ÉLET-POFONOK, BUKÁSOK

Egész álló nap szinte alig kaptam levegőt. Mintha csak úrrá lett volna lelkem titkosabb mélyén valami belső felismerése annak, hogy valami sorsdöntő fordulat készülődik kissé szánalmas, átlagos életemben. Elvégre - ha úgy vesszük -, nem kis dolognak számított, hogy kis családunkban egyedül én lettem egyetemista, tehát tanult ember! Alig aludtam éjjel valamicskét. Mintha agyam zaklatott fogaskerekei mindig unos-untalan visszatértek volna abba az egy irányba, mely arra volt kíváncsi, hogy mit akarok az életemmel kezdeni?!
Anyámat egyszerre győzködtem, kérleltem, hogy csak jó apámmal ne kelljen a felvételi vizsgára menni, mert egyrészt apámnak megvoltak a maga sajátságos, groteszk, gyilkos tréfái, másrészt előszeretettel alázott meg a legtöbb ember előtt.
Tette mindezt álszerénységgel, és az ő semmiről sem tehet meghökkenő, meglepett arckifejezéssel, amiben azért bele-belecsempészett egy-két gyerekesen rafinált, ördögi vigyorgást is nemlétező bajsza alatt.
- Meglásd fiacskám! Nem kell beszarni! Felfognak venni! Ez majd sokkal jobban fog sikerülni, mint az a bohócoknak való Színművészeti! - kontrázott, míg főként busszal, és metróval megtettük kb. harminc-harmincöt perces utunkat a Kazinczy utcában található komor, koszos, törtfehér vakolatú épületig, ahol már valósággal hemzsegtek a szabályos zombieként járkáló fiatal felnőttek.
Ha csak arra gondoltam, hogy ezentúl majd én is megbecsült, és elismert tagja lehetek a kvázi felnőtt társadalomnak akkor már nagyot mondtam! Apám - meglehet, hogy elsősorban önmaga nárcisztikus egoját akarta ezzel bármi áron megvédelmezni -, a büdös életben sosem engedte volna meg, hogy felnőttként kezeljen. Példa erre az elátkozottnak gondolt jogosítvány megszerzése, mely saját nyughatatlan ellenszegülésem újabb ékes bizonyítéka volt családunkon belül. S amikor elmondtam, hogy engem más dolgok érdekelnének, mint mondjuk a forgatókönyvírás, egy film megrendezése, vagy a költészet stb. apám - szokásához híven -, hihetetlenül dörmögő hahotázásba kezdett, hogy majd a könnye is kicsordult, és könnyelműen leintett, mondván: még éretlen, tojáshéjseggű suhanc vagyok, akit - legalább is szerinte -, még nem edzett, dolgozott, darált, és puhított meg az élet.
- Majd ha már te is dolgoztál negyven kemény évet, és lesz feleséged, meg gyereked akkor visszatérünk a témára! - valósággal parancsolta a szavakat, és nem magyarázta.
Amikor megérkeztünk kisebbfajta késéssel a felvételi vizsgára apám talán legalább olyannyira feszült, frusztrált és nagyon is izgatott volt, akárcsak én, mégis mintha folyamatosan rejtőzködnie kellett volna mások előtt, mert attól félt, hogy ezzel kvázi leleplezi önmagát, tehát megszégyenül. Kisfiús hóbortnak gondoltam akkor viselkedését, aztán hála pszichológiai, és szociológiai tanulmányaim egész sorának szépen fokozatosan rájöttem olyan eddig szándékosan rejtegetett, szőnyeg alá söpört dolgoknak, melyeket még anno gyerekfejjel nem igazán akartam megérteni.
- Hát édes fiacskám itt is volnának! - nézett alapos, kutató hiúzszemével körbe a hatalmas térkör formájú aulában, ahol már javában nyüzsögtek a fiatalok. - Nem mondom, hogy sok szerencsét, inkább csak egy nagy kalappalt! - megint megvillogtatta felém ravaszkás, huncut-kisfiús mosolyát, majd szabályosan belökött az ajtón, és már ki is lépett a nyílt utcára, hogy kellemetlen, neurotikus frusztráltságát egy szál cigivel orvosolhassa.
Mintha a sors is összeesküdött volna ellenem. Úgy szedtem a harmadik emeleten helyet kapó osztályterembe a lépcsőfokokat, mintha egyenesen valami ismeretlen eredetű kivégzőosztag elé kellene járulnom, méghozzá tökéletesen ártatlanul. Csupán csak közvetett bizonyítékok tanúskodhattak ellenem.
Egy pápaszemes, középkorú nő ültetett le közvetlenül az ablak mellé, ahol verőfényes szike-sugarakkal még mindig érezhetően betűzött a szeptemberi napsugár.
- Itt jó lesz magának! - felelte bizalmasan, majd mint aki elhúzta a száját tovább ment a következő hallgatóhoz.
Abban a pillanatban, hogy az ember helyet foglalt szinte azonnal egy jó vaskos, több kérdéscsoportból álló, mindenre kiterjedő feladatlapot dobtak az asztalra eléje, melyet szigorúan kékszínű tollal kellett kitölteni. Erre összesen mindenkinek volt három teljes órája, és mégis mikor az ember azt hihette, hogyha a legnehezebb fajsúlyú feladatokkal kezdi a munkát, lévén, hogy esetleg előbb végez majd az egésszel könnyedén rájöhetett, hogy újabb és újabb megválaszolásra váró feladatok ásítanak, várakoznak rá lesben állva orvul, mintha ezzel is fenyegetnék.
Kicsivel háromnegyed öt lett kora délután mikor végeztem saját feladatlapommal, és torkomban irdatlanul nagy gombócok kíséretében felálltam helyemről, és odaadtam a katedránál posztoló pápaszemes nőnek a feladatlapot, aki gúnyos mosollyal nyugtázta ezt a cselekedetemet. Mielőtt elmentem volna még hozzátette:
- Hogy érzi? Sikerült?!
- Nem tudhatom... - feleltem majd olyan gyorsan nyargaltam le párosával szedve a lépcsőfokokat a felső emeletről, mintha legalább is üldöznének, vagy vadásznának rám. Akár egy verejtékben csatakos űzött vad félrecsúszott nyakkendőben, fekete posztónadrágban, mely szúrt, akár a kés, és hozzá bordó nyakkendőben, mely állítólag sértette a közízlést.
Villámsebességgel trappoltam le a metróaluljáróba, és éreztem a föld gyomra, mint valami gyehennás pokol fáradt, vulkániszagú gőzfoszlányokat ereget magából. Később huzat lett, mintha egyesek szándékosan kinyitották volna az összes szellőzőrácsokat a koromsötét alagútban.
Veszettül sikoltott az ócskavasszerű szerelvény, amint megérkezett, és újabb fület tépő csikorgás hallatszott, amint fékezett és kinyitotta automatikus ajtóit.
Mintha egy film főszereplője lettem volna, csupán azzal a különbséggel, hogy itt második lehetőség nem igen van, hiszen már minden élesben történik valósággal beugrottam a kocsiba és olyan szorosan kezdtem szorítani a fogantyút, hogy mentem kifehéredett a kezemen lévő összes bütyök.
,,Még hogy gyerekjáték volt a feladatlap! - járt az agyam. Egy nagy büdös frászt!" - amint megindultunk a zsongító huzatra bíztam a feladatot, hogy kitisztulhasson fejem, és lenyugodhasson örökké nyughatatlan lelkem.
Végül a Moszkva-tér után sikerült úgy-ahogy megnyugodnom, és mikor a Déli pályaudvaron leszálltam mintha már elve eldöntöttem volna magamban a kérdést, hogy úgy se biztos, hogy eleve eltervezett dolgaim szerencsésen sikerülni fognak. Talán még a remény leghalványabb, aprócska szikráit is mélyen eltemettem, és elítéltem magamban.
Amikor hazaértem anyám már rohant is felém, és mohó kíváncsisággal egyből faggatózni kezdett miközben tálalta a vacsorát, hogy miként és hogyan zajlott az egész inkvizíciónak is beillő írásbeli vizsga?
- Hát nem volt éppen egy leányálom! - böktem ki, és később is úgy kellett belőlem egyenként, türelmesen kihúznia a szavakat, mert nagyon is magamba zárkóztam.
Alig pár hétre rá hivatalos, pecsétes levél jött, melyet anyám sem ingen szeretett volna helyettem felbontani, de hát azért mégiscsak tudnunk kellett, hogy hogyan határoztak egyesek sorsom felett?!
Anyám reszkető kezekkel bontotta fel a címeres papírt, melyben az állt, hogy hetvenkét ponttal költségtérítéses képzésre lettem jogosult, ami annyit tesz, ha az ember ki tudja fizetni a tandíjat és egyéb költségeket, akkor hallgató lehet az adott nagy múltra visszatekintő patinás egyetemen.
- Kapják be! - válaszolta nyers, gyémánt-keménységgel jó apám, aki alig-alig tudta - sok esetben -, türtőztetve visszafojtani indulatait, és nagy volt a rizikója, hogy bármikor robbanhatnak indulatai. Akkor ugyanis nem volt tanácsos tartósan a közelében tartózkodni.
- Jaj, apukám! Nem kell mindjárt fejjel menni a falnak! A fiunkat felvették végre az egyetemre és most csak ez a fontos! - Anyám minden elképzelhető eszközzel igyekezett lenyugtatni apámat, ám ez aligha bizonyult hatásos módszernek.
- Nem kell semmitől sem félnek kincsem! Majd mi apáddal kifizetünk mindent! A legfontosabb dolog, hogy tanult ember leszel, és ez fantasztikus dolog! - biztatott anyám, míg én marcangoltam saját lelkiismeretemet, hogy vajon még milyen megpróbáltatások, próbatételeket állíthat vajon elém az ún. nagybetűs élet?