A KÖZÖS ÍGÉRET REMÉNYE

Megkérdezte, hogy jó fele tart-e a Dayka Gábor kollégiumhoz, mely mintha szándékosan, és már-már egyre kényszeresebben szándékozott volna titokban meglapulni egy erdős, jobbára fenyőkkel körbeültetett terület mélyén. A buszmegállóból szinte alig lehetett észre venni. Az embernek még így is bizony jócskán ügyelni kellett rá, ha azt szerette volna, hogy megbízható távolságból észre vegye a szocialista oktatáspolitika egyik kultikus betonépítmény remekét.
Mackós alkatú fiatal egyetemista szállt be az ötvenhármas buszról a megállóban, és határozott, nagy öles lépésekkel igyekezett megközelíteni a kollégium épületét, ahol elviekben testnevelésórája lett volna. Ha valaki akárcsak a későbbiek folyamán megkérdezi tőle, hogy miért utálta a sportokat, a válasza sem váratott sokáig magára, ti. aki már volt az egyetemisták bőrében nagyon jól tudhatja, hogy az idő valami olyannyira különleges, és egyszersmind drága kincs, amit nem lehet csupán csak a sportra, mint tevékenységi körre korlátozni. Mindamellett úgy tűnt az utóbbi években, hogy nem is igazán a tudást nézték a tanárok, sokkal inkább az elfogadható, kötelezően előírt kreditponthatár ment majdnem teljesen az agyukra.
A hallgatók pedig azért voltak zabosak, mert ők semmit sem érthettek a kreditpontok számításából, miszerint mennyi pontra van szükség ahhoz, hogy akár bárki gond nélkül letudhassa szigorlatait, vagy épp aktuális vizsgáit.
A nagy általánosságban lehajtott fejjel közlekedő, állandóan szomorkás, kicsit merengő fiatalember fekete válltáskájával az egyik vállán, míg az egyik kezében közepes méretű tornazsákkal a másikban éppen azon morfondírozott magában, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges bemegy a kollégiumi fiókkönyvtárba, ahol halotti, meghitt csönd és harmónia uralkodik, és míg a tesi órára várni kell, addig megírja a házi feladatokat, és egyéb leckéket. Voltak ugyanis olyan órák - főként a nyelvészetből, amiket szabályosan nem bírt elviselni, hiszen értelmüket nem láthatta, akárcsak a szándékosan agyonbonyolított nyelvészeti összefüggések rendszerét.
Sosem értette, ha egyszer valaki magyar-szakos, akkor miért nem lehet választási lehetősége az egyes tantárgyak között, hogy aki mondjuk becsületesen elvégezte a magyar és világirodalom összes kurzusát az ókortól egészen napjainkig, annak miért kell szigorkeményen az érthetetlen, és alig emészthető nyelvészeti tantárgyakat is akár egy mechanikus darálógép bemagolnia, hiszen másként aligha lehet túlélni a magyar szakot!
Időközben belépett a nagy , ormótlan épületbe.
Meghajolva köszönt mindig a portásnak, aki legtöbb esetben nyugdíjaskorú, torzonborz alak volt, kedvenc sportrovatával kezében, és mikor köszöntek neki csupán csak egy félig elejtett biccentő fejmozdulatra telt tőle.
A fiatalember határozottan tovább ment. Mintha suttogva hívogatta volna őt a meghitt, kis fiókkönyvtár kis terme, ahol -mint később kiderült -, ötszáz és ezer forint között könyveket lehetett vásárolni, és egy kis szerencsével nem is akármilyen kötetekhez juthatott hozzá az ember, ha igényesen kezdett turkálni a jobbára sárgásbarna színű kartondobozokban, amikbe a köteteket tették.
- Jó napot kívánok! - köszönt a nyugdíjaskorú, szemüveges embernek, akinek az egyik lába béna volt, és ezért nem szívesen barátkozott idegenekkel.
- Jó napot! Segíthetek esetleg...? - érdeklődött gyanakodva.
- Igen... szeretnék könyveket vásárolni, ha lehetséges...- nézett rá kérdő tekintettel, mint egy gyerek a cukorkaboltban.
- Tessék parancsolni, kedves barátom! - az öreg, szemüveges ember arcán jellegzetes, cinikus mosoly húzódott végig, talán csak afölötti meggyőződéséből, mert titkon megsejtette, hogy ez a különös fiatalember minden bizonnyal vásárolni fog számos olyan könyvet, amire már egyébként is jócskán ráférne az alkalmi elvitel.
- Ezek volnának azok? - nézett előbb tüzetesen körbe, majd azonnal észrevette a kitett legalább öt-hat vaskos méretű kartondobozt s benne a több tucatnak látszó könyveket. A kartondobozon nagy öles, nyomtatott piros filctollas betűkkel az ötszáz forint állt. Még így is a legdrágább, jóállapotú könyvet az ember megvehette 980 forintért.
- Igen, igen fiatalember! Ezek azok! - mutatott segítőkészen a könyvtáros a dobozokra, majd mint akinek más dolga van tüstént kiviharzott az olvasóhelység melletti raktárba, ahonnét újfent kicipelt sántikálva jó pár dobozt, melyeket szintén a nagyméretű asztalra pakolt.
- Tessék csak nyugodtan válogatni! - közölte majd visszasüppedt a fotelbe, és keresztrejtvényt fejtett.
A fiatalember pedig valósággal máris úgy érezhette, hogy pazar irodalmi barangolást tehet, csak úgy, a maga kedvére, és hangyaszorgalommal, és egy kíváncsi, csintalan gyerek rajongásával valósággal könyékig turkálni, guberálni kezdett a jobbnál jobb irodalmi kötetek között. Minél vastagabb, vaskosabb volt egy könyv lasd Háború és béke, vagy Nyomorultak annál jobb kedve kerekedett, elvégre az ember nem kap meg ilyen vaskos könyveket ennyire bagó pénzekért. Miközben válogatott észre se vette, hogy egy másik egyetemista is betévedt a kis könyvtárhelységbe, és élénk eszmefuttatásokba bonyolódott az emberi élet, és általában a létezés eredetét firtató filozófiai kérdésekről az öreg könyvtárossal, majd figyelmesen megszemléli a kartondobozban lévő köteteket, aztán fogja magát és tovább áll.
,,Vajon tényleg ennyire egyszerű volna minden?" - kérdezte magától a fiatalember. Vajon az emberek többsége tényleg csak kinyit egy ajtót, és egész egyszerűen besétál rajta anélkül, hogy akárcsak bármi feltűnést is kelthetne önmaga körül?!" - miközben így töprengett végre megérkezett Kata, akibe fülig szerelmes volt, mégis az eltelt több mint négy év során a különleges, szép hölgyemény a leghalványabb érdeklődést sem mutatta a fiatalember iránt, hacsak nem testvéri szinten, de hát az ugyebár nem egyenlő a szerelemmel.
A fiatalember már korán megtanulhatta, hogy sajnos a legtöbb esetben az ember - kivétel nélkül -, mindig másba lesz szerelmes.
- Szia Ricsi! Hát te? Hol mászkáltál egész nap, a csajok is már mind aggódtak! - ült le mellé kisebbfajta bosszúságát kifejezve a csinos lány.
- Ö... én sajnálom... nagyon csinos vagy... - már megint ez az idiótáknak való hebegés-habogás. Ha akar valamit, akkor igenis tegyen ellene. - Csak azt akartam mondani, hogy az elmúlt néhány évben nagyon fontos lettél nekem és... - mintha keresné a szavait váratlanul a lányra nézett, aki jócskán meglátszott, hogy alig hisz a fülének, és nem is igazán képes értelmezni a hallottakat. Legalább is egyelőre.
- Nézd csak Ricsi! Nagyon aranyos srác vagy, és vicces és mindig megtudsz nevettetni, ami szerintem kivételes emberré tesz téged, csak hát... még olyan fiatalok vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy mindketten mást szeretnénk... - hangjában egyszerre ott bujkált a bizalom, őszinteség, ám ugyanakkor pontos visszakövethető érzések kavarogtak benne: vajon tényleg szereti-e Antit, akivel most jelenleg együtt van, vagy csupán őt is kizárólag ugródeszkának használta, hogy minél jobban felfedezhesse a rejtett testi örömök vágyait, melyről eddig mintha fogalma sem lett volna. Önmarancolóvá tette már maga a feltételezés is, hiszen Ricsi már a kezdetektől szerelmes verseket firkálgatott csakis kizáróan neki, és feltudott volna még sorolni legalább egy tucatnyi fontos tényt, amitől Ricsi a number One személyiségek élvvonalába léphetett volna. Most inkább elterelte beszélgetésük fonalát:
- Látom könyveket válogatsz! Mutasd csak, milyen kincsekre bukkantál? - aprócskának látszó, gyöngéd kezeivel máris kézbe vette a fiatalember asztalán feltornyozott szerzeményeit, és amint a grafitceruzás árakra pillantott azonnal fennhangon kijelentette, hogy ezek a könyvek minden pénzt megérnek: - Jó vásárt, és üzletet csináltál! Gratula! - adott egy cuppanós puszit, amitől Ricsi valósággal bizseregni kezdett.
- Én is úgy gondolom! - elpirult Kata bombázó tekintére.
- Tudod nagyon szexis vagy, amikor önmagadat adod és elpirulsz! - bökte ki, kicsit még kuncogott is hozzá.
- Hát... izé... nagyon kösz... - annyira jó lett volna most hosszan, érzelmesen megcsókolni, de ő is tudta, hogy annyira sokat tett bele ebbe a kivételes és erős barátságba, hogy titkon attól félt, ha most kezdeményezni fog, akkor a lány lesz majd az, aki visszakozik. Ricsi fölállt az asztaltól, és visszament az időközben megszaporodott kartondobozokhoz, hogy még válogathasson egy kicsit.
- Figyelj csak! Ténylegesen nem akarok ünneprontó lenni, de szerintem itt lenne az ideje, hogy készülődjünk a tesi órára. Feltéve persze, ha egyáltalán kreditpontot akarunk magunknak begyűjteni! - állapította meg, majd úgy csinált, mint aki máris készülődne hozzá, hogy kilép a könyvtár ajtaján.
- Figyelj! Ha nem nagy gond, akkor én még szeretnék maradni pár percet! - válaszolta a lány kérésére, mire Kata furcsa mód újabb puszit adott és mintha menekülne egy szituáció elől azonnal kilépett köszönve az öreg könyvtárosnak a helyiségből.
,,A francba már! - káromkodott gondolatban egyet. Ezt megint elszúrtam!" - vonta le a következtetést, majd odament a könyvtáros asztalához boldogan cipelve legújabb kötetszerzeményeit.
- Ezeket szeretném! - már vette is elő pénztárcáját, mielőtt a furcsa öreg meggondolhatta volna magát az árakat illetően.
- Á! Kitűnő választások! - lelkesedett az öreg. - Látom fiatalember, hogy Ön szakértő! Melyik egyetemre jár? - érdeklődött közvetlenül.
- A Bölcsészeti Karra! - jött a válasz.
- De azért remélem nem nyelvésznek készül, mert annak idején nekem is jócskán meggyűlt a bajom azokkal az oktoniakkal! - felelte őszintén.
- Hát... a nyelvészeti tárgyakkal mostanság nekem is meggyűlt a bajom! - vallotta be őszintén.
- Sajnos azokat be kell magolni! Én sem értettem sosem, hogy az ember miért nem választhat kedvére a tantárgyak között, de hát fiatalság bolondság! - legyintett könnyedén, majd nejlonszatyrot vett elő elnézvén, hogy a fiatalembernek csupán egy válltáskája és egy tornazsákja van, és most vett egyszerre vagy húsz vaskos könyvet.
- Tessék parancsolni! - nyújtotta át a nagyméretű szatyrot! - Remélem elbírja fiatalember?! - nézett rá választ várva.
- Persze! Semmi gond! Majd megoldom! - azzal zsönglőrszerű mutatványt csinált, s míg egyik kezében a táskáját igyekezett vállaira tenni, tornazsákjával egyetemben, addig a másik kezét szinte azonnal lehúzta a mázsás súlynak ható szatyros könyvcsomag.
- Viszont látásra! - köszönt el az öregtől, majd szabályosan kutyafuttában ment is tornaórára, hogy el ne késsen. A lányok már javában átöltöztek az aznapi izzasztó kúrára, csupán Kata maradt még az öltözőben. Úgy tűnt sok összetett gondolatot igyekszik átgondolni. Ekkor lépett be hozzá Ricsi:
- Ne haragudj, hogy zavarlak, de... beszélnünk kellene... - annyira izgatott volt, hogy jól meg kellett gondolnia, miket is mondd.
- Mit szeretnél hallani édesem, mit mondjak neked?! - nézett rá annyira elárvult, szemlátomást kissé bizonytalan tekintettel, hogy Ricsi azonnal közelebb lépett, leült mellé a fából tákolt padra, és vigaszalón átölelte.
- Én csak... nagyon aggódom, hogy működni fog-e kettőnk között ez a valami... - bökte ki miközben igyekezett olyan gyöngéd lenni, amennyire csak lehet, és párszor óvatosan végig simogatni a lány rázkódó vállát.
- Tudod mindig igyekszem magamat határozottnak, és erősnek mutatni mások előtt, mert nem akarom, hogy újból megbántsanak... de most annyira jó, hogy mellettem vagy. Köszönöm... - nézett rá olyan hálás, és sugárzó tekintettel, mint még soha. Odabújt Ricsi mellkasához. - Arra gondoltam, ha neked is jó a diploma után összeköltözhetnénk, hogy megtapasztaljuk mennyire működőképes a kapcsolatunk. Mit szólnál hozzá?! - nézett rá kíváncsi tekintettel.
- Hú! Tudod én még mindig az őseimmel élek, de szerintem megoldható... - bökte ki, bár az igazság az, hogy fogalma sem volt arról, hogy vajon mit fog szüleinek mondani, ha hazaállít barátnőjével. Eddig is legfeljebb az anyjának mesélt a dolgokról, mert apjában sosem bízhatott igazán meg.
Elérkezett a tesióra ideje. Megfogták egymás kezét, és egy elképzelt jövő ígéretével léptek ki az öltözőből. Érezték és tudhatták, hogy egymásra minden körülmények között számíthatnak majd, és hogy az élet ezentúl közösen fog történni.