TARTÁS ÉS ELSZÁNT AKARAT

Roland tanár úr mindig is pedáns, precíz volt, ha a színvonalas, tehát minőségi oktatási-nevelési gyakorlat szóba került. Mindig igyekezett frissen borotvált arccal, megnyiratkozva megjelenni, s farmerját egy zakóval dobta fel, mely egyszerre kölcsönzött számára laza eleganciát, és ugyanakkor közvetlen megközelíthetőséget is.
Mégis a neves, állami iskolában - ahol nyolc éven át sikerrel tartotta meg egészen egyedi, különleges óráit, és felnőtt oktatásokat is vállalt szinte azonnal észlelni lehetett, hogy a lázadás nemcsak hogy tartós lesz a diákok részéről, de a szabadgondolkodást is tiltani, majd később - főként a konzervatív, meglehetősen vaskalapos igazgató miatt -, üldözni fogják.
Történt minden azon az augusztus végi napon, amikor a legtöbb pedagógusnak mintegy kötelező érvénnyel illik megjelennie az első alapból értekezlet és tájékoztatásszagú munkanapján, ahol szokásos vánszorgó, meztelencsiga lassúsággal ismertetik az adott tanév kitűzött politikáját, és azt, hogy az egyes tanárnak miként illene a NAT által preferált, kötelező tananyaggal haladnia. Arról már nem is beszélve, hogy az akkor kezdő száztizenhétezernyolcszázkilencven forintos kezdő fizetésből mire mindent levontak belőle egy-egy tanár - jobb esetben -, összesen nyolcvanöt-nyolcvanhatezer forintot vihetett haza adómentesen. Ám ennek a csekélyke összegnek irdatlanul sok rabszolga-gályamunkába került.
Roland kollega viszont ezzel a meglehetősen kőkori, és jócskán elavult nézettel szinte azonnal szakított.
Tette mindezt annak okán, hogy mivel az iskolának feladata kell, hogy legyen a közgondolkodás átadása, tehát, hogy a gyerekek is megtanulhassák használni a fejüket rutinból így már a legelső óráján mely száraz irodalomóra volt saját verseit vitte be az órára, és kicsit önmagában kuncogva, ravaszkás, kisfiús mosollyal a szája szélén konstatálta, hogy még a legeminensebbnek kikiáltott tanítványok számára is ismeretlen a kortárs irodalom világa.
Persze csupán csak akkor fedte fel, hogy a versek írója saját maga, amikor a bizalom már valósággal meggyökeresedett zsigerileg diákjai és közte.
Nem kellett hozzá öt munkanap sem, és máris szenzációszámába ment a hír, hogy a nagy, megbecsült, patinás múltra visszatekintő intézményben egy tehetséges, és fantasztikusan lelkes zöldfülű tanár máris hihetetlen népszerűségnek kezd örvendeni mind a gyerekek, mind a szülők körében.
Ez nemcsak, hogy felkeltette a gyanakvó igazgató érdeklődését, de olyannyira szemet szúrt, hogy egy közel két és fél órás természetesen zártkörű megbeszélés keretében az intézmény fővezére igyekezett meggyőzni hatásos ellenérvekkel fiatal kollegáját, hogy a legfontosabb dolog a tantervben foglaltak szigorú betartása:
- Nézze kedves kollega! - kezdte szemüvegét kopaszodó homlokára feltűzve a konzervatív igazgató, aki már mutatkoztak az idegesség tünetei; úgy verejtékezett akár egy igásló, ha komoly terhet kell cipelnie. - Van egy meghatározott tanterve az iskolánknak, amit tűzön-vízen keresztül is, de muszáj betartanunk! Ha művészeket akar nevelni, figyelmeztetnem kell, hogy ez nem olyasfajta intézmény, melyet az állam támogatna! És nem is forrná ki a gazdálkodási keretünk! - idegesen toppantott párat a nagyméretű, díszcserlyékkel ellátott irodában, majd amikor érezte, hogy nyomatéka van szavainak tovább folytatta:
- Azonban dicséretes, hogy a gyermekek és a szülők ennyire szeretik és elfogadják! Lesz szíves és a tantervet minden körülmények között betartani, különben a soron következő találkozásunk már korántsem lesz kellemes! - közölte kicsit keményebben, burkoltan fenyegetődzve a nagyhatalmúnak tartott igazgató.
- Ha szabad megjegyeznem Igazgató Úr...
- Mit akar már megint?! - csattant íróasztala mögül a hangja, mert ott védve érezhette magát. Most már korántsem volt annyira megértő, és barátságos, mint mondjuk néhány perccel ezelőtt.
- Én azt gondoltam, hogy a fő cél az önálló gondolkodásra való nevelés...
- Ha! - cinikus sóhaj hagyta el a száját. Úgy hangzott mint valami gusztustalan böffentés. - Mondja ezt éppen maga! Mennyi szakmai tapasztalata van magának édes fiacskám?!
- Hát... mindent összevetve nyolc év... - jegyezte meg halkan.
- No látja! Nekem meg már lassacskán ideje lenne nyugdíjba mennem, de nagy volna a rizikója, hogy nem lenne elég a nyugdíjam! - válaszolta pikírt flegmasággal. - Most távozhat!
- Ö... Elnézést kérek! További szép napot! - csukta be maga után az ajtót, hogy mielőbb visszatérhessen kíváncsi osztályába, ahol a legtöbb gyerek máris élénk érdeklődéssel kérdezgette, hogy mi történt?
- Tanár urat kirúgták igaz?! - kérdeztek rá többen is.
- Gyerekek! Ne igyunk előre a medve bőrére! Nyugodjunk meg, és folytassuk tovább, ahol abbahagytuk! - s miközben tovább tanultak, tréfálkoztak, viccelődtek helyenként a tanár fejében máris megfogalmazódott a tény, hogy valószínűleg még a héten kifogják rúgni.
Érezte és tudta nagyon is jól, hogy vannak rosszakarói. Már az elmúlt napokban is teljesen nyilvánvaló lett, hogy a tantestületi szobában sustorgás, mozgolódás támadt, amikor ő feltűnt a színen, és később késő esti felnőttképzési tanfolyam után, amikor - anno gálánsan többen is felajánlották, hogy hazafuvarozzák, most érdekes módon mintha minden kollegája szándékosan visszafogta volna magát, ha a nyíltszínű barátkozás szóba került.
végül igazságérzete győzedelmeskedett józan, mérlegelő esze mellett, mert megállt a tantestületi helység ajtajában, és hangosan beszélni kezdett kollegáihoz:
- Kedves Kollegák! Nagyon jól tudjuk, hogy a tanári szakma mindig is sok nehézséggel küszködött, de azt gondolom, hogy mi a gyerekekért és az emberekért volnánk, tehát ha rosszul végezzük a ránk szabott feladatokat azt a következő generáció fogja megbánni! Engem csupán annyi zavar, hogy mikor ebbe az iskolába jöttem mindannyian szeretettel, emberséggel fogadtak! Mi változott meg ennyire hamar? Vagy tán úgy cserélgetjük az emberi érzéseket egymás közt, akár mások a szennyest, vagy a fehérneműt?! Figyeljenek rám! Ez tanúság lehet a jövőre nézve! Ha önmagukra nem is gondolnak most, mert mindig kellenek a bűnbakok, legalább a gyerekekre gondoljanak! Köszönöm a figyelmet! - azzal fogta magát és kisétált a szobából, síri, döbbent, néma csend fogadta felszólalását.
- Akkor most a tanár úr végleg elmegy? - kérdezgették gyerekek, és később a felnőtt csoportban is egyre többen amikor már bent voltak a tanterem falai között.
- Hát... sajnos úgy tűnik... - eldöntötte, hogy igazat fog mondani. Semmi értelmét nem látta hazudni, vagy köntörfalazni olyasvalakik előtt, akikkel nagyon jól megértették egymást és a bizalom is kifejlődött.
- Ez kurva genyóság! - csattant fel felháborodásában egy hetedikes, nyurga srác, aki még csak most tanult meg szövegértőn olvasni, köszönhetően a tanár úrnak, és attól rettegett, hogy kedvenc tanára távozásával majd visszaesik a fejlődésben. Pedig hihetetlenül kemény munkát vitt bele a dolgokba, ha egyszer rászánta magát bármire is. - Nem lehetne csinálni valamit? Meg kéne fenyegetni azt a hájas szemétláda igazgatót? - jelentette ki nyíltan.
- Csak semmi erőszak gyerekek! Ne feledjétek, ha hagyjátok, hogy elragadjanak benneteket az érzelmek, akkor a rossz oldalt válasszátok, és egyre nehezebben tudjátok megőrizni magatokban a valódibb emberségetek! - olyan mélyenszántón, bölcsen beszélt, hogy minden gyerek érezte tökéletesen a lényegre tapintott.
Most az egész harmincöt fős osztály felállt, és köréje sereglettek a tanári asztalhoz; tétován körbevették, akár a szorgos kis csibék kotlós anyukat.
- Nagyon fog nekünk hiányozni tanár úr! Nagyon sokat köszönhetünk Roland bácsinak! - mondogatták, a lányok közül többen hüppögtek, és egymást átkarolva már a sírás szélén álltak, akárcsak a jócskán meghatódott tanárember.
- Nekem is mindenki nagyon fog hiányozni! Ne feledjétek! Hozzám mindig jöhettek ha bármi baj lenne, vagy csak szükségetek van egy emberre a meghallgat benneteket! Legyetek szófogadóak, és szorgalmasok, és mindig tanuljatok valamit! - köszönt el könnyeivel küszködve az utolsó órán.
Még azon a héten bement az igazgatói irodába, ahol a nagytekintélyű, potrohos igazgató nem győzte emlegetni, hogy az egész tanári szakma egy ígéretes tehetséget, és nagyon jó munkaerőt veszít, de sajnos anyagi és egyéb megszorítások léptek életbe, és neki is meg van kötve a keze:
- Őszintén sajnálom kedves kollega úr! Higgye el kérem, ha csak rajtam múlna, én mindent elkövetnék annak érdekében, hogy iskolánkban maradhasson, de... - itt elharapta a mondatot, mert azt érezte, hogy süket mondatokat puffogtat, amiknek semmi hasznukat nem veszi. - További sikereket és boldogulást kívánok Önnek az életben! - felállt az asztaltól, és izzadó tenyérrel fogott utolszor kezet beosztottjával.
Roland csupán bólintott némán, majd kiment az igazgatói iroda ajtaján. Az iskolaudvaron aztán népes gyülekezet fogadta: Szülők, gyerekek, volt kollegái csoportja hatalmas tapsviharral köszöntötte őt, és azt a mérhetetlenül sok segítséget, emberi hozzáállást, amit munkájába, és az emberekkel való foglalkozásba belevitt.