KÜLÖNÖS VENDÉGSÉG

Előbb csak enyhén, később már, ahogy a száguldó percek rohamosabban teltek egyre intenzívebben érezte a halálfélelemmel egybekötött, kíméletlen, gyilkos hascsikarást, mintha emésztési, vagy valamilyen szervi problémái lennének.
Éppen a tizenegyedik szülinapja volt, és nemrég veszítette el szeretett nagyapját, aki hihetetlenül bölcs, és kevés szavú ember volt, és aki rengeteg sok mindenre megtanította. Most itt toporgott a negyedik emeleten egy kissé kopottas, jobb időket is megélt, nagy tölgyfaajtónál, amire egy különös réz névtábla volt felszögezve rajta a név: Dr. Béla.
,,Most akkor bekopog, vagy itt fog ácsorogni egész délután, amíg a szülei haza nem jönnek a munkából, és később majd kénytelen lesz végighallgatni apja prédikálásra hajlamos intelmeit a férfi bátorságáról, és tökösségi szabályairól." Előbb csak egyet kopogott, aztán türelmet erőltetve magára várt egy kis ideig. Mikor tíz perc után sem nyílt az ajtó végül újból hármat kopogott. Aztán hallgatózni és fülelni kezdett a csendben.
- Mindjárt megyek már! - szólalt meg kisvártatva egy beroszdásodott, rekedtes hang. Úgy hangzott, mintha elejtettek volna egy rozsdás fazekat.
Végre kinyílt az ajtó és ott állt teljes életnagyságban Béla bácsi.
- Hát te meg? Mit akarsz kisfiam?! - förmedt rá gyanakvóan SZTK-keretes szemüvege mögül, mint aki régóta nem bízik már senkiben sem.
- Csókolom Béla bácsi! Ma van a szülinapom, és csak azt szeretném megkérdezni, hogy...
- Nem, nem! Nem kérek és nem veszek semmit! - dorgálta meg az öregember -, és ha te is jót akarsz magadnak most azonnal hazamész és békén hagysz! Most pedig mars innen! - toppantott egyet a lábával, hogy a gyerek érezze, mégsem tréfa dolog egy idős öregembert zavarni.
- Bocsánat, csókolom! - már iszkolt is vissza a folyosó végén lévő liftbe, ami aztán felvitte a hatodik emeletre, ahol laktak. ,,Jó kis szülinap!" - gondolta magában. De még mindig hátra volt legalább egy teljes bő óra, hogy valamivel elüsse az időt, amíg szülei hazaérnek a munkából. Berakott egy robotos rajzfilmet a videómagnóba, és nézni kezdte.
,,Miért kell mindenkihez olyan ellenségesen, barátságtalanul viszonyulnia?" - gondolta magában.
Szülei valamivel délután öt órakor jöttek haza, és bár fáradtak voltak gyorsan beviharzottak mindketten a kiskonyhába, hogy előkészíthessék az ünnepelt számára a tizenhat szeletes dobostortát a hozzávaló gyertyákkal és tűzijátékkal együtt. A kisfiú még hallotta, amint szülei ebből is zengő patáliát voltak képesek csapni. ,,Miért kell nekik folyton veszekedni?" - töprengett. Tíz perc után égő tüzijátékkal, és meggyújtott gyertyákkal kijöttek, miközben azt az ostoba ,,Boldog Születésnapot!" kezdetű dalt kántálták, mintha kisiskolások lennénk.
- Hol van a kis ünnepelt? Hahó! - kérdezte a mindig filigrán, és csinos anyuka, aki most zsonglőrként egyensúlyozva máris letette a tortát az étkezőasztalra, míg az apuka kedvetlenül néhány színes papírtányért és műanyag villákat raktott ki.
Az anyuka csak most pillantotta meg fiát, akin jócskán meglátszott, hogy valószínűleg a délután jelentős részét sírással, hüppögésekkel tölthette, hiszen pirospozsgás, pufók arcocskája teljesen ki volt melegedve, és olyan szomorkás, elveszett látványt nyújtott.
- De hát édes kicsi szívem! Mi történt? - kérdezte azonnal odamenve hozzá az anyuka.
- Meglátogattam Béla bácsit, és nagyon mérges és dühös lett! - vallotta meg szófogadóan.
- Mi a fenének kell egy beteg öregemberrel barátkoznod?! - kérdezte neheztelve az apuka.
- Jaj, apukám! Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot?! - dorgálta meg férjét az asszony. - Te is tudod, hogy Bencének mindig is kevés barátja volt.
- Az nem kifejezés! Egy barátja sem volt még, leszámítva a házban lakó fiút! - fonta mellkasa előtt keresztbe mindkét karját az apuka.
- Te is tudod, hogy egy gyerek életében nagyon fontos dolog a barátság! Nem Bence hibája! - simogatta meg a kisfiú sötétbarna haját az anyja.
- Ó, hát persze hogy nem! Levegőt sem kell venni, hiszen az sem a miénk! - Az apuka valahogy az utóbbi pár évben mindenre heves, ingerlékeny agresszióval reagált, mely egyaránt próbára tette kisfia és felesége türelmét.
- Jaj apukám! Ne kezdjük el éppen most a gyerek szülinapján! - közölte egyelőre kimérten férjével, majd kisfiához fordult: - Fújd csak el bátran a gyertyákat kincsem! - igyekzett biztatni.
Bence kétszeri nagy levegős próbálkozásra sikeresen elfújta az összes gyertyát. Következhetett a tortabontás és az ajándékozás.
- Bonts ki az ajándékaidat drágám! Mi addig apáddal egy kicsit beszélgetünk! - az anyuka tüstént bevonszolta férjét a kiskonyhába és máris részletes, kivesézős okfejtésekbe kezdett a helyes gyereknevelésről. A legfontosabbal kezdte: sosem szabadna egy gyereket megszégyeníteni senkinek!
Bence pufók ujjaival igyekezett óvatosan kibontani a csomagolópapírt, de valami miatt sosem boldogult. Az apuka hirtelen szabályosan föltépte a konyhai ajtót, majd mérgesen megragadta az első útjába eső becsomagolt ajándékot és széjjel tépkedte a csomagolópapírt, még végül csupán a kartondoboz maradt, amiben a vadonatúj LEGO-készlet lapult.
- Nesze te kis pöcs! - dobta oda a játékot a megilletődött Bencénk, aki már jó előre sejtette, hogy szülei csetepatéja tartós lesz.
Másnap az anyuka - Péntek lévén -, kicsit előbb eltudott szabadulni a munkahelyéről, és már délután három órára otthon is volt Bence legnagyobb megkönnyebbülésére, ugyanis Bence apja folyamatos éjszakai műszakjai miatt lefeküdt a nappaliba kiadósan kipihenni magát, és ilyenkor szigorúan tilos volt zavarni. Bence korán megtanulhatta, hogy bizonyos dolgokban csak is ziráóan saját magára számíthat.
- Szia anyuci! Hamar jöttél! - lepődött meg, mikor anyukája sugárzó mosolyával magához ölelte.
- Nagyon hiányoztál kicsi fiam! Tudod mit? Viszünk Béla bácsinak egy kis tortát és megkérdezzük, mi a baja?
- De anyu! Ha megint mérges, dühös lesz?! - kezdett félősen aggódni a gyerek.
- Én azért vagyok, hogy ilyesmi ne történhessen! Jó leszel így! - Az anyuka gyorsan átöltözött a fürdőszobában, kényelmes, otthonias jellegű holmit vett magára, majd kézenfogta kisfiát, beszálltak a liftbe és a negyedik emeleten szálltak ki, ahol a barátságtalan öregember lakott.
- Háromszor nyomjuk meg a csengőt! - válaszolta kicsit oktatólag Bence, mert mindig szeretett a szabályokhoz ragaszkodni, és nem szívesen szegte meg azokat.
- Hogy te milyen ügyes vagy! - lepődött meg az anyuka. - Látod, ezt nem is tudtam! - hagyta, hogy a kisfiú nyomja meg pontosan hárszor az ajtócsengőt. Így is vártak még vagy tizenöt percet mire csoszogást hallottak és egy koszos, kicsit viseletes, foszladozó háziköntösben kinézett az ajtón az öregember. Előbb a gyereket vette észre, és azonnal elfogta a méreg, majd tekintete a gyönyörű, és csinos anyukán állapodott meg, aki most komolyan nézett vele farkasszemet, így kissé inába is szállt a bátorsága:
- Segíthetek kedves... asszonyom...? - kérdezte.
- Üdvözlöm Béla bácsi! - köszönt kimérten a fiatalasszony. - Nem tudom, hogy emlékszik-e ránk itt lakunk a házban a hatodik emeleten és csak azért jöttünk, hogy egy kis szülinapi tortával megkínáljuk! - nyújtotta át a gondosan alufóliába becsomagolt süteményszeleteket az asszony. Az öregember úgy meglepődött, mint még soha. Azonnal gondolkodóba esett: ,,Az nem létezik, hogy ilyen gyönyörű és jóravaló emberek is létezhessenek ezen a rongyos világon!" - s minél inkább meghányta-vetette saját gondolatait mintha barázdás, mogorva arcáról fokozatosan tűntek volna el önző, makacs sérelme szégyenfoltjai. Egészen tűrhető, emberi arca lett. Közetlen lett, és egyszeriben nagyon is barátságos:
- Ó... hát én... nem is tudom, hogy mit mondhatnék...? - nem talált megfelelő szavakat, ha valami kibillentette érzelmi egyensúlyából.
- Ami virágnyelven annyit tesz nagyon köszöni, hogy gondoltunk Önre, igaz?! - fonta kicsit keményebben keresztbe karját maga előtt az anyuka.
- Ó... háthogyne! És... miben segíthetek kedves asszonyom...? - tette fel újfent a kérdést, mert megérezte, hogy a csinos anyuka vélhetően még nagyon is akarhat tőle valamit.
- Néhány szót szeretnék Önnel négyszemközt váltani, amennyiben lehetséges! - felelte az asszony, és minden finomkodás nélkül már be is ment az öregember lakásába, anélkül, hogy az beinvitálta volna.
- Ó... nagyon szép, és tetszetős lakása van kedves Béla bácsi! - jegyezte meg, amint kézenfogva kisfiát beléptek.
- A feleségem érdeme! - jegyezte meg kisebbfajta büszkeséggel. - Ő fantasztikusan értett a stílushoz, és a lakberendezéshez is... - hangja szomorúvá vált, ahogy emlékei közt kutatott.
-Ó... bocsásson meg! Nem állt szándékomban megsérteni! - kért őszintén bocsánatot az anyuka.
- Nem történt semmi baj! Az ember kicsit úgy érzi, még mindig itt maradt a szelleme vele a szobákban! - felelte.
- Értem! Talán foglaljunk helyet valamelyik szobában! - javasolta az asszony.
Az öregember percek alatt kisebbfajta rendet csinált a kupira emlékztető nappaliban, ahol két ütött-kopott fotel, és egy jócskán viseletes kanapé árválkodott.
- Üljenek le csak nyugodtan! - kérte az öreg, és csak akkor ült le, amikor a fiatalasszony is.
- Nos! Azért kerestük fel, mert ha minden igaz a napokban kisfiam Bence szeretett volna Önnel egy kicsit elbeszélgetni, mivel nagyon kevés barátja van az iskolában, és Ön hát... enyhén szólva is lekezelően, barátságtalanul viselkedett vele, majd elküldte! Így volt?! - vonta azonnal felelősségre, úgy, hogy az öregembernek szinte nem maradt választási lehetősége sem.
- Elnézését kérek kedves asszonyom, már megbocsásson, de mégis kinek néznek maguk engem?! Tán úgy festek mint valami átkozott cukorbácsi, vagy nagypapa, aki várja az unokáit?! - fakadt ki keserűséggel a szívében.
- Béla bácsi! Azt hiszem megint félreértett bennünket! Csak azt szerettem volna elmondani, hogy a kisfiam nagyon sajnálja, ha bármi kellemetlenséget okozott Önnek, de szeretett volna beszélgetni! Mi ebben olyan rossz dolog?! - kérdezte szinte támadásra készen az anyuka.
- Kedves asszonyom! Az Ön fiacskája még nagyon fiatal ahhoz, hogy bármit és bárkit komolyan vehessen! Éretlen, és még nem képes átlátni a dolgok, és érzések közötti összefüggéseket! De ha ez megnyugtatja kijelölhetek egy időpontot, amikor szívélyesen látom a lakásomban, és majd akkor elbeszélgetek vele. Persze, ha ez magának is megfelel?! - nézett kíváncsian, gyanakvón az asszonyra.
- Mit szólsz kisfiam? - fordult kisfiához a fiatalasszony. - Megbeszélünk egy napot és egyedül lejössz és elbeszélgetsz Béla bácsival, ha neked is megfelel?
- Az nagyon jó lenne... - válaszolta halk, bátortalan hangon a gyerek.
- Önnek melyik nap lenne a jó Béla bácsi?
- Hú... lássuk csak! A hétvégéim szabadok!
- Ó! Értem! Akkor legyen talán a szombati nap! - ajánlkozott az anyuka.
- Hát... rendben! - húzta a száját az öregember, de azért beleegyezett. - Ha megbocsátanak nekem, most még lenne itthon egy kis dolgom! Köszönöm a finom süteményt! - igyekezett nem elfeledkezni a jóneveltségről.
- Mi köszönjük, hogy tisztázhattuk a helyzetet! - emelkedett fel ültő helyéből az anyuka, mire illendőségből az öregember is felállt. Az anyuka kézenfogta kisfiát, majd kiléptek az ajtón. Az öreg még sokáig gondolkodott a történetről, hogy vajon milyen szándékkal is jöttek éppen hozzá. Aztán meglehet, lelke mélyén változhatott valami, hiszen a következő ezúttal szombati látogatás alkalmával, amikor a kisfiú megint hozott neki egy kisebbfajta élelmiszerekből álló kis csomagocskát az öregember szokatlan, furcsa módon a belső szobában lévő, nagyméretű zongorához ült, és tréfás gyerekdalokat kezdett a jócskán megilletődött kisfiúnak klimpírozni, majd főleg az irodalomról, és az életről folytattak hosszadalmas eszmecseréket.
Később Bence két vaskos kartondobozban vagy egy tucat irodalmi könyvet kapott; sokat eredeti dekikációval ellátva, amit a szülei sehogy sem tudtak összeegyeztetni az öregember különös viselkedésével.
Később már csak a hét végén tudtak időt szakítani rá, hogy lakásában meglátogassák. Ekkor vette észre az anyuka és a kisfiú, hogy a bejárati ajtón gusztustalan narancssárga szalag van X-szerű átlóban áthúzva. Nem tudták mire vélni a dolgot. Több mint hatszor is csöngettek, mire a szemközti szomszéd nyitott ajtót, és közölte tárgyilagos kimértséggel, hogy pár nappal ezelőtt halhatott meg az öregember álmában, fájdalommentesen.