BARÁT-KALANDOROK

Megígérte legjobb barátjának, hogy együtt fogják bejárni a Vácdukán található régi erdőt, mely egyszerre csalogatta, és egyszerre riasztotta is a legtöbb embert. Olyan mágikus, varázslatos hely volt, ahol a legtöbb gyerekek, és fejlődésben lévő kamaszok is szinte egy-két perc után találhattak maguknak még az internet és a számítógépek térhódítása előtt nyári vakációs kalandot pusztán csak azáltal, hogy betették oda lábukat.
A két kamaszkor küszöbén álló srác szinte sülve-főve együtt volt, mintha csak egyenesági testvérek lettek volna. A testesebb, mackósabb srác így is legalább egy-két évvel idősebb volt, mégis mintha érettségében naiv, és gyerekes lett volna, mint a másik fiatalabb fiú, akinek - úgy tűnt -, nagyobb az életbölcsessége, hiszen mindig tudta, hogy mi a helyes, mi nem.
- Tudod mit? Faragjunk magunknak íjat, mint Robin Hood! - vetette fel a jónak ígérkező ötletet a pufókabb srác majd azonnal bekente arcát vizes sárral, mely kiadós pocsolyát hagyott az egyik autónyomban.
- Figyelj Robi! Nem lesz ebből baj?! - kérdezte kissé félszegen a szőke, nyurga, szemüveges srác. - A szüleink egész biztosan megharagudnak ránk, ha csak egyszerűen besétálunk az erdőbe!
- Én megkérdeztem a szüleimet és azt mondták nyugodtan kószáljak csak kedvemre! Miért neked tán nem engedik?! - kérdezett vissza miközben egy-két szalámis szendvicset pakolt tízórai gyanánt a hátizsákjába arra az esetre, ha megéheznének, majd könnyedén letört egy roppanós tölgyfaágat bot, vagy önvédelmi fegyver gyanánt, és lándzsát farigcsált a végéből, hátha vadállatokkal is összefutnak. Tudta jól, hogy barátja nem fogja kiröhögni, vagy megszégyeníteni csak azért, mert halálosan félt az állatoktól. De hát mindketten városi gyerekek voltak! Ezen nem is lehetett igazán csodálkozni.
- Nem bánom! - adta be a derekát a szőke, gizda, kistermetű fiú. - Mit gondolsz? Szerinted találunk valami izgiset? - kérdezte, amint két felfedező Kolumbusz máris nagy, öles lépésekkel bevették magukat a rengetegbe.
A szerpentin szerűen kanyargós földút éppen az erdőszélen ért véget, így csupán csak annyi volt a dolguk, hogy kövessék a kitaposott csapásokat, amin több mint valószínű, hogy már járhattak előttük is, különben miért lett volna kitaposva?
- Szerintem ez kitűnő fa lesz íjnak! - vélekedett Robi, majd apró kis késével máris megpróbálta lenyesni a nagyobb méretű gallyakat a nagy fáról. - Ha gondolod segíthetnél egy kicsit! - pirított rá barátjára, aki csupán élénk kíváncsisággal szemlélte a nagy erdőt, és hallgatta a csendet. - Ó! Hát persze! Azonnal! - odament a nagy fához és két kezével megpróbálta letörni a szemlátomást beszorult faágat, majd mindketten nagyot bucskáztak a földre, mert egy hatalmas reccsenéssel a faág letört a törzsről.
- Na látod! Ebből az ágból akár két íjat is lehet csinálni! Már csak cukorspárga kell hozzá, de semmi vész! Hoztam azt is!
Jókedvűen fütyörészve folytatták útjukat és minél beljebb merészkedtek a kellemesen hűs árnyékot adó erdőbe annál jobban kezdett szervezetükben dolgozni az izgatottság, mely jelentősen megnövelte az adrenalin-szintüket.
- Nem szeretnék hülyeségeket kérdezni, de mit gondolsz? Vannak itt medvék, vagy legalább is olyan állatok, amik veszélyesek lehetnek az emberre? - kérdezte kissé félszegen a szemüveges fiú.
- Tudtommal nincsenek! De azért nincs kizárva! - ismerte be a mackósabb.
- Szerintem te is félsz, csak a világért sem vallanád be! Pedig mióta is vagyunk haverok? - tapintott a lényegre a másik.
- Jól van már na! Elismerem, hogyha medvével találkozunk én is ugyanúgy összepisálom magamat! Így már elégedett vagy?!
- Nagyon is! - jegyezte meg a másik ravasz mosolyféleséget küldve barátja felé.
A zöldfüves mezőn egy elhagyott, nagyobbacska méretű traktorkerék árválkodott, melyben egy madárfészek lapult. Mindketten óvatosan közelebb mentek. A világért se riasztották, vagy háborgatták volna a madarak lelki nyugalmát.
- Nézd csak! - mutatott a traktorkerékre a mackós fiú. - Ezt valaki szándékosan hagyta itt és a természet máris visszavette tőle.
- Hát... lehet! Szerintem menjünk tovább!
- A fenébe! Elhozhattuk volna apám régi Kodak fényképezőgépét! Hátha sikerült volna egy-két természet fotót lőnünk! - bosszankodott enyhén a fiú. Látszott szívére veszi, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy ő azt eltervezte.
- Csak nyugi, haver! Elvégre nem történt akkora tragédia! - a szőkehajú nyurga fiúnak le kellett vennie időnként a szemüvegét, mert a lencsék hajlamosak voltak bepárásodni, és akkor az orránál alig látott többet. - Álljunk csak meg egy kicsit!
- Valami baj van? - fordult vissza Robi.
- Á, nem nagy ügy! Csak ez a nyamvadt szemüveg! Meg kell törölnöm, hogy lássak vele! Még jó, hogy neked nem kell! - jegyezte meg iróniával.
- Hát... ki tudja? Még egy-két évtized és nekem is szükségem lesz rá!
Kis idő múltán tovább folytatták útjukat. Ötven méter múltán, amikor már jó mélyen beértek az erdőbe szinte rögtön kiszúrtak egy kisebb hegyoldalt, és rajta egy tátongó kis lyukat. Akkora volt akár egy üreg.
- Nézd csak! Ezt biztos az ősember vájhatta a sziklába! - lelkendezett a mackós gyerek.
- Ne hülyéskedj! Hogy tudta volna megmunkálni a követ, amikor még rendes szerszámai sem voltak! - kezdett logikus okfejtésekbe a másik.
- Az is igaz! Szerintem nézzük meg! Hátha találunk valamit! - lelkesedett a mackós fiú, és máris nekiindult.
- Te és mi van, ha gyilkosok, vagy rablók tanyája, akik gyerekeket esznek? - kérdezte a szőke fiúcska félelemmel a hangjában.
- Jaj, ne legyél már ennyire beszari kis pöcs! Mit gondolsz miért hoztam ezt a nagy dárdát! Ezzel könnyen kiverem bárkinek a szemét, aki fenyegetni próbál minket!
- Hát... te tudod... - csóválta meg a fejét a szemüveges fiú, majd engedelmesen követte barátját.
Alig értek fel a kisebb magaslat lábához észrevettek egy szerpentinszerű utat, mely úgy tűnt, mintha megkerülné az egész hegyi részt, levágva a felesleges részeket.
- Nézd csak! - térdelt le a mackós fiú. - Ezen az úton talán könnyebb dolgunk lesz! - azzal hátára vette a hátizsákját és azonnal elindult a szerpentinen.
- Hé, haver! Nem gondolod komolyan, hogy arra akarsz menni?! - nyelt egy nagy kortyot a szemüveges.
- Nyugodtan velem tarthatsz, persze csak, ha akarsz! - ajánlotta, de nem állt meg.
A szemüveges fiú valósággal berezelt, mert fogta magát, és sietősen felszaladt a másik gyerek után a szerpentin úton.
- Jól van, te győztél! De ezért dupla adag gumicukor jár, ha ezt az egész kalandot megússzuk! - igyekezett, hogy lépést tartson barátjával.
Alig tíz perces erőltetett kaptatón kellett felkapaszkodniuk, hogy végre szemük elé tárulhasson az üreg, ami már nem is tűnt annyira kicsinek. Most hogy közelebb merészkedtek embermagasságúnak látszott.
- Hoztunk elemlámpát, vagy gyufát? - kérdezte a szőke fiú.
- Mindjárt megnézem! Azt hiszem van gyufám... - Robi belekotort a hátizsák aljába, és talált is egy kisebb doboz gyufát. - Van gyufánk! Már csak száraz fákat kellene gyűjtenünk! - körülnézett, és talált egy kiszáradt gallyat, amire rátekert egy koszos, elhasznált lepedőt, ami valamelyik bozóton árválkodott. Azonnal meggyújtotta.
- Tessék! Már van fáklyánk! Remélem elég lesz odabent!
- És te még be akarsz ezek után menni?! - kérdezte visszafojtott rettegéssel a szőke fiú.
- Na ná! Még szép! - azzal nagyokat lépve máris megindult a sötéten tátongó, kicsit rémisztő barlangba, mely alig öt perc után, mintha teljesen befogadta volna. A másik gyerek azonnal vele ment, mert nem akart lemaradni!
- Hú, basszus! De sötét van idebent! - emelte feljebb a fáklyát Robi. - Nézd csak! Az ősember szabadidejében festegetett. - mutatott a gondosan kivitelezett, megkopott, de még mindig színes barlangrajzokra, amiken pálcika lovak, és pálcika emberek kergették egymást.
- Azt a mindenit! Jó régi lehet, és még mindig megvan! Ez tökre szupi! - lelkesedett a szőke is.
- Menjünk kicsit beljebb! - javasolta Robi.
- Mi van, ha eltévedünk, vagy elfogy a fáklya fénye?! - kezdett megint félni a szőke, mert enyhén klausztrofóbiás volt, csak szégyellte ezt legjobb barátja előtt megvallani.
- Nem kell beszarni! A lényeg, hogy ne essünk pánikba! - bökte enyhén oldalba barátját a mackós fiú, ám lelke mélyén már ő is igyekezett felkészülni a váratlan eshetőségekre.
A barlang alig tíz lépés után kiszélesedett, és olyan tágas lett, mint egy színpadi terem. A jobbára agyagos föld kisebb porfelhőket kavart, ahogy a húzat elért idáig.
- Mit szólnál, ha megkajolnánk a szendvicseket?
- Nem hiszem el, hogy te csak az evésre tudsz állandóan gondolni?! - bosszankodott a szőke, de azért elvette a saját adagját, mert időközben ő is megéhezett.
- Hé, nyugi van pajti! Megesszük a szendvicseket, körbe nézünk aztán mehetünk vissza! Miért kell mindenen így kiborulnod? És ha az élet majd kemény próbatételek elé állít, akkor egy élten át fogsz futni saját félelmeid elől?! - tapintott a lényegre Robi.
- Igazad van! Bocs! - harapott egy nagyot saját kenyérszeletébe a szemüveges.
- Na látod!
Miközben megették az elemózsiát a fáklya fénye halványodni kezdett, talán a megélénkült húzat miatt, majd kis idő múltán úgy tűnt, hogy ki fog aludni.
- Valahonnét kellene szerválnunk valami éghető anyagot, ha világosságot akarunk! - feltápászkodott a homokos földről és körbenézett. Egy-két száraz gallyat talált azért, amiket máris összegyűjtött és szép kis rakást csinált a homokba, majd az egészet egy füzetlappal meggyújtotta.
- Te biztos a főcserkész lehettél, ha mindenhez értesz! - jegyezte meg kisebb irigységgel hangjában a szemüveges.
- Nem nagy kunszt! Apám mutatta, hogy kell, én meg ellesem tőle! Hát ennyi!
A kis ,,tábortűz" kacifántos lángnyelvekkel világította meg a méretesnek tűnő barlangot.
- Lehet, hogy ez lesz az utolsó közös kalandunk?! - kérdezte megszeppenten a szemüveges.
- Ugyan már! Miért mondod ezt?! - lepődött meg a másik.
- Apuék azt mondják, hogy nemsokára el fogunk majd költözni a panelből!
- De azért remélem ettől a barátság még megmarad...? - kérdezte félve, mert alig akadt barátja a mackós fiúnak, és nemsokára kezdte a gimit.
- Az nagyon jó lenne, ha tarthatnánk a kapcsolatot! Levelezhetnénk! Majd megüzenem a címet! Elvégre mindkettőnk apja buszos és sok kapcsolata van, vagy nem?! - tette fel a kérdést.
Amikor befejezték a szendvicseik elpusztítását, már dél is elmúlt. Óvatosan homokot szórtak a kis tábortűzre, hogy már csak füstölgő hamu maradt, majd elindultak visszafelé a kivezető nyíláson át s közben nagyokat kurjantgattak, vonyítottak, akár a győztesek.
Mikor visszaindultak a szerpentinúton, majd a kifelé vezető úton az erdőből szinte alig szóltak egymáshoz. Mintha közösen megélt emlékeikbe akartak volna bármi áron belekapaszkodni, amiről úgy hihették hogy soha senki el nem veheti tőlük. Kiértek a kis erdei tisztásra, majd hazafelé indultak átvágva a szántóföldeken, melyek az út hobbitelkek helyét jelezték.
Később a szőke, szemüveges fiú és szülei elköltöztek, és bár úgy volt, hogy levelezni fognak, és kapcsolatban maradni egymással, amikor már a mackós fiú is érettségi előtt állt keserű csalódottsággal vette tudomásul, hogy szinte alig maradt bármire is szabad ideje.
Később aztán, amikor már mindkettő fiú felnőtt egy májusi délelőttön régi panelházuk előtt összefutottak, és jócskán meglepődtek azon, hogy mindketten felnőttek.