A LÉT KICSINYES KÖLCSÖNEI


Rajtam – ki tudhatja miért? -,
vak, szerencsétlen ütközetek dúlnak folyvást.
Énrajtam az egyszerűen bonyolult dolgok
balsorsú visszájukra fordulnak.
Énhozzám már minden koron
édeskés a pillanatnyi,
röpke lelkesedés.

Egyre felszínesebb,
egyre rosszabb tényadat immár,
hogy gonoszkodó érdek-sejtek
bújócskázó atomjaiban
mily kérlelhetetlen törvénye a groteszk,
agymosott Valóságnak.
Mielőtt még makacs-akaratos
tettre vágynék óhatatlan
felkéreckedik énbennem az alamuszi,
gyáva szándék.

Kudarcot vallva a jogos bosszúállás
alanyi joga is üszkös,
sehonnai gyűlöletbe csaphat át.
Alattam megtörik naponta kifeszített
percek hálójában a hétköznapi,
derék öntudat, ha még van.
Bizony régen rossz, ha súlya,
bűne van az
egyszerűsített Sziszifuszi kőnek.

Mégis kimondom:
tékozló s immár rossz,
hogy máshogyan kell mindennapok
romjain boldogulnom!
Edzett, mégis halandó szívemhez
hűtlenné lesz minden elképzelt,
teremtett lidérces álom.
S tudhatom: az Egy-Valaki tán
még odakint kutathat,
kereshet s csak arra vár égető
romantikákkal szárnyalón,
hogy hagymahéj senkiségeme
t bizton megtalálja.

Bele-beleütközőm létpályám peremén
akadálymentesnek hirdetett sorsdöntő
Végzet-helyzetekbe.
Ádáz s könyörtelen tekintetek
gyilkos-szikra kereszttüzeiben
még most is kirívó célpontja
vagyok ,,egyeseknek.”

Hogy olcsó üldözési mániában
súlyos kisebbrendűségi komplexus
marcangol még meglehet.
Bár nem kértem szerencsétlenkedő
alamusziak pontját.
– Sorsom úgy tűnik gyerekes-galád
tréfát játszott velem.
Olykor tán, ha összeszedem
minden töredék lélekerőmet,
határozott akaratomat még önként vissza
is nyújtanám a Lét kicsinyes kölcsöneit!