HAMAR BEZÁRULÓ KÖR

Nem búcsúzhatok innét sosem egykönnyen:
tűt hajótörött sorsom, látomások, idilli álmok vesznek körbe,
miközben már az egésztől szabadulni próbálok.
Életem sokat-próbált határán szétnézek merengve,
s inkább még félúton megállok.
Sértődés van ám bennem tengernyi sok,
akárcsak megannyi kisebb-nagyobb stigma-seb.
Elföldeltnek hitt vágyaimmal még most is
végletekig egymagam létezem.

Milliók közt egyetlen kishitű,
szerencsétlen porszemként vagyok
- ritkán, ha mozdulok.
Megtartó, mély erő lehet csupán
a dermedt végtelenség.
Nagyra nőtt, gyerekes-önző naivságomat
is egyre kevesebben ismerhették,
csalóka jövőmet még én sem ismerhetem.
Borzongnak bennem milliónyian örömök
a bánatok vegyesen, akár a szorgos sejtek.
Elporladtnak hitt sok kicsinyes titkomat
- meglehet -, csupán csak Egy-Valaki sejtheti.

Harag s kegyvesztett sértődöttség
már egyre közelebbi barátokká szelídültek
lelkem ódon falai között.
S mindezidáig egy se lehetett hozzá
eléggé méltó-nemes, hogy emberséges szándékot
mutatva iránytű-úmutatással
szolgálhasson a Létezés göröngy-útjaira.
Tágul s egyre lazul nem csupán az emlékek gyűrűje,
- de a spirális körök hálója is,
melyet kifeszít naponta többször a kínzó jelenlét.

A testet öltött szavaknak még
- lehetséges -, értelmük lehet egyszer.
Nem lehet tisztán látni a lényeges mondanivalót,
hiszen minden lényeg tisztán, egyszerűen megkövül.
- Bár még láthatatlan,
de konok-szilárd, akár a kő a tó mélyén.
Töretlen vánszorgások némán,
mint holdkoros aggatyán
a változandó Időkbe tűnnek.
Nem szabadna már hagynom,
hogy késsé növekedhessen bennem a jóság,
és a szeretet!