AJÁNDÉK-ESÉLY

A fiatal, szimpatikus házaspár egyre mélyebbre örvénybe esett. A gyönyörű, és egzotikus feleség - ki tudja miért -, képtelen volt teherbe esni, és minden egyes nap, hogy elkerülhessék a totális depresszió kísértését, vagy a melybe hullást muszáj volt a remény apróbb morzsáit felszedegetniük.
Egy szerdai nap történt, hogy a férj már kora hajnal felé munkába indult, mert rendszerint mindig korán kezdett, mert délután már nem szívesen ment be a városba, ha sötétedett. Érzékeny búcsút vettek egymástól; dédelgetve, becézgetve megcsókolták egymást, majd a fiatalasszony szomorúan kifejező arca egy jelentős pillanatra, mintha visszanyerte volna régen elvesztett ragyogását:
- Legyen szép napot drágám! - válaszolta a férfinek.
- Neked is szívem! Ha bármire szükséged van csak hívjál a mobilon! - kérte, majd elindult dolgozni.
Éppen az lakásukhoz tartozó autóparkolóhoz tartott, amikor a szelektív hulladékgyűjtő konténerek közelében előbb csak vinnyogó, majd ahogy egyre közelebb merészkedett már egyre intenzívebb babasírásra lett figyelmes.
,,Vajon ki képes ilyen alávaló szemétségre, hogy egy kiszolgáltatott kisbabát csak egész egyszerűen a nyílt után hagyjon?!" - tette fel magának a kérdést.
Óvatosan körül kémlelt, hogy hátha látja valaki, bár ez a hajnali idő tájt egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Amint közelebb lépett először ténylegesen csak azt hihette, hogy képzelődik, vagy hallucinál, ám egy koszos, kockás takarót pillantott meg először, majd mellette egy foszlásnak indult, sötétbarna játékmackót és mellette egy élő, létező kisbabát, aki most keservesen sírdogált régen nem látott anyukája után.
- Hát ez meg mit jelentsen?! - kérdezte fennhangon a férfi. - Szia baba! - óvatosan felvette, majd máris ringatni kezdte, abban bízva, hogy könnyedén megnyugtatja majd. Ahogy gyöngéden karjaiba vette azonnal megrohanták az eddig eltitkolt szülői érzelmek, és agyában máris egymást kezdték kergetni rohamosan a gondolatok. Ti. honnét és vajon miként kerülhetett egy kis csöppség egy konténer szomszédságába, és vajon a legtöbb itt lakó idősebb ember miért nem csinált valamit?
- Jól van kis csöppem! Nézzük csak! Mire van szükséged? - kérdezte a síró babát, aki csupán lassan nyugodott meg. A férfi megnézte nedves-e koszos, elhasználtnak látszó pelenkája, ám az - legalább is -, csontszáraznak tűnt. ,,Egészen biztosan éhes lehet! Ki tudja, hogy már mióta hagyták itt?! De ha most elviszi innét később miként, és vajon hogyan fogja ezt imádott feleségének, vagy a többi kotnyeles szomszédnak megmagyarázni?!" - vélte, majd úgy határozott, és a kis csöppséget melegen kell tartani, még akkor is, ha szeptembert írtak, és az időjárás szokatlanul nyárias, és kellemes jelleget mutatott.
Így történt, hogy a gondoskodó férj elindult a kisbabával, miközben mobiltelefonon beszólt a munkahelyére, miszerint: autója váratlanul meghibásodott, és egészen bizonyos, hogy a tíz órás értekezletről önhibáján kívül késni fog negyvenöt percet.
- Elnézést kérek Főnök úr, de sajnos az autóm bemondta az unalmast, de amint tudok megyek! - közölte kimérten, tárgyilagosan.
- Hát kedves kolléga! Ha így áll hozzá, akkor holnap már be se jöjjön! - ment át burkolt ironikus fenyegetőzésbe rabszolgahajcsár főnöke, akit a legkevésbé sem érdekeltek az emberek magánéleti problémái.
- Még egyszer elnézést kérek! Sajnálom, most mennem kell! - közölte a telefonba, majd szándékosan bontotta a vonalat.
,,Mit képzel magáról az az oltári nagy seggfej?!" - tette fel magának a kérdést, majd tréfás, fintorgó grimaszt vágott a kisbabának, hogy szórakoztassa. Ezzel sikeresen meg is akadályozta a sírást, és szemlátomást a baba most kíváncsi nagy szemeket meresztegetve vizsgálgatta a férfi arcát, hogy vajon kicsoda lehet?
- Akkor drágaságom most hazamegyünk! Hogy fog neked örülni az asszony! - közölte boldogan, és büszkén, hiszen úgy érezte a titokzatos égiek végre meghallgatták fohászkodásaikat, hogy ezt a kisbabát hozzájuk vezérelték, még ha - több, mint valószínű -, hogy hosszútávon legalább is nem maradhat velük.
A férfi, amilyen gyorsan csak tudott visszagaloppozott futólépésben a lakásukhoz, és mikor megnyomta a kapucsengőt, hogy felesége engedje be az asszony vissza is kérdezett a biztonság kedvéért, hogy hátha férje nem felejtett-e otthon valamit?
- Nem, nem édesem! Csak légyszíves nyisd ki az ajtót! - kérte.
Az asszony beengedte és kíváncsian várta a bejárati ajtóban urát, míg felért vele a lift. Amikor aztán kinyílt a liftajtó és férje gyöngéden karjaiban tartott egy koszos, piszkos takarót, ahonnét gügyögő hangok jöttek elő a feleségnek jócskán elkerekedett a szeme.
- Hát... ez meg hogy történhetett drágám?! - kérdezte férjét, ám lelke mélyén valósággal madarat lehetett vele fogatni a boldogságtól. Óvatosan átvette urától az újszülöttet, és megnézte tüzetesen. Rögtön könnybe lábadt a szeme az örömteli meghatottságtól:
- Hát szia kis angyalkám! Hogy vagy? - simogatta, babusgatta. Később kérdezte csupán meg, hogy férje miként bukkant rá a kisbabára.
- A szelektív hulladékgyűjtő konténerek mellé volt kitéve! - közölte felháborodottan, idegesen.
- De hát... ki tehetett ilyen szörnyűséget...? - kérdezte meghökkenten.
- Jó kérdés! Ezt kérdezem magamtól én is! - próbált úrrá lenni érzésein. - A kérdés az, hogy akkor most mit kellene csinálnunk?! Ha hívjuk a gyámügyet azonnal feltesznek majd egy csomó, kínos, értelmetlen kérdést, amire úgy sem tudunk válaszolni. Ha szólunk a rendőségnek megint csak azt fogják gondolni, hogy kapcsolatban álltunk a babával, elvégre én hoztam haza!
- Nyugodj meg édesem! Egyelőre el kell mennünk bébiholmikat, és babakaját venni! A pici biztosan éhes lesz nemsokára, elvégre egy újszülött egész napját evéssel, és alvással tölti. - A fiatalasszony máris öltözködni kezdett, és annyira elégedett és kiegyensúlyozottnak látszott, amire nem volt példa az elmúlt évek során. Amikor tizenöt perc múltán készen lett azt mondta férjének, hogy elviszi a kocsit.
- Én addig mit csináljak? - kérdezte kissé kétségbeesetten.
- Még sosem vigyáztál babákra, ugye? - kérdezte huncuttan mosolyogva. - A lényeg, hogy a baba érezze a törődést, és a szeretetet, a többi meg csak megjön majd magától! - azzal máris elszaladt megvenni a szükséges holmikat. Több mint egy és fél óra múltán jött haza, és kérte férjét, hogy menjen le, és segítsen a kocsiból kipakolni, hiszen olyan sok mindent vásárolt össze.
- Azt a mindenit! Tényleg nem apróztad el a dolgokat szívem! - lepődött meg a férfi a sok csomag láttán, de lélekben kicsit megnyugodott, hogy imádott párja még sosem volt ennyire boldog. Mintha teljesen kicserélték volna.
- Remélem a baba jól érezte magát, míg odavoltam? - kérdezett rá a biztonság kedvéért.
- Úgy alszik, mint a tej, szerencsére! Szerintem ő is érzi, hogy biztonságban van, és ez nagyon sokat számít!
Felvitték az összes babaholmit, és babáknak való tápszert a lakásba, és következett az etetés ideje. A fiatal feleség szakértő módon ültette bele a vásárolt etetőszékbe a babát, és vette elő a bébiételt; ezúttal sütőtökpürét, amit remélhetőleg minden pici szeret, és babusgatva máris etetni kezdte a babát, közben folyamatosan beszélt hozzá, és becézgette:
- Hogy te milyen ügyes kislány vagy! Gyönyörű kis hercegnőm! Na még egy kanálkával az én kedvemért!
A kisbaba engedelmesen megette a sütőtökpürét, majd azonnal elaludt a fiatalasszony karjaiban. A férj úgy gondolta ezt a meghitt, fantasztikus pillanatot mindenképp meg kell örökíteni, és okostelefonjával előbb pár fényképet, majd videókat készített.
- Tudod drágám a szívem egyik része nagyon örül, hogy kisbabát találtam, míg az eszem azt mondja, hogy bajba kerülhetünk! - mondta ki az igazságot.
A fiatal feleség pontosan tudta és érezte is urának teljesen igaza van, ám ha arra gondolt, hogy már mióta nem sikeredett teherbe esnie, mintha kapott volna egy ajándékot az égiektől, avagy egy második esélyt az újrakezdéshez a sorstól, hogy most némileg mindent bepótolhasson.
- Életem! Egyelőre ne foglalkozzunk ilyesmivel, rendben?! Élvezzünk ki minden pillanatot a babával, amíg csak lehet, aztán később gondolkodhatunk arról, hogy esetleg örök befogadhatnánk-e őt!
- Nem akarok kötekedni, de ha a kotnyeles szomszédaink kérdezősködnének mit mondunk majd nekik?!
- Majd azt mondjuk, hogy az egyik ismerősünké a kisbaba, és egyelőre mi vigyázunk rá!
- És mi van akkor, ha valamelyik szomszéd nem bír majd magával, és szabályosan feljelentést tesz a rendőrségen?!
- Édesem! Imádlak tudod jól, de ne fesd az ördögöt a falra kérlek! Ez a néhány év, ahogy próbálkoztunk, hogy végre gyerekünk legyen, és újra és újra kudarcot vallottunk hihetetlenül megviselt, és rengeteg sok lelki energiát emésztett fel! Most végre kicsit anyukának érezhetem magamat! Kérlek ne vedd el tőlem az esélyt! - nézett kicsit szomorúan párjára a gyönyörű asszony.
- Drágám! Bocsáss meg! Nem úgy gondoltam! - a férfi odalépett az étkezőszékhez, és gyöngéden megcsókolta feleségét, és a picit is. - Szeretném hinni, hogy minden jól alakul, és minden rendbe fog jönni!

IDŐK ÜZENETE

Nem lehet méltán elégedett s boldog a Kor,
mely már nem értheti a kedves önzetlenséget,
kortárs költőket inkább szándékosan
titkos elefántcsonttornyokba száműzi,
torz-grimaszokat vágva rájuk,
mintha büdösek volnának.
Megtöri az összes valamirevaló álláslehetőség sanda,
megvesztegethető, idill-reményét;
kiváltságok s ígéretek
még így se emeltek soha kalapot
kisemberek mihaszna élete előtt.

Nem boldog egy csöppet se az a Kor,
mely szándékosan agyat mos,
értelmet butít, s elpazarolja
őszinte-nyílt érzelmeit.
Szabadgondolkodók pikáns-provokatív ítéleteitől
tart s színházak kultúráit inkább
parlagon hagyja senyvedni.
S tart attól, ki nem csupán a testéből,
öntömjénező szépségiparból akar meggazdagodni.

Mert nem lehet boldog, elégedett a Kor,
ha nem kopogtat önzetlen-segítőkészen
elárvult emberek rozoga ajtaján.
Szándékosan inkább meghamisítja a múltat,
töprengő jelent, bizonytalanított jövendőt.
Önzetlen, nyílt humanitásokban
legfeljebb csak karácsony tájékán, ha bízik.
Nem érthet empátiát-toleranciát, kötelességeket
– véli csupán az van, amit épp elrabol,
elvesz önkényesen, míg másokat elgázol.

Nem lehet boldog a Kor,
mely tán sosem kérdezi fennhangon a prófétákat,
hallgatag töprengőket: mi az,
amin muszáj volna gyökerestül változtatniuk?!
Nem figyel már oda,
ha egyesek öngyilkosok,
mások tartósan munkanélküliek,
s összetört-szív vesztettek lettek.

S míg újító performace-gondolatok teremtődnek
minden utcabokorban,
melyen sajnos inkább hobbi-irodalmárok,
lelkes könyves bloggerek
is csupán nevetni tudnak
– elássák, s legyintenek inkább azok,
kiknek a befolyás s az incselkedő hatalom fontosabb.
– Léptek alatt már jó régen megindult
a rothadás s elsüllyedt a föld
s a kiáltani vágyó visszhang!

SZÍNÉSZKEDÉS ÉLESBEN

Valaki verekedésbe keveredett egy elegáns, öt Michlein-csillagot kapott budai étterem előtt. Egy öt fős úgynevezett baráti társaság ment neki egymásnak. Előbb csupán férfias kakaskodások, kölcsönösen gyilkos tréfálkozások, apróbb, tán még meg is bocsátható heccelődések vették kezdetüket, ám aztán úgy a közepe előtt kicsivel előkerült egy bökőméretű éles kés, és boxer.
Egy épp arra tévedt férfi látta ezt. Úgy tett, mint aki szándékosan inkább a földet nézte, babrált is a lábával. Csupán lassan merte felemelni ténylegesen a tekintetét, hogy azok meg ne lássák, ám valahogy belülről már érezte, hogy tetten érték, mert észrevették, és mintha már a tulajdonképpeni fizikai konfliktus nem is volna akkora eget rengető szenzáció, vagy nagy mutatvány kipécézték maguknak őt, és mind az öten marconán, és keményen megindultak egyenesen felé.
- Hé te kis geciláda! - szól oda neki egy öltönybe öltözött, jól szituáltnak látszó üzletember. - Mi a jó kurva anyádat leskelődsz itten?! - kérdezte nagy mellénnyel, mintha máris önkéntelesen előléptette volna magát bandavezérnek.
A férfi látott már több B-kategóriás akciófilmet, úgyhogy - több, mint valószínű -, hogy pontosan tudni fogja, hogy akkor most mindjárt agyonverik, vagy nyolc napon túl gyógyuló, tartós sebeket, és sérüléseket szenved. Valahol látott egy filmen, ahol egy fickó elkezdte megjátszani a feketéknek, hogy ő bizony egyenesen a diliházból szabadult, aztán láss csodát a marcona feketék békén is hagyták, hiszen egy bolonddal úgy sem tudnak mit kezdeni!
Most elhatározta magában, hogy már csak azért se fogja hagyni, hogy őt agyba-főbe verjék, vagy hogy gyilkosan megalázzák, pellengérre állítsák. Még szerencse, hogy tizenhét évesen színész szeretett volna lenni, így emberi gesztusok széles repertoárjait igyekezett lelkébe olvasztani, és sikeresen képes volt utánozni az emberi érzelmek széles skáláit.
- Hé, te kis férgek! Hozzád pofázunk! Mit képzelsz magadról?! - vette át a szót az üzletemberforma ember mellett álló kigyúrt, gorillanyakú testépítő.
- Kedves testvéreim az Úrban! Mai szentbeszédünk témája a megbocsátás! - kezdte harsogni harsogó ünnepélyességgel, mintha pap, vagy szerzetes volna. - Kérlek benneteket testvéreim! Ne a harc vezessen benneteket, inkább a béke! - két vaskos kezét felemelte egészen a feje fölé, mintha máris egyenesen áldást osztogatna, és magában azon imádkozott, hogy ezek a könyörtelennek látszó alakok elhiggyék a meséjét.
- Nézzétek már fiúk! Kifogtunk magunknak egy eredeti szentfazekat! - jegyezte meg az egyik csücsöri-szájú, koktélruhás hölgyemény. - Szerintem annyira cuki! - könnyedén, akár egy egzotikus pillangó odalibegett magas tűsarkújában a szerzetes játszó férfihoz, és megpaskolta az arcát.
- Még hogy ez az ürge pap? Egy nagy büdös francot! - tette keresztbe maga előtt tetovált kezét a másik marcona, alvilágiasult figura. - Szerintem inkább teszteljük kicsit! - ő is megvillogtatta a sárgaszínű holdfényben bokszerét.
- Mi a francért nem törjük el inkább az orrát, vagy valamelyik testrészét?! - ajánlkozott a negyedik.
- Mindenki kussoljon! Értve?! Majd én eldöntöm! - adott egyenértékű utasítást mindenkinek a vezér üzletember, aki valamivel mégiscsak értelmesebbnek tűnt, mint a többi bunkó.
- Akkor atyám! Azt mond meg nekem, hogy... mi az élet értelme? - tette fel első, filozofikus kérdését az üzletember.
- Kedves testvérem! Az életben pont az a szép, és lenyűgöző, hogy változékony, akár a mindennapi időjárás! - felelt bölcsen, megfontoltsággal.
- Ez mind egy nagy süket duma! Én azt mondom vágjuk le a golyóit! - villogtatta meg nagy pengéjét látványosan az ötödik ember.
- Pofádat befogtad, mert ha nem te leszel a következő! - nézett rá komoly tekintettel a vezér. - No, akkor szent atyám! Még egy kérdés! A gyónási titok szentségét vajon betartják-e?! - fordult feléje.
- Kedves Testvérem! Hazudnék, ha azt mondanám emberek között egy sincs ki nem bűnös, és gyarló, ám a titkok azért titkok, hogy megőrződjenek s ki ne tudódjanak! - itt gyorsan keresztet vetett, mintha valami bizalmas információt árult volna el magáról, vagy épp hivatásáról.
- Nocsak! Érdekes válaszokat tudsz adni szent atyám! - tapsolt kétszer az üzletember. - Tudod mit? Mert jól feleltél ideadod nekünk földi értékeidet, és akkor esetleg ne agyalunk meg! Ez a felállás! - közölte egyszerű szavakkal, kimérten.
- Te is tudhatod kedves Testvérem, hogy egyszerű ruhámon kívül nincs mit odaadhatnék nektek!
- Te ez szórakozik velünk? Én azt mondom nyírjuk ki, aztán húzzunk innét! - látszott, hogy a harmadik tag idegeskedni kezd és ez rossz előjel volt.
- Pofa be! Akkor szent atyám nem is raboljuk a drága idődet, de vesd le az összes ruhádat! - kérte szépen fenyegetőzve az üzletember a férfit, aki hatásosan alakította a pap karakterét.
A férfi mi egyebet tehetett volna? Rögtön vetkőzni kezdett, hogy már csupán csak alsónadrágja és atlétája volt rajta, mely engedni láttatta szőrös mellkasát a hölgyemény legnagyobb gyönyörűségére.
- Olyan kis édes ez a papocska! Játszhatok vele egy kicsit? - kérdezte csicsergő kanárihangon a lány.
- Mit mondtam te luvnya?! Kussolsz! - érezhető volt a levegőben, hogyha a dolgok nem úgy történnek, ahogy a vezér akarja, akkor máris fenyegetőzés, vagy félelemkeltés a fizettség.
- Jól van már! Olyan durci tudsz lenni drágám, ha mérges vagy! - a lány kicsit hátrább lépett, helyet adva a másik négy embernek.
- Akkor szent atyám! Bár nem szokásom, bármennyire is furcsán hangzik ez, de meg kell kérlek, hogy a pénzedet is add át nekünk!
- Figyuzz haver! Most komolyan! Kizsebelünk egy tetves szentfazekat! Ezért még nagyon meg fogjuk szívni az életben! Én rendes, megállapodott életet akarok! - közölte a második ember.
- Á! Szóval nyugis életre vágysz! Tiszta sor csórikám! Akkor azonnal befogod azt a hülye senkiházi pofádat különben eláslak a saját kerted alatt! Világos bazd meg?! - itt egy hatalmas gyomros ütést vitt be az ürgének, aki csillagokat kezdett maga előtt látni a tartósnak nevezhető fájdalomtól, és álló pozicióba görnyedt.
- Hát akkor atyám! Mennyi Kp van nálad?! - kérdezte most már határozottan fenyegetően az üzletember.
- Kedves Testvérem! Azonnal meg is nézem! - elővette a táskájából a fekete szütyőszerű pénztárcáját, melyben ezerötszáz forint és némi apró árválkodott. Ezt segítőkészen átnyújtotta az üzletembernek.
- Hát te aztán tényleg szegény vagy szent atyám, mint a templom egere! Pedig az emberek adójából ti aztán dözsölhettek, ha akartok ítéletnapig is!
- Kedves Testvérem! Isten útjai kifürkészhetetlenek! - újabb látványosan ünnepélyes keresztvetés következett, majd úgy tűnt a férfi tökéletesen megnyugodott és átszellemült.
- Hát akkor nagyon köszönjük szent atyám, hogy ennyire segítőkész és adakozókedvű voltál! - válaszolta neki, majd a másik négy emberhez fordult: - Most pedig lépjünk olajra, mielőtt valaki tényleg meglát, és hívja a zsarukat! A másik négy és a lány azonnal kereket oldott, mikor már csupán csak a férfi és az üzletember maradtak négyszemközt, bizalmasan az üzletember elővett öltönye zsebéből egy éles tárgyat, majd kicsit közelebb lépett a férfihoz:
- Egy kis apró ajándékot szeretnék adni szent atyám, hogy mindig emlékezhess rám! - azzal a hosszú késével gyomorszájon szúrta a férfit, majd kihúzta a kést, beült méregdrága Lexus terepjárójába és csikorgó kerekekkel eltűnt onnét.
,,A francba, francba, francba!" - mérgelődött a papot alakító férfi, aki nagyon jól tudta, hogyha nem jut el sürgősen egy kórházba, vagy mentőállomásra akkor szinte egészen biztos, hogy ez a mai nap volt az utolsó éjszakája.
Miközben igyekezett kezével elszorítani vérző gyomorsebét elkezdett lassan botorkálni, és csak remélhette, hogy egy megbízható valakibe botlik majd, aki talán segíteni fog rajta. Persze reményei rohamos gyorsasággal fogyatkozni kezdtek. Végül elért egy zöldes köztéri parkba és leült kicsit megpihenni Márai Sándor szobrához közel.
Óvatosan megnézte véresen szivárgó hasát. A seb, bár nem látszott vészesnek, azért elég komolynak tűnt ahhoz, hogy ne vegye tréfa dolognak.
Szerencsére éppen a közelben posztolt egy sárga taxi. A férfi gondolt egyet, és bár csak alsógatyája és atlétája volt rajta úgy döntött sürgősen tesz egy próbált, mielőtt végleg meghalna.
Kopogott a taxit ajtaján, és érdeklődött, hogy betudná-e vinni a legközelebbi rendelőintézetbe, a tarifát később kifizeti.
- Szálljon be kedves Uram! De hát mi történt magával...?! - rökönyödött meg a nagypapakorú, jószándékú taxis ember.
- Azt hosszú volna elmesélni! Most pedig ha kérhetem taposson bele öregapám, mert megint vérezni kezdett a sebem!
Míg a kórház felé repesztett az átalakított 1200-as Skoda-taxi a nyugdíjas taxis eldiskurált különös utasával, és megtudta tőle a történteket.
- Hát maga aztán nem semmi kedves barátom! Én majd összecsináltam volna magamat a félelemtől, ha néhány bunkó férfi beült volna a taximba, és elkezdtek volna fenyegetőzni, de ahogy látom maga még olcsón megúszta!
- Ha nem számítjuk, hogy elvették az összes ruhámat, és vagy ezerötszáz forint kézpénzemet! - jegyezte meg a férfi egy csipet iróniával. Szerencsére cinikus fekete humora most sem hagyta cserben.
Kicsivel tizenöt percen belül értek be a legközelebbi rendelőintézetbe. A nagyapakorú taxis még jófej is volt, mert azt mondta, hogyha esetleg valamikor még az életben összefutnak ráér megadni a férfi a tarifatartozását. A férfi megköszönte, majd az éppen ügyelő orvosokra bízta életét, akik azonnal összevarrták sebét a gyomrán, és biztos, ami biztos alapon pár napig még bent tartották a kórházban megfigyelésen.

KÜLÖNÖS VENDÉGSÉG

Előbb csak enyhén, később már, ahogy a száguldó percek rohamosabban teltek egyre intenzívebben érezte a halálfélelemmel egybekötött, kíméletlen, gyilkos hascsikarást, mintha emésztési, vagy valamilyen szervi problémái lennének.
Éppen a tizenegyedik szülinapja volt, és nemrég veszítette el szeretett nagyapját, aki hihetetlenül bölcs, és kevés szavú ember volt, és aki rengeteg sok mindenre megtanította. Most itt toporgott a negyedik emeleten egy kissé kopottas, jobb időket is megélt, nagy tölgyfaajtónál, amire egy különös réz névtábla volt felszögezve rajta a név: Dr. Béla.
,,Most akkor bekopog, vagy itt fog ácsorogni egész délután, amíg a szülei haza nem jönnek a munkából, és később majd kénytelen lesz végighallgatni apja prédikálásra hajlamos intelmeit a férfi bátorságáról, és tökösségi szabályairól." Előbb csak egyet kopogott, aztán türelmet erőltetve magára várt egy kis ideig. Mikor tíz perc után sem nyílt az ajtó végül újból hármat kopogott. Aztán hallgatózni és fülelni kezdett a csendben.
- Mindjárt megyek már! - szólalt meg kisvártatva egy beroszdásodott, rekedtes hang. Úgy hangzott, mintha elejtettek volna egy rozsdás fazekat.
Végre kinyílt az ajtó és ott állt teljes életnagyságban Béla bácsi.
- Hát te meg? Mit akarsz kisfiam?! - förmedt rá gyanakvóan SZTK-keretes szemüvege mögül, mint aki régóta nem bízik már senkiben sem.
- Csókolom Béla bácsi! Ma van a szülinapom, és csak azt szeretném megkérdezni, hogy...
- Nem, nem! Nem kérek és nem veszek semmit! - dorgálta meg az öregember -, és ha te is jót akarsz magadnak most azonnal hazamész és békén hagysz! Most pedig mars innen! - toppantott egyet a lábával, hogy a gyerek érezze, mégsem tréfa dolog egy idős öregembert zavarni.
- Bocsánat, csókolom! - már iszkolt is vissza a folyosó végén lévő liftbe, ami aztán felvitte a hatodik emeletre, ahol laktak. ,,Jó kis szülinap!" - gondolta magában. De még mindig hátra volt legalább egy teljes bő óra, hogy valamivel elüsse az időt, amíg szülei hazaérnek a munkából. Berakott egy robotos rajzfilmet a videómagnóba, és nézni kezdte.
,,Miért kell mindenkihez olyan ellenségesen, barátságtalanul viszonyulnia?" - gondolta magában.
Szülei valamivel délután öt órakor jöttek haza, és bár fáradtak voltak gyorsan beviharzottak mindketten a kiskonyhába, hogy előkészíthessék az ünnepelt számára a tizenhat szeletes dobostortát a hozzávaló gyertyákkal és tűzijátékkal együtt. A kisfiú még hallotta, amint szülei ebből is zengő patáliát voltak képesek csapni. ,,Miért kell nekik folyton veszekedni?" - töprengett. Tíz perc után égő tüzijátékkal, és meggyújtott gyertyákkal kijöttek, miközben azt az ostoba ,,Boldog Születésnapot!" kezdetű dalt kántálták, mintha kisiskolások lennénk.
- Hol van a kis ünnepelt? Hahó! - kérdezte a mindig filigrán, és csinos anyuka, aki most zsonglőrként egyensúlyozva máris letette a tortát az étkezőasztalra, míg az apuka kedvetlenül néhány színes papírtányért és műanyag villákat raktott ki.
Az anyuka csak most pillantotta meg fiát, akin jócskán meglátszott, hogy valószínűleg a délután jelentős részét sírással, hüppögésekkel tölthette, hiszen pirospozsgás, pufók arcocskája teljesen ki volt melegedve, és olyan szomorkás, elveszett látványt nyújtott.
- De hát édes kicsi szívem! Mi történt? - kérdezte azonnal odamenve hozzá az anyuka.
- Meglátogattam Béla bácsit, és nagyon mérges és dühös lett! - vallotta meg szófogadóan.
- Mi a fenének kell egy beteg öregemberrel barátkoznod?! - kérdezte neheztelve az apuka.
- Jaj, apukám! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?! - dorgálta meg férjét az asszony. - Te is tudod, hogy Bencének mindig is kevés barátja volt.
- Az nem kifejezés! Egy barátja sem volt még, leszámítva a házban lakó fiút! - fonta mellkasa előtt keresztbe mindkét karját az apuka.
- Te is tudod, hogy egy gyerek életében nagyon fontos dolog a barátság! Nem Bence hibája! - simogatta meg a kisfiú sötétbarna haját az anyja.
- Ó, hát persze hogy nem! Levegőt sem kell venni, hiszen az sem a miénk! - Az apuka valahogy az utóbbi pár évben mindenre heves, ingerlékeny agresszióval reagált, mely egyaránt próbára tette kisfia és felesége türelmét.
- Jaj apukám! Ne kezdjük el éppen most a gyerek szülinapján! - közölte egyelőre kimérten férjével, majd kisfiához fordult: - Fújd csak el bátran a gyertyákat kincsem! - igyekzett biztatni.
Bence kétszeri nagy levegős próbálkozásra sikeresen elfújta az összes gyertyát. Következhetett a tortabontás és az ajándékozás.
- Bonts ki az ajándékaidat drágám! Mi addig apáddal egy kicsit beszélgetünk! - az anyuka tüstént bevonszolta férjét a kiskonyhába és máris részletes, kivesézős okfejtésekbe kezdett a helyes gyereknevelésről. A legfontosabbal kezdte: sosem szabadna egy gyereket megszégyeníteni senkinek!
Bence pufók ujjaival igyekezett óvatosan kibontani a csomagolópapírt, de valami miatt sosem boldogult. Az apuka hirtelen szabályosan föltépte a konyhai ajtót, majd mérgesen megragadta az első útjába eső becsomagolt ajándékot és széjjel tépkedte a csomagolópapírt, még végül csupán a kartondoboz maradt, amiben a vadonatúj LEGO-készlet lapult.
- Nesze te kis pöcs! - dobta oda a játékot a megilletődött Bencénk, aki már jó előre sejtette, hogy szülei csetepatéja tartós lesz.
Másnap az anyuka - Péntek lévén -, kicsit előbb eltudott szabadulni a munkahelyéről, és már délután három órára otthon is volt Bence legnagyobb megkönnyebbülésére, ugyanis Bence apja folyamatos éjszakai műszakjai miatt lefeküdt a nappaliba kiadósan kipihenni magát, és ilyenkor szigorúan tilos volt zavarni. Bence korán megtanulhatta, hogy bizonyos dolgokban csak is ziráóan saját magára számíthat.
- Szia anyuci! Hamar jöttél! - lepődött meg, mikor anyukája sugárzó mosolyával magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál kicsi fiam! Tudod mit? Viszünk Béla bácsinak egy kis tortát és megkérdezzük, mi a baja?
- De anyu! Ha megint mérges, dühös lesz?! - kezdett félősen aggódni a gyerek.
- Én azért vagyok, hogy ilyesmi ne történhessen! Jó leszel így! - Az anyuka gyorsan átöltözött a fürdőszobában, kényelmes, otthonias jellegű holmit vett magára, majd kézenfogta kisfiát, beszálltak a liftbe és a negyedik emeleten szálltak ki, ahol a barátságtalan öregember lakott.
- Háromszor nyomjuk meg a csengőt! - válaszolta kicsit oktatólag Bence, mert mindig szeretett a szabályokhoz ragaszkodni, és nem szívesen szegte meg azokat.
- Hogy te milyen ügyes vagy! - lepődött meg az anyuka. - Látod, ezt nem is tudtam! - hagyta, hogy a kisfiú nyomja meg pontosan hárszor az ajtócsengőt. Így is vártak még vagy tizenöt percet mire csoszogást hallottak és egy koszos, kicsit viseletes, foszladozó háziköntösben kinézett az ajtón az öregember. Előbb a gyereket vette észre, és azonnal elfogta a méreg, majd tekintete a gyönyörű, és csinos anyukán állapodott meg, aki most komolyan nézett vele farkasszemet, így kissé inába is szállt a bátorsága:
- Segíthetek kedves... asszonyom...? - kérdezte.
- Üdvözlöm Béla bácsi! - köszönt kimérten a fiatalasszony. - Nem tudom, hogy emlékszik-e ránk itt lakunk a házban a hatodik emeleten és csak azért jöttünk, hogy egy kis szülinapi tortával megkínáljuk! - nyújtotta át a gondosan alufóliába becsomagolt süteményszeleteket az asszony. Az öregember úgy meglepődött, mint még soha. Azonnal gondolkodóba esett: ,,Az nem létezik, hogy ilyen gyönyörű és jóravaló emberek is létezhessenek ezen a rongyos világon!" - s minél inkább meghányta-vetette saját gondolatait mintha barázdás, mogorva arcáról fokozatosan tűntek volna el önző, makacs sérelme szégyenfoltjai. Egészen tűrhető, emberi arca lett. Közetlen lett, és egyszeriben nagyon is barátságos:
- Ó... hát én... nem is tudom, hogy mit mondhatnék...? - nem talált megfelelő szavakat, ha valami kibillentette érzelmi egyensúlyából.
- Ami virágnyelven annyit tesz nagyon köszöni, hogy gondoltunk Önre, igaz?! - fonta kicsit keményebben keresztbe karját maga előtt az anyuka.
- Ó... háthogyne! És... miben segíthetek kedves asszonyom...? - tette fel újfent a kérdést, mert megérezte, hogy a csinos anyuka vélhetően még nagyon is akarhat tőle valamit.
- Néhány szót szeretnék Önnel négyszemközt váltani, amennyiben lehetséges! - felelte az asszony, és minden finomkodás nélkül már be is ment az öregember lakásába, anélkül, hogy az beinvitálta volna.
- Ó... nagyon szép, és tetszetős lakása van kedves Béla bácsi! - jegyezte meg, amint kézenfogva kisfiát beléptek.
- A feleségem érdeme! - jegyezte meg kisebbfajta büszkeséggel. - Ő fantasztikusan értett a stílushoz, és a lakberendezéshez is... - hangja szomorúvá vált, ahogy emlékei közt kutatott.
-Ó... bocsásson meg! Nem állt szándékomban megsérteni! - kért őszintén bocsánatot az anyuka.
- Nem történt semmi baj! Az ember kicsit úgy érzi, még mindig itt maradt a szelleme vele a szobákban! - felelte.
- Értem! Talán foglaljunk helyet valamelyik szobában! - javasolta az asszony.
Az öregember percek alatt kisebbfajta rendet csinált a kupira emlékztető nappaliban, ahol két ütött-kopott fotel, és egy jócskán viseletes kanapé árválkodott.
- Üljenek le csak nyugodtan! - kérte az öreg, és csak akkor ült le, amikor a fiatalasszony is.
- Nos! Azért kerestük fel, mert ha minden igaz a napokban kisfiam Bence szeretett volna Önnel egy kicsit elbeszélgetni, mivel nagyon kevés barátja van az iskolában, és Ön hát... enyhén szólva is lekezelően, barátságtalanul viselkedett vele, majd elküldte! Így volt?! - vonta azonnal felelősségre, úgy, hogy az öregembernek szinte nem maradt választási lehetősége sem.
- Elnézését kérek kedves asszonyom, már megbocsásson, de mégis kinek néznek maguk engem?! Tán úgy festek mint valami átkozott cukorbácsi, vagy nagypapa, aki várja az unokáit?! - fakadt ki keserűséggel a szívében.
- Béla bácsi! Azt hiszem megint félreértett bennünket! Csak azt szerettem volna elmondani, hogy a kisfiam nagyon sajnálja, ha bármi kellemetlenséget okozott Önnek, de szeretett volna beszélgetni! Mi ebben olyan rossz dolog?! - kérdezte szinte támadásra készen az anyuka.
- Kedves asszonyom! Az Ön fiacskája még nagyon fiatal ahhoz, hogy bármit és bárkit komolyan vehessen! Éretlen, és még nem képes átlátni a dolgok, és érzések közötti összefüggéseket! De ha ez megnyugtatja kijelölhetek egy időpontot, amikor szívélyesen látom a lakásomban, és majd akkor elbeszélgetek vele. Persze, ha ez magának is megfelel?! - nézett kíváncsian, gyanakvón az asszonyra.
- Mit szólsz kisfiam? - fordult kisfiához a fiatalasszony. - Megbeszélünk egy napot és egyedül lejössz és elbeszélgetsz Béla bácsival, ha neked is megfelel?
- Az nagyon jó lenne... - válaszolta halk, bátortalan hangon a gyerek.
- Önnek melyik nap lenne a jó Béla bácsi?
- Hú... lássuk csak! A hétvégéim szabadok!
- Ó! Értem! Akkor legyen talán a szombati nap! - ajánlkozott az anyuka.
- Hát... rendben! - húzta a száját az öregember, de azért beleegyezett. - Ha megbocsátanak nekem, most még lenne itthon egy kis dolgom! Köszönöm a finom süteményt! - igyekezett nem elfeledkezni a jóneveltségről.
- Mi köszönjük, hogy tisztázhattuk a helyzetet! - emelkedett fel ültő helyéből az anyuka, mire illendőségből az öregember is felállt. Az anyuka kézenfogta kisfiát, majd kiléptek az ajtón. Az öreg még sokáig gondolkodott a történetről, hogy vajon milyen szándékkal is jöttek éppen hozzá. Aztán meglehet, lelke mélyén változhatott valami, hiszen a következő ezúttal szombati látogatás alkalmával, amikor a kisfiú megint hozott neki egy kisebbfajta élelmiszerekből álló kis csomagocskát az öregember szokatlan, furcsa módon a belső szobában lévő, nagyméretű zongorához ült, és tréfás gyerekdalokat kezdett a jócskán megilletődött kisfiúnak klimpírozni, majd főleg az irodalomról, és az életről folytattak hosszadalmas eszmecseréket.
Később Bence két vaskos kartondobozban vagy egy tucat irodalmi könyvet kapott; sokat eredeti dekikációval ellátva, amit a szülei sehogy sem tudtak összeegyeztetni az öregember különös viselkedésével.
Később már csak a hét végén tudtak időt szakítani rá, hogy lakásában meglátogassák. Ekkor vette észre az anyuka és a kisfiú, hogy a bejárati ajtón gusztustalan narancssárga szalag van X-szerű átlóban áthúzva. Nem tudták mire vélni a dolgot. Több mint hatszor is csöngettek, mire a szemközti szomszéd nyitott ajtót, és közölte tárgyilagos kimértséggel, hogy pár nappal ezelőtt halhatott meg az öregember álmában, fájdalommentesen.

FILMES KULISSZATITKOK MÖGÖTT


A modern felvevőgép hamis-hazug
megkomponált ágyjelenetet rögzít törött lencsével,
fordítottan beállított, ál-manipulatív mozdulatokkal.
Mozdulatok, elhamarkodott groteszk helyzetek
kisiklatott képlete tükröződik hatásos színjátékok
macska-egér harc virtuskodásaiban.
Mind a két színész: egymásnak velejéig korrupt,
színlelő, aljas cinkos tolmácsa csupán csak azért,
mert bármi áron, lebilincselően
foglyul akarják ejteni
a valóban lényeges filmtörténeti
pillanatok rezdüléseit.

Az illúziókkal berendezett díszlet-szobában
arrogáns, flegma rendező s operatőrön kívül mohón,
áskálódó szemek vizslatják lépre csalt
keselyű-szemekkel a zsákmányt-teremtő ihletet:
hogy vajon miként végezhetnének
még jobban hiteles-eredeti munkájukat?
Terebélyes, basa-pocakos hasnak,
sportosan karcsú, köldök-piercinges test
feszül egymásnak miközben vágyakozó,
megjátszott ösztön-indulatokkal
mindketten megmerítkeznek
az ördögi flört-játék
hatásos hazugságaiban
s ha szerencsések már nem is
szükséges megismételni semmit.

Alkalmi időmérők között
pénzt-tojó tyúkok és kakasok fészkelődnek
feszült nyughatatlan bizonytalanságban,
mint a filmes szakma legjobb vérprofijai.
Hirtelen csapó csattog harsányan
s a vérszemet kapott rendező
Heuréka-üzemmódban felkiállt mindenkinek:
,,Ennyi! Köszönöm!”

– A két szereplő még áll,
látszólag tétova extázis-tanácstalanságukban;
nincs s tán nem is lehet rajtuk
semmi szánni való.
Kezet fognak s hihet a kölcsönös
ki-hogy-tetszik arcra puszi.
,,Annyira önmagadat tudtad adni!
Szerintem remek lett a felvétel!”
– S gratulációk egész kölcsönösségig
szajkózott álszent változata zúdul tömören
s jótékonyan hitetlenkedő fejeikre.
A Világ s benne a szenzáció-hajhász,
kíváncsiskodó nézők újfent másfél,
két órára sikeresen s hatékonyan át
lettek verve megszabadultan átmeneti,
kisstílű, szánalmas problémájuktól.

ÜDÍTŐ JÓZANSÁG

Ez a randi érezte egyszerűen pocsék, és katasztrofális végkifejlettel kecsegtet. Már a kezdet kezdetén a félrecsúszott nyakkendő, az irtóztatóan mértéktelen, és kellőképp gusztustalan verejtékezés, mely aztán, ahogy az idő haladt előre egyre gátlástalanabb, egyre elviselhetetlenebb lett a maga groteszk valóságában, és ráadásul éppen nemrég rúgták ki tanári állásából, ami megint kissé kacifántossá, és ugyanakkor bonyolulttá tette egyébként is kissé szánalmas életét. És ha ez nem lett volna elég a gyönyörű, és egzotikus hölgy egymás után küldte le az aperitifek, és a tömény, szeszes italok változatos arzenálját, mert csak jóval később derült ki, hogy ő is legalább ugyanúgy izgul, akárcsak a kissé hóbortos és szeleburdi férfi.
Brigi pántos, ezüstszínű ruhája is sokat sejtetőn karcsú, és babonázó alakjára simult, amit még jobban kiemelt szexis, sokat sejtető dekoltázsa. Mézszőkés haját fiúsan rövidre vágatta, mely újabb extrémitást, és vadócságot kölcsönzött már amúgy is egzotikus megjelenéséhez, és ahogy az emberre nézett azokkal a hosszú fekete seprűszerű szempilláival a legtöbb férfinak azonnal veszettül dübörögni kezdett a szíve, és ez alól Kornél sem volt kivétel. Brigiről ugyanis kiderült, hogy az ügyvédi kamara oszlopos tagja, és persze saját jól menő magánpraxisa van.
- ...Peti akkora egy seggfej volt, hogy ne tud meg... - vallotta be. Úgy tűnt az alkohol mintha őszinteségre, igazmondásra ösztönözte volna. - Miért van az, hogy az összes csúcs jóképű pasi valójában rohadék szemétláda?! - mintha önmagát faggatta, kérdezgette volna egész este.
A férfi töredelmesen, illendően hallgatott egy ideig, majd úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy ő is felfedje kissé szomorkás, és megviselt gyerekkorát, és életének bizonyos fordulóponttal kecsegtető részleteit:
- Tudod szerintem az a mostani világ nagy hibája, hogy csupa-csupa felszínességbe botlik az ember. Mintha szándékosan nem akarnánk időt szánni se maguk, se mások megismerésére! Egyet értesz? - kérdezett vissza, ám könnyedén rájött, hogy ez felesleges, mert a gyönyörű nő csak mondta és mondta a saját, jól begyakorlott verzióját.
Később aztán, amikor Brigi már jócskán úgy nézett ki, mint aki az alkoholtól totálisan elázott úgy döntött, hogy hazamegy, s részéről ez a buli bedöglött.
A férfinak nem volt szokása, hogy magára hagyjon nőket, hiszen úriembernek nevelte nagyanyja, és anyja is, ezért segített újra felvenni időközben levetett, méregdrága tűsarkú cipőjét és táskáját, majd mivel Brigi odaadta neki a kocsija slusszkulcsait ezért óvatosan beültette az anyósülésre, míg ő megengedett sebességgel hazavitte őt. Bár a város azon kerületét nem nagyon ismerhette.
Mikor megérkeztek már koromsötét éjjel volt. A kovácsoltvas rácsos lift mintha csak egyedül őket várta volna a felújított, gangos bérházban, ahol Brigi lakott. Felmentek a lifttel a negyedik emeletre és Kornélnak még így is több időbe telt mire a lakáskulcsokkal betudtak menni az ajtón. Kornél ölbe kapta a tajt részeg nőt, és igyekezett óvatosan, gyöngéden a nappaliba lefektetni, majd keresett egy takaróféleséget és óvatosan betakargatta.
Még gyorsan megeresztett egy telefonhívást, mert aggódó anyjának mindenképp megígérte, hogy végez a randin felhívja az asszonyt, hogy már nem nincs miért aggódnia:
- Jól van kincsem! Büszke vagyok rád! Siess haza! - búcsúzott tőle.
Brigi azonban egy váratlan pillanatban sugárban elkezdett okádni. Úgy tűnt a mérhetetlen sok alkohol és szex nem éppen nyerő kombináció nála, bárhogy is szeretné magát menőnek, vagánynak beállítani.
,,Csak nem fogja éppen ilyen lepusztult, és megviselt állapotban itt hagyni!" - gondolta, majd megkereste a lakás hátsó felében található mellékhelységet, ahol talált egy moppos felmosófát; vizet engedett, és keresett valami bűdös szagú tisztítószerféleséget, majd jó alakosan beáztatta vele a felmosó moppot, és visszatért a nappaliba, ahol a gyönyörű nő kiadós hányás mellett már az igazak álmát aludta, és látszólag semmi és senki sem tudta volna felébreszteni.
Kornél óvatosan elkezdte felmosni a hányást, majd amikor úgy tűnt, hogy tiszta a padlócsempe az eszméletlen Brigit is gyöngéden letakarította, és ölben bevitte a hálószobájába, hogy saját ágyában pihenhesse ki magát. ,,Jó kis randi, annyi szent!" - gondolhatta, mikor bezárta az ajtót, a kulcsokat pedig Brigi postaládájába tette.
Amikor hazaért háziköntösben, és pizsamában lévő anyja kíváncsian, kicsit kotnyeleskedve minden apró, jelentéktelen részletre kíváncsi volt, attól kezdve, hogy az illető egzotikus, gyönyörű nő hogy nézett ki? hogy mit viselt? hogy hogyan viselkedett? stb. Mire Kornél mindenről részletekbe menően beszámolt már hajnali fél ötre járt az idő, és még szerencse, hogy szombat volt, különben Kornél másnaposan ment volna dolgozni.
- Nagyon büszke vagyok rád kincsem! Meglásd előbb-utóbb csak megtalálod az igazit! - bátorította, bíztatta aggódó anyja.
- Az a helyzet, hogy sokszor egyre kevésbé hiszek benne, hogy rám is vár valaki... - vallotta meg őszintén.
A következő napon váratlanul megcsörrent a mobilja, mely magánszámot jelzett. ,,Ki a fene lehet az? Már megint egy ostoba reklámhirdetés?" - futott át Kornél agyán. Néhány pillanat múltán azért mégiscsak felvette a mobilt:
- Halló, tessék!
- Ö... szia! Én... Brigi vagyok, és csak azt szeretném megkérdezni, hogy nem-e adnál nekem még egy esélyt...? - kérdezte józan, ám furcsa kiscica hangon.
- Hát... jó kis randi volt, az már biztos! Remélem kicsit jóbban vagy már? Nagyon rám ijesztettél! - vallotta be.
- Jaj, bocs! Félreérted a helyzetet! Tudod aznap nagyon szar napom volt, és én legalább annyira izgultam, mint te és ezért piáltam olyan sokat, de megnyugtatlak nem ilyen vagyok! Kaphatok tőled még egy lehetőséget? - igazinak, és őszintének tűnt a hangja. Mint aki már mindent megbánt, és nagyon sajnálja a történteket.
- Hát... nem bánom... - válaszolta Kornél.
- Figyelj! Megígérem, hogy nem foglak átverni! Istenien fogod magadat érezni, és legalább elmondhatod magadról, hogy igazán megismertél! - vallotta be.
A következő Pénteki napon újfent fél nyolckor megint találkoztak egymással, ám ezúttal Brigi pontosan érkezett, és gyönyörűbb, és komolyabb volt, mint valaha. Már ahogy kezükkel kezet fogtak, és ujjaik egymáshoz értek sejteni lehetett a titkos mágneses energiákat, melyek egymáshoz vonzották lelküket.
- Hát szia... Kornél... ugye? - kérdezte meg, mert nem volt biztos a nevében.
- Ö... Brigi? Hihetetlenül csinos vagy! - nyújtotta át kisfiús félszegséggel a virágot, amit a nő először nagyon is furcsált, de azért kedvesen elfogadott. - Ez a tiéd!
- Ó... hát... nagyon köszönöm! Bocsátsd meg a múlt pénteki dolgot, de teljesen ki voltam készülve. És nagyon köszönöm, hogy rendet tettél magad után. - vallotta be kissé elpirulva, szégyenlősen. - Tudod ritkán találkozik az ember olyan cuki pofa pasival, aki feltakarítja a hányását.
- Ö... én kérek elnézését, csak úgy gondoltam ez így helyes... - szabadkozott.
Mindketten megvacsoráztak miközben egyre oldottabb, felszabadultabb lett - ezúttal szigorúan -, csupán üdítőkkel körülöttük a romantikus légkör. Kornél nem hagyott ki semmilyen kínosnak, vagy tabutémának tetsző részletet saját életéből, és nagyon hálás volt Briginek, mert érződött rajta, hogy őszintén érdekli, és sajnálja, ami vele történt. Kornél is meghallgatta Brigi félresiklott kapcsolatait a genyó férfiakkal, akik házasságot és gyerekeket ígérgettek neki, de persze amiből semmi sem lett.
Végül most Brigi vezette saját autóját hazafelé, és amikor leparkolt a társasház előtti parkolóban ő volt az, aki kezdeményezett és elcsattant az első csók is.
- Nagyon jól éreztem magam veled kedves Kornél! Ha benne vagy, még nagyon sokszor szeretnék veled találkozni! Azt mondom, hogy haladjunk fokozatosan, és ne erőltessünk semmit, ha csak nem akarjuk! Mit szólsz?! - nézett rá a romantikus csók után kérdőn, kíváncsian.
- Igen! Egyetértek! Ez szerintem is jól hangzik! Akkor a következő alkalom legyen ugyanígy Pénteki napon, persze csak, ha neked is megfelel? - nézett rá kérdőn.
- Semmi akadálya! Biztos még nem hiszed el, hiszen alig ismerjük még egymást, de úgy érzem, hogy veled kaptam most egy második esélyt az élettől, és ez fantasztikusan felszabadító! - sugárzóan, és boldogan ragyogott a szeme.
- Ennek igazán örülök! - felelte a férfi.
Így ismerkedett meg Kornél későbbi párjával, és nem bánta meg.

BARÁT-KALANDOROK

Megígérte legjobb barátjának, hogy együtt fogják bejárni a Vácdukán található régi erdőt, mely egyszerre csalogatta, és egyszerre riasztotta is a legtöbb embert. Olyan mágikus, varázslatos hely volt, ahol a legtöbb gyerekek, és fejlődésben lévő kamaszok is szinte egy-két perc után találhattak maguknak még az internet és a számítógépek térhódítása előtt nyári vakációs kalandot pusztán csak azáltal, hogy betették oda lábukat.
A két kamaszkor küszöbén álló srác szinte sülve-főve együtt volt, mintha csak egyenesági testvérek lettek volna. A testesebb, mackósabb srác így is legalább egy-két évvel idősebb volt, mégis mintha érettségében naiv, és gyerekes lett volna, mint a másik fiatalabb fiú, akinek - úgy tűnt -, nagyobb az életbölcsessége, hiszen mindig tudta, hogy mi a helyes, mi nem.
- Tudod mit? Faragjunk magunknak íjat, mint Robin Hood! - vetette fel a jónak ígérkező ötletet a pufókabb srác majd azonnal bekente arcát vizes sárral, mely kiadós pocsolyát hagyott az egyik autónyomban.
- Figyelj Robi! Nem lesz ebből baj?! - kérdezte kissé félszegen a szőke, nyurga, szemüveges srác. - A szüleink egész biztosan megharagudnak ránk, ha csak egyszerűen besétálunk az erdőbe!
- Én megkérdeztem a szüleimet és azt mondták nyugodtan kószáljak csak kedvemre! Miért neked tán nem engedik?! - kérdezett vissza miközben egy-két szalámis szendvicset pakolt tízórai gyanánt a hátizsákjába arra az esetre, ha megéheznének, majd könnyedén letört egy roppanós tölgyfaágat bot, vagy önvédelmi fegyver gyanánt, és lándzsát farigcsált a végéből, hátha vadállatokkal is összefutnak. Tudta jól, hogy barátja nem fogja kiröhögni, vagy megszégyeníteni csak azért, mert halálosan félt az állatoktól. De hát mindketten városi gyerekek voltak! Ezen nem is lehetett igazán csodálkozni.
- Nem bánom! - adta be a derekát a szőke, gizda, kistermetű fiú. - Mit gondolsz? Szerinted találunk valami izgiset? - kérdezte, amint két felfedező Kolumbusz máris nagy, öles lépésekkel bevették magukat a rengetegbe.
A szerpentin szerűen kanyargós földút éppen az erdőszélen ért véget, így csupán csak annyi volt a dolguk, hogy kövessék a kitaposott csapásokat, amin több mint valószínű, hogy már járhattak előttük is, különben miért lett volna kitaposva?
- Szerintem ez kitűnő fa lesz íjnak! - vélekedett Robi, majd apró kis késével máris megpróbálta lenyesni a nagyobb méretű gallyakat a nagy fáról. - Ha gondolod segíthetnél egy kicsit! - pirított rá barátjára, aki csupán élénk kíváncsisággal szemlélte a nagy erdőt, és hallgatta a csendet. - Ó! Hát persze! Azonnal! - odament a nagy fához és két kezével megpróbálta letörni a szemlátomást beszorult faágat, majd mindketten nagyot bucskáztak a földre, mert egy hatalmas reccsenéssel a faág letört a törzsről.
- Na látod! Ebből az ágból akár két íjat is lehet csinálni! Már csak cukorspárga kell hozzá, de semmi vész! Hoztam azt is!
Jókedvűen fütyörészve folytatták útjukat és minél beljebb merészkedtek a kellemesen hűs árnyékot adó erdőbe annál jobban kezdett szervezetükben dolgozni az izgatottság, mely jelentősen megnövelte az adrenalin-szintüket.
- Nem szeretnék hülyeségeket kérdezni, de mit gondolsz? Vannak itt medvék, vagy legalább is olyan állatok, amik veszélyesek lehetnek az emberre? - kérdezte kissé félszegen a szemüveges fiú.
- Tudtommal nincsenek! De azért nincs kizárva! - ismerte be a mackósabb.
- Szerintem te is félsz, csak a világért sem vallanád be! Pedig mióta is vagyunk haverok? - tapintott a lényegre a másik.
- Jól van már na! Elismerem, hogyha medvével találkozunk én is ugyanúgy összepisálom magamat! Így már elégedett vagy?!
- Nagyon is! - jegyezte meg a másik ravasz mosolyféleséget küldve barátja felé.
A zöldfüves mezőn egy elhagyott, nagyobbacska méretű traktorkerék árválkodott, melyben egy madárfészek lapult. Mindketten óvatosan közelebb mentek. A világért se riasztották, vagy háborgatták volna a madarak lelki nyugalmát.
- Nézd csak! - mutatott a traktorkerékre a mackós fiú. - Ezt valaki szándékosan hagyta itt és a természet máris visszavette tőle.
- Hát... lehet! Szerintem menjünk tovább!
- A fenébe! Elhozhattuk volna apám régi Kodak fényképezőgépét! Hátha sikerült volna egy-két természet fotót lőnünk! - bosszankodott enyhén a fiú. Látszott szívére veszi, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy ő azt eltervezte.
- Csak nyugi, haver! Elvégre nem történt akkora tragédia! - a szőkehajú nyurga fiúnak le kellett vennie időnként a szemüvegét, mert a lencsék hajlamosak voltak bepárásodni, és akkor az orránál alig látott többet. - Álljunk csak meg egy kicsit!
- Valami baj van? - fordult vissza Robi.
- Á, nem nagy ügy! Csak ez a nyamvadt szemüveg! Meg kell törölnöm, hogy lássak vele! Még jó, hogy neked nem kell! - jegyezte meg iróniával.
- Hát... ki tudja? Még egy-két évtized és nekem is szükségem lesz rá!
Kis idő múltán tovább folytatták útjukat. Ötven méter múltán, amikor már jó mélyen beértek az erdőbe szinte rögtön kiszúrtak egy kisebb hegyoldalt, és rajta egy tátongó kis lyukat. Akkora volt akár egy üreg.
- Nézd csak! Ezt biztos az ősember vájhatta a sziklába! - lelkendezett a mackós gyerek.
- Ne hülyéskedj! Hogy tudta volna megmunkálni a követ, amikor még rendes szerszámai sem voltak! - kezdett logikus okfejtésekbe a másik.
- Az is igaz! Szerintem nézzük meg! Hátha találunk valamit! - lelkesedett a mackós fiú, és máris nekiindult.
- Te és mi van, ha gyilkosok, vagy rablók tanyája, akik gyerekeket esznek? - kérdezte a szőke fiúcska félelemmel a hangjában.
- Jaj, ne legyél már ennyire beszari kis pöcs! Mit gondolsz miért hoztam ezt a nagy dárdát! Ezzel könnyen kiverem bárkinek a szemét, aki fenyegetni próbál minket!
- Hát... te tudod... - csóválta meg a fejét a szemüveges fiú, majd engedelmesen követte barátját.
Alig értek fel a kisebb magaslat lábához észrevettek egy szerpentinszerű utat, mely úgy tűnt, mintha megkerülné az egész hegyi részt, levágva a felesleges részeket.
- Nézd csak! - térdelt le a mackós fiú. - Ezen az úton talán könnyebb dolgunk lesz! - azzal hátára vette a hátizsákját és azonnal elindult a szerpentinen.
- Hé, haver! Nem gondolod komolyan, hogy arra akarsz menni?! - nyelt egy nagy kortyot a szemüveges.
- Nyugodtan velem tarthatsz, persze csak, ha akarsz! - ajánlotta, de nem állt meg.
A szemüveges fiú valósággal berezelt, mert fogta magát, és sietősen felszaladt a másik gyerek után a szerpentin úton.
- Jól van, te győztél! De ezért dupla adag gumicukor jár, ha ezt az egész kalandot megússzuk! - igyekezett, hogy lépést tartson barátjával.
Alig tíz perces erőltetett kaptatón kellett felkapaszkodniuk, hogy végre szemük elé tárulhasson az üreg, ami már nem is tűnt annyira kicsinek. Most hogy közelebb merészkedtek embermagasságúnak látszott.
- Hoztunk elemlámpát, vagy gyufát? - kérdezte a szőke fiú.
- Mindjárt megnézem! Azt hiszem van gyufám... - Robi belekotort a hátizsák aljába, és talált is egy kisebb doboz gyufát. - Van gyufánk! Már csak száraz fákat kellene gyűjtenünk! - körülnézett, és talált egy kiszáradt gallyat, amire rátekert egy koszos, elhasznált lepedőt, ami valamelyik bozóton árválkodott. Azonnal meggyújtotta.
- Tessék! Már van fáklyánk! Remélem elég lesz odabent!
- És te még be akarsz ezek után menni?! - kérdezte visszafojtott rettegéssel a szőke fiú.
- Na ná! Még szép! - azzal nagyokat lépve máris megindult a sötéten tátongó, kicsit rémisztő barlangba, mely alig öt perc után, mintha teljesen befogadta volna. A másik gyerek azonnal vele ment, mert nem akart lemaradni!
- Hú, basszus! De sötét van idebent! - emelte feljebb a fáklyát Robi. - Nézd csak! Az ősember szabadidejében festegetett. - mutatott a gondosan kivitelezett, megkopott, de még mindig színes barlangrajzokra, amiken pálcika lovak, és pálcika emberek kergették egymást.
- Azt a mindenit! Jó régi lehet, és még mindig megvan! Ez tökre szupi! - lelkesedett a szőke is.
- Menjünk kicsit beljebb! - javasolta Robi.
- Mi van, ha eltévedünk, vagy elfogy a fáklya fénye?! - kezdett megint félni a szőke, mert enyhén klausztrofóbiás volt, csak szégyellte ezt legjobb barátja előtt megvallani.
- Nem kell beszarni! A lényeg, hogy ne essünk pánikba! - bökte enyhén oldalba barátját a mackós fiú, ám lelke mélyén már ő is igyekezett felkészülni a váratlan eshetőségekre.
A barlang alig tíz lépés után kiszélesedett, és olyan tágas lett, mint egy színpadi terem. A jobbára agyagos föld kisebb porfelhőket kavart, ahogy a húzat elért idáig.
- Mit szólnál, ha megkajolnánk a szendvicseket?
- Nem hiszem el, hogy te csak az evésre tudsz állandóan gondolni?! - bosszankodott a szőke, de azért elvette a saját adagját, mert időközben ő is megéhezett.
- Hé, nyugi van pajti! Megesszük a szendvicseket, körbe nézünk aztán mehetünk vissza! Miért kell mindenen így kiborulnod? És ha az élet majd kemény próbatételek elé állít, akkor egy élten át fogsz futni saját félelmeid elől?! - tapintott a lényegre Robi.
- Igazad van! Bocs! - harapott egy nagyot saját kenyérszeletébe a szemüveges.
- Na látod!
Miközben megették az elemózsiát a fáklya fénye halványodni kezdett, talán a megélénkült húzat miatt, majd kis idő múltán úgy tűnt, hogy ki fog aludni.
- Valahonnét kellene szerválnunk valami éghető anyagot, ha világosságot akarunk! - feltápászkodott a homokos földről és körbenézett. Egy-két száraz gallyat talált azért, amiket máris összegyűjtött és szép kis rakást csinált a homokba, majd az egészet egy füzetlappal meggyújtotta.
- Te biztos a főcserkész lehettél, ha mindenhez értesz! - jegyezte meg kisebb irigységgel hangjában a szemüveges.
- Nem nagy kunszt! Apám mutatta, hogy kell, én meg ellesem tőle! Hát ennyi!
A kis ,,tábortűz" kacifántos lángnyelvekkel világította meg a méretesnek tűnő barlangot.
- Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös kalandunk?! - kérdezte megszeppenten a szemüveges.
- Ugyan már! Miért mondod ezt?! - lepődött meg a másik.
- Apuék azt mondják, hogy nemsokára el fogunk majd költözni a panelből!
- De azért remélem ettől a barátság még megmarad...? - kérdezte félve, mert alig akadt barátja a mackós fiúnak, és nemsokára kezdte a gimit.
- Az nagyon jó lenne, ha tarthatnánk a kapcsolatot! Levelezhetnénk! Majd megüzenem a címet! Elvégre mindkettőnk apja buszos és sok kapcsolata van, vagy nem?! - tette fel a kérdést.
Amikor befejezték a szendvicseik elpusztítását, már dél is elmúlt. Óvatosan homokot szórtak a kis tábortűzre, hogy már csak füstölgő hamu maradt, majd elindultak visszafelé a kivezető nyíláson át s közben nagyokat kurjantgattak, vonyítottak, akár a győztesek.
Mikor visszaindultak a szerpentinúton, majd a kifelé vezető úton az erdőből szinte alig szóltak egymáshoz. Mintha közösen megélt emlékeikbe akartak volna bármi áron belekapaszkodni, amiről úgy hihették hogy soha senki el nem veheti tőlük. Kiértek a kis erdei tisztásra, majd hazafelé indultak átvágva a szántóföldeken, melyek az út hobbitelkek helyét jelezték.
Később a szőke, szemüveges fiú és szülei elköltöztek, és bár úgy volt, hogy levelezni fognak, és kapcsolatban maradni egymással, amikor már a mackós fiú is érettségi előtt állt keserű csalódottsággal vette tudomásul, hogy szinte alig maradt bármire is szabad ideje.
Később aztán, amikor már mindkettő fiú felnőtt egy májusi délelőttön régi panelházuk előtt összefutottak, és jócskán meglepődtek azon, hogy mindketten felnőttek.

AJÁNDÉKBA KAPOTT SZERENCSÉK


Mint a megvert gyermek,
ki nagy titokban mer csupán hazasomfordálni,
vagy akit saját házából kizártak kósza-árnyak
s már nem képes többet megvigasztalódni
– visszatart a megtalált,
elnyerhető boldogságtól milliósok
felesleges kötelék-akadály.
A naponta megújulni kész,
sovány lélekjelenlét,
vagy csenevész akaraterő már nem is elég.
Nem könnyű egy több sebből vérző szívét
meggyógyítani s újat találhatni
egyetlen emberöltőn keresztül.

Miközben azt érezheted,
hogy naponként mindenki szándékosan elhagyott,
mert konok-makacs lettél
s mert lelked inkább a négy fal magányába
önkéntes kedvvel visszavonult;
magad döntötted el,
hogy mielőtt megismernél valakit
megméred titkos mérlegeden tetteinek,
szavainak igazibb súlyát,
s ha hamis a szó, hazug a tett,
tetetett a mozdulat te leszel az,
ki majd befejezetten szakít.

Tenyeredben szándékosan lebegni
hagytad kézfogások ígéreteit.
Nem létezhet sem Jelen sem Múlt
csupán csak ha minden mindennel összehajolt.
Csak ha pontosan lehetne látni a láthatatlan,
bizonytalan útirányt,
hogy nem csupán tükrök torz-groteszk
képeiben ragadva kelljen
önmagaddal végleg farkas szemezni.

Mint aki szándékosan elajándékozta
életét a tudatnak,
hogy semmiségeken kívül
még biztosan lehet valaki:
szívesen körülnéznél az életben,
hogy megtalálhasd méltó párodat.
Sokszor elegendő egy-egy döntő pillanat
– vigyázz ne hogy még beleroppanj!

Inkább nem ismert tájak felé visz,
hajszolna ismeretlen utad –
de titkos vegyes infarktusod már híven kopogtat,
majd folyton akadályoz.
Kísértetként lebegsz majdan lakatlanná lett
otthonod falai között, ahelyett,
hogy megtanulhattad volna élvezni
megérdemelt, családos életed.
De így lesz rendjén!
Elpártoltak fejed felől ajándékba kapott szerencsék!

ÉLET-POFONOK, BUKÁSOK

Egész álló nap szinte alig kaptam levegőt. Mintha csak úrrá lett volna lelkem titkosabb mélyén valami belső felismerése annak, hogy valami sorsdöntő fordulat készülődik kissé szánalmas, átlagos életemben. Elvégre - ha úgy vesszük -, nem kis dolognak számított, hogy kis családunkban egyedül én lettem egyetemista, tehát tanult ember! Alig aludtam éjjel valamicskét. Mintha agyam zaklatott fogaskerekei mindig unos-untalan visszatértek volna abba az egy irányba, mely arra volt kíváncsi, hogy mit akarok az életemmel kezdeni?!
Anyámat egyszerre győzködtem, kérleltem, hogy csak jó apámmal ne kelljen a felvételi vizsgára menni, mert egyrészt apámnak megvoltak a maga sajátságos, groteszk, gyilkos tréfái, másrészt előszeretettel alázott meg a legtöbb ember előtt.
Tette mindezt álszerénységgel, és az ő semmiről sem tehet meghökkenő, meglepett arckifejezéssel, amiben azért bele-belecsempészett egy-két gyerekesen rafinált, ördögi vigyorgást is nemlétező bajsza alatt.
- Meglásd fiacskám! Nem kell beszarni! Felfognak venni! Ez majd sokkal jobban fog sikerülni, mint az a bohócoknak való Színművészeti! - kontrázott, míg főként busszal, és metróval megtettük kb. harminc-harmincöt perces utunkat a Kazinczy utcában található komor, koszos, törtfehér vakolatú épületig, ahol már valósággal hemzsegtek a szabályos zombieként járkáló fiatal felnőttek.
Ha csak arra gondoltam, hogy ezentúl majd én is megbecsült, és elismert tagja lehetek a kvázi felnőtt társadalomnak akkor már nagyot mondtam! Apám - meglehet, hogy elsősorban önmaga nárcisztikus egoját akarta ezzel bármi áron megvédelmezni -, a büdös életben sosem engedte volna meg, hogy felnőttként kezeljen. Példa erre az elátkozottnak gondolt jogosítvány megszerzése, mely saját nyughatatlan ellenszegülésem újabb ékes bizonyítéka volt családunkon belül. S amikor elmondtam, hogy engem más dolgok érdekelnének, mint mondjuk a forgatókönyvírás, egy film megrendezése, vagy a költészet stb. apám - szokásához híven -, hihetetlenül dörmögő hahotázásba kezdett, hogy majd a könnye is kicsordult, és könnyelműen leintett, mondván: még éretlen, tojáshéjseggű suhanc vagyok, akit - legalább is szerinte -, még nem edzett, dolgozott, darált, és puhított meg az élet.
- Majd ha már te is dolgoztál negyven kemény évet, és lesz feleséged, meg gyereked akkor visszatérünk a témára! - valósággal parancsolta a szavakat, és nem magyarázta.
Amikor megérkeztünk kisebbfajta késéssel a felvételi vizsgára apám talán legalább olyannyira feszült, frusztrált és nagyon is izgatott volt, akárcsak én, mégis mintha folyamatosan rejtőzködnie kellett volna mások előtt, mert attól félt, hogy ezzel kvázi leleplezi önmagát, tehát megszégyenül. Kisfiús hóbortnak gondoltam akkor viselkedését, aztán hála pszichológiai, és szociológiai tanulmányaim egész sorának szépen fokozatosan rájöttem olyan eddig szándékosan rejtegetett, szőnyeg alá söpört dolgoknak, melyeket még anno gyerekfejjel nem igazán akartam megérteni.
- Hát édes fiacskám itt is volnának! - nézett alapos, kutató hiúzszemével körbe a hatalmas térkör formájú aulában, ahol már javában nyüzsögtek a fiatalok. - Nem mondom, hogy sok szerencsét, inkább csak egy nagy kalappalt! - megint megvillogtatta felém ravaszkás, huncut-kisfiús mosolyát, majd szabályosan belökött az ajtón, és már ki is lépett a nyílt utcára, hogy kellemetlen, neurotikus frusztráltságát egy szál cigivel orvosolhassa.
Mintha a sors is összeesküdött volna ellenem. Úgy szedtem a harmadik emeleten helyet kapó osztályterembe a lépcsőfokokat, mintha egyenesen valami ismeretlen eredetű kivégzőosztag elé kellene járulnom, méghozzá tökéletesen ártatlanul. Csupán csak közvetett bizonyítékok tanúskodhattak ellenem.
Egy pápaszemes, középkorú nő ültetett le közvetlenül az ablak mellé, ahol verőfényes szike-sugarakkal még mindig érezhetően betűzött a szeptemberi napsugár.
- Itt jó lesz magának! - felelte bizalmasan, majd mint aki elhúzta a száját tovább ment a következő hallgatóhoz.
Abban a pillanatban, hogy az ember helyet foglalt szinte azonnal egy jó vaskos, több kérdéscsoportból álló, mindenre kiterjedő feladatlapot dobtak az asztalra eléje, melyet szigorúan kékszínű tollal kellett kitölteni. Erre összesen mindenkinek volt három teljes órája, és mégis mikor az ember azt hihette, hogyha a legnehezebb fajsúlyú feladatokkal kezdi a munkát, lévén, hogy esetleg előbb végez majd az egésszel könnyedén rájöhetett, hogy újabb és újabb megválaszolásra váró feladatok ásítanak, várakoznak rá lesben állva orvul, mintha ezzel is fenyegetnék.
Kicsivel háromnegyed öt lett kora délután mikor végeztem saját feladatlapommal, és torkomban irdatlanul nagy gombócok kíséretében felálltam helyemről, és odaadtam a katedránál posztoló pápaszemes nőnek a feladatlapot, aki gúnyos mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet. Mielőtt elmentem volna még hozzátette:
- Hogy érzi? Sikerült?!
- Nem tudhatom... - feleltem majd olyan gyorsan nyargaltam le párosával szedve a lépcsőfokokat a felső emeletről, mintha legalább is üldöznének, vagy vadásznának rám. Akár egy verejtékben csatakos űzött vad félrecsúszott nyakkendőben, fekete posztónadrágban, mely szúrt, akár a kés, és hozzá bordó nyakkendőben, mely állítólag sértette a közízlést.
Villámsebességgel trappoltam le a metróaluljáróba, és éreztem a föld gyomra, mint valami gyehennás pokol fáradt, vulkániszagú gőzfoszlányokat ereget magából. Később huzat lett, mintha egyesek szándékosan kinyitották volna az összes szellőzőrácsokat a koromsötét alagútban.
Veszettül sikoltott az ócskavasszerű szerelvény, amint megérkezett, és újabb fület tépő csikorgás hallatszott, amint fékezett és kinyitotta automatikus ajtóit.
Mintha egy film főszereplője lettem volna, csupán azzal a különbséggel, hogy itt második lehetőség nem igen van, hiszen már minden élesben történik valósággal beugrottam a kocsiba és olyan szorosan kezdtem szorítani a fogantyút, hogy mentem kifehéredett a kezemen lévő összes bütyök.
,,Még hogy gyerekjáték volt a feladatlap! - járt az agyam. Egy nagy büdös frászt!" - amint megindultunk a zsongító huzatra bíztam a feladatot, hogy kitisztulhasson fejem, és lenyugodhasson örökké nyughatatlan lelkem.
Végül a Moszkva-tér után sikerült úgy-ahogy megnyugodnom, és mikor a Déli pályaudvaron leszálltam mintha már elve eldöntöttem volna magamban a kérdést, hogy úgy se biztos, hogy eleve eltervezett dolgaim szerencsésen sikerülni fognak. Talán még a remény leghalványabb, aprócska szikráit is mélyen eltemettem, és elítéltem magamban.
Amikor hazaértem anyám már rohant is felém, és mohó kíváncsisággal egyből faggatózni kezdett miközben tálalta a vacsorát, hogy miként és hogyan zajlott az egész inkvizíciónak is beillő írásbeli vizsga?
- Hát nem volt éppen egy leányálom! - böktem ki, és később is úgy kellett belőlem egyenként, türelmesen kihúznia a szavakat, mert nagyon is magamba zárkóztam.
Alig pár hétre rá hivatalos, pecsétes levél jött, melyet anyám sem ingen szeretett volna helyettem felbontani, de hát azért mégiscsak tudnunk kellett, hogy hogyan határoztak egyesek sorsom felett?!
Anyám reszkető kezekkel bontotta fel a címeres papírt, melyben az állt, hogy hetvenkét ponttal költségtérítéses képzésre lettem jogosult, ami annyit tesz, ha az ember ki tudja fizetni a tandíjat és egyéb költségeket, akkor hallgató lehet az adott nagy múltra visszatekintő patinás egyetemen.
- Kapják be! - válaszolta nyers, gyémánt-keménységgel jó apám, aki alig-alig tudta - sok esetben -, türtőztetve visszafojtani indulatait, és nagy volt a rizikója, hogy bármikor robbanhatnak indulatai. Akkor ugyanis nem volt tanácsos tartósan a közelében tartózkodni.
- Jaj, apukám! Nem kell mindjárt fejjel menni a falnak! A fiunkat felvették végre az egyetemre és most csak ez a fontos! - Anyám minden elképzelhető eszközzel igyekezett lenyugtatni apámat, ám ez aligha bizonyult hatásos módszernek.
- Nem kell semmitől sem félnek kincsem! Majd mi apáddal kifizetünk mindent! A legfontosabb dolog, hogy tanult ember leszel, és ez fantasztikus dolog! - biztatott anyám, míg én marcangoltam saját lelkiismeretemet, hogy vajon még milyen megpróbáltatások, próbatételeket állíthat vajon elém az ún. nagybetűs élet?

TARTÁS ÉS ELSZÁNT AKARAT

Roland tanár úr mindig is pedáns, precíz volt, ha a színvonalas, tehát minőségi oktatási-nevelési gyakorlat szóba került. Mindig igyekezett frissen borotvált arccal, megnyiratkozva megjelenni, s farmerját egy zakóval dobta fel, mely egyszerre kölcsönzött számára laza eleganciát, és ugyanakkor közvetlen megközelíthetőséget is.
Mégis a neves, állami iskolában - ahol nyolc éven át sikerrel tartotta meg egészen egyedi, különleges óráit, és felnőtt oktatásokat is vállalt szinte azonnal észlelni lehetett, hogy a lázadás nemcsak hogy tartós lesz a diákok részéről, de a szabadgondolkodást is tiltani, majd később - főként a konzervatív, meglehetősen vaskalapos igazgató miatt -, üldözni fogják.
Történt minden azon az augusztus végi napon, amikor a legtöbb pedagógusnak mintegy kötelező érvénnyel illik megjelennie az első alapból értekezlet és tájékoztatásszagú munkanapján, ahol szokásos vánszorgó, meztelencsiga lassúsággal ismertetik az adott tanév kitűzött politikáját, és azt, hogy az egyes tanárnak miként illene a NAT által preferált, kötelező tananyaggal haladnia. Arról már nem is beszélve, hogy az akkor kezdő száztizenhétezernyolcszázkilencven forintos kezdő fizetésből mire mindent levontak belőle egy-egy tanár - jobb esetben -, összesen nyolcvanöt-nyolcvanhatezer forintot vihetett haza adómentesen. Ám ennek a csekélyke összegnek irdatlanul sok rabszolga-gályamunkába került.
Roland kollega viszont ezzel a meglehetősen kőkori, és jócskán elavult nézettel szinte azonnal szakított.
Tette mindezt annak okán, hogy mivel az iskolának feladata kell, hogy legyen a közgondolkodás átadása, tehát, hogy a gyerekek is megtanulhassák használni a fejüket rutinból így már a legelső óráján mely száraz irodalomóra volt saját verseit vitte be az órára, és kicsit önmagában kuncogva, ravaszkás, kisfiús mosollyal a szája szélén konstatálta, hogy még a legeminensebbnek kikiáltott tanítványok számára is ismeretlen a kortárs irodalom világa.
Persze csupán csak akkor fedte fel, hogy a versek írója saját maga, amikor a bizalom már valósággal meggyökeresedett zsigerileg diákjai és közte.
Nem kellett hozzá öt munkanap sem, és máris szenzációszámába ment a hír, hogy a nagy, megbecsült, patinás múltra visszatekintő intézményben egy tehetséges, és fantasztikusan lelkes zöldfülű tanár máris hihetetlen népszerűségnek kezd örvendeni mind a gyerekek, mind a szülők körében.
Ez nemcsak, hogy felkeltette a gyanakvó igazgató érdeklődését, de olyannyira szemet szúrt, hogy egy közel két és fél órás természetesen zártkörű megbeszélés keretében az intézmény fővezére igyekezett meggyőzni hatásos ellenérvekkel fiatal kollegáját, hogy a legfontosabb dolog a tantervben foglaltak szigorú betartása:
- Nézze kedves kollega! - kezdte szemüvegét kopaszodó homlokára feltűzve a konzervatív igazgató, aki már mutatkoztak az idegesség tünetei; úgy verejtékezett akár egy igásló, ha komoly terhet kell cipelnie. - Van egy meghatározott tanterve az iskolánknak, amit tűzön-vízen keresztül is, de muszáj betartanunk! Ha művészeket akar nevelni, figyelmeztetnem kell, hogy ez nem olyasfajta intézmény, melyet az állam támogatna! És nem is forrná ki a gazdálkodási keretünk! - idegesen toppantott párat a nagyméretű, díszcserlyékkel ellátott irodában, majd amikor érezte, hogy nyomatéka van szavainak tovább folytatta:
- Azonban dicséretes, hogy a gyermekek és a szülők ennyire szeretik és elfogadják! Lesz szíves és a tantervet minden körülmények között betartani, különben a soron következő találkozásunk már korántsem lesz kellemes! - közölte kicsit keményebben, burkoltan fenyegetődzve a nagyhatalmúnak tartott igazgató.
- Ha szabad megjegyeznem Igazgató Úr...
- Mit akar már megint?! - csattant íróasztala mögül a hangja, mert ott védve érezhette magát. Most már korántsem volt annyira megértő, és barátságos, mint mondjuk néhány perccel ezelőtt.
- Én azt gondoltam, hogy a fő cél az önálló gondolkodásra való nevelés...
- Ha! - cinikus sóhaj hagyta el a száját. Úgy hangzott mint valami gusztustalan böffentés. - Mondja ezt éppen maga! Mennyi szakmai tapasztalata van magának édes fiacskám?!
- Hát... mindent összevetve nyolc év... - jegyezte meg halkan.
- No látja! Nekem meg már lassacskán ideje lenne nyugdíjba mennem, de nagy volna a rizikója, hogy nem lenne elég a nyugdíjam! - válaszolta pikírt flegmasággal. - Most távozhat!
- Ö... Elnézést kérek! További szép napot! - csukta be maga után az ajtót, hogy mielőbb visszatérhessen kíváncsi osztályába, ahol a legtöbb gyerek máris élénk érdeklődéssel kérdezgette, hogy mi történt?
- Tanár urat kirúgták igaz?! - kérdeztek rá többen is.
- Gyerekek! Ne igyunk előre a medve bőrére! Nyugodjunk meg, és folytassuk tovább, ahol abbahagytuk! - s miközben tovább tanultak, tréfálkoztak, viccelődtek helyenként a tanár fejében máris megfogalmazódott a tény, hogy valószínűleg még a héten kifogják rúgni.
Érezte és tudta nagyon is jól, hogy vannak rosszakarói. Már az elmúlt napokban is teljesen nyilvánvaló lett, hogy a tantestületi szobában sustorgás, mozgolódás támadt, amikor ő feltűnt a színen, és később késő esti felnőttképzési tanfolyam után, amikor - anno gálánsan többen is felajánlották, hogy hazafuvarozzák, most érdekes módon mintha minden kollegája szándékosan visszafogta volna magát, ha a nyíltszínű barátkozás szóba került.
végül igazságérzete győzedelmeskedett józan, mérlegelő esze mellett, mert megállt a tantestületi helység ajtajában, és hangosan beszélni kezdett kollegáihoz:
- Kedves Kollegák! Nagyon jól tudjuk, hogy a tanári szakma mindig is sok nehézséggel küszködött, de azt gondolom, hogy mi a gyerekekért és az emberekért volnánk, tehát ha rosszul végezzük a ránk szabott feladatokat azt a következő generáció fogja megbánni! Engem csupán annyi zavar, hogy mikor ebbe az iskolába jöttem mindannyian szeretettel, emberséggel fogadtak! Mi változott meg ennyire hamar? Vagy tán úgy cserélgetjük az emberi érzéseket egymás közt, akár mások a szennyest, vagy a fehérneműt?! Figyeljenek rám! Ez tanúság lehet a jövőre nézve! Ha önmagukra nem is gondolnak most, mert mindig kellenek a bűnbakok, legalább a gyerekekre gondoljanak! Köszönöm a figyelmet! - azzal fogta magát és kisétált a szobából, síri, döbbent, néma csend fogadta felszólalását.
- Akkor most a tanár úr végleg elmegy? - kérdezgették gyerekek, és később a felnőtt csoportban is egyre többen amikor már bent voltak a tanterem falai között.
- Hát... sajnos úgy tűnik... - eldöntötte, hogy igazat fog mondani. Semmi értelmét nem látta hazudni, vagy köntörfalazni olyasvalakik előtt, akikkel nagyon jól megértették egymást és a bizalom is kifejlődött.
- Ez kurva genyóság! - csattant fel felháborodásában egy hetedikes, nyurga srác, aki még csak most tanult meg szövegértőn olvasni, köszönhetően a tanár úrnak, és attól rettegett, hogy kedvenc tanára távozásával majd visszaesik a fejlődésben. Pedig hihetetlenül kemény munkát vitt bele a dolgokba, ha egyszer rászánta magát bármire is. - Nem lehetne csinálni valamit? Meg kéne fenyegetni azt a hájas szemétláda igazgatót? - jelentette ki nyíltan.
- Csak semmi erőszak gyerekek! Ne feledjétek, ha hagyjátok, hogy elragadjanak benneteket az érzelmek, akkor a rossz oldalt válasszátok, és egyre nehezebben tudjátok megőrizni magatokban a valódibb emberségetek! - olyan mélyenszántón, bölcsen beszélt, hogy minden gyerek érezte tökéletesen a lényegre tapintott.
Most az egész harmincöt fős osztály felállt, és köréje sereglettek a tanári asztalhoz; tétován körbevették, akár a szorgos kis csibék kotlós anyukat.
- Nagyon fog nekünk hiányozni tanár úr! Nagyon sokat köszönhetünk Roland bácsinak! - mondogatták, a lányok közül többen hüppögtek, és egymást átkarolva már a sírás szélén álltak, akárcsak a jócskán meghatódott tanárember.
- Nekem is mindenki nagyon fog hiányozni! Ne feledjétek! Hozzám mindig jöhettek ha bármi baj lenne, vagy csak szükségetek van egy emberre a meghallgat benneteket! Legyetek szófogadóak, és szorgalmasok, és mindig tanuljatok valamit! - köszönt el könnyeivel küszködve az utolsó órán.
Még azon a héten bement az igazgatói irodába, ahol a nagytekintélyű, potrohos igazgató nem győzte emlegetni, hogy az egész tanári szakma egy ígéretes tehetséget, és nagyon jó munkaerőt veszít, de sajnos anyagi és egyéb megszorítások léptek életbe, és neki is meg van kötve a keze:
- Őszintén sajnálom kedves kollega úr! Higgye el kérem, ha csak rajtam múlna, én mindent elkövetnék annak érdekében, hogy iskolánkban maradhasson, de... - itt elharapta a mondatot, mert azt érezte, hogy süket mondatokat puffogtat, amiknek semmi hasznukat nem veszi. - További sikereket és boldogulást kívánok Önnek az életben! - felállt az asztaltól, és izzadó tenyérrel fogott utolszor kezet beosztottjával.
Roland csupán bólintott némán, majd kiment az igazgatói iroda ajtaján. Az iskolaudvaron aztán népes gyülekezet fogadta: Szülők, gyerekek, volt kollegái csoportja hatalmas tapsviharral köszöntötte őt, és azt a mérhetetlenül sok segítséget, emberi hozzáállást, amit munkájába, és az emberekkel való foglalkozásba belevitt.