és vagány lányát.
Eljött az este hét óra. Újból résnyire nyitotta az ajtót, és látta, hogy Zoé az ágya mellett alszik magzati pózban, összekuporodva, ökleit szorosan összezárva maga mellett. Mennyire védtelen, mennyire kiszolgáltatottan sebezhetőnek tűnt ebben a végtelenné sűrített percben. Az anyuka óvatosan belépett a szobába kezében egy takaróval, és anélkül, hogy felébresztené gyöngéden betakargatta testét. Gondolta jobb az ilyesmit kiadósan kipihenni, hogy másnap minden új megvilágításba kerülhessen.
Másnap Zoé frissnek, felszabadultnak, energikusnak érezte magát, amikor már kora reggel felébredt. A szokásos csokis gabonapelyhes reggeli elfogyasztása után elindult a gimibe, és megfogadta magának, hogy ezentúl csakis olyanokkal fog barátkozni, akik nem akarják becsapni.
Egész álló nap szándékosan elkerülte csajos barátnőit, és inkább a ,,nyomignerekkel", és a ,,kockákkal" barátkozott, akikre nagy általánosságban a kutya se kíváncsi. Később úgy vélte sikerült is összebarátkozni egy mindenki által csak flúgos srácnak nevezett fiúval, aki verseket írt, és különösen viselkedett a többiekkel. Amikor kora délután az utolsó hetedik óráról is kicsöngettek, és mindenki kiözönlött az iskolából az iskola előtti kis betonhíd korlátjának támaszkodva jól láthatta csajos barátnőit, amit éppen cigit szívnak, és látszólag magasról tesznek az egész világra. Magukon érezhette a tekintetüket, de eldöntötte, hogy semmi szín alatt nem hagyja magát tönkre tenni.
A legrosszabb tragédia azonban éjjel érte őt. Hajnali két óra lehetett, koromsötét mindenütt. Észrevette, hogy világít a kislámpa a vécében. Vajon az éjszakás műszakos apja felejtette-e lekapcsolni, miközben éppen munkába ment? Fordalta a kíváncsiság ezért felkelt, köntöst vett, hogy meg ne fázzon, és kilopakodott lábujjhegyen, hogy ne ébreszen fel senkit a vécéhez, mely közvetlenül a hálószoba mellett volt. Ekkor vette észre, hogy apja békésen üldögél a vécéülőkén, mint amikor délutánonként szunyókálni szokott egy-két órácskát, hogy éjjeli lemaradását bepótolhassa.
- Apu! Én vagyok az! Kérlek kelj fel! - gyöngéden simogatta, költögette apját, ám az elvágódott, mint egy zsák krumpli. ,,Valami nagy baj van! Ennek már a fele sem tréfa!" - gondolta és máris felébresztette anyját, hogy apja nem tér magához.
Az asszony igyekezett megőrizni hidegvérét és higgadtságát, de még így is remegő hangon hívta a mentőket, akik harmincöt percet késtek. Egy kisebb örökkévalóságot. Apját már így sem tudták megmenteni, mert az infarktus néma gyilkosok módjára támadt, és könyörtelenül elvesz mindenkit.
A temetésen Zoé észrevette, hogy egykori barátnői is ott voltak, a langaléta, idősebb lány nélkül érkeztek, majd amikor megtörtént a hamvasztás oda somfortdáltak hozzá és vigasztalón megjegyezték, hogy nagyon sajnálják a dolgot, és hogy Zoé mindig a legjobb barátnőjük marad, ám Zoé már nem akart nekik hinni.
A következő hónapokban Zoé újra és újra elővette azokat a szülinapi antikvár köteteket, melyeket nagy precizitással apjától kapott szülinapjára, és olyan sokszor átrágta magát egy-egy vers vagy épp prózai szövegrészleten, hogy nem kellett hozzá sok, és egy-két nap múltán már fejből is tudta majdnem mindet.
Borzalmasan nagy bűntudat és lelkiismeret-furdalás telepedett rá, hiszen úgy érezhette, hogy apja haláláról elsősorban együl ő tehet. Ha nem akarta volna azt az átkozott fülbevalót, ha nem akart volna olyan átkozottul gyorsan felnőni, akkor talán apja még most is a sportújságját bújná, vagy nézné a vízipóló mérkőzéseket.
Anyukája igyekezett mindig meggyőzni arról, hogy ő semmiről sem tehet: - Kincsem! Te is nagyon jól tudod, hogy apád nagyon sokat idegeskedett szinte minden miatt, és a fokozatos munkahelyi stressz sem tett már jót neki! Nem szabadna ennyire szigorúnak lenned saját magaddal szemben! Meglásd pár év múltán másként fogod látni a dolgokat.
Pár év múltán Zoéból öntudatos, határozott, karcsú, felnőtt nő lett, és épp az érettségi után voltak, amikor kisebb ünnepség keretében összegyűlt a még életben lévő kis család apraja-nagyja. Új barátokra is szert tett főként azok közül, akikkel a ,,menő" többség nem szívesen barátkozott, és bátran mondhatjuk, hogy rátalált az igaz szerelem. Amikor anyukája megtudta a dolgot, hiszen szemfüles, és kíváncsi asszony volt világ életében csupán csak annyit kérdezett, hogy védekeztek-e, és betartották-e bizonyos óvintézkedéseket?
- Igen anyu! Minden a lehető legnagyobb rendben lesz! - felelte, és készen állt rá, hogy teljesjogú felnőttként lépjen át a nagybetűs életbe.

A KÖZÖS ÍGÉRET REMÉNYE

Megkérdezte, hogy jó fele tart-e a Dayka Gábor kollégiumhoz, mely mintha szándékosan, és már-már egyre kényszeresebben szándékozott volna titokban meglapulni egy erdős, jobbára fenyőkkel körbeültetett terület mélyén. A buszmegállóból szinte alig lehetett észre venni. Az embernek még így is bizony jócskán ügyelni kellett rá, ha azt szerette volna, hogy megbízható távolságból észre vegye a szocialista oktatáspolitika egyik kultikus betonépítmény remekét.
Mackós alkatú fiatal egyetemista szállt be az ötvenhármas buszról a megállóban, és határozott, nagy öles lépésekkel igyekezett megközelíteni a kollégium épületét, ahol elviekben testnevelésórája lett volna. Ha valaki akárcsak a későbbiek folyamán megkérdezi tőle, hogy miért utálta a sportokat, a válasza sem váratott sokáig magára, ti. aki már volt az egyetemisták bőrében nagyon jól tudhatja, hogy az idő valami olyannyira különleges, és egyszersmind drága kincs, amit nem lehet csupán csak a sportra, mint tevékenységi körre korlátozni. Mindamellett úgy tűnt az utóbbi években, hogy nem is igazán a tudást nézték a tanárok, sokkal inkább az elfogadható, kötelezően előírt kreditponthatár ment majdnem teljesen az agyukra.
A hallgatók pedig azért voltak zabosak, mert ők semmit sem érthettek a kreditpontok számításából, miszerint mennyi pontra van szükség ahhoz, hogy akár bárki gond nélkül letudhassa szigorlatait, vagy épp aktuális vizsgáit.
A nagy általánosságban lehajtott fejjel közlekedő, állandóan szomorkás, kicsit merengő fiatalember fekete válltáskájával az egyik vállán, míg az egyik kezében közepes méretű tornazsákkal a másikban éppen azon morfondírozott magában, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges bemegy a kollégiumi fiókkönyvtárba, ahol halotti, meghitt csönd és harmónia uralkodik, és míg a tesi órára várni kell, addig megírja a házi feladatokat, és egyéb leckéket. Voltak ugyanis olyan órák - főként a nyelvészetből, amiket szabályosan nem bírt elviselni, hiszen értelmüket nem láthatta, akárcsak a szándékosan agyonbonyolított nyelvészeti összefüggések rendszerét.
Sosem értette, ha egyszer valaki magyar-szakos, akkor miért nem lehet választási lehetősége az egyes tantárgyak között, hogy aki mondjuk becsületesen elvégezte a magyar és világirodalom összes kurzusát az ókortól egészen napjainkig, annak miért kell szigorkeményen az érthetetlen, és alig emészthető nyelvészeti tantárgyakat is akár egy mechanikus darálógép bemagolnia, hiszen másként aligha lehet túlélni a magyar szakot!
Időközben belépett a nagy , ormótlan épületbe.
Meghajolva köszönt mindig a portásnak, aki legtöbb esetben nyugdíjaskorú, torzonborz alak volt, kedvenc sportrovatával kezében, és mikor köszöntek neki csupán csak egy félig elejtett biccentő fejmozdulatra telt tőle.
A fiatalember határozottan tovább ment. Mintha suttogva hívogatta volna őt a meghitt, kis fiókkönyvtár kis terme, ahol -mint később kiderült -, ötszáz és ezer forint között könyveket lehetett vásárolni, és egy kis szerencsével nem is akármilyen kötetekhez juthatott hozzá az ember, ha igényesen kezdett turkálni a jobbára sárgásbarna színű kartondobozokban, amikbe a köteteket tették.
- Jó napot kívánok! - köszönt a nyugdíjaskorú, szemüveges embernek, akinek az egyik lába béna volt, és ezért nem szívesen barátkozott idegenekkel.
- Jó napot! Segíthetek esetleg...? - érdeklődött gyanakodva.
- Igen... szeretnék könyveket vásárolni, ha lehetséges...- nézett rá kérdő tekintettel, mint egy gyerek a cukorkaboltban.
- Tessék parancsolni, kedves barátom! - az öreg, szemüveges ember arcán jellegzetes, cinikus mosoly húzódott végig, talán csak afölötti meggyőződéséből, mert titkon megsejtette, hogy ez a különös fiatalember minden bizonnyal vásárolni fog számos olyan könyvet, amire már egyébként is jócskán ráférne az alkalmi elvitel.
- Ezek volnának azok? - nézett előbb tüzetesen körbe, majd azonnal észrevette a kitett legalább öt-hat vaskos méretű kartondobozt s benne a több tucatnak látszó könyveket. A kartondobozon nagy öles, nyomtatott piros filctollas betűkkel az ötszáz forint állt. Még így is a legdrágább, jóállapotú könyvet az ember megvehette 980 forintért.
- Igen, igen fiatalember! Ezek azok! - mutatott segítőkészen a könyvtáros a dobozokra, majd mint akinek más dolga van tüstént kiviharzott az olvasóhelység melletti raktárba, ahonnét újfent kicipelt sántikálva jó pár dobozt, melyeket szintén a nagyméretű asztalra pakolt.
- Tessék csak nyugodtan válogatni! - közölte majd visszasüppedt a fotelbe, és keresztrejtvényt fejtett.
A fiatalember pedig valósággal máris úgy érezhette, hogy pazar irodalmi barangolást tehet, csak úgy, a maga kedvére, és hangyaszorgalommal, és egy kíváncsi, csintalan gyerek rajongásával valósággal könyékig turkálni, guberálni kezdett a jobbnál jobb irodalmi kötetek között. Minél vastagabb, vaskosabb volt egy könyv lasd Háború és béke, vagy Nyomorultak annál jobb kedve kerekedett, elvégre az ember nem kap meg ilyen vaskos könyveket ennyire bagó pénzekért. Miközben válogatott észre se vette, hogy egy másik egyetemista is betévedt a kis könyvtárhelységbe, és élénk eszmefuttatásokba bonyolódott az emberi élet, és általában a létezés eredetét firtató filozófiai kérdésekről az öreg könyvtárossal, majd figyelmesen megszemléli a kartondobozban lévő köteteket, aztán fogja magát és tovább áll.
,,Vajon tényleg ennyire egyszerű volna minden?" - kérdezte magától a fiatalember. Vajon az emberek többsége tényleg csak kinyit egy ajtót, és egész egyszerűen besétál rajta anélkül, hogy akárcsak bármi feltűnést is kelthetne önmaga körül?!" - miközben így töprengett végre megérkezett Kata, akibe fülig szerelmes volt, mégis az eltelt több mint négy év során a különleges, szép hölgyemény a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a fiatalember iránt, hacsak nem testvéri szinten, de hát az ugyebár nem egyenlő a szerelemmel.
A fiatalember már korán megtanulhatta, hogy sajnos a legtöbb esetben az ember - kivétel nélkül -, mindig másba lesz szerelmes.
- Szia Ricsi! Hát te? Hol mászkáltál egész nap, a csajok is már mind aggódtak! - ült le mellé kisebbfajta bosszúságát kifejezve a csinos lány.
- Ö... én sajnálom... nagyon csinos vagy... - már megint ez az idiótáknak való hebegés-habogás. Ha akar valamit, akkor igenis tegyen ellene. - Csak azt akartam mondani, hogy az elmúlt néhány évben nagyon fontos lettél nekem és... - mintha keresné a szavait váratlanul a lányra nézett, aki jócskán meglátszott, hogy alig hisz a fülének, és nem is igazán képes értelmezni a hallottakat. Legalább is egyelőre.
- Nézd csak Ricsi! Nagyon aranyos srác vagy, és vicces és mindig megtudsz nevettetni, ami szerintem kivételes emberré tesz téged, csak hát... még olyan fiatalok vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy mindketten mást szeretnénk... - hangjában egyszerre ott bujkált a bizalom, őszinteség, ám ugyanakkor pontos visszakövethető érzések kavarogtak benne: vajon tényleg szereti-e Antit, akivel most jelenleg együtt van, vagy csupán őt is kizárólag ugródeszkának használta, hogy minél jobban felfedezhesse a rejtett testi örömök vágyait, melyről eddig mintha fogalma sem lett volna. Önmarancolóvá tette már maga a feltételezés is, hiszen Ricsi már a kezdetektől szerelmes verseket firkálgatott csakis kizáróan neki, és feltudott volna még sorolni legalább egy tucatnyi fontos tényt, amitől Ricsi a number One személyiségek élvvonalába léphetett volna. Most inkább elterelte beszélgetésük fonalát:
- Látom könyveket válogatsz! Mutasd csak, milyen kincsekre bukkantál? - aprócskának látszó, gyöngéd kezeivel máris kézbe vette a fiatalember asztalán feltornyozott szerzeményeit, és amint a grafitceruzás árakra pillantott azonnal fennhangon kijelentette, hogy ezek a könyvek minden pénzt megérnek: - Jó vásárt, és üzletet csináltál! Gratula! - adott egy cuppanós puszit, amitől Ricsi valósággal bizseregni kezdett.
- Én is úgy gondolom! - elpirult Kata bombázó tekintére.
- Tudod nagyon szexis vagy, amikor önmagadat adod és elpirulsz! - bökte ki, kicsit még kuncogott is hozzá.
- Hát... izé... nagyon kösz... - annyira jó lett volna most hosszan, érzelmesen megcsókolni, de ő is tudta, hogy annyira sokat tett bele ebbe a kivételes és erős barátságba, hogy titkon attól félt, ha most kezdeményezni fog, akkor a lány lesz majd az, aki visszakozik. Ricsi fölállt az asztaltól, és visszament az időközben megszaporodott kartondobozokhoz, hogy még válogathasson egy kicsit.
- Figyelj csak! Ténylegesen nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem itt lenne az ideje, hogy készülődjünk a tesi órára. Feltéve persze, ha egyáltalán kreditpontot akarunk magunknak begyűjteni! - állapította meg, majd úgy csinált, mint aki máris készülődne hozzá, hogy kilép a könyvtár ajtaján.
- Figyelj! Ha nem nagy gond, akkor én még szeretnék maradni pár percet! - válaszolta a lány kérésére, mire Kata furcsa mód újabb puszit adott és mintha menekülne egy szituáció elől azonnal kilépett köszönve az öreg könyvtárosnak a helyiségből.
,,A francba már! - káromkodott gondolatban egyet. Ezt megint elszúrtam!" - vonta le a következtetést, majd odament a könyvtáros asztalához boldogan cipelve legújabb kötetszerzeményeit.
- Ezeket szeretném! - már vette is elő pénztárcáját, mielőtt a furcsa öreg meggondolhatta volna magát az árakat illetően.
- Á! Kitűnő választások! - lelkesedett az öreg. - Látom fiatalember, hogy Ön szakértő! Melyik egyetemre jár? - érdeklődött közvetlenül.
- A Bölcsészeti Karra! - jött a válasz.
- De azért remélem nem nyelvésznek készül, mert annak idején nekem is jócskán meggyűlt a bajom azokkal az oktoniakkal! - felelte őszintén.
- Hát... a nyelvészeti tárgyakkal mostanság nekem is meggyűlt a bajom! - vallotta be őszintén.
- Sajnos azokat be kell magolni! Én sem értettem sosem, hogy az ember miért nem választhat kedvére a tantárgyak között, de hát fiatalság bolondság! - legyintett könnyedén, majd nejlonszatyrot vett elő elnézvén, hogy a fiatalembernek csupán egy válltáskája és egy tornazsákja van, és most vett egyszerre vagy húsz vaskos könyvet.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át a nagyméretű szatyrot! - Remélem elbírja fiatalember?! - nézett rá választ várva.
- Persze! Semmi gond! Majd megoldom! - azzal zsönglőrszerű mutatványt csinált, s míg egyik kezében a táskáját igyekezett vállaira tenni, tornazsákjával egyetemben, addig a másik kezét szinte azonnal lehúzta a mázsás súlynak ható szatyros könyvcsomag.
- Viszont látásra! - köszönt el az öregtől, majd szabályosan kutyafuttában ment is tornaórára, hogy el ne késsen. A lányok már javában átöltöztek az aznapi izzasztó kúrára, csupán Kata maradt még az öltözőben. Úgy tűnt sok összetett gondolatot igyekszik átgondolni. Ekkor lépett be hozzá Ricsi:
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... beszélnünk kellene... - annyira izgatott volt, hogy jól meg kellett gondolnia, miket is mondd.
- Mit szeretnél hallani édesem, mit mondjak neked?! - nézett rá annyira elárvult, szemlátomást kissé bizonytalan tekintettel, hogy Ricsi azonnal közelebb lépett, leült mellé a fából tákolt padra, és vigaszalón átölelte.
- Én csak... nagyon aggódom, hogy működni fog-e kettőnk között ez a valami... - bökte ki miközben igyekezett olyan gyöngéd lenni, amennyire csak lehet, és párszor óvatosan végig simogatni a lány rázkódó vállát.
- Tudod mindig igyekszem magamat határozottnak, és erősnek mutatni mások előtt, mert nem akarom, hogy újból megbántsanak... de most annyira jó, hogy mellettem vagy. Köszönöm... - nézett rá olyan hálás, és sugárzó tekintettel, mint még soha. Odabújt Ricsi mellkasához. - Arra gondoltam, ha neked is jó a diploma után összeköltözhetnénk, hogy megtapasztaljuk mennyire működőképes a kapcsolatunk. Mit szólnál hozzá?! - nézett rá kíváncsi tekintettel.
- Hú! Tudod én még mindig az őseimmel élek, de szerintem megoldható... - bökte ki, bár az igazság az, hogy fogalma sem volt arról, hogy vajon mit fog szüleinek mondani, ha hazaállít barátnőjével. Eddig is legfeljebb az anyjának mesélt a dolgokról, mert apjában sosem bízhatott igazán meg.
Elérkezett a tesióra ideje. Megfogták egymás kezét, és egy elképzelt jövő ígéretével léptek ki az öltözőből. Érezték és tudhatták, hogy egymásra minden körülmények között számíthatnak majd, és hogy az élet ezentúl közösen fog történni.

A LÉT KICSINYES KÖLCSÖNEI


Rajtam – ki tudhatja miért? -,
vak, szerencsétlen ütközetek dúlnak folyvást.
Énrajtam az egyszerűen bonyolult dolgok
balsorsú visszájukra fordulnak.
Énhozzám már minden koron
édeskés a pillanatnyi,
röpke lelkesedés.

Egyre felszínesebb,
egyre rosszabb tényadat immár,
hogy gonoszkodó érdek-sejtek
bújócskázó atomjaiban
mily kérlelhetetlen törvénye a groteszk,
agymosott Valóságnak.
Mielőtt még makacs-akaratos
tettre vágynék óhatatlan
felkéreckedik énbennem az alamuszi,
gyáva szándék.

Kudarcot vallva a jogos bosszúállás
alanyi joga is üszkös,
sehonnai gyűlöletbe csaphat át.
Alattam megtörik naponta kifeszített
percek hálójában a hétköznapi,
derék öntudat, ha még van.
Bizony régen rossz, ha súlya,
bűne van az
egyszerűsített Sziszifuszi kőnek.

Mégis kimondom:
tékozló s immár rossz,
hogy máshogyan kell mindennapok
romjain boldogulnom!
Edzett, mégis halandó szívemhez
hűtlenné lesz minden elképzelt,
teremtett lidérces álom.
S tudhatom: az Egy-Valaki tán
még odakint kutathat,
kereshet s csak arra vár égető
romantikákkal szárnyalón,
hogy hagymahéj senkiségeme
t bizton megtalálja.

Bele-beleütközőm létpályám peremén
akadálymentesnek hirdetett sorsdöntő
Végzet-helyzetekbe.
Ádáz s könyörtelen tekintetek
gyilkos-szikra kereszttüzeiben
még most is kirívó célpontja
vagyok ,,egyeseknek.”

Hogy olcsó üldözési mániában
súlyos kisebbrendűségi komplexus
marcangol még meglehet.
Bár nem kértem szerencsétlenkedő
alamusziak pontját.
– Sorsom úgy tűnik gyerekes-galád
tréfát játszott velem.
Olykor tán, ha összeszedem
minden töredék lélekerőmet,
határozott akaratomat még önként vissza
is nyújtanám a Lét kicsinyes kölcsöneit!

A MINDENNAPOK SLAMASZTIKÁJÁBAN

Megállt az előszobai tükör előtt. Egyszerre anyámasszony katonájaként, és idiótaként festett a komplett, kissé kényelmetlen öltönyben, vöröses nyakkendőben, ingben, és úgy általánosságban a hivatalos találkozók ún. formaöltözetében.
,,Miért kell neki már megint újra és újra végig járnia azokat a halálosan kimerítő, fölöslegesen fizikai stresszt, és idegi kimerültséget jelentő interjúkat bejárnia, ahol a munkáltató első és talán legfontosabb kérdése, hogy ti. hogy hol szeretne tartani az elkövetkezendő öt-tíz évben? Erre a kérdésre még akkor se biztos, hogy az ember tudhatná a legfrappánsabb, legmegfelelőbb választ ha adott esetben cuma sum laude diplomázott marketing és üzleti kommunikáció szakon.
,,Ha már behívtak egy elbeszélgetésre akkor mi sem természetesebb! Csak légy mindig önmagad, és sose hagyd, hogy eltapossanak!" - adott magának jótanácsot miközben cipőkanál nélkül szabad kezével kicsit fájdalmasan beleerőszakolta szőrös lábujjait vadonatúj olasz jellegű, őszies cipőjébe, mely még ahogy mondják ,,bejáratós" volt. Mivel még soha az életben nem késett egyetlen percet sem gyerekkora óta szinte sehonnan, önmagával szemben követelte meg, hogy - remélhetően -, senkinek se rabolhassa el a drága idejét.
Még szerencse, hogy volt tanárkollegája segítségére sietett, és már reggel hét óra körül megjelent társasházi lakása előtt, majd miközben megitták a reggeli kávét, részletesen elbeszélgettek, hogy mennyi minden történt velük azóta, hogy főhősünket kirúgták az állásából.
- Ugyan pajtás! Én mondom! Nem kell mindjárt beszarni! Engem is kirúgtak! Na bum! Nem csináltam belőle olyan fenenagy lelkizést mint te! - vette oda neki félvállról.
- Jó, hát, igen, de azért azt gondolom, hogyha bárki rendesen, becsülettel ellátja a maga feladatait, és ennek ellenére teszik parkolópályára, akkor az igenis nagy ügy, még akkor is ha alamizsnaként kapott néminemű végkielégítést. - magyarázta kicsit kioktatólag, amit enyhén zokon vett volt kollegája.
- Tudod te egy nagyon különleges pacák vagy! Anno sosem akartál a menzán enni, mindig csak azt a csomagolt ételt etted meg, amit magaddal hoztál, mert rettegtél a fertőzésektől, meg a szalmonella-járványtól. Amikor az a csinos titkárnő csaj, a, hogy is hívják... nézd csak! Elfelejtettem!
- Esetleg Dalmára gondolsz? - szólt közbe kisegítő hangon.
- Na, igen! Az, az! A Dalma! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem mentél oda hozzá, és beszélgettetek egy jót! És, ha lepattint, akkor sem dől össze ez a fene nagy világ! Megrázod magad és mész tovább! Ennyi a történet! - újabb nagy fekete korty következett a kávéból.
- Attól tartok kedves barátom, ez nem ennyire egyszerű, mint amilyennek tűnik!
- Igen! Jól tudjuk Mikikém, hogy nálad ez sosem egyszerű! Még maradt bőségesen legalább egy teljes bő óránk! Mit csináljunk?
- Például elmesélhetnéd, hogy veled mi történt azóta? Már ha nem tartozik a magánéletedhez! - vetette fel ötletként. Volt kollegája beleharapott abba a csokis kürtöskalácsba, melyet az egyik büféskocsiból vett, mely az egyik bevásárlóközpont mellett parkolt.
- Na szóval... kirúgtak! Ez nem újság! Majd az egyik haveromnál csöveztem egy ideig, kisebb alkalmi melókat vállaltam el a csatornatisztítástól kezdve a kőműves melókig! Tudod főként olyan megbízásaim voltak, amire a mostani kifinomult úri nép csak annyit mond proliknak való! Aztán összejöttem a volt középiskolás osztálytársam barátnőjével, és hamar született három gyerekem, és itt vagyok! Úgy nagyjából, dióhéjban ennyi!
- Hát ez nem semmi! - lepődött meg, hiszen több mint tíz éve nem látták egymást.
- ... És veled, mi a helyzet öreg harcos?
- Semmi különös! Tudod mindig is érdekelt a forgatókönyvírás, és a filmekkel kapcsolatos dolgok, és ha már írás akkor verseket, novellákat, regényeket firkálgattam, csak az a nagy helyzet, hogy a kortárs irodalom kicsi hazánkban nem támogatott, vagy csupán a bestseller szerzőknek van kitalálva. Egy ideig gondolkodtam is rajta, hogy talán sokkal jobb volna, ha megpróbálnék külföldön érvényesülni, de az igazság sajnos az, hogy kapcsolataim, ismerőseim sosem voltak. Érted? Akikben meg lehetne bízni! - lett kicsit kedvetlenebb.
- Hát... ez azért szerintem kurvára gáz! Ezzel csak azt akarom mondani, meg minden, hogy neked sokkal több eszed van, mint mondjuk egy Nobel-díjas professzorkának, és akkor ilyen oltári genyóságot művelnek veled! - vágta ki a rezet.
- Ez nagyon rendes dolog tőled! Azt hiszem túlságosan sokáig voltam saját önsajnálatom mélypontján, ahonnét már nem biztos, hogy akad visszaút. Már ha érted, hogy mikről süketelek itt?!
- Szó se róla! Minden teljesen világos! Akkor elmész arra az interjúra?
- Mit gondolsz miért vagyok öltönyben, és nyakkendőben?! - nézett rá kérdőn.
- Látom azért a jókedved és a humorod még mindig a régi!
A bőségesnek mondott egy óra hamar eltelt. Miklós régi kollegája egy Lada Samara 1500-sal érkezett, amivel valósággal átslalomoztak az időközben kisebb-nagyobb dugókat produkáló közforgalmon. Még szerencse, hogy a kollega ismerte a város kerülőútjait így jóformán elhagyott, madárlátta utakon közlekedtek, és így csupán alig huszonöt percet vet igénybe az eredetileg hosszabbra tervezett út megtétele.
- Meg is érkeztünk! Azért szerintem elég jól vezetek! - dicsérte meg önmagát a barát.
- Nem rossz! Köszönöm, hogy elhoztál! - nyitotta ki Miklós az ajtót a hatalmas üvegpalotának tetsző irodaépület előtt, amin jócskán meglátszott, hogy az elmúlt öt évben építhették elsősorban külföldi befektetők a belváros szívében.
- Te figyelj csak! Ha gondolod szívesen megvárlak, mert nekem ma nincsen különösebb dolgom! Szóval, ha érdekel...
- Ez jól hangzik, de szerintem mire végzek itt idegileg totálisan a padlón leszek, és megint teljesen kifogok mindenkiből ábrándulni! - közölte, majd megpróbált határozottnak, magabiztosnak látszani, amint belépett a nagyalakú irodaépület forgóajtaján. Volt ismerőse alig várta, hogy végre rágyújthasson egy cigire, mert nagyon jól ismerhette már barátját ahhoz, hogy tudja Miklós utálja az irritáló dohányfüstöt.
Miklós feszengve, hihetetlenül idegesen ment a recepciós pultnál üldögélő két gorillatestű, barátságtalan biztonsági őrhöz. Megmondta, hogy miért és hova jött, mire a két közönyösen lusta őr azt mondta, hogy amit ő keres az ötödiken van. Használhatja a liftet is, ha úgy könnyebb!
Miklós megköszönte, majd beszállt a hatalmas méretekkel rendelkező üvegfelületes liftbe, mely szinte hangtalanul suhant fel vele a kívánt emeletre. Mikor óvatosan kopogtatott az ajtón, és belépett csupán egy középkorúságát elhagyó, szarukeretes szemüveget viselő, nagyon komoly kinézetű, kontyos asszonyt talált a teremben a szokásos kilenctagú zsűri helyett, akik még pár éve vizslatták szó szerint minden mozdulatát.
A nő gyanakvón méregetni kezdte, majd kinyújtotta kezét a kézfogás miatt, és beszélgetni kezdtek. Sok témát idő hiányában csupán csak felszínesen érintettek, majd jött a megkerülhetetlen kérdés, amitől Miklós totálisan valósággal menten odafagyott a műanyag székhez, amin éppen ült.
- Mondja tisztelt Miklós? Hogyan tervezi az életét öt-tíz év múlva?
Mintha megint egy ostoba, vége-hossza nincs vizsgán, vagy
kicsinyes megmérettetésen lenne, ahol sokkal inkább a megszégyenítés számít, semmint a valódi képességek gyakorlati rutinja. Megigazította időközben félrecsúszott nyakkendőjét, és persze kissé hevenyészett módon igyekezett eltávolítani főként homlokáról vastag gömbalakú izzadságcsöppjeit egy zsebkendővel.
- Hát... nehéz kérdés... - kezdte, majd mint aki mélyről jövő bölcsességeket, ókori filozófiai tételeket skandál maga előtt sorolni kezdte a közhelyszerű példákat, míg végül kilyukadt saját, kissé pech-szérfiás életéhez. A középkorú nő pedig szinte megbűvölten, érdeklődve hallgatta, hiszen valószínűleg ez idáig még sosem találkozhatott olyan szabadgondolkodó értelmiségivel, aki pontosan átláthatóvá tette a világ, és benne az ember összefüggéseit.
Az interjú nem tartott csupán tizenöt percig s mikor végeztek az asszony furcsán, szinte jelentőségteljes mozdulattal szorította meg Miklós verejtékes kezét.
- Hát igazán köszönöm ezt a barokkos, dagályosra sikeredett eszmefuttatást kedves Uram! Ön rendkívül művelt! Pár napon belül értesíteni fogjuk.
Miklós lelke mélyén számított rá, hogy ez az interjú sem kecsegtet majd újabb lehetőségekkel, mégis titkon eltökélte, hogy nem hagyja porig alázni önbizalmát, és a dolgokhoz való összetett hozzáállását. Amint kilépett az épületből már tizenkettő is elmúlt, és volt kollegája még mindig hűségesen várakozott autójával, miközben egyfolytában cigizett. Hazafelé menet beugrottak egy gyorsbüfébe, ahonnét az ételt is haza lehetett vinni, és megint csak hosszú, tartalmas beszélgetések következtek.

LOGIKUS KÖLCSÖNHATÁS

A legtöbb ember - persze csak, ha valami megmagyarázhatatlan, vagy épp csak különös, furcsa dolgot, vagy eseményt tapasztal -, hajlamossá válik az adott cselekmény vagy éppen az adott illetőt, aki a cselekményben részt vett nem 100-asnak hívni, vagy idiótasággal becsmérelni. Ha úgy vesszük akár ez is lehetne egészen nyugodtan egy afféle szándékos, el nem nézhető megszégyenítés.
Kulcsár Úrral kapcsolatosan az embernek - legalább is első benyomásra -, az az érzése támadt, hogy a középkorúságát jócskán betöltött férfi, akinek jóértelemben már csupán egy-két hónapja volt hátra nyugdíjaztatásáig, hogy végül egyszer és mindenkorra megszabadulhasson a keserű, sanyarú robotmunkái dandárjától, és végre egyedül a kertészkedésnek, olvasásnak, írásnak élhessen, hogy kánikulában példának okáért úgy felöltözködött, mintha az Északi-sarki expedícióra készülődne, míg ellenben csikorgó fagyok idején előszeretettel szeretett mezítláb mászkálni, jönni-menni. Emellett olyan pedáns rendet tartott szinte az egész kis garzonlakásában, hogy nála még a légy is seggen csúszkálva járkált. Persze csak képletesen szólva.
Láthatólag senkiben sem bízott meg. Szomszédai - szintén nyugdíjasok -, szívesen segítették egy darabig, amiben csak tudták. Ez jóformán kimerült Kulcsár Úr által gondos részleteséggel felírt bevásárolni valók már-már idegesítően részletes listájával, úgy mint: teljes kiőrlésű kenyércipő, Stabilo kék-fekete golyóstoll, cukor, de az olcsóbbik fajta stb. Nem csoda hát, hogy a kezdetben segítőkésznek mutatkozó szomszédok, és ismerősök többsége egy kis idő multán szándékosan hanyagolni kezdte a férfit, mondván sietnek a munkába, vagy ügyes-bajos teendőik véget, és nem nagyon érnek rá olyan bagatell csekélységekkel foglalkozni, mint mondjuk a rendszeres bevásárlás.
Tartós izzadság és naftalinszagot árasztott.
Esténként a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy Kulcsár Úr rendszerint maximális hangerővel valamiféle operaáriát, vagy épp komolyzenei kamaradarabot hallgat, mindig attól függően, hogy épp milyen kedve is volt. Máskor pedig híres színészóriások hangján szavalt fejből rengeteg sok verset. Ha az ember nem ismerhette volna, könnyen hihette, hogy blöfföl, hiszen bármelyik verseskötetből rekonstruálhatta volna saját magának az eredeti szövegeket, ám Kulcsár Úr mégiscsak szeretett hű maradni önmagához.
- Kulcsár bácsi! Kérem tessék egy pillanatra kinyitni az ajtót! Hahó! - szólt egy kedves, nyugdíjaskorú hölgy. Olyan Miss Daisy forma.
- Hogy az embert már a saját lakásában sem hagyják békén! - morgolódott az öreg, amint ajtót nyitott. - Mi tetszik?! - förmedt a félénken mosolygó idős nőre.
- Semmi probléma kedves Kulcsár bácsi, csupán azért jöttem, hogy szóljak, hogy néhány lakót kicsit zavarja a nagy hangzavar, mely az Ön lakásából érkezik! Nem tudnak pihenni! Őszintén remélem, hogy megérti, hogy tekintettel kell lennünk egymásra, elvégre azért vagyunk lakóközösség! - szólt oda illemtudóan, kedves kimértséggel, majd máris távozott, mintha már előre tartott volna az öreg haragjától, ami messze híressé tette.
- Azzal én nem szoktam foglalkozni kedves asszonyom, hogy ki mivel teszi tönkre a szabadidejét. Ha nem vette volna észre én kulturális dolgokat végzek, és mivel már betöltöttem egy bizonyos életkort úgy gondolom, hogy nincs olyan sok időm, hogy olyan bagatell, semmis ügyekkel törődjek, mint az a fránya hangzavar! - zárta rövidre a beszélgetésüket, majd anélkül, hogy meghallgatta volna az idős nő válaszát, egész egyszerűen bevágta az öregasszony pisze, bumfordi orra előtt az ajtaját.
Aztán körülbelül hat hónap múlva egy barátságtalan, őszies napon néhány gyereket látott játszani a gangos ház benső udvarán, és egy használható ötlete támadt:
- Szervusztok gyerekek! Hogy vagytok? - kérdezte barátságosan, mintegy leereszkedőn.
- Csókolom Kulcsár bácsi! Jól vagyunk! - felelték kórusban, egyszerre.
- No hát akkor! - köszörülte meg rücskös, fonnyadt torkát az öreg. - Ha vesztek nekem egy Népszabadságot, és néhány irodalmi kötetet az antikváriumból kaphattok egy kis zsebpénzt! Ideje, hogy kicsit beleszagoljatok a munka világába! - jelentette ki kisebbfajta különcködő büszkeséggel.
- Jaj, Kulcsár bácsi! Tetszik tudni az bajos lesz... - kezdte az egyik szőkehajú fiúcska, aki talpraesettnek látszott. - Tetszik tudni még nagyon sok házi munka van; porszívózás, és mosogatás, amit nekünk meg kell ám csinálni, amíg a szüleink munkába vannak! - közölte mindenki helyett a nyurga fiúcska.
- Akartok egy kis pénzt keresni ördögfiókák, vagy nem akartok! Nekem aztán édes mindegy! - rakta keresztbe maga előtt parancsolón mindkét vaskos karját az öreg. Az ötfős gyerkőc társaság négy tagja házimunkára hivatkozva, - ahogy említették -, szinte azonnal elszelet. Csupán csak egy kisebb, töpörtyűképű pufók fiúcska maradt ott, aki még mindig színváltós matchbox-autóival játszadozott.
- No, hát akkor kedves barátocskám! Szeretnél segíteni ennek a rozzant aggastyánnak, akit magad előtt látsz, vagy nem?! - intézte hozzá a kérdést, és úgy tűnt barátkozni szeretne. A kisfiú zöldesbarna, nagy szemeivel előbb félősen nézett vele farkasszemet, majd mintha megsajnálta volna az öregembert felkelt a hideg kőről, szembeállt az idős férfival:
- Tessék mondani Kulcsár bácsi! Mit hozzak?!
Az öregnek hirtelen nagy kő esett le a szívéről, és annyira megörült annak, hogy legalább egy valaki akadt ezen az átkozott földtekén, akit kedvére csicskáztathat, hogy benyúlt zsebébe pénztárcája után, majd kivett belőle tízezer forintot. Ki tudja, hogy mennyi lehetett a nyugdíja? A kisfiúcska pufók kezeibe nyomta a bankjegyet, majd kimérten így szólt:
- No akkor édes kisfiam! Elmész először az újságoshoz veszel egy Népszabadságot háromszázhatvan forintért. Ha ezzel megvagy a sarkon van egy antikváriumos oda is elmész és a listán szereplő könyvekből annyit hozol, amennyit csak tudsz! Kérdésed van-e?! - nézett rá szúrós szemmel. A kisfiú kortyokban igyekezett visszanyelni saját kicsinyesnek tűnő félelmét, majd bólintott, hogy az öregember minden szavát értette, aztán villámsebesen elindult előbb az újságosbódéhoz, és később az antikváriumból a maradék pénzen annyi könyvet vett az öreg által felírt listából, amennyit pufók kis keze elbírt. Mikor végzett mindennel, és hazament becsöngetett az öregemberhez, aki hálás szívvel üdvözölte. Gondolhatta magában ,,mégiscsak vannak jó emberek is a földön, nemcsupán alávaló senkiháziak"
- Szervusz fiacskám! Nohát! Te aztán betartod, amit ígértél! Ez dicséretes! - tárta szélesre az ajtót a könyveket cipelő fiúcska előtt, aki alig bírta már a könyvek súlyát kezei alatt, és csak arra vágyott, hogy minél előbb megszabadíthassa elfoglalt kezeit a nehézkes terhektől.
- No, akkor ha jól számoltam ez az egész... - nézett végig a vásárolt holmik sokaságán az öreg-, összesen hatezerötszáz forintot tesz ki. A maradékot nyugodtan megtarthatod! Gondolj úgy rá, mint legelső fizetésedre! - az öreg azzal kitessékelte a meglepett kisfiút az ajtón, majd bezárkózott, és köteteit kezdte olvasgatni, és az újságot.
Másnap aztán a kisfiú anyukája kopogtatott, már reggel nyolc órakor az ajtaján.
- Jó reggelt Kulcsár bácsi! Remélem nem zavarom nagyon? - érdeklődött mosollyal az ajkán.
- Jó reggelt! Valami gondja van kedves asszonyom?! - lepődött meg a korai időponttól az öreg.
- Félre ne értse a szavaimat Kulcsár bácsi, de attól tartok, hogy vissza kell adnom a pénzt, amit tegnap a fiam Öntől kapott! - jelentette ki az asszony, és máris pénztárcáját vette elő, hogy kifizethesse az összeget.
- Asszonyom! Én munka fejében adtam a kisfiúnak a pénzt! Azt becsületesen kereste meg! - szabadkozott az öreg, még mindig úgy, mint akinek fogalma sem lehet a megtörtént dolgokról.
- Igen ezt Andriska is elmesélte, de úgy vélem, hogy egy ilyen kisfiú még nincsen tisztában a pénz fogalmával, ha mindenképp adni szeretne neki valamit, akkor inkább adjon valami kis apróságot, amit később a gyerek használhat. - vélekedett az anyuka.
- Á, vagy úgy! - az öreg most megvakarta a fejét, aztán máris hátra szaladt a hátsó szobái egyikébe, hogy öt-hat könyvvel jöjjön vissza. A köteteket az asszony kezeibe tette. - Tessék parancsolni kedves asszonyom! Itt van a fizetség!
- De hát ezek a könyvek Kulcsár bácsiéi! Nem fogadhatom el őket! - nézett rá tétován az asszonyság.
- De még mennyire, hogy elfogja fogadni! Az Ön fia rendkívül lelkiismeretes és talpraesett! Meglátja kedves asszonyom egy szép napon még nagy ember válik majd belőle! - az öreg több felesleges szót már nem is vesztegetett azonnal becsukta az asszony előtt ajtaját, amíg az asszony tétován, töprengve hosszú ideig ott maradt. Később felgyalogolt a negyedikre, ahol laktak.
Később pár évre rá, mikor a kisfiú elvégezte a nyolcadik osztályt, és két tannyelvű gimnáziumba nyert felvételt Kulcsár bácsi valamilyen rejtélyes okból magához hívatta az immáron fiatalembert.
- Jól megnőttél ám te gyerek! - csapta össze maga előtt tenyerét meglepetésében. - Figyelj jól, mert nem biztos, hogy fogunk mi még találkozni! Sajnos el kell mennem egy hosszabb utazásra, és fogalmam sincs, hogy majd mikor jövök újra ide vissza! Addig viszont szeretnélek megkérni néhány el nem hanyagolható szívességre. Először is mindig locsold meg a szobanövényeimet. Bőségesen elegendő, ha egy héten egyszer locsolsz, mert ezek szívós növények, kibírják. Másodszor azokat a tollakat és egyebeket, amik az íróasztalomon vannak még fognak, és szeretném kérni, hogy írjál velük, hogy be ne száradjon bennük a tinta, mert akkor hasznavehetetlenek lesznek, és az baj! Harmadszor a könyvtáramat nyugodtan használhatod, és használd is, mert a tudás megfizethetetlen, és nemes kincs! Itt nyugodtan tanulgathatsz, mert a kutya se fog zavarni! Mindig tarts rendet magad körül! - az öregember azzal egy vaskos kulcscsomót adott a meglepett fiatalembernek. Többet már nem találkoztak. Kiderült, hogy Kulcsár bácsi már jó ideje betegeskedett, és csak a csodával határos módon lehetett találgatni, hogy miként vagy hogyan maradhatott annyi éven át életben. Amikor másodunokatestvére közölte a hírt, hogy nem sokkal nyolcvanötödik éve után békésen elaludt a gangos bérházban a lakók szinte kivétel nélkül megemlékeztek róla, míg Andris kapott egy lakást, amire felügyelhet, és vigyázhat!

KÖNNY-TITOK

Tőlem ne kérd, hogy igazgyöngyeim
kedvesért könyörgő fohászait miként pergetem,
s hogyan peregnek szándékosan
visszafogadott kísértetként komisz napjaim.
Kedvesem megváltó öle helyett ma még
meghitt priccs-ágyam egyedüli vánkosom,
befogadó pihenő-tanyám.
Ha kérded lelkiismeretemet,
tán őszintén s igazoltan elmondja majd,
hogy krokodil-nagy könnyeim,
mint pálmafán a megérett kókuszdió szememben,
mint mindent-mutató tükrök
bármit önmagukból megmutatnak.

Sebzett lelkemben most
még úgy hisztériázz, gügyög, árván toporzékol
a kisgyerek, akár az anya után vonyító erdei kis állat.
S ha már Enkidu-testem elfutni,
vagy éppen menekülni kényszerül
s egy Angyal fejem felett
védelmező szárnyait kiterjeszti
– tudhatom, hogy legalább
e folyamatosan táguló, koncentrikus körökben
valakinek bimbókat-növesztő
kicsi szíve értem dobban!

– Ha kérded, hogy miként Visz rá az elvesztett,
kilátástalan indulat,
hogy zápor-zuhanásban elpergessem
süket-könnyeimet
s fedjem fel ekként sorra elhallgatott,
gyáva titkaimat csupán azt felelhetem:
Nézz csak szét e szétcincált,
gaz nagyvilágban,
miként adják kilincseiket érdekük
szerint való köpönyegforgatók.

Néma, fájdalmas könnyeim szülője ím ez!
S e Prokrusztészi selyem-ágy
most még egyedüli, néma cinkosom.
Dombos párnámon fejem lehajtva
elátkozom már minden bánatom.
Szólítsd meg te jó-barát bennem árválkodó,
sebzett gyermeket.
S a többi, búsongó titkaim is
– feltéve, ha tebenned megbízik -,
megosztja veled s elregéli majd.

– Fázós, nyűgös mormotaként,
ki sár-gulákba bújt, oly jó lenne már valaki
mellett örök társra találhatni.
S nem kellene többé szándékosan
kikényszerített félelmek,
csak egészséges s optimistább kételkedés,
feladatok iránti nemesebb elkötelezett alázat!

A HONVÁGY SZÓLÍTÁSA

Az író, költő, műfordító volt tanár Miklós mióta csak elhagyta imádott, gyönyörű feleségével Alizzal hazáját minden áldott nap kiment az óceánhoz.
Mintha szándékosan, következetesen kezdett volna kiábrándulni az irodalomból, és általában azokból a köpönyegforgató, alakoskodó, kétszínű emberekből, akik - ki tudja miért -, kitüntetések, elismerések, és díjak ürügyén eladták önmagukat, tehát behódoltak egy adott csoport érdekeinek, holott az irodalomnak magasztosabb célokat szükséges minden esetben szolgálnia. Ahogy egyik kezével botjára, míg másik kezével feleségét átkarolva figyelmesen, honvággyal vegyesen szemlélték a nyughatatlanul szeszélyes óceán hullámait mintha mindketten közösen megélt emlékeiket akarták volna rendbe tenni: kik voltak azok, kik támogatták, vagy segítették őket szavak nélkül a becsület, és az emberi barátság törvényeinek
engedelmeskedve? Kik voltak, kik azonnali pálfordulással elfordultak tőlük magukra hagyván őket teljes
kiszolgáltatottságukban? S miközben így töprengtek elsikkadt, letűnt múltjuk felett néhány albatrosz,
törtfehér sirály kezdett körözni a hullámok
- Nézd csak drágám! Milyen fenséges madarak! - jegyezte meg a még mindig gyönyörű asszony. -
Ragaszkodnak makacs szabadságukhoz, és függetlenségükhöz, akárcsak mi!
- Igen egyetlenem! - az író kicsit nehézkesen lehajolt botjára támaszkodva, majd megfogott egy aprócska,
színes követ és mintha csak kacsázni akarna a végtelen óceán tükrén nagy indulattal elhajította. Az aprócska
kő valósággal röpült, akár egy mini puskagolyó, ám hamar eltűnt a nagy kékség mélyén. ,,Vajon milyen
sorsra jutunk majd mi is?!" - Aliz szinte rögtön észrevette, hogy férje már megint emlékei között kalandozik,
és előbb átölelte, majd odabújt mellkasához, hogy érezze a másik kissé zaklatott, heves szívdobbanását: -
Valami baj van drágám?! - kérdezte kisebb aggódással
- Nem semmi! Ugyan dehogy! Miért kérded?! - fordult most feléje, ám az asszonyt ritkán lehetett volna
megtéveszteni, vagy épp becsapni, mert az írónak picit fátyolos lett a szeme.
- Jaj szegény édesem! Tudom, hogy hiányzik neked az otthon, ahogy nekem is, de itt vagyunk egymásnak mi, és már a fiunk is felnőtt és családja van! Igaz az unokák hiányoznak, de azért megszoktak bennünket látogatni! - próbálta kicsit jobbkedvre deríteni párját az asszony, ám annyira lelkitársa volt férjének, és ismerte szinte összetett lelki összes rigolyáit, hogy pontosan tudta és érezte, hogy a gondolkodó ember sokszor még önmagával szemben sem köthet különbékét, vagy kompromisszumot, nemhogy a világgal szemben!
Miklós most rágyújtott a pipájára, amint otthonról hozott magával. Kivett egy kis barnaszínű zsákocskából néhány szárított dohánylevelet, jól megtömködte a hengeralakú pipa kürtő részét, majd egyetlen gyufaszállal meggyújtotta a sercegő, jóillatú dohányt. Kedvére pöfékelni kezdett, miközben kissé gyanakodva vizsgálgatta a mellette sétáló asszonyt. Aliz titkos nőies ösztönével szinte rögtön tudta mi járhat férje fejében, most is kérdő tekintettel rákérdezett:
- Min törőd a fejed szívem?!
- Sokat gondolkodtam azon, hogy mióta is vagyunk idegenben? - mintha önmagához intézte volna a kissé filozofikus, költői kérdést.
- Ha jól számolok akkor már vagy harminc-harmincöt éve, hogy eljöttünk hazulról! - jegyezte meg az asszony. - Vajon régi barátnőim közül megvannak-e még?
- Hát ha csak nem éltek meg természetellenesen nagy kort, aligha! - rögtön megbánta határozott, kemény szavait, amint látta felesége arcán a szomorúsággal elvegyült bántot.
- Aliz... bocsáss meg mindenért... tudom, hogy mennyire hiányoznak... - újabb mély szippantás következett a pipából, majd tovább sétálgattak az óceán partján. Kis idő múltán az író újból megszólalt:
- Nem is tudom van-e még értelme újabb írógépszalagot vásárolni, hisz mostanság a régi dolgok is könnyedén és hamar tönkre mennek!
- Ugyan már drágám! Ne butáskodj! Szépen bemegyünk az üzletbe és veszünk, amire csak szükséged van! Ha gondolod akár egy személyi számítógépet is vásárolhatunk!
- Túl öreg vagyok én már ezekhez az új masinákhoz! - jegyezte meg nyűgösködve az író. Mostanság könnyebb volt testi fájdalmaira fogni, ha bántotta valami. Néhány éve ki kellett venni a vakbelét, és azóta könnyebben hajlamos volt a pánikolásra, amit persze a világért sem ismert volna be.
- Édesem! Emlékszel még, amikor annak idején majdnem hozzámentem Tiborhoz, és még jó hogy te ott voltál, mert te lettél az igazi? Emlékszel mit mondtál?!
- Hát az már jó régen volt édesem! De azt hiszem tudom, hogy mire gondolsz!
- Azt mondtad, hogy mellettem bárhol boldog lennél, és hogy az ember mindig legyen hűséges önmagához! Akkor végérvényesen is hozzád tartozónak éreztem magam, még akkor is, ha el kellett hazulról jönnünk! - megsimogatta fonnyadt, ráncos, barázdás arcát.
- Én vagyok a legszerencsésebb ember a földön! Ezt büszkén mondhatom! - megpróbált kiegyensúlyozottnak, és boldognak tűnni, ám mindketten jól érezték, hogy ez csupán külcsín és látszat. Mégis, ahogy tovább sétálgattak, majd leültek az egyik padon, mely az óceánra nézett hirtelen ugyanazt érezték mindketten, mint amikor úgy döntöttek, hogy otthon már nem lehet élniük.
- Amikor először mentünk New Yorkba te már a legelső napon feltaláltad magad és jóformán az egész hatalmas várost bejártad gyalogolva, mert azt mondtad névjegykártyát szükséges csináltatnod! - kezdett kuncogni kislányos, apró kacagásokkal a feleség.
- Miért? Szerintem jó ötletnek tűnt, csupán az ékezetekkel volt probléma, mert az angol nyelvjárásban nincsenek! - kirázta pipájából az elhasználódott dohányt egy aprócska zsebkendőre, majd bedobta a közvetlenül mellettük lévő szemeteskukába.
- Mégis valósággal ragyogott az arcod, amikor egész álló nap a közkönyvtárban olvastál! Olyan voltál akárcsak egy kiművelt szobatudós!
- Kétségtelen! Rendkívül jól felszerelt a könyvtár. Elegendő csupán egyetlen gombnyomás, és már hozzák is az adott kötetet! Akár még magyar nyelven is! - Miklós újfent sodortatta magát a boldog, idillikus emlékekkel, és csupán csak akkor lett komolyan szomorú, mikor véget ért az emlékidézés.
- Néha azt érzem, hogy egyre kevesebben maradtunk mi, akik még egy másik korban születtünk...
- Tudom... Mégis talán hagynunk kellene, hogy az idő végezze be azt a munkát, amit félbehagytunk...
- Szerintem az unokáink már annyira külföldiek, hogy jóformán csak az angol beszédet értik, és a magyarrul csupán egy-két szót tudnak! Ha így haladunk hogy fogunk nekik mesélni arról, hogy milyen fantasztikus kalandokat élhettünk át együtt?! - aggódó volt az asszony hangja, mégis különös melegség áradt belőle.
- Ne izgasd magad! Ez természetes velejárója annak, ha valaki külföldiként akar berendezkedni egy adott élhető életforma keretei közé. Az angol közlekedő nyelv, tehát univerzális, és mindenki megérti! A főbb kérdés itt megint csak az, hogy mi legyen a kéziratok sorsa?! - megint a végtelen óceánt kezdte figyelni.
- Szerintem gondosan bekéne csomagolni, hogy az idő ne árthasson nekik, majd rábízni egy ügyvédre, vagy irodalmi megőrzőre! Vilmos mit mondd?
- Édesem! Vilmos akárcsak én már egy öregember! Ki tudja, hogy mikor keverednek haza a kéziratok, és vajon neki még lesz-e energiája kiadói, terjesztési dolgokkal foglalkozni! Én már nem vagyok benne biztos, mert föltehető, hogy vagy elkallódnak a fontos dolgok, ahogy szoktak, vagy nem foglalkoznak vele, és akkor minden odavész! Nem a semmiért dolgoztam annyi tanúskodó évtizeden keresztül!
Aliz ahogy hallgatta férje szavait újból szerelmes lett. Meglehet ilyen korban talán már nem illik vágyat érezni, mégis a gyönyörű, ránctalan asszony aranyszíve, egész nőiessége valósággal lángolt a felismerésben, hogy egy minden szempontból kivételes és különleges ember a kedvese. A feleség sem merte bevallani imádott urának, hogy rákos lett, bár Miklós azért sejtette, hogy valami nem stimmel asszonya egészségi állapotával. Hosszú, viszontagságos kálvária után a kórházban halt meg, és utolsó kívánsága az volt, hogy férje ne engedje, hogy a depresszió, a bánat, fájdalom megölje a mindennapjait.
Miklós nyolcvannyolcadik évét taposta akkoriban, aztán egy szép napon fegyvert vásárolt, felhívta a mentőket, majd öngyilkos lett meghitt hatvannégy négyzetméteres otthonukban!