VERSENYFUTÁS AZ ELMÚLÁSSAL

Külföldön járunk. Egészen pontosan egy kis svájci határhoz közeli kis faluban, ahol békében, harmóniában éltek az emberek, és ahol a helyi önkormányzat készségesen felajánlotta, hogy az elhunyt hozzátartozókat segítőkészen eltemetik, és persze - amennyiben természetesen az illető rokonok, családtagok úgy kívánták -, saját sírjukat is nyugodtan megáshatták az erre kiosztott ásókkal, lapátokkal.
Thomas Leuenberger éppen a precíz alapossággal rendben tartott, és méltán elhíresült konyhakertját gondozta, ahova előszeretettel jártak vissza néhanapján a helyi asszonyok, mert állítólag volt valami anyag a földjében, amitől annyira finom, és ízletes volt az összes zöldség és gyümölcs és persze egyéb termények, hogy az ember amikor a szájába vette úgy érezte legalább is, mintha cukorkát, vagy jóízű nyalókát szopogatott volna.
- Jó reggelt Thomas! Hogy érzi magát ezen a szép reggelen. - köszöntötték a helybéli asszonyságok.
- Jó reggelt asszonyok! Vagyogatok! Kicsit már megérzem az időt és a frontátvonulásokat át a térdem és a derekam tájékán. - válaszolta a feltett kérdésre, majd visszatért mindennapi bokrosnak nem mondható teendőihez. Később amikor már a kertben végzett bement a házba, és írni kezdett előbb kézzel előzetes, részletes vázlatokat készítve, majd az egészet számítógépbe ültetve. Egy idő után bele is jött pusztán csak az adott gépelés megnyugtató ritmusába. Persze napi rendszerességgel bújta az internet híreit, és akkor bukkant rá az adott önkormányzat felhívására, mely a sírhelyekkel, és temetésekkel kapcsolatos legfontosabb információkat taglalta.
- Nocsak! Mi a fene! - vakarta meg kopaszodófélben lévő fejét Thomas, és tovább görgetett az egérrel, mire az egész cikket sikerült elolvasnia.
Mire elolvasta a cikket szinte kapásból adta magát az ötlet, miszerint: egy fenét fog horribilis összegeket fizetni saját temetéséért. Inkább bemegy az önkormányzathoz, ami kiutal számára egy kis földdarabot, - persze ha szükséges fizet is érte -, majd ásót, kapát és szerszámokat ráakad és kiássa azt a cirka két méteres gödröt. Igaz ugyan, hogy még erősen gondolkodott a hamvasztáson is, ám az igazság az volt, hogy az utóbbi években jóformán minden maradék rokona szépen lassan elpárolgott az életéből, és nem igazán látogatták. ,,Nem is baj!" - vonta le saját következtetéseit. ,,Ha valami jól akarsz megcsinálni, jobb ha magad jársz utána!" - mondogatta magának.
Másnap amikor már megvirradt és a helybélieket rekedtes fazékhangú kakasszó ébresztette Leuenberger úr felöltözött szépen. Külön erre az alkalomra hófehér, kivasalt, ropogós inget vett, fekete nadrágot, és öltönyt, és ahogy tüzetesen, aprólékosan megnézte magát az előszobai tükörben kisebb büszkeséget is érzett, hogy azért - persze csak, ha nagyon akar -, elegánsan megtud jelenni egy-egy jelesebb nap alkalmából. Fejébe csapta fácántollas kalpagját is. Még szerencse, hogy minden reggel azzal kezdte, hogyha kellett megfejte a tehenet, és megetette az állatokat, így nyugodt szívvel léphetett ki gondosan bezárt háza ajtaján.
Még szerencse, hogy gyalogosan, sétálgatva is könnyedén meglehet tenni azt a távolságot, melyet a legtöbben inkább autóval, vagy épp tömegközlekedéssel tesznek meg, ám az utóbbi jó tíz évben Thomas kissé gyanakvó mizantróp lett, és ha nem volt muszáj inkább senkivel sem tartott fenn hosszútávú kapcsolatokat. Mondogatták is legközelebbi szomszédai, hogy hát ez a Her Leuenberger mégiscsak furcsa ember lehet! Ám személy szerint őt egyáltalán nem izgatta ez.
- Jó napot Thomas! Hát hova-hova ilyen sietősen? - érdeklődött az egyik helybéli ember, aki egy nagy teherautót vezetett, és már kiváltotta saját használatra az iparűzési engedélyt is.
- Adj 'Isten Her Schutz! Csupán bemegyek az önkormányzathoz, hogy miként tudnám jutányosan eltemettetni magamat, persze szigorúan csak akkor, ha az idő elszólít. - adta meg a választ a feltett kérdésre, majd baktatott furcsa vidámsággal tovább.
- Ne gyalogoljon már annyit Thomas! A végén még megszólnak a faluban, hogy nem ajánlottam fel magának még az autómat se! Jöjjön! Ugorgon csak be! Ha egy embert elbír ez az autó, akkor kettőt is!
- Köszönöm a szíves segítséget! Meglehet egyszer ténylegesen is a szaván fogom, ám ha most megbocsát, tovább mennék! - Így is tett és kilépett, míg a másik ember értetlenkedve nézett utána egy ideig.
- Hát Her Thomas! Csak szóljon nyugodtan, ha bármiben kellene a segítség! - kiáltott utána miközben maga is befordult a teherautójával.
Az önkormányzat épülete amolyan régi vágású, századelős stílusirányzatot mutatott. Mintha nem is hivatalnokoknak szánták volna inkább báróknak, vagy hercegeknek. Díszes indák tegergőztek egyik faragott, csiszolt mészkőről a másikra. Thomast valósággal lenyűgözte a látvány. Igaz nem szívesen tette be a lábát a városba, ha nem volt muszáj.
Két őr állt vigyázban a kapuk előtt, és mikor feltűnt fácántollas kalapjában azonnal vigyázba vágták magukat, és még szalutáltak is neki. Gondolhatta is Thomas: ,,itt mennyire kedves és előzékeny lehet mindenki! Tisztában vannak az illemmel és az etikett megkövetelt szabályaival! Nem úgy, mint a mostani fiatalabb generáció jelentős része!" - Óvatosan bekukucskált a kapun, majd beljebb lépett, és a recepciós pulthoz ügetett, ahol egy roppant csinos, ifjú hölgyet talált, aki mosolyogott, mint a vadalma és közvetlenül kérdezte miben is segíthet?
- Szervusz Franci! Hát hogy vagy? - kérdezte az öreg, levéve díszes kalapját.
- Csókolom Thomas bácsi! Hogy tetszik lenni? Mi járatban? - érdeklődött a csinos, fiatal lány. Úgy tűnt régóta ismeri az öreget. Mint kiderült a szomszéd faluban nevelkedett a hölgy, és kislányként a nagyszüleivel sokat vendégeskedtek Thomasnál.
- Az az igazság, hogy sok mindent összeolvastam a temetésekről! - vallotta be az igazat. - Azt olvastam, hogy állítólag ingyen adnak sírhelyet, és ásót, hogy az ember megáshassa saját maga sírját...
- Igen! Nos hát... miért nem tetszik leülni egy pár percig, amíg én megeresztek néhány telefont. - azzal már tárcsázott is, és néhány perc múltán már jött is egy elegáns, öltönyös ember, aki kissé gyanakodva méregette a gyanútlan idős férfit.
- Jó napot! Üdvözlöm! Miben állhatok rendelkezésére? - rázott vele kezet.
- Igazgató Úr kérem! Her Leuenberger azért jött, mert érdekli az ingyenes sírhelyek igénylése... - közölte vele kissé félénk hanghordozással a fiatal hölgy.
- Á! Vagy úgy! Nos kedves Uram! - vakarta meg nagy fejét az Igazgató. - Talán fáradjon be az irodámba, hogy részletesen megvitassuk a dolgot! - javasolta, mire már tessékelte is be az öregembert a nagyalakú liftbe, ami hangtalan ütemben fölsuhant velük az ötödik emeletre.
- Fáradjon be kérem! - nyitotta ki az Igazgató nagyméretű ajtaját az öreg előtt, aki tétován belépett a hatalmas helységbe.
- Foglaljon bátran helyet! Megkínálhatok esetleg... valamivel? - kérdezte.
- Nem... köszönöm...
- Értem! Tehát Önt érdekelné az ingyenes sírhelyek igénylése?
Az öreg hosszan bólintott.
- Megkérdezhetem, hogy milyen okból, és hogy honnan vette az információit?
- Tetszik tudni kérem Igazgató Úr az interneten mindent elolvastam, meg úgy voltam vele, hogy az ember fölösleges koncként ne maradjon másik nyakán, ha már megöregedett!
- Ó! Ez logikus következtetés! Nos, kérem tehát! A törvény lehetővé teszi, hogy ingyenesen kiutaljunk Önnek egy tetőleges parcellát a temető területén, és amennyiben igény van rá ásóval, kapával és eszközökkel akár még ki is áshatja a megkívánt földdarabot! Emellett a hamvasztás kedvezményesebb is, mint mondjuk a szimpla koporsó! Egy temetés különben sem olcsó! - jegyezte meg, mintha fennhangon gondolkodna.
Az öreg hosszasan törte a fejét, mielőtt megszólalhatott volna. Időközben végig jártatta a tágas irodán a szemét és önmagában máris levonta következtéseit: ,,Úgy tűnik, hogy ennek az embernek mindene a siker és a teljesítmény!" - A töméntelen csillogó aranytrófea, és egyéb szakmai kitüntetések ezt még alá is támasztották.
- Nos kérem Her Leuenberger! Adok néhány hivatalos nyomtatványt, melyet ki kellene tölteni, és visszahozni ide a hivatalba, és onnantól már minden mehet, mint a karikacsapás! Persze, ha ezzel Ön is egyet ért? - nézet vele farkasszemet.
- Igen! Természetesen! - vette el a hivatalos dokumentumokat!
- Akkor hát... amennyiben nincs több kérdése...
- Igaz is... - fordult vissza egy percre -, az ásót, kapát és egyéb eszközöket is kiutalják az illetőnek?
- Természetesen! Teljeskörű szolgáltatást nyújtunk! Köszönöm, ha befáradt! - rázott vele kezet, majd lekísérte a földszintre, ahol a fiatalos hölgy már valósággal tűkön ült, hogy vajon mi történhetett ennyi ideig az öreggel?
- Na, hogy ment? - kérdezte.
- Ezeket a hivatalos dokumentumokat kellene kitöltenem hozzá! - nyújtotta Franci felé a papírokat az öreg, aki máris elvette és tüzetesen végigolvasott róla minden fontos szöveget.
- Én nagyon szívesen kitölthettem, és be is nyújthatom! - ajánlkozott.
- Jaj, drága Franci! Hát már így is olyan sokkal vagyok adósa!
- Csak semmi de kedves Thomas bácsi! Hisz maga olyan, mintha a nagyapám lenne! Tessék helyet foglalni, amíg kitöltjük a papírokat! Személyi igazolványa van-e? - érdeklődött.
- Ajjaj! Hát látja kedves Franci az teljesen kiment abból a kótyagos fejemből. Egyébként nyolcvankilenc óta nem nagyon érintett semmi változás.
- Hát... drága Thomas bácsi! - csóválta a fejét a hölgyemémy. - Így egy kicsit nehéz lesz! De ne tessék semmi miatt aggódni, elhozza ide az igazolványait és én majd szépen kitöltöm!
- Nagyon köszönöm! - egyből felderültebbé vált egész kifejezése.
Az öreg tüstént hazaügetett, ahogy csak a lábai bírták, és még egy szekeres kocsit is sikeresen leintett, amit egy rozzant, vén, göthös gebe húzott, hogy hamarabb hazaérjen. Mikor aztán bő két óra múlva otthon volt fölforgatta a fából készült viskója minden zegét-zúgát, és nagysokára megtalálta a hivatalos iratait. Nem tévedett. Már több mint harminc éve lejártak, és elavultak. ,,Akkor ezeket sem ártana megújítania!" - töprengett, amint fogott egy kis bőrből készült táskát, és a szükséges iratokat óvatosan belegyömöszölte, majd újból nekikerekedett az útnak, és pontosan ebédidő volt, mikor a két őr újfent tisztelgett előtte, amint fácántollas kalapjával bement a hivatal épületébe.
- Csókolom Thomas bácsi! Ez aztán gyors volt, mint a villám! - gratulált neki Franzi. - Látom mindenre ügyelt! Nyugodtan tessék csak ideadni a papírokat és a többit elintézem! Addig fúja ki magát, és tessék leülni! Nemsokára visszajövök!
Az öregember mindent úgy csinált, ahogy mondták neki. Kényelembe helyezte magát a váróban, majd olyan bőségesen kifújta magát, mint aki valóban keményen gyűrte a munkát egész álló nap. A fiatal, csinos hölgy fél óra múltán jött vissza és közölte, hogy amin jól sejtette Her Thomasnak az iratai már vagy harminc éve lejártak, és előbb meg kell újítania őket, csupán csak azt követően veheti igénybe a többi ingyenes szolgáltatást.
Mire mindennel elkészültek és az iratok is frissek voltak a hivatal lassacskán bezárt.
- Thomas bácsi! Nemsokára be kell zárnunk, de holnap tessék reggeli időben befáradni, és akkor megoldjuk a dolgokat! Rendben?
- Drága Franzi! Mennyi pénzt kell adnom? - érdeklődött, mert senkinek sem szeretett adósa maradni.
- Jaj ne tessék izgulni emiatt! Holnap mindent megfogunk beszélni! Nem tolakodásból, de megkérdezhetem, hogy mikor adtak Thomas bácsinak nyugdíjat?
- Hát Franzi! Most jót kérdeztél! Sajnos azt sem tudom... - tárta szét mindkét kezét az öreg. - Mindig volt annyim, amennyi éppen kellett!
- Ne tessék izgulni! Valahogy megoldjuk! Addig tessék nyugodtan hazamenni!
Az öreg megköszönte a segítséget, majd fejébe csapta a kalapját és elindult most már nyugodtabban sétálgatva hazafelé. Otthon aztán kicsit helyet foglalt kedvenc mahagónifából faragott hintaszékében, és nem lehet tudni, hogy a hintázásba-e vagy a monoton ritmusra örökre lehunyta szemeit...