AZ EGY-VALAKI SZÓLONGATÁSA

Az Egy-valaki szólongat egyre
az álmok ösztön-tengeréből,
ahol tán boldogok lehettünk volna mi ketten.
Reménytelen echó-kiáltásaimat vajon meghallja-e még?
Sehol sem láthatom a végtelenné dagadt hullámok
hátán túl az érinthetetlen, szűz-szárazföldet.
Húsom iszapos esőfüggönyén zsíros zsírpárnák
tohonya-lustán kérőznek.
Csillapíthatatlan zúgás
fodrozódik mohón erejimben.

Vajon emlékszik-e még az egyszeri,
babonázó, szent csók hatalmára,
melyre még naiv-balgasággal azt
hihettük egyedül csakis a miénk leend?!
- Alvó, könnyen feledhető emlékei
vissza-visszatérnek hozzám.
Mint nincstelen, kis senki éjt-nappallá
téve kilincselnék aranykalitkás-szívének zárt kapuján,
hogy hallgassa csak meg értő-fülekkel
a hosszú börtönévek egyedül
csak őmiatta nem telhettek hiába.

Reményem ikerszivárvány-íve felfeszül
az Alkony-boncolgató égre s jó volna hinnem,
hogy Ő is érzi a lélek cudar-kacifántos színeváltozásait.
Álmaim fodrozódó tengeréből elém
bukkan kislányos, játékos alakja;
hajának virgonc selymét érzem tölgyfa-kezemben,
miközben babonázó Mindenséggel kérdőn néz rám,
s már mosolyog is, hogy kitartott mellettem,
s sem délceg macsó-virtus,
sem Atlasz-testű tesztoszteron-titánok
népes udvartartása
sem tudta meghódítani
hűséges Angyal-szívét
csupán egy kisstílű fűzfapoéta.

Gyöngéd, eleven élő arcvonásai elkeveredtek
az emlékek tapintható idejével.
Látom, hogy két gyönyörűséges
angyali gyermeket ölelget édesanyai áldott örömmel;
érzem, hogy türelmes, édeni jóságát
megakarja osztani munkabírásai s szerettei között.
S ha szabadidejében maradhat
egy-egy megváltó szusszanás verseskötet
lapjaiból hirtelen kiesik butuska
szerelmes versikém mit egykoron
hősszerelmes lángolással neki írtam!