A FELISMERÉS CSAPDÁJA

A kislány egyik nap sírva jött haza az iskolából.
A tanárok többsége persze tudta, hogy örökbe fogadott kisgyerekről van szó, mégis amikor Maya Napsugárt az osztálytársai gyilkos tréfákkal ugratni kezdték szegény gyereket haza kellett küldeni igazolt hiányzásra hivatkozva az iskolából, mert a tanárok többsége kicsit gyáva meghunyászkodás címén képtelen volt elmondani neki, hogy mi is a valódi igazság.
Maya sírva pityeregve szaladt át a lakatlanságba burkolódzó lakótelepen, ahol mindenki ismert mindenkit, és a személyes-bizalmas titkoknak is megvolt a saját helyük ebben a kicsit falantszerre hasonlító mikroközösségben.
- Szervusz Mayácska! Hát veled meg mi történt? - kérdezte jócskán meglepődve az egyik vegyesboltban dolgozó, nyugdíjaskorú bácsi, aki ismerte a kislány szüleit, és a hosszú évek során egész rendesen össze is barátkozott velük.
- Béla bácsi! Nagyon csúnyákat mondtak rám a többi lányok... - hüppögte visszafojtott szomorúsággal. Ebben a percben úgy tűnhetett, hogy a világ összes fájdalmas terhe egyes egyedül csak az ő kis vállain nyugszik.
- No, ejnye-bejnye kisleány! Nézzenek oda! - óvatosan megtörölgette arcocskáját, és orrát is. - Kérsz egy finom csokit, vagy gumimacit? Mesélj csak el nekem, hogy mi történt? - kérlelte az öreg, majd behívta a kis boltjába, ahol jó ha három ember elfért, mert kicsit szűkösre sikeredett minden polcot berendezni.
A kislány óvatosan, lépésekben ment be a kis üzlethelységbe, és még mindig erősen rázkódott, és vacogott az egész délelőtt tartó intenzív senki és semmit sem kímélő sírógörcsöktől.
- Ülj le ide szépen a sámlira és meséld csak el, hogy mi a baj? - kérlelte az idős, nyugdíjas ember, mintha nagyapja volna.
Maya Napsugár óvatosan leült, vigyázva hogy össze ne koszolja iskolai ruháját, mert erre az anyja szavak nélkül is roppant kényeskedő tudott lenni sokszor, majd elmesélte töviről hegyire a történteket, miszerint: valahonnan megtudták iskolatársai, hogy őt állítólag örökbe fogadták annak idején a szülei, és hogy neki nincsenek is valódi szülei, meg hogyha betölti majd később a tizennyolcat akkor a nem valóságos szülei újból megszabadulnak majd tőle! Amikor aztán jó negyvenperces, állandó jellegű sírás mellett végig mondta mondókáját az öregember csóválta a fejét, és megpróbálta magában kitalálni, hogy vajon egy ilyen lelki megrázkódtatás után mivel, és vajon hogyan tudna jobb kedvet kicsikarni a nagyon szomorú kislányból?
- Hát ez nagyon szomorú... nagyon sajnálom... de biztos vagyok benne, hogy rád nem szabad haragudni, mert mindig olyan jó, és szófogadó kislány vagy, és rendesen viselkedsz! A szüleid pedig valósággal imádnak téged! Talán megvolt az eredeti okuk arra, hogy ne árulják el neked az igazat, nem gondolod?! - nézett rá érdeklődve, kíváncsi tekintettel az öreg.
Maya Napsugár most mélyen elgondolkozott, és megpróbált utána gondolni, hogy vajon mi lehet a dolgok mögötti összefüggés? Igaz ugyan, hogy nem sokat értett az egészből. Elvégre eddig azt tapasztalhatta, hogy az ún ,,igazi szülei" rendes, kedves emberek, akik rajongásig szeretik őt, de rendre megszólalt elméjében a kisördög, mely folyvást azt suttogta neki, hogy nem bízhat már senkiben, a legkevésbé pedig az állítólagos szüleiben, akik egy ennyire bizalmas és nagyon fontos, éltbevágó információt nem osztottak, és beszéltek meg vele.
- Tudod mit Maya? Menj szépen haza és olvasgass, néz egy kis rajzfilmet, vagy csináld meg a házi feladataidat! A lényeg, hogy próbáld meg elterelni a negatív gondolataidat! Meglásd, ha adsz magadnak valami feladatot egyszer csak majd azt veszed észre, hogy kitisztult a fejed, és jobban áttudod gondolni a mostani dolgokat! - adott jótanácsot Béla bácsi. Még egy kis csokit és cukorkát is csomagolt neki, ám pénzt nem fogadott el. Elvégre családtagnak tekintette a kislányt.
Amikor Maya Napsugár hazaért már délelőtt fél tizenegyre járt az idő, és annyira lehűlt a levegő, hogy a csupasz, csontvázkarmú fák ágait vastagon belepte a dérrel vegyes zúzmarás dara, és persze néhány fekete köpenyes holló is rikácsolni kezdett, amint az ember elhaladt közvetlenül az út mellett sort álló fák mellett. Maya kicsit mindig is félt az állatoktól, a mennydörgéstől, és a sötétségtől is. Szüleitől gyakran hallotta, hogyha majd megnő már az egészre csak úgy fog emlékezni, akárcsak a rossz rémálmai többségére. Igen ám, de addig is valahogy nem árt élni az életet, nem igaz?!
Amikor kinyitotta saját lakáskulcsával lakásuk bejárati ajtaját és belépett az előszobába, melyből előbb saját gyerekszobája nyílt elbizonytalanodott. Lehet hogy most már szobája sem lehet, és az összes eddig vásárolt Barbie-babákat is visszafogják vinni a játékboltba csupán csak azért, hogy példát statuáljanak. Minél inkább kergették fejében egymást a kósza, buta gondolatok egyre inkább úgy érezte magát, mint akit kisemmiztek, és totálisan megfosztottak a lelki biztonság szilárdnak hitt látszatától.
Gyorsan átöltözött kényelmesebb, otthoni ruháiba, míg az iskolai ruháit gondosan összehajtogatta, ahogy anyukája megmutatta neki, majd amikor úgy ítélte meg, hogy mindennel készen volt leült kis íróasztalához, felkapcsolva Miki egeres olvasólámpáját, és elkezdett házi feladatot, és leckét írni, hogy zsibongó gondolatait valahogy elterelje.
Legelőször apja jött haza a munkából. Pontban háromnegyed tizenkettőkor és legelső kérdése volt, hogy evett-e valamit? Ez teljesen kiment a fejéből. Talán a lelki kimerültség lehetett az oka.
- Még nem apu! - válaszolta, majd kiblattyogott a kiskonyhába és megmelegítette magának a tegnap estéről megmaradt spagetti tésztát sok oregános, bazsalikomos paradicsomszósszal, amit úgy szeretett. Még trappista sajtot is sikerült rá reszelnie, amitől csak még ínycsiklandóbbá vált az egész étel, amint forrón kivette a mikróból.
- Azt hiszem én szalonnát eszem egy kis kenyérrel! - felelte az apuka, majd máris nagy karéj kenyeret vágott, és hozzá ujjnyi méretű jó féle szalonnát, és amikor Maya is elkészült saját ételével együtt fogtak neki az evésnek.
- Milyen napod volt édes kislányom? - kérdezte érdeklődve az apuka kis idő után.
Maya leblokkolt. Mert ha bevallja, hogy nagyon rossz napja volt, és beismeri, hogy olyasmit tudott meg, mely több, mint valószínű, hogy hatással lesz későbbi életére, akkor lehet, hogy apukája megfogja dorgálni, lévén valami nagy hibát követett el. Ezért úgy döntött, hogy füllenteni fog:
- Az egyik lány csúnyákat mondott rám... - felelte természetes megszeppent hangon.
- Hát ez igazán csúnya dolog volt tőle! Jegyezd meg kincsem, hogy a jóbarátok sohasem bántják az embert, vagy okoznak neki! Csak nem történt valami baj? - nézet rá féloldalasan, mintha máris törékeny és sebezhető lelke mélyére látna.
- Kicsit szomorú voltam... - vallotta be megszeppenten, majd kisebb gombócméretű spagettit sikerült feltekerni villájára, melyet most kényszeresen betuszkolt szájacskájába és alaposan rágni kezdett csakhogy beszélni ne kelljen.
- Értem... De azért egy újabb, fantasztikus nappal gazdagabb lettél, igaz-e?!
Nagyon nehezen, elmélázva bólintott.
- Tudod mit a hétvégén elmehetnénk anyával a vidámparkba, vagy az állatkertbe! Attól függ melyikhez lenne kedvetek! Mit szólsz?! - nézett rá lelkes, csillogó szemeivel az apja.
- Az nagyon jó lenne apu... - felelte bizalmatlanul, kedvetlenül.
- Ha megebédeltünk mit szólnál hozzá, ha felporszívóznánk, és egy kicsit kitakarítanánk?! Anyu biztos nagyon örülne neki.
- Az tényleg jó lenne... - még mindig érezte a görcsöket a hasában. Mit fog majd mondani anyukájának, akit már egészen biztosan értesítettek az iskolában történtekről.
Szótlanul megfogta tányérját és bevitte a kiskonyhába, hogy addig is, míg elmosogatja a tányért zaklatott gondolatait elterelje.
Apja ebéd után mindig lefeküdt aludni, mert éjszakás volt, amióta csak Maya megszületett, és mert valami okból az éjszakázást jobban kedvelte, mint a nappalokat. Maya pedig visszament a gyerekszoba zárt ajtaja mögé, és ottmaradt, ameddig anyukája késő délutánig haza nem jött.
Valósággal úgy repült a karjaiba, akár egy megriadt kis madárka, aki haladéktalanul védelmet, és menedéket keres a gonosz világ szörnyszülöttei elől. Ez meg is lepte az anyukát.
- Szia kincsem! Mi történt? Rossz napod volt?! - kérdezte, amint kiment a konyhába, hogy a megvásárolt dolgokat elpakolják közösen. Maya mindig segített az anyukának, mert érezte, hogy erre van szüksége.
- Mi volt ma a suliban? - nézett rá bizalmasan, mintha titkon sejtette volna, hogy valaminek történnie kellett.
- Anyuci! Azt mondták rám a többiek, hogy én igazából árva kislány vagyok, és hogy engem örökbe fogadtak... - vallotta be, és érződött vékony kis egérke hangján, hogy újból sírni, majd bőgni kezd, akár a keserves záporeső.
- Ki mondott neked ilyen butaságot kis hercegnőm?! - csodálkozott egyre nagyobb szemeket meresztve az anyuka, mintha ő sem akarná bevallani az igazságot.
- Előbb csak néhány lány mondogatta, aztán később már az összes gyerek... - azzal keservesen, szívfájdítóan hüppögni kezdett.
- Jaj kis drágám! Gyere ide! - anyukája magához húzta és simogatni, nyugtatgatni próbálta. - Tudod apuval arra gondoltunk, hogy sok mindent nem mondunk el neked, nehogy megijedj, vagy esetleg rosszul reagálj... - erősen kereste a szavakat egyre nagyobb hatásszüneteket tartva az egyes mondatok között. - Tudod drágám, ha egy lánynak nem lehet kisbabája, és mindenképp szeretnének egy babát, akkor előbb-utóbb valamit muszáj kitalálni. De mi imádunk téged és egy valóságos angyali csoda vagy! Remélem ezt érzed és tudod!
- Jaj, anyucikám... - hüppögte. - Olyan gonoszakat és csúnyákat mondtak rám a többiek... - Maya annyira elvolt ebben a percben keseredve, mintha már nem volna megoldás egy adott problémára.
- Édesem! Holnap és kísérlek a suliba és együtt fogunk az igazgató nénivel beszélgetni! - ígérte meg.
Az apuka végig hallgatta anyuka és lánya között ezt a bizalmas beszélgetést, majd amikor Maya lefeküdt estefelé még egyszer előhozakodott vele:
- Nem szeretnék ünneprontó lenni édesem, de jól meggondoltad ezt! A mi kis hercegnőnk most valószínűleg azt sem tudja, hogy mi folyik körülötte, és rólunk pedig azt hiszi, hogy vadidegenek vagyunk! - fordult be az ágyban a másik oldalra.
- Ezzel is tisztában vagyok drágám! Valamit muszáj tenni az ügy érdekében! Nem hagyhatjuk, hogy a kislányunk rettegésben töltse az egész gyerekkorát, nem igaz?! - tapintott a lényegre.
Másnap Maya korán ébredt reggel hat órakor. Kedvenc csokis müzlijét majszolta egy kis tejjel egy tálkából, miközben az anyuka szorgalmasan készülődött a fürdőszobában. Amikor megfésülte anyukája a haját, és gondosan felöltözködtek mindketten, és bezárták az ajtót elindultak életük talán legmeghatározóbb beszélgetésére Maya iskolájába.
Alig húsz percen belül kényelmesen már ott is voltak, hiszen a lakóparki övezet közel feküdt az iskolához, ahol Maya osztálytársai már javában zsibongva, nyüzsögve gyülekeztek, és amint megpillantották a kislányt, aki görcsösen szorongatja anyukája kezét, aki igyekszik megőrizni saját lélekjelenlétét szó nélkül félreálltak az útjából, és lázasan találgatni kezdtek, hogy most vajon majd mi következik?!
Az igazgatói nagyméretű iroda az ötödik emeleten volt, de lépcsőn is fel lehetett menni. Mindketten feltrappoltak, úgy hogy kongón kopogott a cipőjük, mintha ezzel akarták volna kifejezni egyet nem értésüket a történtekkel kapcsolatosan.
- Üdvözlöm kedves asszonyom! Szia Majácska! Mit parancsolnak? - kérdezte érdeklődve az iskolatitkár.
- Jó reggelt! Az igazgatónővel szeretnénk beszélni! - közölte határozottan, és egyértelműen az anyuka.
- Ebben a percben nagyon elfoglalt, de amint tud máris szólok neki!
- Addig mi itt megvárjuk! - azzal az anyuka máris gombolni kezdte magáról télies kabátját és Majának is segített levenni holmijait, nehogy rájuk melegedjen a ruha, majd leültek a kényelmes székekre.
Eltelt bő fél óra, amikor a fiatalos, kedvesarcú igazgatónő kikísérte a nála lévő felnőtteket és észrevette őket:
- Igen! Üdvözlöm asszonyom! Szia Maja! Megbeszéltünk valamit?! - nézett előbb az iskolatitkárra, majd rájuk.
- Üdvözlöm Igazgatónő! Azért jöttünk el kettesben a kislányommal, mert a napokban az osztálytársai nagyon gonoszul viselkedtek vele, és nyilvánosan meg is szégyenítették őt! - nézett határozott komolysággal az érdeklődő igazgatónőre.
- Ó, hát ezt őszinte sajnálattal hallom! - lepődött meg. - Miben segíthetek asszonyom?
- Szeretném, ha Maya magántanuló lenne, hogy a további gonoszkodásoknak elejét vegyük, és nyugodt kiegyensúlyozott környezetet teremthessünk a tanuláshoz!
- Akkor talán... foglaljunk helyet az irodámban és részletesen meséljék el, hogy mi történt! - javasolta a kedves igazgatónő, aki - úgy tűnt -, abszolút partnerként képes együttműködni a vitás kérdések elrendezésében.
Maya nagyon megvolt ijedve, ám amikor megkérdezték mindig őszintén válaszolt és igazat mondott. Így is több mint ötven percig voltak bent az igazgatói irodában, és mire kijöttek nagyon úgy festett, hogy a megrémült kislány átmenetileg fellélegezhet, hiszen magántanuló lett, akinek ezentúl a megadott napokon kötelező csupán megjelennie az iskolában, ám továbbra is szorgalmasan tanulhat és felkészülhet a kötelezően előírt tananyagból, melyet majd néhány tanár fog kikérdezni.
Maya nagyon sajnálta, hogy ezentúl egyre kevesebbet találkozhatott kis barátaival, akik közül a rendesebbek mindig meglátogatták főként hétvégéken, és akkor Mayát mintha máris kicserélték volna, hiszen annak ellenére, hogy megtudta a keserű igazságot az életével kapcsolatosan megmaradtak azok a barátai, akik elfogadták, és szerették őt.

INDULAT-CSOMÓK SZÍNEVÁLTOZÁSAI

A rendkívül csinos, stílusos, modern nőn párducmintás bunda volt, ami akárcsak szintén színben vele összepasszoló magassarkú csizmája egy vagyonba is belekerülhetett.
Porshe terepjárójából szállt ki, miközben egyik kezében félmillió forintos okostelefonján egy fontos, üzleti jellegű hívást intézett, míg a másik kezében egyre idegesebben, egyre feszültebben kezdte rángatni lenszőkehajú, kékszemű kislányának pufók kezecskéit.
- Gyerünk már Lili! Mi lesz! Mozogj! - parancsolt rá hangosan és minél inkább sürgette a kislányt annál inkább érezhető volt, hogy elfeszti irányítását a rohanó percek felett, és robbanással fog fenyegetni az adott atombomba-pillanat.
- Anyuci? Miért vagy dühös? Valami bajt csináltam?! - kérdezte közepesméretű plüssmackóját erősen magához szorítva a kislány. Ebben a pillanatban annyira rettegett és félt, mintha kivégzésre mentek volna, pedig csupán csak annyi történt, hogy az anyuka - szokás szerint -, megint sikeresen elfelejtette az időt, és legalább három teljes órán keresztül tupíroztatta, csinosította a sminkjét, frizuráját, hogy az abszolút tökéletesség látszatával tetszeleghessen.
- Lili! Hányszor mondjam?! Elfogunk késni, és Marika néni nagyon mérges lesz! - fenyegette meg mindannyiszor kislányát, amikor azt gondolhatta, hogy Lili nem reagál mondataira eléggé gyorsan.
- Anyucikám... nagyon félek... - a kislány kis teste mindannyiszor megreszketett a november végi hirtelen lehűlt, hűvösebb levegőn. Ilyenkor nem árt vigyázni, pláne akik fűtött autóból szállnak ki, ám ez egy cseppet sem érdekelte az anyukát. Rángatva tettek pár lépést miközben az okostelefon szinte minden ötödik percben megcsörrent:
- Igen... halló... Én vagyok! Nem! Most a kislányomat kell óviba vinnem, de amint tudok bemegyek...
- Igen... Jaj, hányszor mondjam el, hogy a reklámmarketinget is muszáj megszervezni, különben oda a profit!
Miközben átvágtak az lombjukat vesztett, csontvázkarú fák között, melyek két oldalról közrefogták a kis utcát, ahol az óvoda épülete ágaskodott Lili egyszer csak elpityeredett, majd hüppögni kezdett, míg végül később már valósággal megkeseredett szomorúsággal bőgött, hogy anyukája nem akar vele foglalkozni, és úgy érezte csupán kolonc a nyakán.
- Most meg mi az isten van veled, mi?! - fortyant fel mérgében, és jócskán megrángatta a kislány karját.
- Auuu! Anyuci! Ez fáj! - visította könnyes szemével a kislány. - Ne bánts! - könyörgött neki.
- Fejezd be de rögtön! Most nagyon rossz kislány vagy tudd meg! - valósággal önmagában kikelve ordította kis arcába.
Ekkor arra járt egy egyetemista, aki éppen a szokásos zh-dolgozatait tudta le, és most azon agyalt magában, hogy mit fog majd mondani a profnak, hogy miért is késett a kiselőadása teljes anyagával? Éppen megindult egykori óvodája irányába, amikor szeme rögtön kiszúrta a márkás luxus terepjárót. ,,Akinek ilyen kocsija van annak valószínűleg semmi gondja sincsen saját életével!" - vonta le a következtetéseit. Ekkor arra lett figyelmes, hogy egy nagyon csinos fiatal nő önmagából totálisan kikelve üvöltözik egy kislánnyal, és úgy ordít vele, mintha szentségtörést követett volna el.
Először minden ember - kivétel nélkül arra gondol -, hogy ő bizony még véletlen sem avatkozik közbe, inkább csöndesen odébb somfordál, ám az egyetemistának azonnal saját szomorkás gyermekkora jutott eszébe és úgy döntött - lesz, ami lesz -, ő bizony mégiscsak visszafordul a haragos dühöngő hangok irányába.
- Bocsásson meg kedves hölgyem... - szólította meg a dühöngő anyukát a fiatalember. Látszólag az anyuka nem is vett róla tudomást. Ez kissé elgondolkoztatta a fiatal férfit, és újra próbálkozott: - Ne haragudjék asszonyom, de... legyen szíves...
Az anyuka most feléje fordult, amint megint jócskán megszidta a késés miatt a még mindig könnyezve hüppögő kislányát.
- Mi a fenét akar?! Hagyjon minket békén, különben hívom a zsarukat! - vágta oda fenyegetőn.
- Kedves hölgyem! Csupán egy percig szeretném feltartani... - próbálkozott újra, mire az anyuka újból lassított.
- Legyen nagyon rövid tisztelt Uram!
- Megkérém szépen, hogy ne bántsa ezt a kislányt!
- Hogy micsoda??? Mit mondott?! - kerekedett el a szeme mérgesen.
- Annyit szerettem volna elmagyarázni, már ha végig hallgatna, hogy kérem ne bántsa ezt a kislányt! Ő még felnéz a felnőttekre, mert nem értheti a világ dolgait, és Önnek az lenne a dolga, hogy feltétlenül szeresse! Nem tudom, érti-e, amit mondok?! - kérdezett vissza.
- Ph! Még maga beszél?! Figyelmeztetem, ha nem tűnik el innen hívom a zsarukat! - kezdte újból.
A fiatal férfi most lehajolt a kislányhoz, aki tétován, vacogva, rettegve hallgatta végig a két felnőtt között lezajlott szóváltást, és kis gombszemeivel előbb az egyikre, majd a másikra tekintett.
- Szia, kislány! - köszönt kedvesen mosolyogva. - Erik vagyok! Téged hogy hívnak? - kérdezte nagyon kedvesen. - Nem tartozik magára! - válaszolta a kislány helyett a még mindig dühös anyuka.
- Szereted a gumicukrot? - A fiatal egyetemista ügyet sem vetett a hisztériázó nőre, aki még mindig megtépázott tekintélye helyreállításán fáradozott.
- Máris hívom a zsarukat! Hát velem senki se packázzon! - háborgott, majd ígéretéhez híven máris okostelefonját kezdte pötyögtetni.
A fiatal egyetemista óvatosan kinyitotta közben a gumicukros zacskót, és megkínálta a cukorral a tétova, tanácstalanul álldogáló kislányt, aki már éppen kezdett volna pufókkis kezecskéivel belenyúlni a zacskóba, amikor jócskán felbőszült anyja lecsapta a kezéről a gumicukrot, ami a koszos kövezetre esett.
- Anyucikám! Ne haragudj, nem fog többet előfordulni... - kezdett ismét szívet szaggató hüppögésbe.
- Hát arra aztán mérget vehetsz drága kislányom! - magasba lendítette az egyik kezét, és már készült volna rá, hogy kiadósan felpofozza a kislányt el nem követett vétségéért, amikor az egyetemista a kislány útjába állt, és hárította a pofont.
- Akkor kedves hölgyem! Ezt most rögtön befejezi, mert a nagyanyám igaz ugyan, hogy úriembernek nevelt, de azért én is tudom még használni az ökleimet. - valósággal szikrát szórt zöldesbarna szeme, és érződött, hogy jócskán türtőztetnie illik magát, mielőtt lekever egyet ennek a hisztérika méregzsák nőnek.
- Hogy képzeli??? Tudja ki vagyok?! Tudja, hogy eltaposhatnám magát akár egy olcsó, senkiházi férget?! - már megint fenyegetődzni kezdett. Csorbulni látszott ingatag hatalma.
- Rendben! Értem már! Akkor mit szeretne? Megvárni a zsarukat, vagy békésen elrendezni a dolgokat? De arról tegyen le egy életre, hogy ezt a kislányt folyamatosan veri! Világos?!
Időközben néhány dadus lépett ki az óvoda épületéből, és miután nagyszünet volt azonnal rágyújtottak egy cigarettára. Azonnal észrevették a rikácsoló hölgyet és a reszkető, halálra rémült kislányt. Óvatosan közelebb mentek, mert szerették volna tudni mi lehet ez a csetepaté?
- Üdvözlöm hölgyem! Szia Lili! - köszöntek mindketten feléjük.
- Látják? Látják ezt?! Mit művel ez az idióta hogyishívják ember?! - kérdezte a két kíváncsi dadust a fiatal férfival kapcsolatban.
- Asszonyom, talán mit szólna hozzá, addig, amíg Önök itt rendezik a nézeteltéréseket Lilit bevinnék a jó melegre! Látszik, hogy szegényke reszket és fázik! - Az egy dadus már indult is volna vele be az óvoda épületébe, de az anyuka megint csak erős harapófogó módjára megszorította kislánya kezét, aki megint csak keservesen felsikoltott:
- Auuu! Anyuci ez fáj!
- Elhallgass, ha mondom! Különben kiporolom a fenekedet! - fenyegette meg.
Időközben egy járőrautó is megérkezett némán villogtatva megkülönböztető jelzéseit az óvodához, és tüstént két egyenruhás járőr szállt ki belőle. Mindketten a húszas éveikben jártak. Egy csinos fiatal nő, és egy férfi. Azonnal odamentek hozzájuk.
- Jó napot kívánok! Mi a problémájuk? - kérdezte a fiatalabb férfi, miközben a csinos rendőrnő gyanakodva méregetni kezdte őket.
- Igen! Én hívtam magukat, mert ez a férfi nem hagyja békén a kislányomat! - fakadt ki újfent profi színésznői képességeit is megcsillogtatva.
- Uram! Elkérném a személyi igazolványát és fáradjon egy kicsit távolabb az anyától és kislányától! - szólította fel az egyetemista férfit a csinos rendőrnő.
Az egyetemista zokszó nélkül odaadta a személyi igazolványát és látszólag érdeklődve nézett a rendőrnő barna szemeibe, mintha máris kutatni kezdené legféltebb titkait. A rendőrnő persze kissé kínosan el is pirult. Tüzetesen megnézte az egyetemista igazolványát, majd még mindig méregetve őt különböző kérdéseket kezdett feltenni:
- Mi volt a feltett szándéka, amikor szóba állt a kislánnyal?
- Nem vagyok pedofil, amennyiben erre akar kilyukadni! Éppen az egyetemi vizsgáim után jöttem errefelé, mert itt lakom a sarkon, amikor dühös, agresszív szóváltásra lettem figyelmes anyuka és halálra rémült kislánya között. Megpróbáltam megnyugtatni a kislányt, és közöltem az anyukával, hogy fejezze be ezt az agresszív viselkedést, és amikor az anyuka fel akarta pofozni a kislányt szó nélkül eléjük álltam! Ön szerint mégis mit kellett volna tennem?! - kérte ki magának.
- Értem! Várjon kérem itt türelemmel, amíg egyeztetek a kollegámmal! - A csinos rendőrnő máris odament a társához, aki éppen a dühös anyukat kérdezgette a történtekről.
- Te szerintem az egyik hazudik? - nézett társára a rendőrnő.
- Akkor most mi legyen? Bevigyük mind a kettőt? Akkor mi lesz a halálra rémült kislánnyal? - kérdezte logikára alapozva a férfi rendőr.
- Hát... nem tudom! A fiatal srác szerintem nagyon megsajnálhatta a kislányt, mert az anya közé vetette magát, amikor az felakarta pofozni a kislányt. Szerintem itt az anya lehet a bűnös! Ez egyértelmű!
- Szerintem mondjuk nekik azt, hogy intézzék el egymás között, az agresszív anyukának pedig mondjuk azt, hogy ha még egyszer bántalmazni akarná a kislányát akkor a gyermekjóléti szakszolgálat embereinek fogunk szólni! A két járőr - úgy tűnt -, tüstént megállapodott, majd visszatértek ki-ki a maga emberéhez.
- Nos megvitattuk az Önök helyzetét a kollegámmal! - közölte hivatalos, kimért hangnemben a járőrférfi. - Úgy döntöttünk, hogy egyelőre elengedjük Önöket, de ami a kislánnyal szembeni agresszív viselkedését illeti kedves asszonyom, felvívjuk szíves figyelmét a gyermekvédelmi jogok szigorú betartására! Ez annyit jelent, hogy amennyiben Ön továbbra is veszélynek teszi ki a gyermekét, vagy bántalmazza úgy hivatalos útra fogjuk terelni az ügyet! Megértette, amit az imént mondtam?! - kérdezte a jócskán megilletődött, ám ebben a percben köpni-nyelni nem tudó szülőt a rendőr férfi.
Az anyuka bólintott.
- Bocsásson meg asszonyom, de hallottam, amit mondott! - emelte fel a hangját a rendőr.
- Azt mondtam igen, megértettem! - felelte halkan, meghunyászkodva, mint akinek sárba tiporták maradék önbecsülését is.
- Akkor mi most elengedjük Önöket! - a két járőr fogta magát és visszaült a autóba, és elmentek onnét, miközben jócskán tanakodtak, hogy vajon ilyen kétes esetekben egy-egy jogszabály, vagy törvény miként is rendelkezik?
- Látja? Látja, mit csinált?! - vette elő újból a rikácsoló, ellenséges hangnemét a nő, miközben nem vette észre, hogy kislányát a két dadus már kézen fogta és bevitték az óvodába, hogy ki nem hűljön még jobban.
- Én azt gondolom, hogy Ön volt itt az egyetlen személy, aki elkezdett dacolni, meg éretlenkedni! Ha szabad adnom egy jó tanácsot soha, egy ujjal se érjen a kislányához, mert később ez megfogja bosszulni magát! - Azzal a fiatal egyetemista férfi tovább sétált.
- Hogy képzeli, hogy csak úgy tovább megy, mi?! Magához beszélek! - kiáltott még utána a megtépázott önbecsülésű, porig alázott anyuka.

AZ EGY-VALAKI SZÓLONGATÁSA

Az Egy-valaki szólongat egyre
az álmok ösztön-tengeréből,
ahol tán boldogok lehettünk volna mi ketten.
Reménytelen echó-kiáltásaimat vajon meghallja-e még?
Sehol sem láthatom a végtelenné dagadt hullámok
hátán túl az érinthetetlen, szűz-szárazföldet.
Húsom iszapos esőfüggönyén zsíros zsírpárnák
tohonya-lustán kérőznek.
Csillapíthatatlan zúgás
fodrozódik mohón erejimben.

Vajon emlékszik-e még az egyszeri,
babonázó, szent csók hatalmára,
melyre még naiv-balgasággal azt
hihettük egyedül csakis a miénk leend?!
- Alvó, könnyen feledhető emlékei
vissza-visszatérnek hozzám.
Mint nincstelen, kis senki éjt-nappallá
téve kilincselnék aranykalitkás-szívének zárt kapuján,
hogy hallgassa csak meg értő-fülekkel
a hosszú börtönévek egyedül
csak őmiatta nem telhettek hiába.

Reményem ikerszivárvány-íve felfeszül
az Alkony-boncolgató égre s jó volna hinnem,
hogy Ő is érzi a lélek cudar-kacifántos színeváltozásait.
Álmaim fodrozódó tengeréből elém
bukkan kislányos, játékos alakja;
hajának virgonc selymét érzem tölgyfa-kezemben,
miközben babonázó Mindenséggel kérdőn néz rám,
s már mosolyog is, hogy kitartott mellettem,
s sem délceg macsó-virtus,
sem Atlasz-testű tesztoszteron-titánok
népes udvartartása
sem tudta meghódítani
hűséges Angyal-szívét
csupán egy kisstílű fűzfapoéta.

Gyöngéd, eleven élő arcvonásai elkeveredtek
az emlékek tapintható idejével.
Látom, hogy két gyönyörűséges
angyali gyermeket ölelget édesanyai áldott örömmel;
érzem, hogy türelmes, édeni jóságát
megakarja osztani munkabírásai s szerettei között.
S ha szabadidejében maradhat
egy-egy megváltó szusszanás verseskötet
lapjaiból hirtelen kiesik butuska
szerelmes versikém mit egykoron
hősszerelmes lángolással neki írtam!

VERSENYFUTÁS AZ ELMÚLÁSSAL

Külföldön járunk. Egészen pontosan egy kis svájci határhoz közeli kis faluban, ahol békében, harmóniában éltek az emberek, és ahol a helyi önkormányzat készségesen felajánlotta, hogy az elhunyt hozzátartozókat segítőkészen eltemetik, és persze - amennyiben természetesen az illető rokonok, családtagok úgy kívánták -, saját sírjukat is nyugodtan megáshatták az erre kiosztott ásókkal, lapátokkal.
Thomas Leuenberger éppen a precíz alapossággal rendben tartott, és méltán elhíresült konyhakertját gondozta, ahova előszeretettel jártak vissza néhanapján a helyi asszonyok, mert állítólag volt valami anyag a földjében, amitől annyira finom, és ízletes volt az összes zöldség és gyümölcs és persze egyéb termények, hogy az ember amikor a szájába vette úgy érezte legalább is, mintha cukorkát, vagy jóízű nyalókát szopogatott volna.
- Jó reggelt Thomas! Hogy érzi magát ezen a szép reggelen. - köszöntötték a helybéli asszonyságok.
- Jó reggelt asszonyok! Vagyogatok! Kicsit már megérzem az időt és a frontátvonulásokat át a térdem és a derekam tájékán. - válaszolta a feltett kérdésre, majd visszatért mindennapi bokrosnak nem mondható teendőihez. Később amikor már a kertben végzett bement a házba, és írni kezdett előbb kézzel előzetes, részletes vázlatokat készítve, majd az egészet számítógépbe ültetve. Egy idő után bele is jött pusztán csak az adott gépelés megnyugtató ritmusába. Persze napi rendszerességgel bújta az internet híreit, és akkor bukkant rá az adott önkormányzat felhívására, mely a sírhelyekkel, és temetésekkel kapcsolatos legfontosabb információkat taglalta.
- Nocsak! Mi a fene! - vakarta meg kopaszodófélben lévő fejét Thomas, és tovább görgetett az egérrel, mire az egész cikket sikerült elolvasnia.
Mire elolvasta a cikket szinte kapásból adta magát az ötlet, miszerint: egy fenét fog horribilis összegeket fizetni saját temetéséért. Inkább bemegy az önkormányzathoz, ami kiutal számára egy kis földdarabot, - persze ha szükséges fizet is érte -, majd ásót, kapát és szerszámokat ráakad és kiássa azt a cirka két méteres gödröt. Igaz ugyan, hogy még erősen gondolkodott a hamvasztáson is, ám az igazság az volt, hogy az utóbbi években jóformán minden maradék rokona szépen lassan elpárolgott az életéből, és nem igazán látogatták. ,,Nem is baj!" - vonta le saját következtetéseit. ,,Ha valami jól akarsz megcsinálni, jobb ha magad jársz utána!" - mondogatta magának.
Másnap amikor már megvirradt és a helybélieket rekedtes fazékhangú kakasszó ébresztette Leuenberger úr felöltözött szépen. Külön erre az alkalomra hófehér, kivasalt, ropogós inget vett, fekete nadrágot, és öltönyt, és ahogy tüzetesen, aprólékosan megnézte magát az előszobai tükörben kisebb büszkeséget is érzett, hogy azért - persze csak, ha nagyon akar -, elegánsan megtud jelenni egy-egy jelesebb nap alkalmából. Fejébe csapta fácántollas kalpagját is. Még szerencse, hogy minden reggel azzal kezdte, hogyha kellett megfejte a tehenet, és megetette az állatokat, így nyugodt szívvel léphetett ki gondosan bezárt háza ajtaján.
Még szerencse, hogy gyalogosan, sétálgatva is könnyedén meglehet tenni azt a távolságot, melyet a legtöbben inkább autóval, vagy épp tömegközlekedéssel tesznek meg, ám az utóbbi jó tíz évben Thomas kissé gyanakvó mizantróp lett, és ha nem volt muszáj inkább senkivel sem tartott fenn hosszútávú kapcsolatokat. Mondogatták is legközelebbi szomszédai, hogy hát ez a Her Leuenberger mégiscsak furcsa ember lehet! Ám személy szerint őt egyáltalán nem izgatta ez.
- Jó napot Thomas! Hát hova-hova ilyen sietősen? - érdeklődött az egyik helybéli ember, aki egy nagy teherautót vezetett, és már kiváltotta saját használatra az iparűzési engedélyt is.
- Adj 'Isten Her Schutz! Csupán bemegyek az önkormányzathoz, hogy miként tudnám jutányosan eltemettetni magamat, persze szigorúan csak akkor, ha az idő elszólít. - adta meg a választ a feltett kérdésre, majd baktatott furcsa vidámsággal tovább.
- Ne gyalogoljon már annyit Thomas! A végén még megszólnak a faluban, hogy nem ajánlottam fel magának még az autómat se! Jöjjön! Ugorgon csak be! Ha egy embert elbír ez az autó, akkor kettőt is!
- Köszönöm a szíves segítséget! Meglehet egyszer ténylegesen is a szaván fogom, ám ha most megbocsát, tovább mennék! - Így is tett és kilépett, míg a másik ember értetlenkedve nézett utána egy ideig.
- Hát Her Thomas! Csak szóljon nyugodtan, ha bármiben kellene a segítség! - kiáltott utána miközben maga is befordult a teherautójával.
Az önkormányzat épülete amolyan régi vágású, századelős stílusirányzatot mutatott. Mintha nem is hivatalnokoknak szánták volna inkább báróknak, vagy hercegeknek. Díszes indák tegergőztek egyik faragott, csiszolt mészkőről a másikra. Thomast valósággal lenyűgözte a látvány. Igaz nem szívesen tette be a lábát a városba, ha nem volt muszáj.
Két őr állt vigyázban a kapuk előtt, és mikor feltűnt fácántollas kalapjában azonnal vigyázba vágták magukat, és még szalutáltak is neki. Gondolhatta is Thomas: ,,itt mennyire kedves és előzékeny lehet mindenki! Tisztában vannak az illemmel és az etikett megkövetelt szabályaival! Nem úgy, mint a mostani fiatalabb generáció jelentős része!" - Óvatosan bekukucskált a kapun, majd beljebb lépett, és a recepciós pulthoz ügetett, ahol egy roppant csinos, ifjú hölgyet talált, aki mosolyogott, mint a vadalma és közvetlenül kérdezte miben is segíthet?
- Szervusz Franci! Hát hogy vagy? - kérdezte az öreg, levéve díszes kalapját.
- Csókolom Thomas bácsi! Hogy tetszik lenni? Mi járatban? - érdeklődött a csinos, fiatal lány. Úgy tűnt régóta ismeri az öreget. Mint kiderült a szomszéd faluban nevelkedett a hölgy, és kislányként a nagyszüleivel sokat vendégeskedtek Thomasnál.
- Az az igazság, hogy sok mindent összeolvastam a temetésekről! - vallotta be az igazat. - Azt olvastam, hogy állítólag ingyen adnak sírhelyet, és ásót, hogy az ember megáshassa saját maga sírját...
- Igen! Nos hát... miért nem tetszik leülni egy pár percig, amíg én megeresztek néhány telefont. - azzal már tárcsázott is, és néhány perc múltán már jött is egy elegáns, öltönyös ember, aki kissé gyanakodva méregette a gyanútlan idős férfit.
- Jó napot! Üdvözlöm! Miben állhatok rendelkezésére? - rázott vele kezet.
- Igazgató Úr kérem! Her Leuenberger azért jött, mert érdekli az ingyenes sírhelyek igénylése... - közölte vele kissé félénk hanghordozással a fiatal hölgy.
- Á! Vagy úgy! Nos kedves Uram! - vakarta meg nagy fejét az Igazgató. - Talán fáradjon be az irodámba, hogy részletesen megvitassuk a dolgot! - javasolta, mire már tessékelte is be az öregembert a nagyalakú liftbe, ami hangtalan ütemben fölsuhant velük az ötödik emeletre.
- Fáradjon be kérem! - nyitotta ki az Igazgató nagyméretű ajtaját az öreg előtt, aki tétován belépett a hatalmas helységbe.
- Foglaljon bátran helyet! Megkínálhatok esetleg... valamivel? - kérdezte.
- Nem... köszönöm...
- Értem! Tehát Önt érdekelné az ingyenes sírhelyek igénylése?
Az öreg hosszan bólintott.
- Megkérdezhetem, hogy milyen okból, és hogy honnan vette az információit?
- Tetszik tudni kérem Igazgató Úr az interneten mindent elolvastam, meg úgy voltam vele, hogy az ember fölösleges koncként ne maradjon másik nyakán, ha már megöregedett!
- Ó! Ez logikus következtetés! Nos, kérem tehát! A törvény lehetővé teszi, hogy ingyenesen kiutaljunk Önnek egy tetőleges parcellát a temető területén, és amennyiben igény van rá ásóval, kapával és eszközökkel akár még ki is áshatja a megkívánt földdarabot! Emellett a hamvasztás kedvezményesebb is, mint mondjuk a szimpla koporsó! Egy temetés különben sem olcsó! - jegyezte meg, mintha fennhangon gondolkodna.
Az öreg hosszasan törte a fejét, mielőtt megszólalhatott volna. Időközben végig jártatta a tágas irodán a szemét és önmagában máris levonta következtéseit: ,,Úgy tűnik, hogy ennek az embernek mindene a siker és a teljesítmény!" - A töméntelen csillogó aranytrófea, és egyéb szakmai kitüntetések ezt még alá is támasztották.
- Nos kérem Her Leuenberger! Adok néhány hivatalos nyomtatványt, melyet ki kellene tölteni, és visszahozni ide a hivatalba, és onnantól már minden mehet, mint a karikacsapás! Persze, ha ezzel Ön is egyet ért? - nézet vele farkasszemet.
- Igen! Természetesen! - vette el a hivatalos dokumentumokat!
- Akkor hát... amennyiben nincs több kérdése...
- Igaz is... - fordult vissza egy percre -, az ásót, kapát és egyéb eszközöket is kiutalják az illetőnek?
- Természetesen! Teljeskörű szolgáltatást nyújtunk! Köszönöm, ha befáradt! - rázott vele kezet, majd lekísérte a földszintre, ahol a fiatalos hölgy már valósággal tűkön ült, hogy vajon mi történhetett ennyi ideig az öreggel?
- Na, hogy ment? - kérdezte.
- Ezeket a hivatalos dokumentumokat kellene kitöltenem hozzá! - nyújtotta Franci felé a papírokat az öreg, aki máris elvette és tüzetesen végigolvasott róla minden fontos szöveget.
- Én nagyon szívesen kitölthettem, és be is nyújthatom! - ajánlkozott.
- Jaj, drága Franci! Hát már így is olyan sokkal vagyok adósa!
- Csak semmi de kedves Thomas bácsi! Hisz maga olyan, mintha a nagyapám lenne! Tessék helyet foglalni, amíg kitöltjük a papírokat! Személyi igazolványa van-e? - érdeklődött.
- Ajjaj! Hát látja kedves Franci az teljesen kiment abból a kótyagos fejemből. Egyébként nyolcvankilenc óta nem nagyon érintett semmi változás.
- Hát... drága Thomas bácsi! - csóválta a fejét a hölgyemémy. - Így egy kicsit nehéz lesz! De ne tessék semmi miatt aggódni, elhozza ide az igazolványait és én majd szépen kitöltöm!
- Nagyon köszönöm! - egyből felderültebbé vált egész kifejezése.
Az öreg tüstént hazaügetett, ahogy csak a lábai bírták, és még egy szekeres kocsit is sikeresen leintett, amit egy rozzant, vén, göthös gebe húzott, hogy hamarabb hazaérjen. Mikor aztán bő két óra múlva otthon volt fölforgatta a fából készült viskója minden zegét-zúgát, és nagysokára megtalálta a hivatalos iratait. Nem tévedett. Már több mint harminc éve lejártak, és elavultak. ,,Akkor ezeket sem ártana megújítania!" - töprengett, amint fogott egy kis bőrből készült táskát, és a szükséges iratokat óvatosan belegyömöszölte, majd újból nekikerekedett az útnak, és pontosan ebédidő volt, mikor a két őr újfent tisztelgett előtte, amint fácántollas kalapjával bement a hivatal épületébe.
- Csókolom Thomas bácsi! Ez aztán gyors volt, mint a villám! - gratulált neki Franzi. - Látom mindenre ügyelt! Nyugodtan tessék csak ideadni a papírokat és a többit elintézem! Addig fúja ki magát, és tessék leülni! Nemsokára visszajövök!
Az öregember mindent úgy csinált, ahogy mondták neki. Kényelembe helyezte magát a váróban, majd olyan bőségesen kifújta magát, mint aki valóban keményen gyűrte a munkát egész álló nap. A fiatal, csinos hölgy fél óra múltán jött vissza és közölte, hogy amin jól sejtette Her Thomasnak az iratai már vagy harminc éve lejártak, és előbb meg kell újítania őket, csupán csak azt követően veheti igénybe a többi ingyenes szolgáltatást.
Mire mindennel elkészültek és az iratok is frissek voltak a hivatal lassacskán bezárt.
- Thomas bácsi! Nemsokára be kell zárnunk, de holnap tessék reggeli időben befáradni, és akkor megoldjuk a dolgokat! Rendben?
- Drága Franzi! Mennyi pénzt kell adnom? - érdeklődött, mert senkinek sem szeretett adósa maradni.
- Jaj ne tessék izgulni emiatt! Holnap mindent megfogunk beszélni! Nem tolakodásból, de megkérdezhetem, hogy mikor adtak Thomas bácsinak nyugdíjat?
- Hát Franzi! Most jót kérdeztél! Sajnos azt sem tudom... - tárta szét mindkét kezét az öreg. - Mindig volt annyim, amennyi éppen kellett!
- Ne tessék izgulni! Valahogy megoldjuk! Addig tessék nyugodtan hazamenni!
Az öreg megköszönte a segítséget, majd fejébe csapta a kalapját és elindult most már nyugodtabban sétálgatva hazafelé. Otthon aztán kicsit helyet foglalt kedvenc mahagónifából faragott hintaszékében, és nem lehet tudni, hogy a hintázásba-e vagy a monoton ritmusra örökre lehunyta szemeit...

VALAMI NEM VÁLTOZIK!

A sárgaszínű villamos csikorgó, visító fékezéssel állt meg a Deák Ferenc-téri megállónál. Mintha egyedül csak őrá várakozott volna. Fiatalos, ruganyos lépésű, csinosnak mondható, szoknyát, és kis válltáskát viselő hölgy lépett le az egyik fokról, és intett, hogy lépjen fel a villamosra, mert szórít az idő:
- Gyerünk, igyekezz! - mondta.
Annyira meg volt rémülve, hogy valamit rosszul is lehet csinálni, hogy szó nélkül engedelmeskedett, és boldog volt, hogy abban a hihetetlenül nagy, nyomasztó terheket jelentő, legelső, bedarálós egyetemi évben legalább akad egy régi, kedves ismerős arc, akit barátként üdvözölhet s bár már az érettségi banketten többen lazán tegezni merték a fiatalos tanárnőt ő eltökélte, hogy a játékszabályok igenis azért vannak, hogy az emberek mindenképp tartsák be őket.
- Szia Albikám! Hát hogy vagy? Régen láttalak! Hogy megyeget az egyetem? - kérdezte kedves közvetlenséggel hangjában a tanárnő, amitől az embernek máris olyan érzése támadt, hogy semmi hátsó szándék nincs egész magatartásában. Sőt, mintha egyenesen azt akarná elérni, hogy kicsinyes feltételek nélkül bízzon meg bennünk az ember.
Olyan jó lett volna minden fontosnak vélt dolgot egyenesen, és azonnal elmondani neki, tudván, hogy egy őszinte barát minden esetben végig hallgatja az embert, és ami fontosabb: egy őszinte barát előtt az embernek egyáltalán nem szükséges megjátszania magát, és önmaga lehet. A tanácstalan bizonytalanság - nagyon sok esetben -, eleve rossz tanácsadó, ha az ember már alapból a tanácstalan elvesztettség érzésével küszködik.
- Kezit csókolom, tanárnő! Hát... az az igazság, hogy nagyon magam alatt vagyok, mert az utóbbi időben nem igazán úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan azt elterveztem... - vallotta be szomorúan.
- Nem tudsz beilleszkedni, vagy nem tudsz magad mellé barátokat szerezni? Esetleg a tanárok nem eléggé szimpatikusak? - tett fel egyszerre egy tucat kérdést. Kicsit talán még sokat is.
- Hát... azt hiszem ez így mind egyszerre... - mutatott mindkét kezével egy nagy távolságot, mintha valamit máris le akarna mérni.
- Ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy téged mindenki kedvel, és szeret, és meglásd előbb-utóbb nagyon sok olyan barátod lesz, akik azért maradnak majd veled, mert önmagadért szeretnek! - igyekezett többé-kevésbé biztatni régi tanítványát a fiatalos tanárnő.
- Az az igazság, hogy lenne valaki, aki nagyon tetszik, és már verseket is írtam neki, de szinte sosem mondta, vagy jelezte, hogy én is bejövök neki...
- Ez igen! Büszke vagyok rád, mert tudod, hogy mit akarsz! Meglásd az illető ezt előbb-utóbb értékelni fogja, és ha mégsem hát akkor meg sem érdemli azt a különleges kapcsolatot, amit szeretnél vele kialakítani. - Olyan bölcs meglátásai voltak a tanárnőnek, hogy az embernek óhatatlan is muszáj volt rá figyelnie, hiszen állításai előbb-utóbb beigazolódtak, akárcsak az önmagukat is beteljesítő jóslatok.
- Most pedig elmegyünk a Szabó Ervin-Könyvtárba, és segíteni fogok, hogy jobban átláthasd a nyelvészeti összefüggéseket. Egyébként mondok egy nagy titkot - fogta halkabbra, bizalmasabbra hangját. - Nekem is jócskán meggyűlt ám a bajom a nyelvészeti tantárgyakkal még anno amikor a kilencvenes évek elején voltam egyetemista. Nincs mese! Az embernek szabályosan muszáj bebifláznia, aztán később már úgy fog rá emlékezni, mint egy kellemetlen, ám szükséges kitérőre az életéből.
- Bárcsak így lenne tanárnő... - sóhajtott egy nagyot Albi. - De a mostani tanárok valóságos kegyetlen hóhérok, akik semmiben sem segítik a hallgatóságot! Igaz! Van egy-két kedvenc, akik ténylegesen jó fejek, meg minden, de főként a nyelvészek valóságos inkvizítorok. Ha tetszik érteni, mire is gondolok?!
- Igen! Pontosan értem mire gondolsz! Engem anno a világból is ki lehetett volna kergetni a helyes igeragozással, meg a toldalékok rendszereivel! Elvégre az ember nem a latin szakkifejezéseket fogja megtanítani a gyerekeknek, hanem az összefüggések rendszerét, ami azért valljuk be egyáltalán nem egyszerű. - olyan jó volt megint az egyszerűsített fejtegetéseit hallgatni, mintha csak az ember újból lejátszott volna egy versmondás, vagy értékes interjúfelvételt amire oda kell mindenképp figyelni, hiszen roppant tanúságos, és érdekes titkokat rejt.
A villamos tizenöt perces rövid út után érkezett meg a Szabó Ervin-könyvtár megállójához. A fiatalos, csinos tanárnő azonnal gazellaszökkenéssel ugrott le a szerelvényről, míg Albi még most is inkább a lassú, de biztonságosabb kapaszkodókat használta.
- Amikor bementünk majd az én kártyámmal megyünk, be, mert tudod van egy biztonsági kapu, és te még nem vagy állandó tag! - súgta fülébe bizalmasan, amint a ruhatárban leadták fölöslegesen ítélt kabátjukat. Majd Albi válltáskájával megindult a tanárnő nyomában, aki digitális könyvtári kártyáját máris a biztonsági kapu aprócska nyílásába helyezte, ami pityegő hangot adott, és már be is engette őt, és a kissé megszeppent fiatalembert.
- Látod! Nem is volt akkora ördöngösség! Csak azt utálom, amikor biztonsági őrök is vannak a kapunál, mert az valóságos rémálom, ha az embernek időre kell csinálnia valami fontos munkát! - vallotta be.
Albit szinte azonnal magával ragadta, és persze le is nyűgözte a könyvtár hatalmas mérete, és persze a folyamatosan nyüzsgő, zsibongó embertömeg, amihez szintre sosem lehetett hozzászokni, pláne akkor, ha az ember alapból extrovertált személyiség volt, és jobban kedvelte a nagyon csöndes, magányos helyeket.
- Na? Hogy tetszik ez a hely? - kérdezte érdeklődve, kedvesen karjába karolva a tanárnő, mintha csak barátnője lenne, és nem volt tanára.
- Hát... fantasztikus... - nyögte ki egy kis idő után. - Rengeteg sok ember van itt! - jegyezte meg, ami természetesen arra vonatkozott, hogy Albi inkább a csendesebb, magányosabb helyeket kedveli.
- Szerintem hamar hozzá lehet szokni a hangulathoz! Nem nagy ügy! - legyintett a tanárnő. - Először is felnézünk a második emeletre és kikeressük a számítógépes katalógusból, hogy milyen könyvekre van szükséged, majd miután azokat gondosan összegyűjtjük megmutatom miként kell szelektálni a készhez kapott információkat úgy, hogy ne vessz máris el a töméntelen mennyiségű adathalmazban. - Azzal máris az egyik szabadon hagyott székre huppant, mely előtt egy bekapcsolt egér és monitor is volt, majd miután Albi is helyet szorított magának a tanárnő máris megmutatta, hogy miként kell elektronikus módon könyveket keresni?
- Látod ezt a táblázatot? Nincs más dolgunk mint keresőszavak alapján kisakkozni, hogy milyen könyvek lehetnek hasznosak a számodra! Miből is kell tehát kiselőadást tartanod?
- A régies családnevekből!
- Akkor beírjuk a kulcsszavakat, és mindjárt meglátjuk, hogy mit is fog nekünk kidobni a gép? - azzal villámsebesen begépelte a megadott kifejezéseket, és pillanatokon belül a gép már köpködte is ki a kért információk tucatszámú morzsáit.
- No, lássuk csak! Látod! - mutatott a monitorra. - Itt van néhány szakkönyv, amiből már eltudsz indulni, aztán később itt van néhány könyv amiből jegyzetelhetsz is! Gyere! Segítek megkeresni! - azzal már fel is állt az asztaltól és bevette magát a labirintuszerű, oszlopos szekrényekbe, ahol ábécé sorrendben voltak felzsúfolva a kért szakirodalmak, és egyebek.
- Fontos, hogy minden könyvhöz tartozik egy nagy betű, és egy szám is! Jó ha tudod, hogy mind a kettőre szükség van, ha azonnali eredményt szeretnél! - lépkedett gyors iramban, sietősen az egyik hátsó polchoz, majd le is vett róla két nagy vaskos nyelvészeti szakkönyvet, melyet máris Albi kezébe nyomott.
- ...És egyébként kik tartják a nyelvészeti órákat?
- Jaj, ne is tessék mondani drága tanárnő! Valóságos boszorka hárpiák egytől-egyig. Emberségük úgyszólván nullával egyenlő! - ahogy kimondta a szavakat valósággal tapinthatóvá vált rajta a rettegéssel, tartós félelemérzettel egybekötött szomorúság, és tartósnak ígérkező levertség.
- Tudod amikor anno a kilencvenes évek első felében a szegedi egyetemre jártam nekem is jó párszor meggyűlt a bajom a magyar szakkal. Hiszen mindenki úgy van vele, hogy csakis az irodalom, meg a klasszika filológia az igazán fontosak, ám a nyelvészeti tantárgyakra brutálisan rámentek a tanáraim, és sokszor el sem hittem, hogy átmehetek egyáltalán a vizsgán. Albi pontosan tudta milyen szomorú érzés is ez, elvégre őneki is már vagy egy tucatszor kellett megszégyenítően pót vizsgáznia bizonyos tárgyakból.
- Én csak az emberi gonoszsággal nem tudok kibékülni! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kell a hallgatókat sértegetni, megalázni, hogy az adott tanárok mindent jobban tudnak mindenki másnál, és már alapból úgy indították a vizsgahelyzetet, hogy mindenkinek kötelező érvénnyel be kellett írnia a pótvizsgáját a kis kockás füzetbe. Elegendőnek bizonyult öt perc, hogy leállítsák az embert, és rögtön el is kaszálják.
- Ismerős helyzet! De te soha ne hátrálj meg! Ne add fel!
Igyeksztek amilyen gyorsan csak tudtak összeszedni egy rakás könyvet, melyet készségesen mind Albi karjaiban landolt, majd kerestek egy szabad asztalt, hogy a tanárnő megmutassa a professzionális jegyzetelési technikák csínját-bínját.
- Az a lényeg, hogy próbáld meg az adott információkat szelektálni. Várj, megmutatom! - máris kinyitotta az adott vaskos nyelvészeti kötetet a régi családnevek fejezetnél! - Először is megpróbálod a szövegen végig haladva bekarikázni ceruzával a kulcsszavakat, melyek majd ahhoz kellenek, hogy könnyebben eligazodj, ha később vázlatot is írsz. Amikor ez megvan már létre is hoztad az első vázlatodat, ami olyan akár egy csontváz amire infókat pakolsz és amit szépen ki lehet bontani. Akkor most lássuk? Hogy boldogulsz? - azzal kicsit hátradőlt a székében, és mintha csak újból a gimiben volnának egy irodalom, vagy nyelvtan órán Albi máris megpróbált serénykedve közreműködni több-kevesebb sikerrel, és előszeretettel kérdezgetett, persze csak akkor, ha nem értett valamit.
- Látod! Ezt az első bekezdést jól csináltad, csak arra ügyelj hogy mindig egyen egy séma a fejedben, hogy miként akarod felépíteni magadnak az előadást! Egyébként ezt a módszert később majd a feleleteiden, és szigorlataidon is egész nyugodtan alkalmazhatod!
- Van egy nagyon jó fej tanárom, akinél verseket is lehet írni! De én még kicsit bizalmatlan vagyok, hogy megmutassa-e neki a zsengéimet!
- Ez te is tudod, hogy butaság! Elvégre mit veszíthetsz? Jó, igazad van! A nyilvános megszégyenítés egy nagyon aljas dolog, de azon túl lehet, hogy tud majd neked segíteni! Nézd a jó oldalát!
Ősz lévén már háromnegyed négykor olyan sötét, komor aggastyán este szakadt rájuk, hogy Albi kicsit félni is kezdett, hogy miként fog egymaga hazatalálni?
- Hú! De elszaladt az idő! - jegyezte meg a tanárnő. - Figyelj csak! Nekem lassacskán indulnom kellene, ha még haza is szeretnék érni, de ugye nem lesz semmi gond? Magadra hagyhatlak?!
- Persze! Azt hittem még maradni tetszik még, hogy egy kicsit elbeszélgessünk... - nézett rá kicsit szomorkás, elkámpicsorodott szemekkel.
- Figyelj csak! Nemsokára itt van a hétvége! Mit szólnál, ha megint taliznánk valahol, és akkor kiadósan, tartalmasan eltudnánk beszélgetni egymással?
- Az nagyon jól hangzik...
- Akkor ezt megbeszéltük! Nagyon jó volt látni téged és nagyon büszke vagyok, hogy egyetemista lettél! - azzal megsimogatta a fiatalember haját és elindult, mert mennie kellett.
Albi már csak arra lett figyelmes, hogy este hat órakor egy hangosbemondón tájékoztatták a kedves olvasókat, hogy a könyvtár be fog zárni, és mindenkit hazaküldtek. Így hát ő is útra kelt a koromsötét vak éjszakában, miközben állandóan a nap eseményei jártak a fejében. Sajnálta, hogy nem maradhatott több idejük a tanárnővel, de hát nem lehet annyira önző, hogy magához láncoljon embereket. Ideje, hogy a saját lábára álljon.
Már háromnegyed nyolc is elmúlt, amikor végre sikerült egy megtömött csuklós buszra felkapaszkodnia, ami le is tette a kis lakótelepen, ahol lakott.
Anyukája odakint várta izgatottan, kicsit aggódva a megállóban, hiszen apjánál idegesebb természetű embert ritkán hordott hátán a föld, de hát azt is meglehet érteni, hogy Albi a fiatal felnőtt élet első önállósulási útjait taposta, és titkon azért elvárta - főként apjától -, hogy feltétlen megbízzon benne.
- Szervusz kicsim! Na? Mesélj? Milyen volt? - kérdezte kíváncsian az anyja, amikor felnőtt fia leszállt a megállóban a buszról.
- Elsőre azt mondanám, hogy kicsit furcsa volt egy régi ismerőst üdvözölni, de később egész tűrhető lett. Képzeld hétvégén megint találkozunk, hogy részletesen átbeszéljük a dolgokat! - lelkesedett, bár már a fáradtság tapintható jelei mutatkoztak rajta. Miközben hazafelé sétáltak Albi mindent részletesen elmesélt a könyvtári kutatómunkától kezdve a fergetegesen baráti hangulatig bezárólag.
- Akkor mégiscsak jó ötlet volt, hogy felhívtad a tanárnőt, nem igaz?!
- Azt hiszem a legjobb döntés! Az a baj, hogy hajlamos vagyok bepánikolni, meg rágörcsölni a dolgokra, amit valójában sosem szabadna megtenni, de sokszor nem tudok egy adott problémakörrel megbirkózni se!
- Majd kialakulnak a dolgok! Az a fontos, hogy te mindent megtettél! - igyekezett lelkierőt önteni fiába.
- Köszönöm... - felelte.
Amikor eljött a legleső kiselőadás időpontja megint átkozott, baljóslatú émelygés, tartósnak ígérkező hányinger kerítette hatalmába, mintha csak szervezete hajszál pontosan megmondta volna, hogy valami nem fog sikerülni. Amikor az előadása végéhez ért a nagymúltú tudós nyelvész asszonyság megcsóválta fekete bubifrizurás fejét és egy hevenyészett kettes alával a helyére küldte. A nyilvános megszégyenítés átka ugyancsak beteljesült.
Amikor később Albi találkozott kedvenc tanárnőjével és mindezt részletesen, érzékletesen elmesélte neki a fiatalos, csinos tanárnő csupán ennyit fűzött hozzá a történtekhez: - Hát igen! Valami sajnos nem változik!

HAMAR BEZÁRULÓ KÖR

Nem búcsúzhatok innét sosem egykönnyen:
tűt hajótörött sorsom, látomások, idilli álmok vesznek körbe,
miközben már az egésztől szabadulni próbálok.
Életem sokat-próbált határán szétnézek merengve,
s inkább még félúton megállok.
Sértődés van ám bennem tengernyi sok,
akárcsak megannyi kisebb-nagyobb stigma-seb.
Elföldeltnek hitt vágyaimmal még most is
végletekig egymagam létezem.

Milliók közt egyetlen kishitű,
szerencsétlen porszemként vagyok
- ritkán, ha mozdulok.
Megtartó, mély erő lehet csupán
a dermedt végtelenség.
Nagyra nőtt, gyerekes-önző naivságomat
is egyre kevesebben ismerhették,
csalóka jövőmet még én sem ismerhetem.
Borzongnak bennem milliónyian örömök
a bánatok vegyesen, akár a szorgos sejtek.
Elporladtnak hitt sok kicsinyes titkomat
- meglehet -, csupán csak Egy-Valaki sejtheti.

Harag s kegyvesztett sértődöttség
már egyre közelebbi barátokká szelídültek
lelkem ódon falai között.
S mindezidáig egy se lehetett hozzá
eléggé méltó-nemes, hogy emberséges szándékot
mutatva iránytű-úmutatással
szolgálhasson a Létezés göröngy-útjaira.
Tágul s egyre lazul nem csupán az emlékek gyűrűje,
- de a spirális körök hálója is,
melyet kifeszít naponta többször a kínzó jelenlét.

A testet öltött szavaknak még
- lehetséges -, értelmük lehet egyszer.
Nem lehet tisztán látni a lényeges mondanivalót,
hiszen minden lényeg tisztán, egyszerűen megkövül.
- Bár még láthatatlan,
de konok-szilárd, akár a kő a tó mélyén.
Töretlen vánszorgások némán,
mint holdkoros aggatyán
a változandó Időkbe tűnnek.
Nem szabadna már hagynom,
hogy késsé növekedhessen bennem a jóság,
és a szeretet!      

VALAKIRE MINDIG SZÁMÍTANI KELL!

Az idős, nyugdíjas özvegy később is gyakorta emlegette, hogy a legjobb pihenési környezet a temetőikörnyezet. A segítőkész szomszédjai bezzeg jócskán meg is rémültek emiatt, hiszen mindenki megvolt róla győződve, hogy az idős asszonyság minden egyes szavát komolyan is gondolta, és éppen ezért nem árt, ha napjában legalább kétszeri alkalommal egy-kettő ember a biztonság kedvéért becsönget Terike nénihez, és megkérdezi, hogy s mint szolgál az egészsége?
Éppen szokásos őszies nagytakarítását végezte, amit nem úgy kell elképzelni, hogy kitakarította a padlástól a mennyezetig járva takaros, kis családi háza minden zegét és zúgait, - sokkal inkább úgy, hogy ősz lévén a rozsdamarta hullongó leveleket igyekzett összekapirgálni törött, csorba lombgereblyévével, és ha arra jártak a kíváncsiskodni vágyó emberek csupán annyit mondott: - Nem árt egy kis takarítás.
- De aztán nekem tessék ám magára vigyázni nénike! El ne essen a nedves járdán, mert akkor baj lesz! - mondogatták neki őszintén aggódva, mire az idős asszonyság csupán csak legyintett, majd annyit felelt motyogva magában, hogy senki meg ne hallja: - Bárcsak már úgy lenne!
Az igazság persze az volt, hogy az utóbbi húsz évben, mióta ezermester Gyula bácsit elvesztette már semmi sem volt rendbe, és kiábrándult az életéből, és persze abból, hogy a postás motorbiciklivel egyre kevesebb nyugdíjat kézbesít. Mikor tülkölt a dúdával alig várta, hogy átvehesse tőle a kézpénzt, hiszen neki nem volt sem folyószámlája, sem bankkártyájára, és mikor többen is pedzegetni kezdték, hogy miért nem halad a digitális korral, és csináltat egyet, megint csak bosszankodó legyintés volt a válasz. Mondván: minek az neki?!
Később elment a nagybani piacra, mert kicsit mindig is szeretett seftelni, meg kedvére alkudozni, kupeckedni az őstermelőknek nevezett kereskedőkkel, akik között bizony tekintélyes hírnévre tett szert, és egyre jobban kezdték tisztelni, és szeretni.
- Hogy van mamika? Mit tetszik kérni? - kérdezgették tőle nagy nagy örömmel, amikor az asszonyság feltűnt sántikáló lábaival előbb az egyik, majd a másik standnál.
- Mennyiért meg most a zsírszalonna? Hát a hurka-kolbász mennyibe kerül? - kérdezte s mikor érezte, hogy lekezelően, vagy tiszteletlenül beszélnek vele ő is zokszó nélkül vette a csomagját és keresett olyan árust, ahol érezte, hogy emberszámba veszik.
- Kérnék aranyoskám nyolc kila paprikát! - szólt oda az egyik kitetovált karú, nyurga, sportos legénynek. - De én szeretnék válogatni!
A nyurga legény csóválta is elégszer bozontos üstökét mire nagy nehezen megértette, hogy a vevő kérése szent, tehát ha azt akarja, hogy saját portékája ne maradjon rá, akkor hagynia kellett, hogy az asszonyság szinte szakértők precíz módján, profi szintén vizsgálgatta meg előbb a zöldségek, majd a gyümölcsféleségek széles kavalkádját.
Abban a pillanatban, hogy meglátta azt, ami elnyerte tetszését már pakolta is be a szatyrába, később az ugyancsak vaskosan kitömött fonott kosarába.
- Milyen ízű a hurka aranyom? - kérdezte az egyik kereskedőtől.
- Hátha kisüti mamika hozhatna belőlem nekem is kóstolót! - vetette oda félvállról a sörhasat növesztett, tagbaszakadt hentesember. Az asszonyságot sem kellett ám félteni, tüstént arra készült, hogy az illetlen beszédre tovább sántikáljon, ám a hentes is kapcsolt, hiszen rögvest megállította, és a legszebb, legfrissebb áruját kínálta fel neki.
Az asszony később hazafelé menet a buszon csak sompolygott magában, hogy mindig érvényre tudta juttatni saját meggyőződését, és akaratát.
Már kora hajnalban kint volt a temetőbe, és kaparta férje sírjánál a hulló faleveleket, és igyekezett olyan tisztaságot teremteni az adott parcella környékén, amire eddig még sosem volt példa. Szidta is eleget az adott temetkezéséi vállalatot, hogyha nem csinálnak semmit, akkor meg miért szednek pénzt az emberektől?
,,Micsoda szemtelenség ez már megint“ - dúlt-fúlt sokszor magában. Hát nem elég, hogy a temetőben lopnak, és sokszor szándékosan vandálkodva összetörik a sírokat, de hogy még háromszáz forintokat is elkérnek egy-egy autóval való behajtásért, amikor a benzin árai is jócskán felment az utóbbi időben. Ezt sehogyan sem értette.
Később aztán jöttek egyre többen és többen az autósok közül, akik egyre kíváncsiskodva kérdezgették, hogy a nénike esetleg vállal-e sírgondozást, hiszen olyan jól végezte a dolgát, mint még talán senki se.
- Sajnálom kedveskéim, csupán csak az uramhoz jöttem ki egy kicsit, és már megyek is tovább! - felelte.
- De hát mamika! Az isten áldja már meg magát! Úgy sürög-forog, hogy a legyet röptében is átugorja! Hát miért kell mindent magának egyedül csinálnia? Azt mondja meg?! - kérdezgették többen.
- Mert akkor érzem magamat nyugodtan, és elégetetten, ha én csinálom meg a saját dolgaimat! - válaszolta, majd tovább folytatta a kaparászást, gereblyézést.
- De hát nincsenek családtagjai, vagy hozzátartozói? - kérdezték újfent.
- Nagyon elfoglaltak! Állandóan dolgoznak! Ki sem látszanak a munkából.
Néhányan megbíztam egy-két sírkőgondozással foglalkozó, megbízhatónak tartott embert, hogy gondozza az asszony sírját, így mire kisántított a temetőbe jócskán meglepődött, amikor férje sírja úgy csillogott, akár a legragyogóbb csillag az égen.
Később azt vette észre, hogy mindenki sorban meghal körülötte. Kezdődött az egész egy másik idős asszonnyal, akiről későn vették észre, hogy súlyos, áttétes betegséggel küszködik, és már nem lehet rajta segíteni. Gyuláné döbbent meg a legjobban: - De hát az nem lehet, hogy a Margitka, aki egy életerős, fiatalos, alig hatvanéves asszony volt ilyen hamar feladja az életet! - Ám szomorúan vette tudomásul, hogy igenis, az igazságtalan életben bármi megeshet, és elő is fordulhat.
Következett az utca alkoholistája, akiről mindenkinek az a meggyőződése támadt, hogy az ilyen nagyívó embereknek külön istenük van, aki gondoskodik róluk, és vigyázz rájuk, mert az öreg sanyi bácsi annyit és olyan sokat ivott, hogy azzal legalább öt évre pótolhatta volna a teljes italmennyiséget ünnepségek alkalmával is, mégsem lett tőle semmi baja.
- Sanyikám, lelkem! Ki kéne kapnia az elrohadt diót, meg a meggyfámat, ha nem nagy gond! - vetette fel az asszonyság, amikor összefutottak az utcában.
- Semmi gond mamika! Nemsokára megyek is! - sosem mert hazudni azidős nőnek, mert jól tudta, hogy mindig kaphat tőle rendes főtt ételt, és valami ínycsiklandozóan finom süteményt. Még aznap délután alig két órás kerti munkával egy ásó, és lapát segítségével olyan könnyedén kiemelte a földből a legalább harminc egynehány éves fákat, mintha azokat csupán egy-két hónapja ültették volna.
Aztán másnap sokan emlegették, hogy Sanyi bá« meghalt.
- Rettenetes! - mondta ki hangosan az asszonyság, és néhány őszintének látszó, nagyalakú könnycseppet is elmorzsolt barázdás kezeiben.
,,Most akkor kerítnem kell egy másik embert magamnak, aki majd elvégzi a munka dandárját!“ - törte a fejét gondolatban. Pedig mennyire jó ember volt a Sanyi!
Később kiment a kis maszek boltba egy kiló kényéért és néhány fűszerért. Krumplifőzelék babérlevéllel, és fasírttal volt az egyik specialitása, mert mint vallotta: minden étel finom, ha jól el van készítve!
A kis bolt előtt néhány overállos melós emberrel találkozott, akiket már hírből ismerhetett. Kérdezgették, hogy hogyan van, és hogy miben segíthetének neki?
- Szükségem lenne Önökre aranyoskáim! - vette át a szót az asszonyság. - Finom ebédet is kapnak tőlem, és egy csésze kávét! Persze csak, ha nincsen ellenükre?! - vetette oda. Tüstént három dolgos, markos emberrel is megbeszélte, hogy a kivágott meggy és diófát föl kéne vágni fűrésszel, vagy baltával, hogy beférjen a kazánba, és legalább legyen majd egy kis tüzelő, márha az időjárás ténylegesen annyira cudarra fordulna.
A három markos embernek sem kellett több. Jól ismerték már az idős asszonyságot annyira, hogy tudják, amit ő megígér az úgy is van, és legalább még meleg ételt is kapnak, hiszen egyik felesége sem főzött valami jól.
Ott voltak harmadnap a megbeszélt időpontban, és nem is csalódtak, hiszen az asszonyság főzött nekik kávét, adott süteményt, és persze, ha mindennel készen voltak, és az összes fát fölaprították, és behordták a kis fészerbe akkor az ebédre sem lehetett panaszuk.
- Fantasztikusan főz kedves mamika! - dicsérték ízletes főztjét, és sültjeit.
- Semmiség az egész! Csupán csak csinálni kell! - hárította a bókokat egyszerűen.
Amikor a három tagbaszakadt melós ember jóízűen beebédelt megköszönték a szívélyes vendéglátást, és a kisebb költőpénzt, amit kaptak - elvégre ki dolgozik mostanság ingyen -, és már mentek is a maguk dolga után.
Az idős asszony megint csak úgy érezte, hogy valamit csinálnia kellene gondosan rendben tartott családi házával, mert egyszer csak a spájzból hangyák kezdtek elszaporodni, még bár főként sütőport szórt szét, amitől a hangyák fölpüffedtek, majd megdöglöttek egy kis idő múltán úgy érezte tanácstalan, és tehetetlen velük szemben. Tüstént szóvá is tette az esetet a kis boltban, ahova járt:
- Nem fogja elhinni kedveském, hogy mi történt a minap! - kezdte mondandóját a meghökkent fiatalos eladónő legnagyobb megdöbbenésére.
- Mi történt magával mamika?
- Elleptek a hangyák, és képtelenség tőlük megszabadulni! Ha tudna esetleg ajánlani egy megbízható embert, aki megszűnteti nálam ezt az átkozott hangyainváziót roppant hálás lennék neki! - kesergett kicsit még rá is jásztva a dologra.
- Majd kerítünk valakit! Ne tessék kétségbe esni! Holnap tessék visszajönni ugyanebben az időben! - adott tanácsot a fiatalos boltos nő.
Az asszonyság másnap újfent felkerekedett, és meglátogatta a kis boltot, ahol megint egy embert látott, aki - úgy tűnt -, egyedül csak rá várakozik. A mama még méregette is egy darabig gyanakodva, mielőtt szóba elegyedhetett volna vele:
- Jó napot kívánok! Gyuláné volnék!
- Kéz csókolom kedves mamika! Polka Géza! - nyújtott kezet az idős asszonynak! - Ha jól értesültem a mamikát bizony ellepték a barátságtalan hangyák?
- Jaj ne is mondja kedveském! Mit tudna kezdeni velük? - érdeklődött most már egyre kíváncsibban a kissé kétségbeesett asszony.
- Megnézzük, hogy hol van a fészkük, és gyökerestül fogjuk kiirtani a bajt! - megigazította magán kissé viseletes, koszos overállját és már készen állt, hogy oda menjen, ahova az idős asszony vezeti.
Miután az asszonyság megköszönte a boltos nőnek a segítséget közösen mentek vissza a házba, és az özvegy már mutatta is meg a helyet az éléskamrában, ahonnét feltételezhetően az összes hangya elvándorolt a szobákba.
- Nézze csak meg aranyosom! Már most mennyien hemzsegnek! Szabadulni sem lehet tőlük! Rosszabbak, akár az oroszok! - tette keresztbe a kezét.
- Gondolom sütőport használt mamika? - kérdezett kíváncsian vissza észre véve a hófehér poros keveréket szétszórva a köves padlón.
- Ahogy mondja kedveském! Ön mit tanácsol? - nézett rá kérdőn.
- Hát... kelleni fog ide egy kis ecet, meg sósav is... az majd garantáltan kiöli őket! - azzal máris benyúlt közepesméretű szerszámosládájába, és egy védőkesztyű segítségével előbb az ecetet locsolta szét a hemzsegő hangyák között, majd óvatosan a sósavat! Várt legalább öt percet, és úgy tűnt a hangyák meghátráltak, visszavonulást tartottak, mert egy hűlt helyük támadt.
- Úgy látom, hogy nincs több! Legalább is egyelőre! - szögezte le. - Ha esetleg mégis felbukkannának csak tessék szólni mamika nyugodtan! - a melós ember feltápászkodott térdelő helyzetéből, összecsomagolta cókmókját.
- Aranyosom! Mennyivel tartozom?! - kérdezte kíváncsian az asszony.
- Jaj mamika! Ne tessék megsérteni! Nem fogadok el magától semmit!
- Legalább egy kávét!
- Nagyon köszönöm mamika, de hajnalba már ittam! - hárította el kedvesen, és már ment is a dolga után.
Így történhetett, hogy az idős asszonyság - bár sosem volt egy elvesztett hölgy -, sőt! Akár még a jég hátán is nyugodt szívvel megélt mindig igyekezett a segítséget kézen-közön igénybe venni!

MÁSVILÁGI GONDOLATOK

Ha már föld alatt, vagy olcsósága folytán
pöttöm urnában lakoznék,
de csak egyszerűen,
mint egy könnyedén feledhető porszem,
vagy jelentéktelen, könnyen feláldozható sakkfigura,
és nem tudnám milye okból felejtettek szándékosan el azok,
kiket egykoron barátokként emlegetett amnéziára
hajlamos emlékeztem,
s olyan könnyű, légáteresztő lennék,
akár a mi misztikus pára,
vagy suttogni vágyó, őszies köd és lehet,
hogy magamban még százszor legalább elmotyognám:
Kik voltak árulók? Kik szentek? Kik gazok?

Ki volt az, ki még nem kevert le
sohanapján egy meggondolatlan, égetőpofont?!
Amúgy is tizennyolcéves koromig masszívan
- ha kellett, ha nem -, bepisiltem.
S még lő is fordult, hogy szánalmasan pelenkáztak.
- Ha már halott volnék, de csak úgy,
mint ismeretlen aggastyán- hontalan,
kivert állat kinek már a kerek erdő sem adhat
óvó-védő menedéket
szólítanám a hitves-Kedvest ki kopasz fejemet
simogatná s csókjai mézével becézgetne
a hirtelen visszatetsző magányból.

Akár egy magára maradt, fénye-vesztett,
öregedő csillag eltűnnék emberek kívánságára-ítéltetett,
bárgyú tekintete elől - eltűnnék zuhanva önmagamba.
Vajon úgy láthatnék-e a fenyegető
Alvilág ismeretlen birodalmában,
amint feleségem egymaga neveli kislányunkat,
míg pici fiúnk keseregve sírdogálva szólítaná apját?
Nagy s letisztult gondolatokkal terhesült az igazságtalan Élet:
megelőlegezett jövőbe-látó Theirésziász,
ha volnék s akkor megláthatnám;
az Igazakat, Jókat, Hűségeseket.
- Lehettem volna teljesebb értékű Ember,
vagy csupán szőrös, nyers Enkidu-ivadék?!

SZÁMONKÉRÉS

Először nem akart nyíltan bemenni a rendelőhelységbe. Nagyon is jól tudhatta, hogy miféle hely is az. Barátságtalan, komor hely, ahova a kamaszkorú lányanyák viszik még meg sem született magzatjaikat, hogy végleg megöljék őket. S bár még csupán tizenhat éves volt Ági úgy gondolkodott, hogy nincs is annál fantasztikusabb érzés, mint amikor egy kis emberi lényről gondoskodhat az ember. Nevelheti, becézgetheti, babusgathatja, és valósággal agresszív dühbe jött arra a gondolatra, hogy abortuszon részt vegyen.
Legjobb barátnője Anna szintúgy hasonlóképp gondolkodott, mint ő, és valóságos szuperhősnek nevezte, amiért a gimi, és a tanulás mellett megakarja tartani, és felakarja nevelni a gyereket, akárcsak más rendes, normális anyukák. Elvégre az anyagi dolgokat is előbb-utóbb rendezni lehet!
- Annyira büszke vagyok rád drága barátnőm! - ölelte magához jó szorosan Anna, és cuppanós puszit adott az arcára, aztán megsimogatta még csupán alig dudorodó pocakját.
- Hát szeretném hinni, hogy tényleg nem lesz semmi zűr, mert valósággal kiver a veríték, hogy mit fogok az őseimnek mondani róla, hogy már régóta nem vagyok szűz?! - mintha próbált volna ebből az egészből egy könnyedén emészthető, mégis kissé morbidra sikeredett viccet, tréfát kreálni, csupán csak azért, hogy valamiképpen oldja a benne fokozatosan kitöréssel fenyegető feszültséget. Még szerencse, hogy a barátaira szinte mindig számíthatott.
- Mondok neked valamit Ágim! Ha az én anyám meghallaná, hogy teherbe estem azonnal padlót fognak, és hívni kellene a mentőket! Arról meg nem is beszélve, hogy öregapám pedig nemes egyszerűséggel menten föl is pofozna, mondván: mit képzelek magamról, hogy egyszerűen csak védekezés nélkül lefeküdtem bármivel is! Szóval kész cidri lenne az egész! - foglalta össze a lényeget, amíg az orvosi rendelő előtt várakoztak. Végül itt is Ági volt az, aki kimondta a végszót.
- Én ide soha a büdös életben nem teszem be a lábamat! - jelentette ki határozottan, majd gyöngéden megsimogatta pocakját. - A gyerkőcöm életére esküszöm! - Azzal mit sem törődve azzal, hogy vajon barátnője mit is gondol erről fogta magát, és megindult a metróállomás irányába.
- Hékás! Lassíts kérlek! Inkább együnk valamit! Megéheztem!
Erre Ági igazán nem tudott mit mondani, elvégre most már két ember helyett is muszáj volt rendszeresen étkeznie.
- Mit szólnál egy kiadós erdélyi fatényároshoz, extra adag rósejbnivel, és csokiturmixhoz sok-sok habbal? - kérdezte Anna, akinek már a gondolattól jócskán összefutott szájában a nyál.
- Azt, hogy mehet! De álljunk csak meg egy percre! Nálad van lóvé? Csak azért kérdem, mert ahogy látom a tatyómat én elfelejtettem a pénztárcámat reggel bepakolni a nagy sietségben! - vallotta be.
- Hékás! Semmi gáz kisanyám! Egyet se félj, amíg engem látsz! Kidumáljuk magunkat! - legyintett könnyedén, majd betértek a legelső, amolyan talponállós büfébe, és azonnal letelepedtek a hátsó bokszba.
- Akkor te mit kérsz? - kérdezte Anna.
- Egy hatalmasadag sültkrumpli meg valami sülthús most nagyon jól esne. - vallotta meg Ági.
- O.K. Vettem az adást! Addig nyugodtan helyezkedj csak kényelembe! Mindjárt visszajövök! - azzal egyik lába itt, a másik ott, és már oda is galoppozott a pulthoz, ahol a vevők kívánságait fogadta két egyenruhás, életunt, fiatalember. Anna a szimpatikusabbhoz ment oda direkt.
- Szóka, hogy vagy? Szeretnék kérni három nagy adag sültkrumplit, és hozzá valami finom sülthúsit! Persze csak, ha megoldható! - vetette könnyedén oda.
- Háromezer ötszáz forint lesz! Még valamit? - kérdezte halálosan életunt ábrázattal a fiatal srác, és Anna fejében szinte azonnal megfordult, hogy vajon mi lenne, ha megmutatná pikáns erotikával a melltartója pántját szabadon hagyva enyhén már domborodó cicijét. Tutti biztos, hogy ez a jóképű, szimpatikus nyurga srác totálisan padlót fogna. Most azonban nagyobb gond is fennállt, mert egy árva fillér sem volt nála.
- Figyu! Ne haragudj! Kérdezhetnék valamit? - szándékosan bűnbánó, és nagyon szomorú arckifejezést igyekezett magára ölteni. - Szóval az a helyzet, hogy otthon hagytam a pénztárcámat, és egy árva fillérem sincs, viszont a legjobb barátnőm terhes és neki szüksége volna a kajára, meg minden! És szóval azt szeretném tudni, hogyha most megehetjük a kaját, akkor esküszöm mindenre, ami szent, hogy hazaugrom és kifizetem, amivel most tartozni fogunk! Becsszó! - emelte eskütevésre jobb kezét. Nem tudni, hogy vajon komolyan gondolta-e. Annyi azonban bizonyos, hogy a fiatal srác vakargatta egy kis ideig raszta-fürtös haját, aztán bement a helység hátsó végébe, ahol az irodák voltak. Néhány perccel később már a boltvezetővel jött ki, aminek szemmel láthatóan töviről-hegyire elmesélte a kamasz lány sztoriját.
- Mi a probléma ifjú hölgyem? - mérte tetőtől-talpig végig a középkorú, kiadós sörhasat növesztett vezető beosztott Annát.
- Jó napot kívánok! Az a helyzet, hogy a barátnőm teherbe esett, és nagyon megéhezett, és elfelejtettük reggel pénzt hozni magunkkal, de esküszöm már mindenre, hogy ha most megehetjük a kaját, akkor később mindent kifogunk fizetni! - vallotta be. Ennél őszintébben már ritkán fogalmazhatott volna.
- Hát... nézze ifjú hölgy! Ön is tudja, hogy ez itt nem jótékonysági intézmény, de... legyünk optimisták... elfogyaszthatják az ennivalójukat, de ki kell fizetniük! Remélem, világos voltam?! - jelentette ki egyértelműen fogalmazva.
- Persze, tökéletesen! - válaszolta Anna, majd a hosszú műanyag tálcával máris visszatért Ágihoz, aki kezdett már aprócska csillagokat látni szeme körül a felfokozott éhség miatt. Csak most döbbent rá, hogy mekkora egy idióta volt, hogy csupán tejeskávét ivott reggel, és semmi mást. Hát persze, hogy leesett a vércukra.
- Máris megjöttem! Remélem nem késtem sokat! - pakolta le nagy levegőt fújva a hófehérnek látszó asztalra a menüsort Anna.
- Na végre már! Már a szemgolyóm is kifordult a helyéből! - Ági valóságos mohó megszálottsággal ragadta magához az első burgernek aligha nevezhető fonnyadt zsömleféleséget, majd akkorát harapott bele, amekkorát csak bírt.
- Húha! Te aztán valóban nagyon éhes lehettél! - lepődött meg barátnője, aki néhány sültkrumpliszálat kezdett komótos kedvvel rágcsálgatni.
- Jaj, ezer bocsi, de ez most kurva jó! Én voltam a hülye, hogy reggelire nem ettem semmit! - újabb hatalmas falás következett, és Ági nem bánt meg semmit.
Amikor végeztek az étkezéssel Anna óvatosan, bizalmasan megemlítette, hogy egy árva fityingje sincs, és hogy most hitelbe kajáltak, mire Ágin szinte azonnal meglátszott, hogy kétszáz lett a vérnyomása:
- Hogy micsoda??? Ebből aztán akkora balhé lesz, hogy megnézhetjük magunkat!
- Ugyan már! Nem kell mindjárt beszarni! Minden el lesz sikálva! Most szépen lassan felállunk az asztaltól, mint a legtöbb filmben, és egész egyszerűen kisétálunk az ajtón, méghozzá feltűnés nélkül!
Mindketten óvatosan álltak fel az asztaltól, hogy még véletlenül se vonják magukra a többi itt étkező ember figyelmét. Jobbára csak fiatal egyetemistákkal, és tinédzserekkel volt tele a hely.
Amikor kiléptek az ajtón úgy lélegezték be a levegőt, mintha csak épp a börtönből szabadultak volna. A szabadság édeskés illata.
- Látod csajszim! Nem is volt akkora ügy! - karolt barátnőjébe Anna.
- Erről jobb, ha hallgatunk, mint a sír! - közölte Ági. - Azon gondolkoztam, hogy mit kellene mondanom az őseimnek, szerinted?!
- Hát az igazat, mi mást!
- Jó, persze! Te még nem ismered az apámat! Ha megtudja tuti biztos, hogy megöl, és anyám is eléggé ideges tud lenni, ha felspanolja magát.
- Ugyan már! Frankó szüleid vannak, akik nagyon szeretnek! Egész biztos, hogy megértik! - igyekezett támogatni, bíztatni ebben a kényes helyzetben.
- Igazad lehet! Figyu! Egy nagy szívességet szeretnék kérni...
- Csak nem azt, hogy én is legyek ott, amikor a szüleiddel közlöd a nagy hírt?! - nézett rá kérdő szemekkel.
- De pontosan! Persze csak, ha tényleg nem nagy gond!
- A legrégebbi barátok vagyunk! Ennél szerintem nincs fontosabb!
Együtt mentek hazafelé miközben töviről-hegyire körbejárták a lehetséges forgatókönyvek egész skáláját.
Amikor hazaértek még csupán Ági apja volt otthon, aki most éppen szokásos délutáni szunyókálását végezte, mert éjszakai műszakosként muszáj volt bepótolnia az elvesztegetett óráinak a számát.
- Óvatosan menjünk be az ajtón... - suttogta Ági. - Mert az öregem nem csípi, ha felzavarják az álmaiban. Igyekezett olyan halkan levetni cipőjét amennyire csak tőle telt, és Anna is pontosan ugyanígy cselekedett.
Amikor beléptek Ági rögtön érzékelte, hogy apja úgy horkolgat, akár az ólajtó, és azt se venné észre, ha átszáguldana egy szuperszonikus ballisztikus rakéta a nappali szobán. Még szerencse, hogy a bejárati ajtójuk mellett voltÁgi szobája, így nem csaptak nagy zajt.
- Fú! Mióta nem jártam nálatok azóta látom levetted a Back Street Boys-os poszteredet! - vette szemügyre a falakat, és a berendezési tárgyakat.
- Hát... volt egy olyan diszkós korszakom! Úgy hiszem az emberek többségének korszakai vannak. Egész biztos, hogyha meglesz a kisbabám másként fogok majd viszonyulni bizonyos dolgokhoz. Már ha érted, hogy miről süketelek?
- Ne viccelj! Hát még szép! De szerintem oltári nagy durranás lesz, hogyha hatalmas pocakkal fogsz a gimiben jönni-menni. Képzeld majd biosz órán! Te leszel az élő kísérleti donor, hogy miként alakul a születés!
- Jaj, ne is mondd! Éva néni különben sem csíp engem! Még a múltkori dogámmal is adós vagyok nála! Sokszor olyan hülyeségeket kell csinálni egész álló nap!
- Ezzel teljes mértékben egyetértek!
Ági anyukája nagy általánosságban kora délután jött haza, és mire fél ötre járt az idő, már nyílott is az ajtó, és Ági alig várta, hogy elvehesse anyukájától a hozott szatyrokat és általában a nagy bevásárlásban keletkezett cuccokat.
- Köszönöm kicsim, hogy segítesz! - nyugtázta elégedetten a
fiatalos asszony.
- Semmiség! - szaladt a szatyrokkal a kiskonyhába, hogy kipakolhasson.
Ági apja is nemrég kelt fel a szundizásból, és most igyekezett ő is serénykedve kivenni a részét a munkavégzés feladataiból. Fogta a porszívót, és máris takarítani kezdett, míg a fáradt anyuka a vacsorát készítette elő.
- Anyu! Szeretnék veled négyszemközt beszélni! Illetve Anna is itt van!- mutatott barátnőjére.
- Szia Annácska! Remélem jól vagy és a szüleid is megvannak! - üdvözölte kedves közvetlenséggel.
- Igen, köszönöm, megvannak!
- Akkor minden rendben van!
- Anyu! Van egy kis probléma... - alig merte kimondani.
- Csak nem elkaptál valamit?! - nézett rá kíváncsian az asszony.
- Hát... úgy is fogalmazhatunk...
- Holnap elmegyünk a háziorvoshoz, az majd felír valami erős gyógyszert, aztán egy-két nap alatt kutya bajod se lesz! - az asszony betette a gyorsfagyasztott rántotthúst és a krumplit a sütőbe, hogy rendesen megpirulhassanak.
- Ha ez ennyire egyszerű volna elő sem hozakodtam volna vele...
- Jaj drágám! Hát mi történt?! - mérte végig kíváncsian lányát az aggódó anyuka. - Csak nem az a fiú a ludas a dologban, amivel szakítottál?!
- Hát így is lehet mondani...
Most Annán volt a sor, hogy legrégebbi barátnőjét kihúzza a csávából.
- Kati néni! Ne tessék Ágira nagyon haragudni, de szóval... az a helyzet... hogy... Áginak nemsokára kisbabája lesz... - mondta ki az igazságot.
- Hogy mi-micsoda??? - az asszonynak muszáj volt megkapaszkodnia a tálalópultban attól való félelmében, hogy esetleg bármikor hanyadt eshet.
- Anyu, kérlek... apunak még ne szóljunk... tudod, hogy mennyire a szívére venné a dolgokat... - próbálta csitítani ebben a pillanatban nagyon is ideges anyját.
- De hát, mégis... hogy történhetett? Nem védekeztetek, vagy nem szedtél tablettát?!
- A volt pasim azt mondta, hogy volt nála óvszer, de nem éreztem semmit... Egyszerűen csak... megtörtént... De úgy döntöttem, hogy mindenképp szeretném megtartani!
- Hohó! Álljunk csak meg egy percre! Még csak tizenhat éves vagy, és jogilag fiatalkorú! Még olyan sok minden fog változni az életedben, és nem akarom, hogy elhamarkodott döntéseket hozzál!
- Anyu! Légyszi! Figyelj rám! Volt rá bőven alkalmam, hogy végig gondoljam! De ha neked nem jó én akár el is költözhetek a nagyihoz, és legfeljebb majd onnét járok be a gimibe!
- Hát azt felejtsd el de gyorsan! Előbb vegyük számításba az összes lehetőséget! Arra gondoltál már, hogy hogyan és miként fogsz gondoskodni a babáról? Elvégre nemsokára itt az érettségi a nyakunkon, és aztán az egyetemi jelentkezés.
- Arra gondoltam, hogyha nem nagyon baj, akkor halasztok egy évet és megnézzük, hogy hogyan alakul! - vallotta be őszintén.
- Szóval már jó előre elterveztél helyettünk mindent! Hát ez... mondhatom... felelősségteljes döntés volt... - érezhető volt az anyuka hangján, hogy legszívesebben adna legalább egy kiadós pofont felnőttként viselkedő kamasz lányának, de inkább meggondolta magát.
- Mindenesetre holnap elmegyünk együtt a nőgyógyászhoz, hogy megbizonyosodjunk! Most pedig megvacsorázunk! Terítsd meg az aszalt! - Az anyuka Annához fordult: - Itt maradsz vacsorára Annácska?
- Jaj! Nagyon rendesnek tetszik lenni, de azt hiszem jobb, ha hazamegyek! - felelte.
- Én kikísérem! - ajánlkozott Ági.
Amikor Anna hazament és Ágiban tudatosul, hogy most egyedül maradt a szüleivel szemben, és csupán magára számíthat, úgy döntött kész bevállalni minden elmarasztalást, vagy sértést, csak valahogy lendüljenek már át a bonyodalmas dolgokon.
Békésen megvacsoráztak, akár egyrendes család. Ági nagyon hálás volt az anyukájának, mert már az asszonyságon jócskán meglátszott, hogy nem bír napirendre térni Ági váratlan terhessége felett, mégsem szólta el magát a férje előtt, nehogy bármi is kitudódjék. Bőségesen elegendő lesz majd megtudnia a dolgot, ha Áginak már jócskán gömbölyödik majd a pocakja.