ÚT-VESZTŐ

Mint aki régről itt ragadt
s holt Időkből kiölte a teremtés magzatát,
tán már meghalni vagy épp boldogulni se
tud idült aggastyánkorában
s nem kapott le szőrszálhasogató szájáról
a kárörvendő szózat sem
– úgy vagyok én itt elfeledett hírmondó,
emberek közt kis mitugrász semmirevaló!

Mint aki mindig is akként szeretett,
vallott térdeplő, halhatatlan szerelmet,
hogy az Egy-valakiért önszántából a Halálba is elment,
s várta az inkvizíciós sorsüldözéseket.
Mégsem érheti utol tán soha önmagát
csupán a tartós bánata nyüstöli, gyúrja önző tagjait.

Csak csúfolják, eltapossák,
alázzák makacssága sajgón égető lélek-sebeit.
Marszüász vagy Sziszifusz-lélek
embert miként tudott marcona,
galád Idő a XXI. században kitenni?!
– Kik ismerhettek régről, mert lefelejtették,
meghámozták páncélos hagymahéj-lelkem rétegeit
mostan tán még azok is mind tanácstalanok
hisz nem engedi őket látni a mohó elvakultság
karrierista luxusálom-gondolatok.
Mint aki már mindennel számot vetett,
s régtől fogva sejti bukott vesztét;
kínozza cáfolhatatlan illem-tudat.
Külön-békét nem köthet immáron soha!
Tudhatom rég a kegyes-könyörtelen Halál
elmúlásom felett majdan vígan táncot jár
s magához szólítja népes férgek,
bogarak családos apró seregét.

Nesztelen hullatja színét ezer évszak
és én itt is elvesztettem magamat.
Könnyezni vágyó ezüst-csillagok zokogása
koppan spleen-lelkemen…
Gyökerek közt kell, hogy éljek,
akár szánalmas kis féreg,
elhagyatva messzi, madárlátta-hegyen.
Hétköznapokban fel tünedező látszat Janusz-emberek
egyszerre elárulnak s kiszolgáltatnak.
Magamat nem hagyhatom el idegen!