ROMANTIKA-KOLLÁZSOK

A férfi kilépett a város elhagyatott gyárépületekkel túl zsúfolt negyedébe. A pályaudvar csikorgó sinei is oly otthonosnak tűntek, hogy szinte önmagán érezte a csönd, a magány tartós, immár szinte elkerülhetetlen érzetét.
Még jól hallotta fülében Jack Nicholson-féle Joker ördögi, torz röhögését, és azt, hogy Michael Keaton mit mondott annak a gazfickó, kisstílű tolvajnak a tetőn: - Nem öllek meg, mert egy szívességet fogsz tenni nekem! Mindent elmondasz rólam a barátaidnak!
,,Vajon az életünk választása egészen pontosan mikor dőlhet el?! Vajon már minden lényegre törő, precizitással, és halálpontossággal megvan írva a csillagokban, vagy éppen a sors könyvében?“
Úgy döntött átvág a járdán, egészen az aluljáróig, ahol irritáló, szemet szárító neonvilágítás uralkodott, amit legfeljebb csak néhány arra tévedő, és most aludni képtelen lepke, kisebb rovar zavart meg, amik úgy viselkedtek egymással, mintha csak folyamatosan versenyeznének, és megpróbálnák egymás túllicitálni.
Az éjjel-nappali dohánytrafik - ahogy hirdette magát -, még éppen nyitva állt. Leeresztett, koromfekte vasrostély mögött ült egy szintén barátságtalan, szemüveges, tatáros arcú, marconás alvilági figura. Úgy tűnt szinte mindenkit gyanúsan méreget, és egy kalap alá vesz.
- Mi tetszik, haver?! - emelte fel szúrós tekintetét úgy, hogy a magas férfinak kissé inába szállt maradék bátorsága is, elvégre gyerekkora óta valósággal utálta a sötétséget, és azt, amit a rettegés, félelem tartós nyelvén jelképezett.
Tovább halad, és eldöntötte magában, hogy még véletlenül sem adja meg a halvány sanszot arra vonatkozóan, hogy bárki belekössön, vagy hogy bármi is eltéríthesse valódi céljától. Ti. egy randis hölgy meghívta aznap estére. Romantikus vacsorát, és egy kiadósan tartalmas beszélgetést ígért, de semmi szex. Ehhez szigorúan kötötte magát. egyébként sem volt szokása, hogy megkerülje saját, felállított, jól bejáratott játékszabályait.
,,Vajon Bruce Wayne most mit tenne ebben a helyzetben?“ - fűzte egyre gondolatait. S bár eszében volt, hogy vesz virágot, és desszertet - elvégre mégsem állíthat be csupán csak egyszál maga -, végül úgy döntött két verseivel telefirkált határidő naplóval fogja megörvendeztetni szíve hölgyét. Ezt is éppen elég időbe kerül majd megmagyaráznia.
Egyszer csak két részegeskedő hajléktalanra lett figyelmes, akik - nagyon úgy tűnt -, hogy kisebb szóváltásba keveredhettek egymással, mert acsarkodón, és obszcén szóváltásokkal veszekedtek egymással, és össze is verekedtek. Az egyik észrevette a férfit, és jó hangosan odakiáltott neki:
- Hékás! Kisöreg! Adsza egy ezrest!
A férfi érezte lelke mélyén, mintha megint elfogná az a vérlázító, gyermekkori nyughatatlansága, amikor nem volt képes önmagát se megvédeni a gonoszkodó, szemétkedő osztálytársaival szemben, és ezért Hétfőtől-Péntekig bezárón bűnhődnie kellett. Előkapta kabátja zsebéből a szájharmonikáját. Bárcsak tudna zenélni, legalább egy-két filmzenei betét erejéig. Most akár még könnyűszerrel el is játszhatná Charles Bronson híres harmonika dalát. Várt néhány másodpercet, csupán addig, míg szívdobbanása már a fülébe kattogott, zakatolt, majd istenesen, éles, sipító hanggal fújni kezdte a kis harmonikát úgy, hogy a két részeg hajléktalan fickó jócskán megijedhetett, mert úgy elkotródtak a környékről, mintha ott se lettek volna.
,,Hát ezt még megúsztam!“ - vonta le magára vonatkozóan a kissé keserédes végkövetkeztetést, majd óvatos mozdulatokkal visszacsúsztatta kabátja zsebébe a kis hangszert, mely most az életét mentette meg, és lopakodó árnyék módján tovább lépkedett. Valahol errefelé lakhat egy társasházi lakásban a szemrevaló, egzotikus arcú hölgy, aki - legalább is egyértelműen -, elmondta mennyire vonzónak, és megmagyarázhatatlanul szimpatikusnak találta már a legelső alkalommal.
,,Mit jelent az, ha valaki szimpatikus, vagy nem?!“ - tett fel önmagának megint egy újabb kérdést. ,,Miként, és persze hogyan dönthető az el egyáltalán, hogy valakit a külső, fizikális adottságai tesznek-e szimpatikussá, és vonzóvá, vagy az ember könnyelműen hagyja, hogy vágyai, ösztönei, és szeme egész egyszerűen becsapják?!“ - Ugyanakkor azt is pontosan sejtette, hogy akárcsak a szépség fogalmát, a szimpatikusság fogalmát sem ártana teljes körűen egyszer tisztázni, és kivesézni. Bár erre nem sok példa akadhatott kicsi életében.
Egyszer hallott valakitől egy érdekes történetet akkor, miszerint kétfajta nő létezik a világon. Az első már gyermekkorában valóságos szépségkirálynőnek számított, míg a másik amolyan ,,rút kiskacsa szindrómában“ szenvedett, ami miatt jócskán meggyűlt a baja a szűkebben vett környezete tagjaival. S míg egy szépségkirálynő mondhatni halálos unalommal fogadja az elismerő, dicsérő bókokat a külső testi tulajdonságai alapján, addig a rút kiskacsából a szerencsés kamaszkor következményeként előnyösen megváltozott, új külsejű, gyönyörű nők többsége előbb-utóbb elpirul, vagy szinte azonmód heves szabadkozásokba, tiltakozásokba kezd, miszerint: ő egyáltalán nem tartja vonzóan, és szépnek önmagát.
Az adott lakás, ahol a hölgy lakott sötét utcában legalább tűnt annyira komornak, és barátságtalannak, mint a legtöbb, baljóslatú akciófilmben.
,,Tehát! Három csöngő, egy kopogás! Menni fog! Tiszta sor!“ - igyekezett megőrizni ripityára tört önbizalma darabjait, elvégre már az sem volt egy elhanyagolható körülmény, amennyire kalandos út vezetett idáig.
,,Tehát akkor! Kopogás, majd ajtónyitás, egy-két könnyed, laza, de őszinte bók, aztán esetleg egy puszi, de csak szigorúan az arcra, és nem a szájára, mert az lehet, hogy nyílt ellenségeskedésbe csaphat át, és akkor bizony oda a randi jó hangulatának.“
Csöngetett egyszerre hármat. Ugyan kinek van még ideje ilyen felfokozott helyzetben a számokkal bíbelődni?
- Mindjárt megyek! - hallatszott a varázslatosan dallamos hang az ajtón belülről.
,,Na most ugrik a majom!“ - vélte a férfi.
Alig öt perc múlva már nyitotta is az ajtót a hihetetlenül filigán, és csinos nő, aki valósággal úgy pompázott estélyi jellegű ruhácskájában, akár egy bálkirálynő. A férfi kicsit mérges volt magára, amiért farmerhoz akarta mindenáron párosítani a kötött pulóverét. Volt ebben valami kisfiúsan idióta gondolat.
- Hát szia! - sugárzó mosollyal ajakfényes száján máris arcra puszival üdvözölte a jócskán megilletődött férfit. - Jól nézel ki!
,,Biztos, csak udvariaskodásnak szánta“- töprengett, mégis jólesett neki, az a fajta különleges, mégis kristálytiszta gyöngédség, mely a nő hangjából áradt.
- Te pedig fantasztikusan sugárzó vagy! - próbált kicsit esetlenül bókolni, bár érezte, hogy talán illik még visszafognia magát.
A hölgy most úgy nézett rá, akár egy kíváncsiskodó, cserfes, huncut kislány, aki ajándékot vár, és már alig várja, hogy kaphasson valamit.
- Bocsáss meg, amiért nem hoztam virágot! Tudom kellett volna, de egy pillanat... - úgy tett, mintha hevesen turkálna kisebb aktatáskájában, melyet rendszerint hóna alatt szokott cipelni, mert így biztonságban érezte magát, szinte azonnal elővette két határidőnaplóját, és mintha felbecsülhetetlen kincseket érnének adta át őket a meglepett nőnek, aki szemmel láthatóan az esetek 99%-ában valószínűleg ékszerre, vagy valami értékesebb dologra számított.
- Ó! Nahát! Nem is tudom, hogy mit mondjak, így elsőre? Ez váratlanul ért, de köszönöm, hogy gondoltál rám! - illemtudó, modern, stílusos nő lévén az ajándékot minden esetben illett megköszönni, és nem fölöslegesen köszörülni rajta más kárára a nyelvét. Érdeklődve nyitotta ki a két naplót, és figyelmesen megnézte a beleírt verseket.
- Azt a mindenit! Te tényleg komolyan beszéltél, amikor azt állítottad, hogy írogatsz! Gratulálok! Egyébként megmutattad az írásaidat már valakinek? - jött a következő, érdeklődő, és legalább annyira gördülékeny kérdés.
A férfi nemet intett a fejével, tekintetében szomorkás, elrévedő hangulat volt érzékelhető.
- Én talán tudnék segíteni, de milyen figyelmetlen vagyok! - kapott észbe. - Gyere csak be, egész nyugodtan! - invitálta be kedvesen az ajtón belülre.
A lakás pazarul festett. Érezhető volt benne a stílusos, kicsit talán nagyvilágias elegancia egy csipetnyi modern stílussal karöltve. ,,Ez a különleges nő több, mint valószínű, hogy mindenhez érthet! - gondolta a férfi. Vajon mit gondolhat majd, ha én hívom meg a lakásomra látogatóba?“ - a hölgy illedelmesen, kisebb jóleső büszkeséggel mutatta máris meg az egyes szobákat, és azokat a személyes tárgyakat, melyek valószínűleg különleges érzelmi helyet foglaltak el a szívében.
- Jaj, majd elfelejtettem! Nekem is van ám ajándékom számodra! - váltott sejtelmes, titokzatos hangnemre, majd néhány percre kiviharzott a szobából, és alig öt perc múltán egy közepes ajándékcsomaggal jött vissza, melyben márkás, tehát csöppet sem gagyi papír-írószerek voltak. Főként golyóstollak, és naplók.
- Fogadd szeretettel! Tudod mivel még nem ismerhetjük egymást annyira, amennyire jó lenne arra gondoltam ezeknek biztosan nagy hasznát veheted és láss csodát! Tényleg! - óvatosan adta át a csomagot a férfinak, és ahogy váratlanul két kezük összeért mindkettőjükön delejes mágneses áramütések pattantak ki. Talán a testük nem hazudik, és ténylegesen már működik is kettejük között a láthatatlan érzelmi kémiai kötődés?! Ez mindenesetre nagyon furcsa.
- Hú! Te is érezted? Fel vagyunk töltve elektromos árammal, mint két elem! - lelkendezett a nő, és máris lekapcsolta a világítást, hogy a sötétben minél jobban láthatóvá váljanak az aprócska, pattanó szikranyalábok.
- Hú! Oda nézz! Valósággal pattognak, mintha szikrázó üveggolyók lennének! - a nő rendkívül élvezte ezt, míg a férfinek egyszerre volt furcsa, és mégis izgató fejlemény a testi kontaktus ennyire szabadszellemű manifesztációja. S bár mindig is jócskán távolságtartónak mutatkozott a testi kontaktusok, és érintkezések területén szívét, most kellemes bizsergés járta át: ,,Igen! Lehetséges, hogy ő lesz az Igazi! De persze ne hamarkodjunk el semmit!“
- Szereted a csillagszórókat? - kérdezte váratlanul, amikor átmenetileg felkapcsolta a villanyt a szobában.
- Hát... nem igazán, de... - már megint megdorgálta magát - legalább is gondolatban, mert a nő máris húzni kezdte a rendkívül tágas, amerikai stílusú konyhájába, ahonnét pazar térpanoráma nyílt a budai hegyekre.
- Kapsz egy csillagszórót! - máris kezébe nyomott egyet, és magának is kivett egyet, majd izgatott sikongatások közepette meg is gyújtotta előbb az egyiket, aztán a másikat. Valósággal ámulva figyelte, amint a milliónyinál is több tűzparázs szilánk szerte szállva röpköd a levegőben, fénnyel árasztva be a koromsötét éjszakát. - Mintha egy zenei koncerten lennék, nem?! - különleges mosolya valósággal beragyogta az egész szobát. Amikor a két csillagszóró már nem szikrázott tovább a nő könnyed szökkenéssel helyet foglalt a közepesméretű zongoránál, és kérdőn a férfire nézett:
- A könnyű, vagy komolyzenét szereted-e?
- Az utóbbi időben sokszor Schubert Pisztrángját hallgattam a YouTube-on. - vallotta be, mire a hölgy hosszú, finom ujjai máris végigszántottak a sakktáblaszerű billentyűzeten, és kotta nélkül, csupán hallás alapján tökéletes virtuóz módján játszotta le az adott komolyzenei darabot. A férfi nem győzte csodálni. Kicsit talán még irigy is volt, hogy ő akusztikus gitárján is alig tud többet, mint a klasszikus szamárindulót.
- Na? Hogy tetszik? - miközben játszott fél szeme a férfit figyelte. Mintha valami láthatatlan, pezsgő szimbiózis volna kettejük között, melyet egyre erősebbé, szilárdabbá, és harmonikussá válik majd, ha a törékeny bizalom fennmarad.
- Fantasztikusan tehetséges vagy! Bár szerintem mindenki ezzel a szöveggel jön! - vallotta be.
- Hát... nem jársz messze az igazságtól, de nagyon köszönöm! Te tudsz játszani?
- Hát tizennyolc éves koromban a szülinapomra kaptam egy akusztikus gitárt, de a kottaolvasás és az akkordváltás valahogy sosem ment, és azt hiszem el is vették tőle a kedvemet! - vallotta be szégyenlősen.
- Gyere, ülj le mellém! - kérte. A férfi tétován, kicsit ijedősen helyet foglalt a puffos széken. Valósággal máris megérezte a nő vibráló, sugárzó jelenlétét, titkos pozitív energiáit.
- Játszunk valamit együtt, jó? Én kezdem, neked ezt a billentyűt kell lenyomnod, ha szólok! Rendben?!
A férfi bizalmatlanul bólintott, hiszen még mindig nem tudhatta mik a hölgy szándékai. A nő újabb komolyzenei darab klimpírozásába kezdett, és olyan villámsebesen nyomkodta össze-vissza a billentyűket, hogy azt egy amatőrnek is képtelenség lett volna követni, aztán váratlanul egyszer csak szólt a férfinak: - Most te jössz!
A férfi kicsit ügyetlenül lenyomta a megfelelő billentyűt és a nőn látszott, hogy ennél boldogabb, és elégedettebb valószínűleg ritkán lehet valami, aki egy lelkes tanítványra tett máris szert.
- Ez az! Nagyon tehetséges vagy! - suttogta.
Több mint negyven percen át játszottak így a hangszerrel, miközben úgy érezték, hogy szavak nélkül is képesek pusztán csak egymás tekintetéből olvasni, és beszélgetni. Amikor végeztek mindketten átmentek a kényelmes, és hatalmasnak tűnő nappaliba. A nő máris kedvenc szófájára telepedett, vigyázva, hogy kisestélyi ruháját össze ne gyűrje, míg a férfi egy fotelbe ült.
- Figyelj csak! Ha nem baj, akkor őszinte leszek... - kezdte a hölgy, és minden szaván érződött mennyire zavarban érzi magát. Nagy levegőt vett. - Azt szokták mondani, hogy az első találkozás a döntő a párok életében, én azonban szeretném azt gondolni, hogy mi már a társkereső oldalon is nagyon jól megértettük egymást, és felfedtük legbensőbb érzéseinket. Sokat szenvedtünk, és lelki sebeket szedtünk össze, de én nagyon szeretném, ha ez a különleges valami kettőnk közt működne, vagy ha legalább is megpróbálnánk, persze, ha ez neked is megfelel! - elhallgatott, és kicsit türelmetlenkedve meredt a férfira, hogy vajon ő mit szól majd mindenhez?
- Ez valóban nagyon jól hangzik... Szeretném hinni, hogy így is lesz... - jegyezte meg, és volt valami a hangjában, mely a versmondókat, és a színészeket jellemzi. A hangsúly, vagy a dallamosság? A hölgy később sem tudta megmondani, de egész angyali lényében érezte, hogy ez a különc férfi lehet az igazi, ám addig még kicsit sokat kell mind kettejüknek dolgozniuk szárba szökkent kapcsolatukon.