VALAMI NEM VÁLTOZIK!

A sárgaszínű villamos csikorgó, visító fékezéssel állt meg a Deák Ferenc-téri megállónál. Mintha egyedül csak őrá várakozott volna. Fiatalos, ruganyos lépésű, csinosnak mondható, szoknyát, és kis válltáskát viselő hölgy lépett le az egyik fokról, és intett, hogy lépjen fel a villamosra, mert szórít az idő:
- Gyerünk, igyekezz! - mondta.
Annyira meg volt rémülve, hogy valamit rosszul is lehet csinálni, hogy szó nélkül engedelmeskedett, és boldog volt, hogy abban a hihetetlenül nagy, nyomasztó terheket jelentő, legelső, bedarálós egyetemi évben legalább akad egy régi, kedves ismerős arc, akit barátként üdvözölhet s bár már az érettségi banketten többen lazán tegezni merték a fiatalos tanárnőt ő eltökélte, hogy a játékszabályok igenis azért vannak, hogy az emberek mindenképp tartsák be őket.
- Szia Albikám! Hát hogy vagy? Régen láttalak! Hogy megyeget az egyetem? - kérdezte kedves közvetlenséggel hangjában a tanárnő, amitől az embernek máris olyan érzése támadt, hogy semmi hátsó szándék nincs egész magatartásában. Sőt, mintha egyenesen azt akarná elérni, hogy kicsinyes feltételek nélkül bízzon meg bennünk az ember.
Olyan jó lett volna minden fontosnak vélt dolgot egyenesen, és azonnal elmondani neki, tudván, hogy egy őszinte barát minden esetben végig hallgatja az embert, és ami fontosabb: egy őszinte barát előtt az embernek egyáltalán nem szükséges megjátszania magát, és önmaga lehet. A tanácstalan bizonytalanság - nagyon sok esetben -, eleve rossz tanácsadó, ha az ember már alapból a tanácstalan elvesztettség érzésével küszködik.
- Kezit csókolom, tanárnő! Hát... az az igazság, hogy nagyon magam alatt vagyok, mert az utóbbi időben nem igazán úgy alakulnak a dolgaim, ahogyan azt elterveztem... - vallotta be szomorúan.
- Nem tudsz beilleszkedni, vagy nem tudsz magad mellé barátokat szerezni? Esetleg a tanárok nem eléggé szimpatikusak? - tett fel egyszerre egy tucat kérdést. Kicsit talán még sokat is.
- Hát... azt hiszem ez így mind egyszerre... - mutatott mindkét kezével egy nagy távolságot, mintha valamit máris le akarna mérni.
- Ugyan már! Biztos vagyok benne, hogy téged mindenki kedvel, és szeret, és meglásd előbb-utóbb nagyon sok olyan barátod lesz, akik azért maradnak majd veled, mert önmagadért szeretnek! - igyekezett többé-kevésbé biztatni régi tanítványát a fiatalos tanárnő.
- Az az igazság, hogy lenne valaki, aki nagyon tetszik, és már verseket is írtam neki, de szinte sosem mondta, vagy jelezte, hogy én is bejövök neki...
- Ez igen! Büszke vagyok rád, mert tudod, hogy mit akarsz! Meglásd az illető ezt előbb-utóbb értékelni fogja, és ha mégsem hát akkor meg sem érdemli azt a különleges kapcsolatot, amit szeretnél vele kialakítani. - Olyan bölcs meglátásai voltak a tanárnőnek, hogy az embernek óhatatlan is muszáj volt rá figyelnie, hiszen állításai előbb-utóbb beigazolódtak, akárcsak az önmagukat is beteljesítő jóslatok.
- Most pedig elmegyünk a Szabó Ervin-Könyvtárba, és segíteni fogok, hogy jobban átláthasd a nyelvészeti összefüggéseket. Egyébként mondok egy nagy titkot - fogta halkabbra, bizalmasabbra hangját. - Nekem is jócskán meggyűlt ám a bajom a nyelvészeti tantárgyakkal még anno amikor a kilencvenes évek elején voltam egyetemista. Nincs mese! Az embernek szabályosan muszáj bebifláznia, aztán később már úgy fog rá emlékezni, mint egy kellemetlen, ám szükséges kitérőre az életéből.
- Bárcsak így lenne tanárnő... - sóhajtott egy nagyot Albi. - De a mostani tanárok valóságos kegyetlen hóhérok, akik semmiben sem segítik a hallgatóságot! Igaz! Van egy-két kedvenc, akik ténylegesen jó fejek, meg minden, de főként a nyelvészek valóságos inkvizítorok. Ha tetszik érteni, mire is gondolok?!
- Igen! Pontosan értem mire gondolsz! Engem anno a világból is ki lehetett volna kergetni a helyes igeragozással, meg a toldalékok rendszereivel! Elvégre az ember nem a latin szakkifejezéseket fogja megtanítani a gyerekeknek, hanem az összefüggések rendszerét, ami azért valljuk be egyáltalán nem egyszerű. - olyan jó volt megint az egyszerűsített fejtegetéseit hallgatni, mintha csak az ember újból lejátszott volna egy versmondás, vagy értékes interjúfelvételt amire oda kell mindenképp figyelni, hiszen roppant tanúságos, és érdekes titkokat rejt.
A villamos tizenöt perces rövid út után érkezett meg a Szabó Ervin-könyvtár megállójához. A fiatalos, csinos tanárnő azonnal gazellaszökkenéssel ugrott le a szerelvényről, míg Albi még most is inkább a lassú, de biztonságosabb kapaszkodókat használta.
- Amikor bementünk majd az én kártyámmal megyünk, be, mert tudod van egy biztonsági kapu, és te még nem vagy állandó tag! - súgta fülébe bizalmasan, amint a ruhatárban leadták fölöslegesen ítélt kabátjukat. Majd Albi válltáskájával megindult a tanárnő nyomában, aki digitális könyvtári kártyáját máris a biztonsági kapu aprócska nyílásába helyezte, ami pityegő hangot adott, és már be is engette őt, és a kissé megszeppent fiatalembert.
- Látod! Nem is volt akkora ördöngösség! Csak azt utálom, amikor biztonsági őrök is vannak a kapunál, mert az valóságos rémálom, ha az embernek időre kell csinálnia valami fontos munkát! - vallotta be.
Albit szinte azonnal magával ragadta, és persze le is nyűgözte a könyvtár hatalmas mérete, és persze a folyamatosan nyüzsgő, zsibongó embertömeg, amihez szintre sosem lehetett hozzászokni, pláne akkor, ha az ember alapból extrovertált személyiség volt, és jobban kedvelte a nagyon csöndes, magányos helyeket.
- Na? Hogy tetszik ez a hely? - kérdezte érdeklődve, kedvesen karjába karolva a tanárnő, mintha csak barátnője lenne, és nem volt tanára.
- Hát... fantasztikus... - nyögte ki egy kis idő után. - Rengeteg sok ember van itt! - jegyezte meg, ami természetesen arra vonatkozott, hogy Albi inkább a csendesebb, magányosabb helyeket kedveli.
- Szerintem hamar hozzá lehet szokni a hangulathoz! Nem nagy ügy! - legyintett a tanárnő. - Először is felnézünk a második emeletre és kikeressük a számítógépes katalógusból, hogy milyen könyvekre van szükséged, majd miután azokat gondosan összegyűjtjük megmutatom miként kell szelektálni a készhez kapott információkat úgy, hogy ne vessz máris el a töméntelen mennyiségű adathalmazban. - Azzal máris az egyik szabadon hagyott székre huppant, mely előtt egy bekapcsolt egér és monitor is volt, majd miután Albi is helyet szorított magának a tanárnő máris megmutatta, hogy miként kell elektronikus módon könyveket keresni?
- Látod ezt a táblázatot? Nincs más dolgunk mint keresőszavak alapján kisakkozni, hogy milyen könyvek lehetnek hasznosak a számodra! Miből is kell tehát kiselőadást tartanod?
- A régies családnevekből!
- Akkor beírjuk a kulcsszavakat, és mindjárt meglátjuk, hogy mit is fog nekünk kidobni a gép? - azzal villámsebesen begépelte a megadott kifejezéseket, és pillanatokon belül a gép már köpködte is ki a kért információk tucatszámú morzsáit.
- No, lássuk csak! Látod! - mutatott a monitorra. - Itt van néhány szakkönyv, amiből már eltudsz indulni, aztán később itt van néhány könyv amiből jegyzetelhetsz is! Gyere! Segítek megkeresni! - azzal már fel is állt az asztaltól és bevette magát a labirintuszerű, oszlopos szekrényekbe, ahol ábécé sorrendben voltak felzsúfolva a kért szakirodalmak, és egyebek.
- Fontos, hogy minden könyvhöz tartozik egy nagy betű, és egy szám is! Jó ha tudod, hogy mind a kettőre szükség van, ha azonnali eredményt szeretnél! - lépkedett gyors iramban, sietősen az egyik hátsó polchoz, majd le is vett róla két nagy vaskos nyelvészeti szakkönyvet, melyet máris Albi kezébe nyomott.
- ...És egyébként kik tartják a nyelvészeti órákat?
- Jaj, ne is tessék mondani drága tanárnő! Valóságos boszorka hárpiák egytől-egyig. Emberségük úgyszólván nullával egyenlő! - ahogy kimondta a szavakat valósággal tapinthatóvá vált rajta a rettegéssel, tartós félelemérzettel egybekötött szomorúság, és tartósnak ígérkező levertség.
- Tudod amikor anno a kilencvenes évek első felében a szegedi egyetemre jártam nekem is jó párszor meggyűlt a bajom a magyar szakkal. Hiszen mindenki úgy van vele, hogy csakis az irodalom, meg a klasszika filológia az igazán fontosak, ám a nyelvészeti tantárgyakra brutálisan rámentek a tanáraim, és sokszor el sem hittem, hogy átmehetek egyáltalán a vizsgán. Albi pontosan tudta milyen szomorú érzés is ez, elvégre őneki is már vagy egy tucatszor kellett megszégyenítően pót vizsgáznia bizonyos tárgyakból.
- Én csak az emberi gonoszsággal nem tudok kibékülni! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért kell a hallgatókat sértegetni, megalázni, hogy az adott tanárok mindent jobban tudnak mindenki másnál, és már alapból úgy indították a vizsgahelyzetet, hogy mindenkinek kötelező érvénnyel be kellett írnia a pótvizsgáját a kis kockás füzetbe. Elegendőnek bizonyult öt perc, hogy leállítsák az embert, és rögtön el is kaszálják.
- Ismerős helyzet! De te soha ne hátrálj meg! Ne add fel!
Igyeksztek amilyen gyorsan csak tudtak összeszedni egy rakás könyvet, melyet készségesen mind Albi karjaiban landolt, majd kerestek egy szabad asztalt, hogy a tanárnő megmutassa a professzionális jegyzetelési technikák csínját-bínját.
- Az a lényeg, hogy próbáld meg az adott információkat szelektálni. Várj, megmutatom! - máris kinyitotta az adott vaskos nyelvészeti kötetet a régi családnevek fejezetnél! - Először is megpróbálod a szövegen végig haladva bekarikázni ceruzával a kulcsszavakat, melyek majd ahhoz kellenek, hogy könnyebben eligazodj, ha később vázlatot is írsz. Amikor ez megvan már létre is hoztad az első vázlatodat, ami olyan akár egy csontváz amire infókat pakolsz és amit szépen ki lehet bontani. Akkor most lássuk? Hogy boldogulsz? - azzal kicsit hátradőlt a székében, és mintha csak újból a gimiben volnának egy irodalom, vagy nyelvtan órán Albi máris megpróbált serénykedve közreműködni több-kevesebb sikerrel, és előszeretettel kérdezgetett, persze csak akkor, ha nem értett valamit.
- Látod! Ezt az első bekezdést jól csináltad, csak arra ügyelj hogy mindig egyen egy séma a fejedben, hogy miként akarod felépíteni magadnak az előadást! Egyébként ezt a módszert később majd a feleleteiden, és szigorlataidon is egész nyugodtan alkalmazhatod!
- Van egy nagyon jó fej tanárom, akinél verseket is lehet írni! De én még kicsit bizalmatlan vagyok, hogy megmutassa-e neki a zsengéimet!
- Ez te is tudod, hogy butaság! Elvégre mit veszíthetsz? Jó, igazad van! A nyilvános megszégyenítés egy nagyon aljas dolog, de azon túl lehet, hogy tud majd neked segíteni! Nézd a jó oldalát!
Ősz lévén már háromnegyed négykor olyan sötét, komor aggastyán este szakadt rájuk, hogy Albi kicsit félni is kezdett, hogy miként fog egymaga hazatalálni?
- Hú! De elszaladt az idő! - jegyezte meg a tanárnő. - Figyelj csak! Nekem lassacskán indulnom kellene, ha még haza is szeretnék érni, de ugye nem lesz semmi gond? Magadra hagyhatlak?!
- Persze! Azt hittem még maradni tetszik még, hogy egy kicsit elbeszélgessünk... - nézett rá kicsit szomorkás, elkámpicsorodott szemekkel.
- Figyelj csak! Nemsokára itt van a hétvége! Mit szólnál, ha megint taliznánk valahol, és akkor kiadósan, tartalmasan eltudnánk beszélgetni egymással?
- Az nagyon jól hangzik...
- Akkor ezt megbeszéltük! Nagyon jó volt látni téged és nagyon büszke vagyok, hogy egyetemista lettél! - azzal megsimogatta a fiatalember haját és elindult, mert mennie kellett.
Albi már csak arra lett figyelmes, hogy este hat órakor egy hangosbemondón tájékoztatták a kedves olvasókat, hogy a könyvtár be fog zárni, és mindenkit hazaküldtek. Így hát ő is útra kelt a koromsötét vak éjszakában, miközben állandóan a nap eseményei jártak a fejében. Sajnálta, hogy nem maradhatott több idejük a tanárnővel, de hát nem lehet annyira önző, hogy magához láncoljon embereket. Ideje, hogy a saját lábára álljon.
Már háromnegyed nyolc is elmúlt, amikor végre sikerült egy megtömött csuklós buszra felkapaszkodnia, ami le is tette a kis lakótelepen, ahol lakott.
Anyukája odakint várta izgatottan, kicsit aggódva a megállóban, hiszen apjánál idegesebb természetű embert ritkán hordott hátán a föld, de hát azt is meglehet érteni, hogy Albi a fiatal felnőtt élet első önállósulási útjait taposta, és titkon azért elvárta - főként apjától -, hogy feltétlen megbízzon benne.
- Szervusz kicsim! Na? Mesélj? Milyen volt? - kérdezte kíváncsian az anyja, amikor felnőtt fia leszállt a megállóban a buszról.
- Elsőre azt mondanám, hogy kicsit furcsa volt egy régi ismerőst üdvözölni, de később egész tűrhető lett. Képzeld hétvégén megint találkozunk, hogy részletesen átbeszéljük a dolgokat! - lelkesedett, bár már a fáradtság tapintható jelei mutatkoztak rajta. Miközben hazafelé sétáltak Albi mindent részletesen elmesélt a könyvtári kutatómunkától kezdve a fergetegesen baráti hangulatig bezárólag.
- Akkor mégiscsak jó ötlet volt, hogy felhívtad a tanárnőt, nem igaz?!
- Azt hiszem a legjobb döntés! Az a baj, hogy hajlamos vagyok bepánikolni, meg rágörcsölni a dolgokra, amit valójában sosem szabadna megtenni, de sokszor nem tudok egy adott problémakörrel megbirkózni se!
- Majd kialakulnak a dolgok! Az a fontos, hogy te mindent megtettél! - igyekezett lelkierőt önteni fiába.
- Köszönöm... - felelte.
Amikor eljött a legleső kiselőadás időpontja megint átkozott, baljóslatú émelygés, tartósnak ígérkező hányinger kerítette hatalmába, mintha csak szervezete hajszál pontosan megmondta volna, hogy valami nem fog sikerülni. Amikor az előadása végéhez ért a nagymúltú tudós nyelvész asszonyság megcsóválta fekete bubifrizurás fejét és egy hevenyészett kettes alával a helyére küldte. A nyilvános megszégyenítés átka ugyancsak beteljesült.
Amikor később Albi találkozott kedvenc tanárnőjével és mindezt részletesen, érzékletesen elmesélte neki a fiatalos, csinos tanárnő csupán ennyit fűzött hozzá a történtekhez: - Hát igen! Valami sajnos nem változik!