A MINDENNAPOK SLAMASZTIKÁJÁBAN

Megállt az előszobai tükör előtt. Egyszerre anyámasszony katonájaként, és idiótaként festett a komplett, kissé kényelmetlen öltönyben, vöröses nyakkendőben, ingben, és úgy általánosságban a hivatalos találkozók ún. formaöltözetében.
,,Miért kell neki már megint újra és újra végig járnia azokat a halálosan kimerítő, fölöslegesen fizikai stresszt, és idegi kimerültséget jelentő interjúkat bejárnia, ahol a munkáltató első és talán legfontosabb kérdése, hogy ti. hogy hol szeretne tartani az elkövetkezendő öt-tíz évben? Erre a kérdésre még akkor se biztos, hogy az ember tudhatná a legfrappánsabb, legmegfelelőbb választ ha adott esetben cuma sum laude diplomázott marketing és üzleti kommunikáció szakon.
,,Ha már behívtak egy elbeszélgetésre akkor mi sem természetesebb! Csak légy mindig önmagad, és sose hagyd, hogy eltapossanak!" - adott magának jótanácsot miközben cipőkanál nélkül szabad kezével kicsit fájdalmasan beleerőszakolta szőrös lábujjait vadonatúj olasz jellegű, őszies cipőjébe, mely még ahogy mondják ,,bejáratós" volt. Mivel még soha az életben nem késett egyetlen percet sem gyerekkora óta szinte sehonnan, önmagával szemben követelte meg, hogy - remélhetően -, senkinek se rabolhassa el a drága idejét.
Még szerencse, hogy volt tanárkollegája segítségére sietett, és már reggel hét óra körül megjelent társasházi lakása előtt, majd miközben megitták a reggeli kávét, részletesen elbeszélgettek, hogy mennyi minden történt velük azóta, hogy főhősünket kirúgták az állásából.
- Ugyan pajtás! Én mondom! Nem kell mindjárt beszarni! Engem is kirúgtak! Na bum! Nem csináltam belőle olyan fenenagy lelkizést mint te! - vette oda neki félvállról.
- Jó, hát, igen, de azért azt gondolom, hogyha bárki rendesen, becsülettel ellátja a maga feladatait, és ennek ellenére teszik parkolópályára, akkor az igenis nagy ügy, még akkor is ha alamizsnaként kapott néminemű végkielégítést. - magyarázta kicsit kioktatólag, amit enyhén zokon vett volt kollegája.
- Tudod te egy nagyon különleges pacák vagy! Anno sosem akartál a menzán enni, mindig csak azt a csomagolt ételt etted meg, amit magaddal hoztál, mert rettegtél a fertőzésektől, meg a szalmonella-járványtól. Amikor az a csinos titkárnő csaj, a, hogy is hívják... nézd csak! Elfelejtettem!
- Esetleg Dalmára gondolsz? - szólt közbe kisegítő hangon.
- Na, igen! Az, az! A Dalma! Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért nem mentél oda hozzá, és beszélgettetek egy jót! És, ha lepattint, akkor sem dől össze ez a fene nagy világ! Megrázod magad és mész tovább! Ennyi a történet! - újabb nagy fekete korty következett a kávéból.
- Attól tartok kedves barátom, ez nem ennyire egyszerű, mint amilyennek tűnik!
- Igen! Jól tudjuk Mikikém, hogy nálad ez sosem egyszerű! Még maradt bőségesen legalább egy teljes bő óránk! Mit csináljunk?
- Például elmesélhetnéd, hogy veled mi történt azóta? Már ha nem tartozik a magánéletedhez! - vetette fel ötletként. Volt kollegája beleharapott abba a csokis kürtöskalácsba, melyet az egyik büféskocsiból vett, mely az egyik bevásárlóközpont mellett parkolt.
- Na szóval... kirúgtak! Ez nem újság! Majd az egyik haveromnál csöveztem egy ideig, kisebb alkalmi melókat vállaltam el a csatornatisztítástól kezdve a kőműves melókig! Tudod főként olyan megbízásaim voltak, amire a mostani kifinomult úri nép csak annyit mond proliknak való! Aztán összejöttem a volt középiskolás osztálytársam barátnőjével, és hamar született három gyerekem, és itt vagyok! Úgy nagyjából, dióhéjban ennyi!
- Hát ez nem semmi! - lepődött meg, hiszen több mint tíz éve nem látták egymást.
- ... És veled, mi a helyzet öreg harcos?
- Semmi különös! Tudod mindig is érdekelt a forgatókönyvírás, és a filmekkel kapcsolatos dolgok, és ha már írás akkor verseket, novellákat, regényeket firkálgattam, csak az a nagy helyzet, hogy a kortárs irodalom kicsi hazánkban nem támogatott, vagy csupán a bestseller szerzőknek van kitalálva. Egy ideig gondolkodtam is rajta, hogy talán sokkal jobb volna, ha megpróbálnék külföldön érvényesülni, de az igazság sajnos az, hogy kapcsolataim, ismerőseim sosem voltak. Érted? Akikben meg lehetne bízni! - lett kicsit kedvetlenebb.
- Hát... ez azért szerintem kurvára gáz! Ezzel csak azt akarom mondani, meg minden, hogy neked sokkal több eszed van, mint mondjuk egy Nobel-díjas professzorkának, és akkor ilyen oltári genyóságot művelnek veled! - vágta ki a rezet.
- Ez nagyon rendes dolog tőled! Azt hiszem túlságosan sokáig voltam saját önsajnálatom mélypontján, ahonnét már nem biztos, hogy akad visszaút. Már ha érted, hogy mikről süketelek itt?!
- Szó se róla! Minden teljesen világos! Akkor elmész arra az interjúra?
- Mit gondolsz miért vagyok öltönyben, és nyakkendőben?! - nézett rá kérdőn.
- Látom azért a jókedved és a humorod még mindig a régi!
A bőségesnek mondott egy óra hamar eltelt. Miklós régi kollegája egy Lada Samara 1500-sal érkezett, amivel valósággal átslalomoztak az időközben kisebb-nagyobb dugókat produkáló közforgalmon. Még szerencse, hogy a kollega ismerte a város kerülőútjait így jóformán elhagyott, madárlátta utakon közlekedtek, és így csupán alig huszonöt percet vet igénybe az eredetileg hosszabbra tervezett út megtétele.
- Meg is érkeztünk! Azért szerintem elég jól vezetek! - dicsérte meg önmagát a barát.
- Nem rossz! Köszönöm, hogy elhoztál! - nyitotta ki Miklós az ajtót a hatalmas üvegpalotának tetsző irodaépület előtt, amin jócskán meglátszott, hogy az elmúlt öt évben építhették elsősorban külföldi befektetők a belváros szívében.
- Te figyelj csak! Ha gondolod szívesen megvárlak, mert nekem ma nincsen különösebb dolgom! Szóval, ha érdekel...
- Ez jól hangzik, de szerintem mire végzek itt idegileg totálisan a padlón leszek, és megint teljesen kifogok mindenkiből ábrándulni! - közölte, majd megpróbált határozottnak, magabiztosnak látszani, amint belépett a nagyalakú irodaépület forgóajtaján. Volt ismerőse alig várta, hogy végre rágyújthasson egy cigire, mert nagyon jól ismerhette már barátját ahhoz, hogy tudja Miklós utálja az irritáló dohányfüstöt.
Miklós feszengve, hihetetlenül idegesen ment a recepciós pultnál üldögélő két gorillatestű, barátságtalan biztonsági őrhöz. Megmondta, hogy miért és hova jött, mire a két közönyösen lusta őr azt mondta, hogy amit ő keres az ötödiken van. Használhatja a liftet is, ha úgy könnyebb!
Miklós megköszönte, majd beszállt a hatalmas méretekkel rendelkező üvegfelületes liftbe, mely szinte hangtalanul suhant fel vele a kívánt emeletre. Mikor óvatosan kopogtatott az ajtón, és belépett csupán egy középkorúságát elhagyó, szarukeretes szemüveget viselő, nagyon komoly kinézetű, kontyos asszonyt talált a teremben a szokásos kilenctagú zsűri helyett, akik még pár éve vizslatták szó szerint minden mozdulatát.
A nő gyanakvón méregetni kezdte, majd kinyújtotta kezét a kézfogás miatt, és beszélgetni kezdtek. Sok témát idő hiányában csupán csak felszínesen érintettek, majd jött a megkerülhetetlen kérdés, amitől Miklós totálisan valósággal menten odafagyott a műanyag székhez, amin éppen ült.
- Mondja tisztelt Miklós? Hogyan tervezi az életét öt-tíz év múlva?
Mintha megint egy ostoba, vége-hossza nincs vizsgán, vagy
kicsinyes megmérettetésen lenne, ahol sokkal inkább a megszégyenítés számít, semmint a valódi képességek gyakorlati rutinja. Megigazította időközben félrecsúszott nyakkendőjét, és persze kissé hevenyészett módon igyekezett eltávolítani főként homlokáról vastag gömbalakú izzadságcsöppjeit egy zsebkendővel.
- Hát... nehéz kérdés... - kezdte, majd mint aki mélyről jövő bölcsességeket, ókori filozófiai tételeket skandál maga előtt sorolni kezdte a közhelyszerű példákat, míg végül kilyukadt saját, kissé pech-szérfiás életéhez. A középkorú nő pedig szinte megbűvölten, érdeklődve hallgatta, hiszen valószínűleg ez idáig még sosem találkozhatott olyan szabadgondolkodó értelmiségivel, aki pontosan átláthatóvá tette a világ, és benne az ember összefüggéseit.
Az interjú nem tartott csupán tizenöt percig s mikor végeztek az asszony furcsán, szinte jelentőségteljes mozdulattal szorította meg Miklós verejtékes kezét.
- Hát igazán köszönöm ezt a barokkos, dagályosra sikeredett eszmefuttatást kedves Uram! Ön rendkívül művelt! Pár napon belül értesíteni fogjuk.
Miklós lelke mélyén számított rá, hogy ez az interjú sem kecsegtet majd újabb lehetőségekkel, mégis titkon eltökélte, hogy nem hagyja porig alázni önbizalmát, és a dolgokhoz való összetett hozzáállását. Amint kilépett az épületből már tizenkettő is elmúlt, és volt kollegája még mindig hűségesen várakozott autójával, miközben egyfolytában cigizett. Hazafelé menet beugrottak egy gyorsbüfébe, ahonnét az ételt is haza lehetett vinni, és megint csak hosszú, tartalmas beszélgetések következtek.