VALAKIRE MINDIG SZÁMÍTANI KELL!

Az idős, nyugdíjas özvegy később is gyakorta emlegette, hogy a legjobb pihenési környezet a temetőikörnyezet. A segítőkész szomszédjai bezzeg jócskán meg is rémültek emiatt, hiszen mindenki megvolt róla győződve, hogy az idős asszonyság minden egyes szavát komolyan is gondolta, és éppen ezért nem árt, ha napjában legalább kétszeri alkalommal egy-kettő ember a biztonság kedvéért becsönget Terike nénihez, és megkérdezi, hogy s mint szolgál az egészsége?
Éppen szokásos őszies nagytakarítását végezte, amit nem úgy kell elképzelni, hogy kitakarította a padlástól a mennyezetig járva takaros, kis családi háza minden zegét és zúgait, - sokkal inkább úgy, hogy ősz lévén a rozsdamarta hullongó leveleket igyekzett összekapirgálni törött, csorba lombgereblyévével, és ha arra jártak a kíváncsiskodni vágyó emberek csupán annyit mondott: - Nem árt egy kis takarítás.
- De aztán nekem tessék ám magára vigyázni nénike! El ne essen a nedves járdán, mert akkor baj lesz! - mondogatták neki őszintén aggódva, mire az idős asszonyság csupán csak legyintett, majd annyit felelt motyogva magában, hogy senki meg ne hallja: - Bárcsak már úgy lenne!
Az igazság persze az volt, hogy az utóbbi húsz évben, mióta ezermester Gyula bácsit elvesztette már semmi sem volt rendbe, és kiábrándult az életéből, és persze abból, hogy a postás motorbiciklivel egyre kevesebb nyugdíjat kézbesít. Mikor tülkölt a dúdával alig várta, hogy átvehesse tőle a kézpénzt, hiszen neki nem volt sem folyószámlája, sem bankkártyájára, és mikor többen is pedzegetni kezdték, hogy miért nem halad a digitális korral, és csináltat egyet, megint csak bosszankodó legyintés volt a válasz. Mondván: minek az neki?!
Később elment a nagybani piacra, mert kicsit mindig is szeretett seftelni, meg kedvére alkudozni, kupeckedni az őstermelőknek nevezett kereskedőkkel, akik között bizony tekintélyes hírnévre tett szert, és egyre jobban kezdték tisztelni, és szeretni.
- Hogy van mamika? Mit tetszik kérni? - kérdezgették tőle nagy nagy örömmel, amikor az asszonyság feltűnt sántikáló lábaival előbb az egyik, majd a másik standnál.
- Mennyiért meg most a zsírszalonna? Hát a hurka-kolbász mennyibe kerül? - kérdezte s mikor érezte, hogy lekezelően, vagy tiszteletlenül beszélnek vele ő is zokszó nélkül vette a csomagját és keresett olyan árust, ahol érezte, hogy emberszámba veszik.
- Kérnék aranyoskám nyolc kila paprikát! - szólt oda az egyik kitetovált karú, nyurga, sportos legénynek. - De én szeretnék válogatni!
A nyurga legény csóválta is elégszer bozontos üstökét mire nagy nehezen megértette, hogy a vevő kérése szent, tehát ha azt akarja, hogy saját portékája ne maradjon rá, akkor hagynia kellett, hogy az asszonyság szinte szakértők precíz módján, profi szintén vizsgálgatta meg előbb a zöldségek, majd a gyümölcsféleségek széles kavalkádját.
Abban a pillanatban, hogy meglátta azt, ami elnyerte tetszését már pakolta is be a szatyrába, később az ugyancsak vaskosan kitömött fonott kosarába.
- Milyen ízű a hurka aranyom? - kérdezte az egyik kereskedőtől.
- Hátha kisüti mamika hozhatna belőlem nekem is kóstolót! - vetette oda félvállról a sörhasat növesztett, tagbaszakadt hentesember. Az asszonyságot sem kellett ám félteni, tüstént arra készült, hogy az illetlen beszédre tovább sántikáljon, ám a hentes is kapcsolt, hiszen rögvest megállította, és a legszebb, legfrissebb áruját kínálta fel neki.
Az asszony később hazafelé menet a buszon csak sompolygott magában, hogy mindig érvényre tudta juttatni saját meggyőződését, és akaratát.
Már kora hajnalban kint volt a temetőbe, és kaparta férje sírjánál a hulló faleveleket, és igyekezett olyan tisztaságot teremteni az adott parcella környékén, amire eddig még sosem volt példa. Szidta is eleget az adott temetkezéséi vállalatot, hogyha nem csinálnak semmit, akkor meg miért szednek pénzt az emberektől?
,,Micsoda szemtelenség ez már megint“ - dúlt-fúlt sokszor magában. Hát nem elég, hogy a temetőben lopnak, és sokszor szándékosan vandálkodva összetörik a sírokat, de hogy még háromszáz forintokat is elkérnek egy-egy autóval való behajtásért, amikor a benzin árai is jócskán felment az utóbbi időben. Ezt sehogyan sem értette.
Később aztán jöttek egyre többen és többen az autósok közül, akik egyre kíváncsiskodva kérdezgették, hogy a nénike esetleg vállal-e sírgondozást, hiszen olyan jól végezte a dolgát, mint még talán senki se.
- Sajnálom kedveskéim, csupán csak az uramhoz jöttem ki egy kicsit, és már megyek is tovább! - felelte.
- De hát mamika! Az isten áldja már meg magát! Úgy sürög-forog, hogy a legyet röptében is átugorja! Hát miért kell mindent magának egyedül csinálnia? Azt mondja meg?! - kérdezgették többen.
- Mert akkor érzem magamat nyugodtan, és elégetetten, ha én csinálom meg a saját dolgaimat! - válaszolta, majd tovább folytatta a kaparászást, gereblyézést.
- De hát nincsenek családtagjai, vagy hozzátartozói? - kérdezték újfent.
- Nagyon elfoglaltak! Állandóan dolgoznak! Ki sem látszanak a munkából.
Néhányan megbíztam egy-két sírkőgondozással foglalkozó, megbízhatónak tartott embert, hogy gondozza az asszony sírját, így mire kisántított a temetőbe jócskán meglepődött, amikor férje sírja úgy csillogott, akár a legragyogóbb csillag az égen.
Később azt vette észre, hogy mindenki sorban meghal körülötte. Kezdődött az egész egy másik idős asszonnyal, akiről későn vették észre, hogy súlyos, áttétes betegséggel küszködik, és már nem lehet rajta segíteni. Gyuláné döbbent meg a legjobban: - De hát az nem lehet, hogy a Margitka, aki egy életerős, fiatalos, alig hatvanéves asszony volt ilyen hamar feladja az életet! - Ám szomorúan vette tudomásul, hogy igenis, az igazságtalan életben bármi megeshet, és elő is fordulhat.
Következett az utca alkoholistája, akiről mindenkinek az a meggyőződése támadt, hogy az ilyen nagyívó embereknek külön istenük van, aki gondoskodik róluk, és vigyázz rájuk, mert az öreg sanyi bácsi annyit és olyan sokat ivott, hogy azzal legalább öt évre pótolhatta volna a teljes italmennyiséget ünnepségek alkalmával is, mégsem lett tőle semmi baja.
- Sanyikám, lelkem! Ki kéne kapnia az elrohadt diót, meg a meggyfámat, ha nem nagy gond! - vetette fel az asszonyság, amikor összefutottak az utcában.
- Semmi gond mamika! Nemsokára megyek is! - sosem mert hazudni azidős nőnek, mert jól tudta, hogy mindig kaphat tőle rendes főtt ételt, és valami ínycsiklandozóan finom süteményt. Még aznap délután alig két órás kerti munkával egy ásó, és lapát segítségével olyan könnyedén kiemelte a földből a legalább harminc egynehány éves fákat, mintha azokat csupán egy-két hónapja ültették volna.
Aztán másnap sokan emlegették, hogy Sanyi bá« meghalt.
- Rettenetes! - mondta ki hangosan az asszonyság, és néhány őszintének látszó, nagyalakú könnycseppet is elmorzsolt barázdás kezeiben.
,,Most akkor kerítnem kell egy másik embert magamnak, aki majd elvégzi a munka dandárját!“ - törte a fejét gondolatban. Pedig mennyire jó ember volt a Sanyi!
Később kiment a kis maszek boltba egy kiló kényéért és néhány fűszerért. Krumplifőzelék babérlevéllel, és fasírttal volt az egyik specialitása, mert mint vallotta: minden étel finom, ha jól el van készítve!
A kis bolt előtt néhány overállos melós emberrel találkozott, akiket már hírből ismerhetett. Kérdezgették, hogy hogyan van, és hogy miben segíthetének neki?
- Szükségem lenne Önökre aranyoskáim! - vette át a szót az asszonyság. - Finom ebédet is kapnak tőlem, és egy csésze kávét! Persze csak, ha nincsen ellenükre?! - vetette oda. Tüstént három dolgos, markos emberrel is megbeszélte, hogy a kivágott meggy és diófát föl kéne vágni fűrésszel, vagy baltával, hogy beférjen a kazánba, és legalább legyen majd egy kis tüzelő, márha az időjárás ténylegesen annyira cudarra fordulna.
A három markos embernek sem kellett több. Jól ismerték már az idős asszonyságot annyira, hogy tudják, amit ő megígér az úgy is van, és legalább még meleg ételt is kapnak, hiszen egyik felesége sem főzött valami jól.
Ott voltak harmadnap a megbeszélt időpontban, és nem is csalódtak, hiszen az asszonyság főzött nekik kávét, adott süteményt, és persze, ha mindennel készen voltak, és az összes fát fölaprították, és behordták a kis fészerbe akkor az ebédre sem lehetett panaszuk.
- Fantasztikusan főz kedves mamika! - dicsérték ízletes főztjét, és sültjeit.
- Semmiség az egész! Csupán csak csinálni kell! - hárította a bókokat egyszerűen.
Amikor a három tagbaszakadt melós ember jóízűen beebédelt megköszönték a szívélyes vendéglátást, és a kisebb költőpénzt, amit kaptak - elvégre ki dolgozik mostanság ingyen -, és már mentek is a maguk dolga után.
Az idős asszony megint csak úgy érezte, hogy valamit csinálnia kellene gondosan rendben tartott családi házával, mert egyszer csak a spájzból hangyák kezdtek elszaporodni, még bár főként sütőport szórt szét, amitől a hangyák fölpüffedtek, majd megdöglöttek egy kis idő múltán úgy érezte tanácstalan, és tehetetlen velük szemben. Tüstént szóvá is tette az esetet a kis boltban, ahova járt:
- Nem fogja elhinni kedveském, hogy mi történt a minap! - kezdte mondandóját a meghökkent fiatalos eladónő legnagyobb megdöbbenésére.
- Mi történt magával mamika?
- Elleptek a hangyák, és képtelenség tőlük megszabadulni! Ha tudna esetleg ajánlani egy megbízható embert, aki megszűnteti nálam ezt az átkozott hangyainváziót roppant hálás lennék neki! - kesergett kicsit még rá is jásztva a dologra.
- Majd kerítünk valakit! Ne tessék kétségbe esni! Holnap tessék visszajönni ugyanebben az időben! - adott tanácsot a fiatalos boltos nő.
Az asszonyság másnap újfent felkerekedett, és meglátogatta a kis boltot, ahol megint egy embert látott, aki - úgy tűnt -, egyedül csak rá várakozik. A mama még méregette is egy darabig gyanakodva, mielőtt szóba elegyedhetett volna vele:
- Jó napot kívánok! Gyuláné volnék!
- Kéz csókolom kedves mamika! Polka Géza! - nyújtott kezet az idős asszonynak! - Ha jól értesültem a mamikát bizony ellepték a barátságtalan hangyák?
- Jaj ne is mondja kedveském! Mit tudna kezdeni velük? - érdeklődött most már egyre kíváncsibban a kissé kétségbeesett asszony.
- Megnézzük, hogy hol van a fészkük, és gyökerestül fogjuk kiirtani a bajt! - megigazította magán kissé viseletes, koszos overállját és már készen állt, hogy oda menjen, ahova az idős asszony vezeti.
Miután az asszonyság megköszönte a boltos nőnek a segítséget közösen mentek vissza a házba, és az özvegy már mutatta is meg a helyet az éléskamrában, ahonnét feltételezhetően az összes hangya elvándorolt a szobákba.
- Nézze csak meg aranyosom! Már most mennyien hemzsegnek! Szabadulni sem lehet tőlük! Rosszabbak, akár az oroszok! - tette keresztbe a kezét.
- Gondolom sütőport használt mamika? - kérdezett kíváncsian vissza észre véve a hófehér poros keveréket szétszórva a köves padlón.
- Ahogy mondja kedveském! Ön mit tanácsol? - nézett rá kérdőn.
- Hát... kelleni fog ide egy kis ecet, meg sósav is... az majd garantáltan kiöli őket! - azzal máris benyúlt közepesméretű szerszámosládájába, és egy védőkesztyű segítségével előbb az ecetet locsolta szét a hemzsegő hangyák között, majd óvatosan a sósavat! Várt legalább öt percet, és úgy tűnt a hangyák meghátráltak, visszavonulást tartottak, mert egy hűlt helyük támadt.
- Úgy látom, hogy nincs több! Legalább is egyelőre! - szögezte le. - Ha esetleg mégis felbukkannának csak tessék szólni mamika nyugodtan! - a melós ember feltápászkodott térdelő helyzetéből, összecsomagolta cókmókját.
- Aranyosom! Mennyivel tartozom?! - kérdezte kíváncsian az asszony.
- Jaj mamika! Ne tessék megsérteni! Nem fogadok el magától semmit!
- Legalább egy kávét!
- Nagyon köszönöm mamika, de hajnalba már ittam! - hárította el kedvesen, és már ment is a dolga után.
Így történhetett, hogy az idős asszonyság - bár sosem volt egy elvesztett hölgy -, sőt! Akár még a jég hátán is nyugodt szívvel megélt mindig igyekezett a segítséget kézen-közön igénybe venni!