VÁRATLAN AJÁNDÉK

A felnőtt nő nem nézett ki többnek, mint tizenhat. Nőiességéhez egyáltalán nem passzolt az alapból sötét, szegecselt bőrdzseki, bőrnadrág, és a vaskos, nehéznek látszó túrabakancs. Vadóc, lázadó típusú kamasz lánynak nézett ki első pillantásra, aki talán még nem is igazán tudhatja, vagy sejtheti, hogy valójában mi ellen is lázad?
A dolgok akkor fordultak komolyra, amikor apja infarktusban váratlanul meghalt, és mivel az anyja nem akart élete végéig egyedül maradni egy új seggfej pasit vett maga mellé, aki előszeretettel kezdte őt tapizni, meg fogdosni, pláne akkor kukucskált be a szobájába, amikor az anyának munkába kellett mennie, és jóformán egész álló nap csupán csak ketten voltak a lakásban. A végső összetűzésre egy Csütörtöki napon került sok, amikor a mostohaapja megpróbálta megcsókolni, mire neki sem kellett több, és úgy mogyorón rúgta azt a rohadékot, hogy sokáig csillagokat látott, majd amikor anyja holtfáradtan hazaesett a munkából közölte vele, hogy inkább elköltözik. Később aztán valahogy kitudódott a dolog, és anyja végleg elküldte a szemétláda seggfej pasit.
Most itt állt valami egészen új kezdetén, és amint háromszor becsengetett az ismerős társasházi lakás kapucsengőjén kicsit úgy érezte új otthont, menedéket talált. ,,Vajon mit fog hozzá szólni az öreg? Márha egyáltalán tudja-e, hogy kicsoda ő?!" - töprengett. Kicsit hallgatózott is. Nem volt nehéz dolga, hiszen az egész folyosó vízhangokat vert, így a legapróbb egérneszeket is hallani lehetett.
Így is hat percbe telt mire heves csoszogó mozgással, kicsit nyikorogva kitárult a bejárati ajtó, és egy SZTK-keretes, kicsit görnyed járású, nagypapakorú ember nyitotta ki az ajtót. Nem lehetett pontosan tudni, hogy pusztán csak megijedt, vagy jócskán meglepődött a fiatal nő kinézete láttán, mindenesetre máris gyanakodva, szúrós szemekkel méregetni kezdte:
- Mit parancsol az ifjú hölgy? - kérdezte.
- Ö... Selmeczky bácsit keresem... - válaszolta félszegen. Mintha inába szállt volna a bátorsága.
- Én vagyok az kedveském! Mit szeretne? - pár fokkal barátságosabb, közvetlenebb hangnemre váltott.
- Biztos már nem tetszik emlékezni, de az anyukám Selmezcky Rozália volt lánykorában, és... igaz most már apukám nevén van, de...
- Ó... hökkent meg az öreg. - Csak nem azt állítja kedveském, hogy Ön lenne az unokám, akit már több mint húsz éve nem láttam?
- Talán hiba volt, hogy ide jöttem! Ne tessék haragudni, amiért szóba hoztam... - szomorú arckifejezéssel már éppen készült rá, hogy fogja hátizsákját, és gitárját és már újból útra kelljen, amikor az öreg megállította:
- Várjon egy percet Kedveském... fáradjon be és beszélgessünk egy kicsit... - szélesre tárta a bejárati ajtót közvetlnül és előre tessékelte a jócskán megszeppent fiatal nőt.
- Hát... köszönöm szépen... igazán kedves...
Az öregember óvatosan megfogta a gitárt, vigyázva, hogy még véletlenül se tegyen benne kárt, majd bementek a kis lakásba, melyet főként az öreg felesége tartott rendben, és csinosított ki. Pár éve rákban hunyt el, és azóta az öreg jóformán ki nem tette a lábát a lakásból. A jóravaló, megértő szomszédok hoztak neki ételt, és viselték gondját. Segítették, amiben csak tudták.
- Megkínálhatom valamivel Kedveském...? - kérdezte, amint lepakolta a hölgy összes holmiját a nappaliban.
- Nem kérek semmit! Köszönöm! Ne tessék haragudni, de nagyon sok mondanivalóm lenne, és attól félek, hogy az idő sürget. - mintha tartana attól, hogy elmúlik a megfelelő pillanat máris szeretett volna a dolgok közepébe vágni, és alig várta magában, hogy az öreg is kényelmesen elhelyezkedjék kedvenc foteljában, amiben a tv-t szokta nézni, vagy könyvet szokott olvasni.
- Akkor lássuk csak! - foglalt helyet az öregember. - Miről is beszélgessünk? A szüleid hogy vannak? - tette fel a legelső általános, bevezető kérdést.
- Apukám sajnos infarktusban meghalt pár éve, és anyukám azóta elég nehezen találta a helyét, míg én szerettem volna önálló, és független lenni minél hamarabb! Nagyon sokat hallottam Önről! Egyébként Stella vagyok!
- Nagyon örülök a találkozásnak! - emelkedett fel kicsit ültőhelyéből az öreg a tiszteletadás véget. - Bocsásson meg kedveském, de megmutatná az igazolványát?
Stella kicsit bizalmatlanná vált, talán kicsit meg is sértődött, de nem is lehet azon csodálkozni, hogyha az ember először lát valakit akkor bizonyítékot akar tőle személyiségét ellenére.
- Tudom, hogy most azt tetszik gondolni, hogy mit keresek itt ennyi év múltán, de az igazság az, hogy kíváncsi voltam, mert gyerekként nagyon sokat hallottam Önről... - hangja meg-megremegett. Nem feltűnően, de azért érezni lehetett rajta néminemű érzelmi többletet. Elővette hátizsákját és felmutatta személyijét, hogy az öreg jól láthassa.
- Á! Ez érthető! - esett gondolkodóba az öreg. - Gratulálok a gitárodhoz! Szereted a zenét?
- Nagyon is! Néhány éve még igazán pörgős, lázadó kamasz voltam, és mindenáron rockzenész szerettem volna lenni, vagy legalább is olyan, aki alkot, és kifejez valamit a zenével, csak hát kicsi hazánkban ebből nem igazán lehet megélni.
- Az embernek sosem szabadna feladnia az álmait... - mélázott az öreg kicsit. - Tudsz játszani?
- Azt hiszem... szeretné meghallgatni...?
- Örülnék neki!
A fiatal hölgy óvatosan kiemelte a hangszert a kemény fekete tokjából, majd egy kis, fekete pengető segítségével máris a húrok közé csapott, méghozzá nem is akárhogyan. Valósággal szárnyalni tudott virtuózokat is megszégyeníti tehetségével. Az öreg nem győzte csodálni. Legszívesebben két vaskos tenyerével tapsolt volna ki minden ütemet, de nem akarta félbeszakítani a koncentrációban. A kisebb ,,zenei koncert" tizenöt percig tartott, majd következett a meghajlás.
- Bravó! Gratulálok! Nagyon tehetséges vagy! - gratulált őszintén.
- Á! Nem vagyok azért olyan jó, mint mondjuk Eric Clapton, vagy Mark Knofler, de igyekszem annyit gyakorolni, amennyire időmből csak futja. Ön tud játszani? - kérdezte lázas izgatottsággal.
- Hú! Ez nagyon jó kérdés! Már évek óta nem játszottam semmit! De várj egy percet... - az öreg valósággal rohanva szedte lépteit a hátsó szobába, és kihozott onnét egy kisebbfajta csellót, melynek gyönyörű mahagóniszerű lakozott fája mintha életre kelt volna, amint megcsillant rajta a napfény enyhe sugara.
- De régen volt, de azért ne ítélj elhamarkodottan, rendben? - foglalt helyet egy székben, míg a hangszert görbe lábai közé vette, ellenőrizte a hangolást, és pár akkord erejéig meghúzta a vonót a kissé poros húrokon. Végül Bach G-moll szonátájából következett egy rögtönzött, de annál hatásosabb részlet. Mikor végzet az öregember a fiatal hölgy nem győzött csodálkozni, hogy mennyire univerzális őstehetséggel van megáldva az öregember. Meglehet a muzikalitást is tőle örökölte, hiszen biológiai apja botfülű volt.
- Elnézését kérek, csak régen volt már használva ez a gyönyörűség! - olyan szeretettel simított végig a csellón, mintha elhunyt feleségét szeretné megölelni.
- Ez hihetetlenül fantasztikus volt! - lelkendezett a fiatal nő. - Azt hiszem sok mindent örökölhettem Öntől! - jelentette ki nem kis büszkeséggel.
- Hát lehetséges... Gondolom te is felléptél már valahol, nem? - érdeklődött.
- Sajnos mire eljött volna az alkalmas pillanat a volt barátaim is mind szétszéledtek, mert nekik csak a pénzszerzés kellett, és így mintha odalett volna a zene igazi varázsa. - vallotta be őszintén. Persze, nem tagadom néha tényleg szuper dolog lenne egy teljesen hangszigetelt zeneszoba, ahova az ember csak úgy elvonul alkotni, és meditálni!
- Ez is nagyon érdekes gondolat... - töprengett hangosan az öreg. - Éhes vagy?
- Hú! Hát az az igazság, hogy reggeliztem, de...
- Szót se többet! - Az öreg máris felpattant, mintha bolha csípte volna meg, és vágott két szelet ropogós, friss kenyeret, egy kis téliszalámival, melyet még jóravaló szomszédai csempésztek be neki. Szendvicset készítette, és egy kistányéron kivitte a meglepett nőnek.
- Jaj, annyire kedvesnek tetszik lenni! Igazán nem kellett volna! - szabadkozott, majd korgó gyomorral máris jóízűen beleharapott a kenyérszeletbe. - Hm, nagyon finom! - jegyezte meg. Sajnos nem vagyok egy nagy család! Anyukám viszont istenien főz!
- Ennek örülök! - foglalt helyet ismét.
- Ön mindig is itt élt?
- Amióta csak az eszemet tudom! Szerencsére gyönyörű feleségem hangulatos, nyugodt légkört teremtett! Nagyon sokkal tartozom neki... - érzelmes lett a hangja.
- Ne tessék haragudni, hogy szóba hoztam! Kedves asszony lehetett.
- Pótolhatatlan drága kincs volt! Azt hiszem, hogy az ember egész élete során ritkán találkozhat ennyire különleges, sugárzó emberrel!
- Bárcsak lenne valami különleges képesség, amivel az ember mások lelkébe láthatna. Bár elismerem ez azért túlságosan is egyszerű volna. - próbált kicsit viccelődni, szellemeskedni, mert úgy érezte nem ártana kicsit oldani a hangulatot. - Meséljen kérem valamit az életéről? Nagyon kíváncsi vagyok!
- Mit szeretne? - fordult felé érdeklődve az öreg.
- Bármiről, amiről azt gondolja elszeretné mesélni. - kérlelte kedvesen.
- Hm! - az öreg mintha megrágta volna saját szavait, aztán belekezdett. Elmesélte gyakorlatilag töviről-hegyire életét, s benne minden olyan sorsfordító, meghatározó eseményt, melytől azzá vált aki. Kezdve egészen a kisgyerekkortól majd haladva az életkorok szerint. Legalább négy teljes órán át csak mesélt és mesélt, úgy hogy Stella nem győzte ámulva hallgatni. Elvégre nem mindennap találkozhat az ember a saját nagyapjával. Nem igaz?!
Mikor az öregember végére ért saját életének és látta, hogy bizony-bizony a fiatal nő is meghatódik, bár igyekszik foggal-körömmel erősnek, határozottnak mutatni magát, az öreg azonnal tiszta zsebkendőért nyúlt, és óvatosan letette a nő mellé a fotelra.
- Jaj! Igazán... nem kellett volna... - mentegetőzött. - Tetszik tudni nem vagyok ám én ennyire... érzékeny, de nagyon szívhez szólóan tetszik tudni mesélni tudni.
Időközben, ahogy szinte már megszokott volt - legalább is a hétköznapi napirend szerint -, egy-egy szomszéd jelezte csöngetéssel, vagy egy-két koppintással, hogy kisebb tartós élelmiszert, vagy éppen aprócska csomagot hozott az öregembernek, aki kicsit sántikálva néha-néha felállt, kicsoszogott a bejárati ajtóhoz, kikukucskált az aprócska lyukon, majd behozta magával, amit kapott.
- És még mondják, hogy a szomszédok nem segítőkészek! - jegyezte meg, amint lepakolta a kapott dolgokat.
- Ez annyira jó! Hogy így törődnek Önnel!
- Hát... közel harminc évig én pesztráltam a gyerekeiket! Ennyit igazán megérdemelhet az ember! Szívességet szívességért! - jegyezte meg, bár önmagában azért mégiscsak jóleesett, hogy ennyien gondolnak rá.
- Van hol laknod éjszakára? - kérdezte kis idő múlva.
- Hát... az egyik barátnőmnél lakom már jó ideje... - vallotta be kissé szégyenkezve, de őszintén.
- Persze csak, ha jónak látod itt maradhatsz amíg gondolod... - ajánlotta fel segítőkészen az öreg.
- Jaj nagyon rendesnek tetszik lenni, de a barátnőmnél jó lesz nekem! - hárított, amit az öreg biccentéssel tudomásul vett.
Később már a régi elsárgult, vagy éppen fekete-fehér fényképalbumokat vették szemügyre, és Stella - maga is alig vette észre -, és máris családtagként kezdte érezni magát.
- Fantasztikusan kifejezőek ezek a képek! Mintha csak egy-egy megelevenedett emlék volna, mely kitágította volna az adott pillanatot.
- Szép megfogalmazás! Próbálkozott versírással kedveském?
- Igen, ami azt illeti, bár sosem voltam eget rengető ambícióim! - felelte.
- Pedig nagyon sokoldalú, és tehetséges vagy!
- Túlozni tetszik, de azért nagyon köszönöm!
Annyira oldott, kellemes hangulatban beszélgettek el, hogy időközben beesteledett, és a fiatal nő tovább már igazán nem tarthatta fel új nagyapját, mert az mégiscsak helytelen lett volna. S bár szívesen megadta volna elérhetőségeit, végül is abban maradtak, hogy ezentúl bármikor meglátogathatja az öregembert.
Az ezt követő meghatározó találkozás után Stella lecserélte sötét, és a fekete különböző árnyalatai szerint összeválogatott, kissé ijesztő, és provokatív ruhatárát, és megpróbált elegánsabban, és színesebben öltözködni. Néhány hónap múltán már barátnőjét, és később a pasiját is bemutatta az öregnek, aki családtagként üdvözölte őket.

CSAVAR- RANDI HELYZET

Ugyan már melyik nő volna kíváncsi egy lesajnált, világ életében anyuci pici fiaként éldegélő, lúzer agglegényre, aki már vészesen közelít a negyedik X-hez, és még mindig nem mondhatja el magáról, hogy volt egy igazi barátnője?
- Drágám! Nincs ebben semmi szégyellnivaló! - igyekezett vigasztalni felnőtt fiát az anyuka. - Előbb-utóbb csak horogra akad valaki! - Az anyuka ezt annyira komolyan gondolta, hogy az egyik jó ismerősének a lányát kérte meg, hogy próbáljon meg észrevétlen természetességgel a fia bizalmába férkőzni, mintha csak úgy spontán vadidegenekként találkoztak volna.
Előzetesen az anyuka hosszan kitárgyalta a fiát a szintén felnőtt nőnek. El nem mulasztotta volna megemlíteni, hogy fia valósággal halálosan retteg a négylábú házi kedvencektől, és különösebben egyáltalán nem szereti a hangzavart. Tehát egy amolyan dübörgős, könnyűzenei koncert teljes mértékben ki van zárva nála.
- Ne tessék haragudni Jutka néni, de ha Vili ennyire visszahúzódó, introvertált személyiség, talán nem éppen én vagyok a megfelelő választás! - szabadkozott a talpraesett hölgy.
- Ugyan már Patricia kedves! Meglásd azonnal megfogod kedvelni! Csak kérlek adj neki egy esélyt, mert megérdemelné! - A két nő közösen megbeszélték, hogy mi miként és hogyan fog történni, hogy Kristóf remélhetőleg semmit se vegyen észre, majd az anyuka bizakodva és izgatottan távozott a helyszínről, míg a fiatal felnőtt nő másik irányba ment.
Másnap rejtélyes email érkezett Kristóf laptopjára, és szinte ujjongó, gyerekes izgatottsággal újságolta el a nagyon jó hírt anyjának, aki minden színészi képességét bevetette, hogy úgy tegyen, mint aki éppen most hall erről az egészről:
- Látod kincsem! Én megmondtam! Gyorsan kivasalok egy tiszta inget, és az öltönynadrágodat! Így azért mégsem mehetsz az első randidra, nem igaz?! - azzal, mint aki máris túl sokat mondott eltűnt a hálószobába, hogy vasaláshoz fogjon.
- Szerinted elmenjek, vagy ne?! - tépelődött előbb csak úgy félhangosan, majd izgatottsága mértékétől függően egyre hangosabban.
- Szívem! Felnőtt ember vagy! Igazán eldönthetnéd egyszer egyedül! Én azt mondom, hogy mindenképp adj magadnak egy esélyt, hátha valami jó sül ki a dologból! - vasalt tovább.
- Hát... nem bánom... de ha bármi rosszul sülne el kérlek ne felejtsd el, hogy a te ötleted volt a randizás! - hárította a felelősséget anyjára.
- Jaj! Ne károgj nekem itt folyton, mint egy vészmadár! meglásd! Istenien fogod magad érezni! - jelentette ki, mint aki máris többet tud a kelleténél. - Mindjárt kész van az ing, de utoljára vedd fel össze ne gyűrd nekem!
A felnőtt férfi időközben idegesen járt-kelt a lakásban föl-le. S mintha siettette is volna a perceket, amik csupán lustán vánszorogtak. Végül tizenöt perc múltán anyja már hozta is a frissen vasalt, ropogós, hófehér inget, és a hozzávaló sötét nadrágot.
- Szerintem nem ártana, ha vennél egy csokor virágot, vagy valamit! A legtöbb nő értékeli a kedves figyelmességet!
- Igen anyu, de ezek a mostani nők, mintha totálisan fázis eltolódásban szenvednének! Mindegyiknek csak kocsi, és pénz kell! Romantikus érzelmek teljesen ki vannak zárva.
- Ugyan már kicsim! Azért csak nem ennyire szörnyű a helyzet! Na! Kapkodd magad! El ne kés!
Kristóf gyorsan felvette a nadrágot, az inget, és egy könnyed sportzakót, melyben egyszerre lazán, mégis nagyon elegánsan festett, és persze meg is borotválkozott, mert a háromnapos borostától úgy festett akár egy Tasmániai félszigetről szabadult bennszülött.
Mikor megnézte magát a tükörben anyja nem győzött ámulni, hogy egyszeriben milyen jóképű lett nagyfia!
- Ejha! Szerintem főnyeremény leszel! Majd meglátod! - bátorította.
- Hát... szeretném hinni... - nyelte le gombócként félelmét, és egyéb gátlásait, majd félolasz, fekete cipőben kilépett lakásuk ajtaján, és gondolatban máris memorizálta újból, hogy hova is beszéltek meg az email tanúsága szerint találkozót?
A randi helyszíne egy mostanság népszerű, és felkapott kis kávézóval egybekötött étterembe volt megbeszélve, ahova az egyszerű átlagember nem szívesen teszi be a lábát, attól félve, hogy később majd jócskán megbámulhatják.
Kristóf azt remélte, ha kiszemelt hölgy már várni fogja, ám mikor belépett a kávézóba kisebb csalódás kerítette szinte azonnal hatalmába, hiszen mi van akkor, ha a hölgy meggondolta magát, és csak elakart vele szórakozni? Vagy idétlen gyerekes tréfát űzött ezzel az egész randimizériával? - töprengett magában, mire tíz perccel később sugárzó, csillogó ezüstözött ruhában a hölgy is megjelent. Olyan lélegzetelállító volt már a megjelenése, angyali kisugárzása, szikrázó mennyország-mosolya, közvetlensége, hogy Kristófnak valósággal azonnal földbegyökerezett a lába:
- Ö... nahát... szóval... nahát... - nyögte ki.
- Én is nagyon örülök neked! - kétoldalról könnyed, légies puszi következett, majd kissé diplomatikus kézfogás: - Dudás Patricia vagyok!
- Én... szóval... én... - mintha elfelejtette volna, mint is akart mondani, végül bátortalanul kinyögte -, Kristóf!
- Nagyon örülök, hogy személyesen is találkoztunk! Ugye nem zavar, ha inkább tegeződjünk?
- Ö... nem...
- Leülünk? Ott a hátsó sorban van is egy kellemes hely! - most először fogta meg egy fantasztikus nő a kezét, és valósággal máris húzni kezdte a meghitt helység belső, kicsit homályosabb kuckószerű zugai felé.
Mielőtt Patricia leült volna Kristóf villámsebesen már ki is húzta lőtte a széket akárcsak egy régi vágású gavallér, ami pírt csalt a gyönyörű nő arcára:
- Nagyon köszönöm... nagyon kedves vagy... - válaszolta megilletődve, majd óvatosan leült, hogy össze ne gyűrje a ruháját.
- Ö... igen... - felelte kicsit megszeppenten, majd ő is leült.
Tüstént megjelent az asztaluknál egy rókaképű, lenyalt hajú pincér, és megkérdezte mit parancsolnak. Kristóf megilletődött félszegséggel inkább Patríciára bízta a választás jogát.
- Én kérnék szépen egy kókuszos koktélt! - kérte, majd Kristófra nézett, aki még tétovázott. - Az Úrnak pedig...
- Kóla jó lesz...
- Egy Kólát! - Köszönjük.
- Azonnal hozom! - a pincér máris elviharzott.
- Hú! Hát nem mondom! A kiszolgálás azért lehetne ennél jobb is! - jegyezte meg a hölgyemény. - Tudod legjobban a csöndes, nyugodt helyeket kedvelem! Van egy isteni hely, ami régen egy húsfeldolgozó volt, de aztán fantasztikusan átalakították, és most festészeti műhelyként szolgál, és bárki kipróbálhatja saját kreativitását és kézügyességét. Ha gondolod elmehetnénk... - nézett rá kérdő tekintettel.
Öt percen belül a kért italok is megérkeztek asztalukhoz!
- Köszönjük szépen! - Patricia kettejük helyet is megköszönte italaikat a láthatóan ügybuzgó pincérnek, aki mielőtt elment volna még rákérdezett, hogy hozhatja-e az étlapot, de ezt egyelőre visszautasították.
- Mesélj magadról valamit Kristóf. - kérte, és gyöngéden megfogta a másik verejtékező kezét.
- Ö... hát nemsokára leszek negyven, és hát... szóval édesanyámmal élek... - meglehet ezt nem kellett volna elmondania, mert a legtöbb nőnek önálló, független anyagi egzisztencia kell, és legalább egy BMV!
- Hát ez igazán érdekes... Én alig vártam, hogy végre betölthessem a tizennyolcat és leléphessek otthonról, de szerencsére imádnivaló szüleim megbíztak bennem, és tudták, hogy komolyan gondolom! Szabadkezet adtak, amiért mindig hálás leszek nekik. - Most Kristófon volt a sor, hogy elmesélje ő miért nem tudott otthonról elköltözni, vagy a saját lábára állni.
- Eredetileg úgy volt, hogy én az érettségi után azonnal kimentem volna külföldre, csak aztán nagyon sok minden közbeszólt...
Patricia kíváncsi, izgatott pillantást vetett rá, tehát Kristóf mégha akarta volna akkor se kerülhette volna meg a kérdést.
- Eredetileg a Színművészeti volt betervezve, csak oda az átlagembereket nem szokás felvenni, majd később jött a Bölcsész-Kar! Aztán végül egy egyszakos tanári diploma, és aztán... nem is tudom... talán nem találtam a helyemet... - hallgatott el, míg a hölgy igyekszik magában megemészteni a hallottakat.
- Ó! - lepődött meg jóízűen. - Ez nagyon szuper! Aztán az egyetem elvégézése után mi történt?
- Hú! Hát... lényegében apám hamar nyugdíjba vonult korkedvezménnyel, és hát... szóval... én munkanélküli lettem nyolc évig biztosan... - szégyellte, hogy be kell vallania, de jobb az igazság!
- Akkor ez azt jelenti, hogy nem is foglalkoztál gyerkőcökkel?
- De természetesen! Öt és fél évig aztán kirúgtak az állásomból, mert nem voltam az Igazgatónő szemében szimpatikus! Van ilyen!
- Micsoda szemétség ez már! De azért a gyerkőcök elfogadtak és szerettek nem?!
- Há persze! Nagyon sok történetem van a kicsikkel kapcsolatban! De azért eléggé kemény időszak volt, mert rögtön a mélyvízbe dobtak, és sok igazságtalanságot el kellett tűrnöm.
- Nagyon sajnálom... - szorította meg bátorítón, bizalmasan kezét.
- Ö... köszönöm... de... - elharapta a szót, majd kis idő múlva folytatta -, azt gondolom ma már, hogy talán jobb is, ha így történt.
- Most jelenleg hol dolgozol?
- Leginkább home officeban otthonról, de persze ha becsúszik egy-két alkalmi munka azt elvállalom.
- Milyen álmaid vannak?
- Hú! Nehéz kérdés... forgatókönyvírással próbálkozom már egy ideje. Persze nem nagyban, inkább csak amatőr, afféle hobbi szinten. Jó volna külföldre kikerülni, és leforgatni egy filmet, vagy valami hasonlót... de egyre inkább úgy érzem, hogy ezen a helyen fogok meghalni... - kicsit szomorú lett, ahogy elképzelései között kutatott.
- Nem szabad elkeseredned! Előbb-utóbb valaki csak felfigyel a tehetségedre! - vigasztalta.
- Nem szeretnélek kiábrándítani, de sajnos az estek többségében ez csupán csak külföldön lehetséges, persze ha az embernek akadnak megfelelő kapcsolatai.
- Mondták már neked, hogy kicsit mintha szándékosan is borúlátóbban látnád a valóságot?
- Igen! Anyutól folyton ezt hallom!
- Figyelj! Én megértelek valahol, mégis úgy érzem, hogy mintha szándékosan nem mernél, vagy nem akarnál változtatni! Ugyanakkor gondolom sosem mertél igazán segítséget kérni, mert mindig attól rettegtél, hogy megszégyenítenek, vagy senki sem fog segíteni! Bocsánat, ha túlzottan is rátapintottam volna a lényegre!
Kristófon erősen meglátszott, hogy minden egyes szó beletalál érzékeny, sebezhető lelkiismeretébe. Ugyanakkor Patricia is egy olyasfajta nő volt, akinek sok mindent meg kellett élnie saját életében, így már volt kettejük között valami egészen vékony, láthatatlan, de közös pont.
- Igen... teljesen igazad van! Sokszor elővesz az önsajnálat, és a depresszió...
- Sajnálom... de figyel! Mindketten találkoztunk végre és ez talán most egy új lehetőség lehet, nem?! - mosolyogni próbált, hogy kicsit felvidítsa az elcsigázott férfit.
- Ez is igaz! Nos... akkor miről is beszélgessünk? - próbált témát váltani.
- Mesélj nekem kicsit magadról? Hogy mit szeretsz csinálni még?
- Hát... szeretek olvasni, gitározni, írni, verselni... csupa-csupa manapság bagatell, haszontalan dolog, miből nem lehet meggazdagodni.
- Viccelsz! imádom a költészetet és a jó zenét! És hogy megy a gitározás? Én legalább hat évet jártam szolfézs órákra, és zongorázni, de egyedül a szamárindulót tudtam úgy-ahogy megtanulni! - ellenállhatatlanul sugárzott belőle valami földöntúli, lelki harmónia, amikor szívével mosolygott.
- Az is szép! Tudod szerintem szükséges, hogy az ember életében még legyen valami plusz dolog, amiről elmondhatja, hogy az csakis az ő terméke!
- Igen! Én is pontosan ezt akartam elmondani...
Ahogy a kora délután lassacskán estébe fordult, és megtelt a kávézó, és az étterem is úgy gondolták, hogy hazamennek, de megbeszélték mindjárt a következő randitalálkozást.
Kristóffal valósággal madarat lehetett fogatni, amikor Patricia volt a csók terén a kezdeményező fél, és olyan gyöngéd, puha, lágy ajkakkal érintette meg a száját, amire még nem volt példa. Első nekifutásra tényleg nem is olyan rossz.
Patricia amint hazaért dobott egy SMS-üzenetet Kristóf anyának, melyben leírta, hogy minden flottul, gördülékenyen ment, és nagyon megkedvelte Kristófot. Kristóf anyja pont akkor tette le a mobilját a nappaliban, mikor felnőtt fia csöngetett az ajtón.
- Képzeld anyu! Isteni randim volt! - jelentette ki kiegyensúlyozottan, és büszkén. Ennyire jól, és boldogan talán sohasem érezte magát már vagy húsz egynehány éve.

VERSENYFUTÁS TÚLÉLÉS NÉLKÜL


Kezdődik már minden elölről s újra!
Vagy a frissen-fixen tartott
hazai nyugdíjas fizetés-lázadások
robbannak fel vagy éppen vesznek
meggondolatlan, új irányt,
vagy továbbra is zajlik
külcsíni asszisztálással az,
ami totálisan megengedhetetlen lenne
egy normális,
nonszensz-groteszk társadalomban.
Mindenütt hirtelen jött
agyzsibbasztó sötétség árad,
s akár a kártékony,
olvadó kátrány-szirup elönti
a túltöltött, tahó fejeket,
megreked kultúrák
szennyezett szemétdombján!

Az apró tárgyak, a ki-nem-mondott romboló
gaz-kritikák, a sok gazdag Eldorádót
ígérgető kétszer annyi idő sugar daddy
még bátran, segítségét hazudva,
hízelkedőn kitárja az
egyszerűbb emberek felé kezét,
s miután retkes körmökkel
egy-egy hajótörött modernkori Robinson
szándékosan elfelejtett kezet mosni
az adott összeget önsegélyezve
automatikusan visszaveszik.

Nyomorult, vagy éppenséggel
nyomorgó vadállatok vagonszám
ezt látod s megérted,
hogy a mostani világ sohasem
volt-lesz szirupos tündérmese,
amit hajdanán gyerekkorod szándékosan
beléd traktált leereszkedően.
Mind-mind figyelmeztetni készülő,
masszív, vérlázító társadalombírálat,
ítélkező kritikai hozzászólás
– már mindenki sejtheti,
hogy ebből felébredni
mennyire irreális, valószerűtlen.

Tovább álmodni haszontalan
luxusálmokat a biztos kimúlással egyenértékű.
Rettenthetetlennek tűnő Alfa-hímek
cserkészik be a rendre hisztiző
cicababa-Celebeket,
mert az átlagember is tudhatja önmagáról
szánalmas csóringer, s hogy
,,egyeseknek” sohasem lehet elég jó!
– Az előadásnak vagy így,
vagy úgy de vége!

Okostelefonokkal rohangáló,
elkényeztetett újgazdag kamaszok
váltanak egymással
obszcén-gyűlölködő üzeneteket,
miközben már mindenki élete
visszafordíthatatlan kiüresedett!

A GYEREKKOR MEGKÍSÉRTÉSE

Miért létezik az, hogy az ember unos-untalan mindig vissza-visszatér gyermekkorának fájdalmas, tragikomikus színterére? Mintha álomban, látomásban lebegne látszólag színjózanon, miközben agya fogaskerekei, és szemének retinái veszettül emlékképeket vetítenek elé!
Éppen átvergődtem magamat Budaörsre - persze megint csak gyalog -, hiszen a jogsit saját felnőttes megfontolásomból nem raktam le, és azon a bizonyos vasúti alagúton, melynek olyan gusztustalan acélszürke betontömbök ágyazódottak bele a vasúti töltéseibe alig ötszáz méternyire újra Kamaraerdőn vagyok, ráadásul abban az átkozott nyári tábor területén, mely egész gyerekkoromra mint valami könyörtelen, pokoli lecke rányomta a bélyegét.
Szándékosan hétköznap jöttem kíváncsiságból errefelé, mert egyrészt utálom a tömegnyomort, mikor a buszon szabályosan szándékosan bent reked a levegő, és miközben népi magyar sajátosság, hogy mindenki a másiktól várná el, hogy nyisson végre egy istenverte átkozott ablakot, addig az utasok többsége groteszk iróniával szép csendesen, mondhatni beletörődve az adott helyzet változatlanságába fuldoklik. Míg végül egy bátor utasnak eszébe nem jut, hogy saját kezébe vegye a dolgok irányítását.
Szerda délelőtt fél kilenc lehet. A csúcsforgalom Budaörsnél sokkal kellemesebb, meglehet csupán azért, mert amikor az ember mellek útvonalra kanyarodik le, azt a legtöbb autós hanyagolja. Bár egyik unokabátyám előszeretettel megy mindenhova madárlátta, lakatlan útvonalon, mert így, mint mondja hamarabb ott van a megadott helyen, mintha végestelen végig araszolna a csúcsforgalomban!
A vártnál hamarabb érkezem a tábor elhagyatott, most gazzal, gyomnövényekkel totálisan elhagyatott, sivár, betonplaccos területére, ahol dagadék kisgyerekként annyi rettegésben, kiközösítős, pokoli tréfában volt részem.
Elhoztam a Samsung digitális fényképezőgépet, mely állítólag hihetetlenül éles, és részletgazdag felvételeket képes készíteni legyen az idő borús, vagy épp verőfényes.
Az egyik elhagyatott buszmegállóban egy ismerős alak ácsorog. Úgy tűnik, mintha szándékkal várakozna valakire, vagy valamire... Hirtelen felém fordul, és mindkettőnket azonnal, váratlan módon kólint fejbe a felismerés leleplezett helyzete, miszerint: valamikor a távoli múltban kénytelen-kelletlen közünk volt egymáshoz, és ez most úgy hat ránk, mintha hideg vízzel leforráztak volna minket.
- Szevasz! - köszön jó messziről. Markáns, cigarettafüstös rekedtes hangja Joe Cockerre hasonlít.
- Szia, reggelt! - felelem, majd következik egy bizalmatlan kézfogás két idegennek látszó férfi között.
- Mi járatban itt? - kérdése kissé meglep, de nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a bepánikolás. Lélekerőt veszek magamon, és úgy csinálok, mint Steve Macqueen a Bullett c. filmben. Talán arcom vonásait is szándékosan megkeményítem, amitől a másik pasi mintha kissé távolságot igyekezne tartani tőlem.
- Hé, öreg! Minden rendben van veled?! - kérdez rá nyíltan.
- Hát... az attól függ!
- Mégis mitől? Miért jöttél idáig? Ma nincs meló?
- Miért? Neked van melód, ha már itt tartunk?! - keresztbe teszem kihívóan magam előtt kezemet, hogy érezze már nem az az ágybavizelős, halálra rémültkiskölyök vagyok, aki voltam. Most magabiztosabbnak, határozottabbnak látszom. Többé-kevésbé...
- Hé, nyugi van! Csak megkérdeztem! Vagy már azt se szabad? - emeli rám tekintetét, és igyekszik alaposan végig mérni. - Én egy elektrotechnikai cégnél melóztam, de rájöttem, hogy nem ezt akarom csinálni életem végéig! És te?
Megindulunk a makadámútszerű murvás, köves talajon. Mintha egy Mad Max-szerű posztapokalipikus vidék díszletei között barangolnánk.
- Én irodalmat és törit tanítottam Pestszentlőrincen, és Kispesten vegyesen! - jelentem ki, persze büszkeség nélkül, inkább csak egyszerű ténymegállapításként.
- Ne basz ki! A kurva életbe! Te aztán nem lettél akkor kiscserkész! - lepődik meg jócskán, ezért a csúnya szavakat használ, mint aki szándékos Turette-szindrómás. - Pedig emlékszem, hogy téged aztán minden esetben jócskán beszarattak!
- Kösz, hogy emlékeztetsz rá! ,,A seggfejek sosem változnak!" - teszem hozzá gondolatban.
- Aztán barátnő, feleség, kölyköd van-e? - kérdezget tovább, mint aki kíváncsi.
- Volt barátnőm, és persze menyasszony is!
- Azt mi nem stimmelt?!
- Megutálta, hogy a tanári szakma nem fizet annyira jól, mintha valaki stróman-üzletember, vagy tőzsdecápa. - mondom, és kicsit mintha máris megkönnyebbültem volna az igazság egy verziójától.
- Ó! - lepődik meg, mint aki sejt valamit. - Sajnálom öreg! - Gyorsan témát vált. - Most mivel foglalkozol?
- Hú! Többféle! Forgatókönyveket, regényeket, novellákat, verseket írok. Sajnos kicsi hazánkban alig-alig akadnak vállalkozó szellemű szponzorok. - fejtegetem álláspontomat.
- Hú, haver! Te aztán nem vagy semmi! Univerzális sztereóban nyomatod! Én biztos kurvára kikészülnék, ha egyszerre ennyi mindent csinálnék! - jegyzi meg. Előkap a koszos kockás inge zsebéből egy csikket, afféle sodort, füves cigarettát, majd komótos mozdulatokkal rágyújt, és élvezi a tiltott marihuána-hatást. - Kérsz egy slukkot pajtás? - fordul felém.
- Kösz, de nem élek vele! - hárítom el, megértően. Mindenkinek másra van szüksége! Igyekszem nem ítélkezni.
- Te tudod! A többiekről tudsz valamit?
Mire elérkezünk a rozsdásodásnak indult drótkerítés határához látom, hogy régi ismerősöm már veszi is lő ütött-kopott hátizsákjából a drótvágót, melyet használni is fog.
- Te nem akarok kukacoskodni, de ez nem illegális birtokháborítás? - kérdezem, csakhogy idegességemet leplezni tudjam.
- Ne vartyogj már annyit haver! Tökre rendbe van! - azzal a drótvágóval máris csattogtatni kezdi az ódon kerítés drótszálait. - Akkor most jössz, vagy inkább hazakullogsz?! - kérdezett vissza miközben már bújt is át a kerítésen macskaügyeséggel.
- Jól van! Legyen! - adtam be a derekamat, és kissé szerencsétlen módon átvergődtem kerítésen. Mindig is utáltam, ha a ruhám, vagy a holmim koszos lesz, már kiskölyök korom óta, ezért amint négykézlábra tudtam állni máris szorgoskodó takarításra fogtam magam, míg a másik fickó csak nézett, mintha egy idiótát kellene pesztrálnia.
- Haver! Egyet se ránts! Látod én is mocskos vagyok, de ez így van rendjén! Be a mosógépbe és kész! - legyintett könnyedén, majd beljebb merészkedett a tábor kihalt, tökéletesen lakatlan területére.
A Volt egyszer egy vadnyugat kísérteties, és hátborzongató harmóniaszolója jutott eszembe. Ha ez a kis nyekergő dalocska valahol felhangzott, akkor ott emberek hullottak. A fickó megállás nélkül elkezdett storizgatni. Főként iskolás történeteket nyomatott:
- Emlékszel még amikor az öreglány parancsba adta, hogy takarítsd ki a számtech termet, míg mi fürödni mentünk? - nézett rám vigyorogva.
- Hát lehet azt egyáltalán elfelejteni! - szomorú tekintetemben nem volt semmi színlelés, bár kétlem, hogy volt gyerekkori ismerősöm ebből bárminemű következtetést le is szűrt.
- Azért kurvára szemét dolog volt a kis Vöröstől, meg a Juhásztól, amikor a medencébe akartak fojtani a reggelinél! - mondta tovább.
- Hát... ja... sok pokoli fejtörést okoztak még hosszú évtizedekre...
- Figyelj haver! Nem fogok köntörfalazni! Te voltál köztünk az utolsó cserkész! Kurvára vagány voltál, már csak azzal, is, hogy bár naponta kiadósan péppé gyepáltak, te mindig felálltál, és nem ütöttél vissza!
- Azért egyszer-kétszer megpróbáltam, és látod mi lett a vége! - bermudanadrágomból kikandikáló jobb térdkalácsom feletti műtéti forradás megcáfolhatatlan bizonyítékkal bírt.
- Hú! A büdös életbe! Basszus! Ezt meg hol szerezted! - kezdte értetlenkedve forgatni a fejét.
- Elgázolt egy autó nagyokos! - vetettem oda.
- Ne má'! Hú! A kurva életbe! Aztán hogy, mint?
- Éppen a karácsonyi sulielőadáson szerepeltem volna, amikor telibe kapott egy Citroen. Csupán két sárga fényre emlékszem. Később a kórházban tértem magamhoz! Egy nap legalább négy alkalommal vitték a seggemet a műtőbe!
- Hú öreg! Őszintén, kurvára sajnálom!
- Nem szükséges! Régen történt! - hárítottam el szándékosan a bratyizást.
- De aztán visszamentél a suliba, vagy nem?! - faggatott tovább.
- Ja, hát sajnos! Bárcsak ne mentem volna, mert kezdődtek végestelen végig a rohadék szemétkedések!
- De miért nem kértél segítséget, vagy szóltál volna az ofőnek, vagy a tanároknak.
- És szerinted mégis az mire lett volna jó?!
- Igaz! Valamit jobb egyedül lerendezni!
- Végül 98 elején magántanuló lettem, és átmenetileg megszabadultam a férgek bandájától.
- Akkor egyenesbe jöttél, vagy nem?!
- Hát... a bandatagok zaklató telefonhívásokat intéztek a lakásunkra, meg tönkretették a postaládánkat stb.
- Hú, basszus! - lepődött meg. - Aztán mi történt?
- Semmi! Egyszerűen végre gimibe kerültem, és a régi rohadék figurák lekoptak az életemből egyszer és mindenkorra! De súlyos árat kellett fizetnem!
- Hát öreg! Az egyszer már biztos! Gyere nézzük meg megvan-e még az étkező! - akár egy kíváncsi gyerek máris erőteljes, határozott, menetelő lépésekkel kilépett.
A medence közvetlenül a tábori házikók mögött egy füves placcon helyezkedett el. Még a lepusztult, gusztustalan sötétkékszínű csúszda is ott árválkodott, ahonnét annyiszor a vízbe pottyantam.
- Azt a mindenit! - kiáltott fel társam. - Mintha itt kurvára megállt volna az idő. - állapította meg.
- Hát ami igaz, az egyszer igaz! - kontráztam.
Az idő mintha szándékosan gyorsabban telt és melegedett volna, mert mire negyed tizenegy lett olyan forróság telepedett a lakatlan betonplacos környékre, hogy óhatatlanul is a hűsítő árnyékos fák tövébe húzódtam, akárcsak gyerekkoromban.
- Na, mi van haver? Csak nem bírod a meleget?!
- Eltaláltad! A nagyon meleg időtől herótom van!
- Most kéne a strandon csobbanni egyet miközben dögös, bikinis macákat stírölhetünk!
- Én már a Földközi-tengerrel is beérném. Ott mégiscsak nagyon a hely!
- Igaz! A Balaton is az újgazdagok ócska játszótere lett! - jött egy újabb ténymegállapítás.
- Az is igaz! - hirtelen hányingerem támadt. Nem tudhattam, hogy puszta múló rosszullétről, vagy épp napszúrásról van szó, mindenesetre muszáj voltam lekupordni a füve az egyik óriásnak tűnő fa tövébe.
- Hú! Totál kimerültem!
- Na, ne szórakozz! Ettől a kis túrától! Gyere el velünk egyszer a szlovákiai hegyek közé! Az még csak az igazi kaland! - kontrázott.
- Talán majd egyszer... - fújtam ki a nagy levegőt, hogy némiképp megnyugodjak.
- Úgy hallottam, hogy a kis Vörös, meg a Bányai börtönbe csücsül! - tért egy másik témára.
- Igen?! - játszottam az őszinte meglepettet. Valójában legbelül kicsit még örültem is a dolognak, mert aki gyerekként alávaló szemétláda volt, az sajnos felnőttként sem változik olyan nagyot!
- Szerintem ez azért fullra gáz! Kurva szar lehet! - állapította meg miközben kikászálódott a tök üres, nagyméretű, csempézett medencéből.
- Figyelj haver! Én azt mondom, hogy kurvára megérdemelték! Olyan rohadt, gyilkos dolgokat műveltek velem egész álló gyerekkoromban, hogy mire gimis lettem totálisan be voltam szaratva! Érted?! - valósággal olyan hangosan mondtam ezt ki, hogy már-már üvöltésnek hangzott.
- Ó... értem! Az nagyon gáz!
- Még nekem mondod!
Nem akartam fölöslegesen túráztatni a fickót, de már nagyon megéheztem, így arra gondoltam egy ürügyként szolgáló kisebbfajta hazugsággal hazamegyek.
- Figyelj csak! Most jut eszembe, hogy valamit el kéne még intéznem! Úgyhogy örülök, hogy találkoztunk! Szevasz! - igyekeztem gyorsan elköszönni, csakhogy végre megszabadulhassak tőle, hiszen az ipse különben sem volt az a tipikusan könnyű eset.
- Hé, pajtás! Várj! Ne siess! Egy darabon elkísérlek, ha nem bánod! - felelte, majd azonnal mellettem termett, holott én már a kerítések környékén jártam, és éppen azon ügyeskedtem miként tudnám a legkevésbé sérülések nélkül megúszni a kerítésen való átbújást. Szerencsére a fickó pontosan látta, hol a hiba. Fogta a drótvágót, és szélesebbre tágította ki a szűkös rést.
- Te figyelj? Mi lesz, ha ezt később bárki is észreveszi?! - kérdeztem tőle.
- Az legyen csak az ő bajuk! Miért? Most se vették észre, vagy igen?!
- Nem! Persze, hogy nem! Csak hát... tudod...
- Persze haver, persze... - legyintett. - Na szed a ványadt csülködet, mert a végén még itt éjszakázunk! - sürgetett mire én kilencvenegynehány kilómmal sikeresen átbújtam a szabad levegőre. Talán a szökésben lévő rabok is így érezhetik magukat, ha beleszagolnak a szabadság mámorító levegőjébe... - morfondíroztam magamban, majd mintha magunk is Kerouac *Úton* című regényének szereplői lennék megindultunk a kies, kopár, elhagyott vidéken a buszmegálló irányába.
Szerencsém volt utólag bátran mondhatom, mert arra jött a negyvenes busz. A fickó gondolt egyes, és mint akit puskából lőttek ki már rohant is a busz irányába. - Szevasz öreg! Majd még találkozunk! - vetette oda kutyafuttában.
- Szevasz, minden jót! - intettem egyet, aztán úgy voltam vele, hogy múltam egy kínos, göcsörtös fejezetét úgy ahogy tisztáztam, és letudtam, majd elindultam az ellenkező irányban hazafelé.

HUNCUT MEGLEPETÉS

Hétköznap az ember normálisan, természetes körülmények közt munkába indul, gondoskodva, már-már túlzottan is körülményeskedve számba veszi elintézendő dolgainak listáját, miszerint; a szemetet ki kell vinni, meg kell etetni a négylábú kis házi kedvencet - már, ha van -, meg kell locsolni a növényeket, hogy arra az időre, míg az illető távol van még véletlenül se száradjanak ki, köszönni kell a kedves szomszédoknak, és persze jó messzire elkerülni a gonoszabb, barátságtalanabb szomszédok táborát. Ám de arra az ember ritkán számíthat, hogy lakása ajtaja előtt egy tüneményesen szundikáló kisbabát talál! Ez azért nem csupán az újdonság totális erejével hat, de bizony jócskán kimeríti a váratlan meglepetés összes fogalmát.
- Hahó... kicsikém! Hát te meg, hogy kerültél ide? - kérdezte Artúr, aki öltönyben, nyakkendőben már éppen készült volna egy újabb velejéig unalmas, és totálisan fárasztó, idegzsibbasztó munkanap elejébe nézni. ,,Hát most aztán jócskán benne van a slamasztikában! - vélte. Hiszen egy babáról azonnal gondoskodni kell, és nem lehet csak úgy leadni, vagy odaadni bárkinek is, mint valami megunt használati tárgyat."
- Hát... ö... szervusz... - köszöntötte a nagy szemeket meresztő kisbabát, aki mellett egy viharvert, elrongyolódott játékmackó szorongott a kartondobozban, amibe beletették. - Hát... hogy vagy kincsem? Kérsz esetleg hamikát? - kezével máris úgy tett mintha a legfinomabb falatokat akarná egy láthatatlan kanál segítségével szájába belapátolni. A kisbaba sárgás rugdalózós szkafanderszerű ruhácskába volt öltöztetve, és látszólag szobatisztának nézett ki, viszont Arthúr nem tudhatta, hogy pelenkája vajon még száraz-e? Ám, ha elvégezte volna létszükségletét annak hathatós nyoma, és szaga is lenne! - töprengett, majd úgy döntött óvatosan beviszi az élénk kíváncsiságot tanúsító babát a lakásába, elvégre a folyosón csak nem hagyhatja, nem igaz?!
- Jól van kicsim! Most szépen bemegyünk a szobába! - gyöngéden megfogta két oldalról a komfortos kartondobozt és a plüssmacit is, és mindkettejüket bevitte lakásába, majd azonnal letette őket a nappaliban a kényelmes, kissé ütött-kopott heverőre.
- No, hát akkor nézzük csak! Mit kell csinálni? - óvatosan kivette a babát a dobozból, vigyázva, hogy aprócska, pöttömnyi testét a honaljánál fogja meg, majd letette a kanapéra, és szagolgatni kezdte. Arra volt kíváncsi, hogy bekakilt, vagy bepisilt-e, de miután nem volt se pelenkája, sem semmilyen babaholmija így egyelőre nem foglalkozott ezzel. Az etetés megint csak olyan kérdés volt, hogyha a baba nem sírt, nem jelzett egyéni nyelvezettel, hogy éhes, akkor ebből sem kellene akkora feneket kerekíteni. Egyébként sem volt otthon semmi bébiétel. Ezt jobb lesz mielőbb orvosolni!
- Várj egy kicsit kincsem, jó?! Arthúr bácsinak telefonálni kell a munkahelyére. - máris fogta a mobilját és gyorstárcsázóra tette.
- Halló Évikém! Bocsáss meg, de úgy néz ki a mai értekezlet sehogy sem jön össze, mert akadt egy kis magánéleti zűr... - nem éppen ezt a szót szerette volna használni, de így jött ki.
- Ezt mégis hogy értsem?! - kérdezett vissza kissé türelmetlen hangnemben a hölgyemény a vonal túlsó végén.
- Figyelj! A lényeg, hogy amint tudok befogom menni dolgozni, de úgy tűnik az nem ma lesz!
- Akkor ezt én mondjam meg az Igazgatónak? - kérdezett vissza értetlenkedve.
- Jövök neked egy nagy-nagy szívességgel, ha ezt megteszed!
- De aztán tényleg nagy legyen ám az a szívesség!
- Az lesz! Puszillak! - rakta le a mobilját, majd kiment a konyhába, és keresett egy kis tejet, mert minden gyerek szereti a tejet. Ám arról megfeledkezett, hogy az egészen kicsi babáknak még szigorúan tilos rendes tejet adni. Föl kell hígítani vízzel ki tudja hány arányban. Benézett az üres hűtőbe, mely totális agglegényélete sarkalatos bizonyítékának minősült.
,,Talán jobb volna felhívnia barátnőjét, ő biztosan tudná, hogy mit kell csinálni!" - vélekedett.
Ugyanis az történt, hogy mivel Arthúr mindig is szerényen, tutyimutyiskodva, már-már túlzottan is alázatosan viszonyult életéhez ezért mindig is félt előléptetést, vagy fizetésemelést kérni, tehát az élete merőben átlagosnak volt tekinthető, és mikor barátnője ezt nyiltan nehezményezte és szóvá is tette kiborult a bili, és azonnal elköltözött tőle, mondván egy tartós kapcsolathoz neki hosszú gondolkodási időre van szüksége. S bár Arthúr legközelebbi jóbarátai igyekeztek figyelmeztetni szerencsétlenül járt barátjukat, hogy barátnője lelépett azért Arthúr még mindig igyekezett elhitetni magával, hogy egyetlen szerelme Bettina előbb-utóbb csak visszatalál hozzá. Mobiljából kikereste a számát, és felhívta. Legalább tíz percbe telt mire a hölgy álmos hangon beleszólt:
- Ki a franc vagy?
- Szia édesem, én vagyok Arthúr! - gyöngéd, halk volt a hangja, mert tudta, hogy volt barátnője mennyire utoljára, ha reggel felzavarják. Most is éppen ez volt a helyzet, hogy kivette.
- Mit a jó büdös francot akarsz?! Nem megmondtam, hogy kurva időre van szükségem?! Mi vagy te idióta Forest Gump?! - kelt ki magából morcos kedvvel.
- Édesem... drágám... kérlek... volna egy aprócska probléma... - igyekezett olyan türelemmel, megértéssel puhítani, mintha pszichológus felbőszült betegét.
- Ugye nem azért csörögtél rám, mert elvesztetted a melódat, vagy épp már megint öngyilkossággal fenyegetőzöl! Keress mást, aki foglalkozik a szánalmas szarságaiddal! - már éppen készült letenni a mobilját.
- Bettina! Édesem! Szükségem volna rád, csak most az egyszer! Megígérem, hogy leszállok rólad, és azt se fogod tudni, hogy a világon vagyok, de most sürgősen kellenél! Itthon leszek! Gyere légyszíves ide azonnal! - hangja annyira kétségbeesetten, elveszetten csengett, hogy a nőnek óhatatlanul is gondolkodóba esett, hogy vajon mi lehet ez a szokatlan eset.
- Jól van! Ha már annyira akarod! - fújta ki a levegőt. - De nekem aztán kurvára fontos dolog legyen, mert nem akarok egész álló nap nálad lébecolgatni! Világos?!
- Tökéletesen szívecském! Kérlek szépen siess! - mindketten lerakták a mobilt.
Bettina fél órán belül volt barátja lakásánál volt, miközben Arthúr a konyhaablakból aprólékosan figyelte mennyire dühösen, kiállhatatlan mozdulatokkal száll ki KIA autójából, és csapja be maga után az ajtót. Még most is olyan fantasztikusan dögös, és bombázó, mint amikor először találkoztak azon a szakmai megbeszélésen. Már szaladt is az előszobába, hogyha meghallja a kaputelefon hangját fölöslegesen ne pánikoljon.
Három aprócska berregés után ismerte fel morcos, dühös hangját:
- Itt vagyok te seggfej! Fölengedsz végre?! - kérdezte pikírt flegmasággal.
- Szia édesem! Azonnal! - már nyomta is a gombot.
Nem kellett a liftnek olyan sok idő, hogy a hatodikra felvigye a hölgyet. Valóságos tornádóként szállt ki belőle. Még szerencse, hogy Arthúr már ki is nyitotta a biztonsági ajtót, hogy ebből se legyen nézeteltérés.
- Na? Mi volt annyira sürgős, és életbevágó, hogy ideráncigáltál! Még délelőtt van, ha nem tudnád! - tette kihívóan csípőre a kezét, és nagyon is tetszetős és ultracsinos ruhájában maga volt a szépségkirálynőversenyek újabb győztese.
- Szia! Lenne itt egy aprócska gond! Kérsz esetleg egy kávét... - tessékelte óvatosan be a lakásba.
- Essünk túl rajta aztán én húzok is el! Nincs kedvem egy ilyen szánalmas lepattant lúzerral tölteni a drága időmet! - mondta ki nyíltan Bettina, ám mikor megpillantotta a nappaliban nyugodtan szunyókáló babát, mintha azonnal elolvadt volna a szíve.
- Hát ez a kisbaba, meg hogy kerül ide, mi?! - kérdezte megenyhülten, mintha neki is volnának érzései. - Imádnivaló. Kicsit közelebb is lépett, hogy aprólékosan szemügyre vehesse.
- Hát... éppen munkába indultam szokásos módon, amikor egyszer csak ott volt egy kartondobozba téve egy plüssmacival a lakásom ajtaja előtt.
- Figyelj! Ez szerintem a gyámügyi hivatal hatáskörébe tartozik, és nem egy tipikus agglegényre. Szerintem jobb, ha most rögtön felhívod őket, és elviszed nekik a babát! - újra megnézte kis pofikáját, arcocskájának minden részletét, és valósággal máris beleszeretett. - Nem tudod, hogy kell egy újszülöttről gondoskodni, az itt a nagy büdös helyzet! - fejtette ki álláspontját a nő.
Időközben a kisbaba felébredt. Kinyitotta hatalmas mandulaalakú, szemeit, és úgy nézett érdeklődve, kíváncsian Bettinára, mintha ismerkedni, barátkozni akarna vele. Bettina óvatosan ölébe fogta, dédegette, ringatta, és úgy tűnt máris megkedvelték egymást.
- Hogy te milyen tündi-bündi édes kis hercegnő vagy! - becézgette, és majd elolvadt a gyönyörűségtől. - Arthúr? Mikor tetted utoljára tisztába?!
- Hát... az az igazság, hogy arra még nem nagyon gondoltam... - vakarta meg erősen kopaszodásnak indult maradék hajszálait.
- Gondolom nincs itthon se pelenkád, vagy egyszer használatos popsitörlőd?
- Hát... semmim sincs! - szégyellte magát, amiért Bettina ennyire nyíltan átlátott rajta.
- Hát barátocskám! akkor ezt mihamarabb orvosolnunk kell, mert úgy tűnik a kis hercegnő bekakilt! - felállt a kanapéról. - Mindjárt elugrok és veszek ezt-azt! Addig ne nyúlj semmihez, csak ha sír próbáld valahogy megnyugtatni! Érted?!
- Azt hiszem...
Bettina valósággal villámsebességbe kapcsolt, és máris elugrott egy közeli szupermarketbe, ahol azért legalább pelenka és törlőkendők voltak bőséggel, és kiadósan bevásárolt mindenből, majd negyven alig huszonöt percen belül már Arthúr lakásán is volt a babaholmikkal.
- Vettem amit csak találtam! - Arthúr megpróbált segíteni a pakolásnál, de Bettina megértően elhárította a figyelmességet mondván egyedül is bírja.
- Egy rahedli pelenkára lesz szükségünk, ha túl akarjuk élni ezt az egész cécót! - szögezte le, majd máris hozzálátott, hogy szakavatott kezeivel megszabadítsa a tüneményes újszülöttet a kakis pelenkától.
- Hú! Ez aztán a szag! Legközelebb veszélyességi pótlék járna minden kisgyerekes anyukának! - húzta le a kislányról a pelust, majd jó alaposan megtörölte popsiját, és ráadta óvatosan a patyolattiszta, tépő záras pelust. Alig nyolc percet vett igénybe az egész. - Látod! Így kell ezt csinálni! Tanulj kishaver, mert nem lehetek mindig melletted, ha bajba kerülsz! - Arthúr pedig igyekezett mindent részletekig menően megfigyelni, hogy később neki is menjen a dolog.
- Már csak az a kérdés, hogy a kis csöppség mikor evett utoljára? - törte a fejét Bettina. - Gondolom te sem etetted meg, ugye?! - nézett rá kérdőn.
Arthúr nemet intett a fejével.
- Hoztam bébikaját is! Azt mondták a boltban a sütőtök püré az igazi! Na, majd most meglátjuk! - máris kinyitotta az egyik kezébe akadó, üveges bébiételt, míg Arthúr hozott egy kis mokkáskanálat, és megnézték közösen, hogy a baba miként fog reagálni? Úgy tűnt a kislánynak izlik az ismeretlen eredetű, kissé zavaros, narancssárgaszínű, pépes massza, mert élvezettel nyammogott és cuppogott.
- Egyszer majd én is szeretnék egy ugyanilyen babát! - bukott ki álmodozó, vágyakozó sóhaj kíséretében Bettinából.
- Szerintem fantasztikus anyuka lennél... - erősítette meg önbizalmát Arthúr. - Mondd csak? A magánéleteddel minden rendben?!
- Hát... azt nem mondanám... tudod volt egy rohadék pasi utánad, és őszintén szólva hiányoznak azok a hónapok, amiket együtt töltöttem veled... Nagyon sok hülyeséget csináltam az életemben, és több hibát már nem akarok elkövetni!
- Ezt megértem! Szerinted, most mit kéne csinálnunk?
- Hát... a kis hercegnő evett, akkor nem ártana, ha mi is bekapnánk valamit! Milyen kajád van?
- Hát... izé... ö... - hebegett.
- Ne mondd azt, hogy a hűtődben csak a nagy büdös hideg van?! - ránézett Arthúrra, és látta, hogy volt pasija kisfiúsan szégyelli magát.
- Azt nem mondtam... az igazság az, hogy még nem vásároltam be...
- Vagy úgy! Így azért egészen más! Akkor keríts nekem valami kaját! Vagy rendelhetünk valamit!
Arthúr ha csak meghallotta az ételrendelés szót agyában veszettül működni kezdtek a takarékosság fogaskerekei, nem mintha sóher, vagy smucig lett volna, de ha egész gyerekkorát a nagymamája konyhájába töltötte, és tudott is főzni akkor miért fizetett volna olyasmiért, amit saját maga is képes megcsinálni? Amíg Bettina szórakoztatta a picit addig elugrott egy vegyesboltba, és vett egy nagyobb adag spagetti tésztát, egy közepes méretű olasz ízesítésű tésztaszószt, és harminc deka reszelt sajtot, majd visszatért a lakásába és máris főzni kezdett. Forróvizet tett a kerámialapos tűzhelyre, majd lobogó, sós vízben kifőzte a tésztát, és mikor kész lett már csupán össze kellett az egészet keverni a bazsalikomos, oregánós szósszal, és gazdagon meg kellett szórni reszelt sajttal, mely később ráolvadt a tésztára.
- Kész a kaja! Lehet asztalhoz ülni! - Arthúr gondosan megterített. Úgy vélte adja meg a módját az étel élvezetének. Ezzel nem csupán a gasztronómiának adózik, de ízlelőbimbóikat is kényezteti egy kicsit.
Bettina alá tolta a széket, és most fordult először elő volt barátnőjével, hogy új oldaláról is volt alkalma megismerni volt barátját. Nem mondta ki, hiszen fűtötte a nőies ambíció, de kellemesen csalódott Arthúrban, aki kiszedte neki az olaszos jellegű tésztát, reszelt sajttal, és leste minden kívánságát, amit csak kiejtett száján.
- Tudod kellemesen csalódtam benned apafej! - vallotta be néhány perccel később, miközben jóízűen ettek.
- Valóban? - lepődött meg nagyszemeket meresztve.
- Mindig is azt gondoltam, hogy te képtelen vagy megváltozni, és akkor tessék egy váratlan történés, és mintha egy új embert látnék magam előtt! Persze a legjobb értelemben!
- Ó, ez teljesen érthető! És tetszik a végeredmény? - kérdezett vissza.
- Nagyon is! Kellemes meglepetést tudsz váratlanul szerezni! Vigyázz magadra, mert a végén újfent beléd szeret valaki... - jegyezte meg titokzatosan.
Arthúr nem merte kimondani, de már régóta nem érzett ennyire mélyen senki iránt sem. Persze nem mintha az elmúlt hét hónap során randizott volna bárkivel is. Igaz nem igazán mozdult ki komfortzónájából sem, mert valósággal rettegett a tartós megszégyenüléstől.
- Arra gondoltam, hogy nálunk maradhatna még egy-két napig a kis hercegnő, hogy lássuk vajon ténylegesen annyira botcsinálta szülők lennék, már ha később úgy gondolkodnánk, hogy vállalunk gyereket! Te mit gondolsz?
Bettina első ízben mondta ki a közös jövő ígéretét, amiről már Arthúr is számos változatban fantáziált.
- Ez nagyon jól hangzik! Persze azért szerintem a gyámügynek még így sem ártana szólni, de ne kapkodjunk el semmit! - vélekedett.
- A számból vetted ki a szót édesem! Most pedig együk meg a kaját, és tartsuk szemmel a bébit! - huncut, kaján mosolyával mintha ő is megérezte volna a hazaérkezés örömét...

MEGHIÚSULT SZERTARTÁS

Az egész egy ostoba SMS-üzenettel kezdődött, melyben a gyönyörű ara megkérte ex barátját, hogy jöjjön el esküvőjére, és persze érezze jól magát.
De hát ki írhat efféle groteszk, ciki, és megalázó üzenetet? Mintha egyenes jótanács lenne egy társas keringőre. Araveszély! Riadó!
Ezt még ráadásul tetézte is, hogy a lánybúcsún a mennyasszony - bár sosem fogyasztott alkoholt -, mivel egyáltalán nem szeretett volna lemaradni csajos barátnői mögül egymás után rendelte a koktélokat pálmafás napernyővel, és hozzájuk az apró kis feles poharakat tömény szeszekkel. Végül annyira csontig elázott, hogy kénytelenek voltak taxit hívni hozzá, és még így is öt barátnőjének kellett támogatnia csontrészegségében mire hajnali négy körül végre ágyba került. A dolgok eseményei másnap gyorsultak fel igazán.
A gyönyörű, habkönnyű mennyasszonyi ruhakollekció valósággal úgy simult az ara babonázó, sportos testére, mintha csak ráöntötték volna. Egy nagyobbacska méretű, hófehér teremben voltak, ahová csupán szigorúan a legjobb barátnőknek lehetett szabad bejárás, akiket persze a mennyasszony ünnepélyesen felkért, hogy legyenek a koszorúslányai.
- Én nem értelek téged csajszi! Akkor most mi a francot akarsz?! - bukott ki a kérdés egyik legrégebbi gyerekkori barátnőjéből, aki szupermodellalkatúvá változott, miután sikeresen túlesett a túlsúlyos kamaszkori kríziseken.
- Jaj annyira idióta vagy Andi! - közölte mérges bosszúsággal a másik koszorús hölgy, aki sikeres ügyvédnő volt, aki már az ötödik pasiját fogyasztotta és valósággal imádta kihasználni a férfiakat, akik szerinte egy az egyben disznók mind egy szálig.
- Kikérem magamnak ezt az ócska dumát Adrienn! Mintha annak idején nem te lettél volna az, aki a gimiben kedvére el szórakozott a fiúkkal! Vagy már nem rémlik a szitu?! - kérdezett rá nyíltan, és legszívesebben ott helyben megfojtotta volna barátnőjét egy kanál vízben.
- Hékás! Ahhoz neked semmi közöd! Vágod?! Különben is! A fiúk is nagyon akarták. Elvégre a gimiben mindenkin rajtavolt a kangörcs, akárcsak a fránya tombolni kész hormonok! Egyébként pedig most Izabellát kell ünnepelnünk! Ugyanis ez kurvára az ő nagy napja! Igaz csajszi?! - kérdezte most az arát, aki most egy újabb pezsgőspohár gyöngyöző tartalmát hajtotta fel egy hajtásra.
- Mi a baj velem? - kérdezte előbb az egyik, majd a másik barátnőjét, miközben azért már erősen meglátszott rajta, hogy becsípett. - Annyira szar alakok a pasik! Minden hülye pasi! - jelentette ki.
- Ugyan már Iza! Ne bomolj! Van egy fantasztikus farkú vőlegényed, aki a tenyerén hordoz, és ráadásul sikeres vállalkozó! - válaszolta helyette Andi.
- Hát még szép! Elvégre nem sok ember engedhet meg magának nyaralót a tengerparton, meg luxus sportkocsit!
- Szerintem nem csupán a pénzről van szó, hanem egy szoros testi-lelki kötelékről, mely egy egész további életre szól és ami szerintem fantasztikus és nagyon különleges dolog! - vélekedett Andi.
- Jaj, persze! Mondja az okos tonik királynője! - fonta keresztbe karját Adrienn, és látszólag tökéletesen sértve érezte magát, hogy miért pont nem neki jutott eszébe ez a gondolat.
- Jaj csajok! Most mit csináljak?! - tett fel egy kétségbeesett, kissé elveszett kérdést a gyönyörű ara, miközben újabb pohár pezsgőt kortyolgatott, és bár sosem kedvelte különösképpen az alkoholt, most úgy érezhette, hogy a pezsgő jótékonyan feloldja szívében a féltett gátlásokat, apró lelki görcsöket.
- Iza! Neked ezt megint! Te is tudod, hogy Miki nagyon is jó parti! Szupergazdag, vállalkozó, és egy évben akár ötször is mehettek nyaralni! A tenyerén hordoz! Mi az istent akarsz még?! - tette megint csak csípőre a kezét Adrienn, és látszólag busszús volt, hogy hezitálni látja legjobb barátnőjét.
- Ardikám! Ugyan már! Nem látod, hogy Izuka totál kivan bukva! Össze van zavarodva és nem biztos az érzéseiben! Ráadásul, ha jól tudom az exét is meghívta a nagy napra! Less ne mulass mindjárt! - kotyogta ki pletykára éhesen a bizalmas, titkos információt Andi.
- Muszáj neked mindig jártatnod azt a nagy szájadat?! - szólt mérgesen rá Adrienn.
- Csajok! Ne ugorjatok egymásnak, mert mindjárt széthasad a fejem! inkább vannak-e ötleteitek, hogy mit kéne csinálnunk ebben a kényes helyzetben? - nézett egyikről a másikra.
- Legelőször is megszabadulunk az összes alkoholtól a szobában, mert neked nem ártana józannak maradnod! - vette el azonnal a pezsgőspoharat Adrienn barátnője kezéből.
- Igen, és egy kis parfüm sem ártana, ami ellensúlyozza a másnaposságodat! - Andi máris finom illatú parfümöt fújt retiküljéből az ara ruhájára, amitől úgy tűnhetett, hogy a levegő is megtelt friss, harmatos illatokkal.
- Az igazság az, hogy szeretem Mikit és nagyon jól megvagyunk, de... nincs meg az a plusz bizsergető szikra, vagy liftező gyomor zúgás, lábremegés, ami a valódi nagy szerelmeket jellemzi... - töprengett el egy pillanatig, és mintha most sokkalta kiegyensúlyozottabban, és szemlátomást bölcsebben is állt volna hozzá az egész helyzethez.
- Iza! Ne hülyéskedj! Most a további közös életetek a tét! Felfogod végre?! - szólt rá keményen, ellentmondást nem tűrve Adrienn.
- Nagyon is jól tudom! Még sosem láttam ennyire tisztán a dolgokat! Most viszont bocsánat... - váratlanul elszíneződött a feje, kordult egyet a gyomra, és egy szemetesvödörbe hányta bele az összeivott italok tartalmát.
- Semmi baj drága barátnőm! Ez bárkivel előfordul! - Andi máris segítőkészen nyújtotta a tiszta papírzsebkendőt barátnője megviselt arca alá.
- Köszönöm... azt hiszem nem kellett volna ennyit innom... - vallotta be őszintén.
- Hát ez egyszer már biztos, de annál nagyobb tekintélyt sikerült magadnak összekaparni! - vélekedett Adrienn.
- Egy szívességet szeretnék kérni tőletek! De ha nem vállaljátok, azt is megértem! Az lenne a feladatotok, hogy megnézitek, hogy itt van-e már az expasim, és ha igen diplomatikusan ide kéne hívnotok, hogy beszéljek vele! - halkította le titokzatosan a hangját.
- Mondd csak drágám? Miben törőd azt a kis fejedet?! - nézett rá furcsán előbb Adrienn, majd Andi.
- Muszáj tisztáznom egy-két dolgot mielőtt végleg igába hajtanám a fejemet! Megértitek ezt?! - nézett vissza rájuk segítségkérő, esengő őzikeszemekkel.
- Semmi gond édesem! Majd én kezelésbe veszem! - gyűrte fel habos koszorúslány ruháját Adrienn, és már készült, hogy előkerítse Izabella expasiját.
- Legyetek nagyon óvatosak, és diszkrétek! Megegyeztünk?!
- Persze! Még szép! Számíthatsz ránk csajszi! - azzal mindketten valósággal kiviharzottak a teremből.
Meghitt, gyönyörűen feldíszített, persze méregdrága ünnepli kápolna, ahol minden a harmóniáról, és szerelemről szól. Talán a nagy nap tiszteletére még galambokat is fognak eregetni. Már ha megélik azt a kivételes, szent alkalmat, hogy az ifjú pár egyáltalán együtt mutatkozzék.
Nem kellett sokáig keresgélniük. Izabella exe szándékosan nem vegyült el a násznéppel, hanem egy távoli, csöndes zugban húzta meg magát, és onnét tartotta szemmel az embereket.
- Ott van! - közölte halkan Adrienn, és szólt Andinak, hogy természetesen viselkedve, és mosolyogva kövesse remélhetőleg feltűnés nélkül.
- Szia! - köszöntek egyszerre. - Ne haragudj, hogy zavarunk, de Iza azonnal szeretne látni! - Adrienn szabályosan rángatni kezdte a magas, jóképű, sportos férfi zakóját, míg Andinak is illett toszogatnia, hogy végre velük menjen észrevétlenül a hátsó szobák egyikébe.
- Ne haragudjatok, de miben sántikáltok?! - most a férfin volt a sor, hogy kérdőre vonja volt barátnője két legrégebbi barátnőjét.
- Ne beszélj már annyit! Inkább azonnal siessünk, mielőtt késő lenne! - szorgalmasan szedni kényszerültek tipegő lábukat. A magassarkú cipők különben sem alkalmasak a hosszútávú, gyors gyaloglásra. Végül alig tíz perc után oda is értek a teremhez, aminek természetesen be volt csukva az ajtaja. Adrienn volt a kezdeményező fél, aki hármat is kopogtatott.
- Gyere be! Nyitva van! - Izabella talán azt gondolhatta, hogy két kotnyeles barátnője tért vissza eredmény nélkül, és már előre elátkozta magát, hogy miért nem ő intézkedett személyesen, amikor meglátta expasiját, és végzetesen megdobbant a szíve:
- Szia... én azt hittem, hogy nem fogsz eljönni... - kezdte szabadkozva, miközben lángrózsák kezdték elfutni nyakát, majd arcát.
- Akkor mi most megyünk és csevegünk kicsit a jónéppel! - tuszkolta ki Adrienn a kíváncsiskodni vágyó Andit és tolta be Iza exét.
- Először én is arra gondoltam, hogy ez csak valami vicc lehet, de most már látom, hogy komoly a dolog... - szólalt be rejtélyesen a férfi. - De bocsáss meg, nem jelent balszerencsét, ha az ember meglátja a menyasszonyt? - tette fel a kérdést. Szomorú, megviselt mosolya úgy látszott, mintha máris elsírná magát. Izabella nagyon megsajnálta.
- Figyelj! Tudom, hogy valószínűleg ez életed legrosszabb napja, hogy... de hidd el... én sem így akartam... - tördelni kezdte hosszú, finom ujjperceit.
- Már ne haragudj, de mintha - annak idején -, te lettél volna az, aki három év után azt mondtad, hogy csórok nem tudnak lázba hozni, meg hogy a tanári szakma smafu! Vagy nem?! - nyílt, zsigeri kérdés volt, amitől Izabella nem menekülhetett.
- Figyelj... én... félreérted az egészet... nem voltam biztos az érzéseimben, mert te is furcsán viselkedtél, pedig csak mindketten féltünk önmagunktól, hogy szembenézhessünk a váratlan, új helyzettel... - annyira remegő, kétségbeesett volt halk hangja, hogy a férfi legszívesebben azonnal odament volna hozzá, hogy csókjaival megvigasztalja.
- ...És most mit vársz tőlem?! Mit mondjak erre? Talán felejtsem el egyetlen csettintésre az egészet, hogy valaha igenis közünk volt egymáshoz?! - kicsit mérges lett a hangja, de nem szándékosan. Már meg is bánt mindent, amikor látta a menyasszony kifejezését. - Bocsáss meg én nem úgy gondoltam...
- Semmi baj... egy valamit tudnom kell! Nemsokára férjhez megyek, és onnét ritkán van visszaút! Nem akarom máris egy elhibázott döntéssel kezdeni az asszonyévemet! Tudom kell, hogy érzel-e még valamit irántam...?! - nyílt kérdés volt, mely ellenségesen szinte megállt a levegőben.
- Nincsen olyan nap az évnek 365 napjából, hogy ne gondolnék arra mennyire fontos voltál nekem...
- Értem... - remegte.
Időközben kopogtattak. Az ara anyja volt, aki szeretett volna egy utolsó pillantást vetni nagylányára, mielőtt férjhez megy és végleg kirepül a családi fészekből. Most jócskán köpni-nyelni sem tudott, amikor meglátta felnőtt lánya volt pasiját:
- Ó... szép jónapot kedves Patrik... nem is tudtam, hogy téged is meghívtak...? - csodálkozott, majd az arához fordult: - Édes kislányom! Egy-kettő! Csipkedd magad, mert néhány perc múlva oltárhoz állsz! Nagy levegőt! Húzd ki magad! Össze ne koszolód a ruhádat, mert apád sok pénzt költött erre a ceremóniára!
- Én akkor magukra hagyom a kedves hölgyeket! - szabadkozott kissé kínos érzésekkel a férfi, és már arra készült, hogy végleg hátat fordít ennek a groteszk, felszínes csinnadrattának.
- Patrik! Szeretném, ha megvárnál odakint! - kacsintott rá hamiskásan az ara.
- Ö... rendben... - azzal máris becsukta maga után az ajtót.
- Gyorsan, kislányom, gyorsan! Nem várakoztathatjuk meg a násznépet és a vőlegényedet nem igaz?! - az anyuka serénykedve szorgoskodott a hófehér ruhaköltemény körül, amikor váratlanul az ara meggondolta magát:
- Anya! Tudom, hogy nagyon fogtok haragudni, de a szívemre kell hallgassak, különben hátralévő életemben is bánni fogom, hogy nem cselekedhettem helyesen! Máshoz fogom hozzámenni! - jelentette ki eltökélten.
- Ez meg mit jelentsen kislányom?! Hogyhogy máshoz?! - nézett vele farkasszemet az anyja.
- Éppen az imént sétált ki az ajtón, és megkértem, hogy várjon meg a kapuban! - Izabella még sohasem tudta ennyire holtbiztosan azt, amit tenni akar.
- De hát... ezt nem teheted kislányom... már minden ki van fizetve... és mit mondunk a vőlegénynek és a családtagoknak...?! - értetlenkedett anyuka.
- Majd én beszélek velük! Most pedig siessünk! Nem akarok megváratni senkit! - azzal kezén fogta az anyát. Az orgonista zenésznek iparkodnia kellett, amikor a mennyasszony anyját húzva lépett be a kápolnába. A násznép és a családtagok azonnal felálltak, mégis megdöbbentek, amikor az ara egyenesen az oltárhoz masírozott olyan gyorsan, amennyire csak tudott, és megvárta, míg mindenki leül, és elhallgat.
- Kedves násznép! Kedves Vendégek! Elnézésüket kérem a rendhagyó bevonuló miatt, de el kell mondanom, hogy most nem fogok férjhez menni! Legalább is nem Mikihez! - itt megfogta a vőlegény kezét, mélyen a szemébe nézett: - Miki! Fantasztikus pasi vagy, aki megfogja találni az igazit, de nem szeretném, ha hibát követnél el, mert rosszul választottál! Ne haragudj! - majd újfent az ünneplő sokaság felé fordult: - Köszönöm mindenkinek, aki eljött, támogatott, vagy segített! Szabadon fogyasszanak ételt-italt! Most mennem kell! - közölte, majd felhúzta a gyönyörű ruhakollekció szoknyás részét és valósággal kirohant a kápolna kapuján, ahol expasija várta őt, méghozzá nem is akármilyen autócsodával. Az eredeti Mad Max-filmből Ford Falcon V8-as. A lakkfekete vadállati masina - legalább egyelőre -, megszelídítve pihent, miközben Patrik nekitámaszkodott. Izabella valósággal azonnal ledöbbent:
- Ez a te kocsid, Patrik?!
- Igen! Közösen szereltük össze az egyik unokabratyómmal! Tetszik?
- Megengeded, hogy vezessem?
- Hát... nem is tudom... - bizonytalanodott el.
- Na! Légyszi! Esküszöm vigyázok rá, mint a szemem fényére!
- Nem bánom! Segítek, mert trükkös a beszállás! - kinyitotta a lakkfekete vezetőülés ajtaját, majd óvatosan begyűrte a menyasszony méregdrága ruháját az ülésre, hogy semmi sem akadályozza vezetés közben. Patrik és beszállt és rögtön bekapcsolta a kötelező biztonsági övet.
- Szerintem jobb, ha te is becsatolod magad! - javasolta.
- Csak nem félsz a vezetési stílusomtól édesem?! - mosolygott rá huncuttan.
- De! Ezt eltaláltad! Kérlek!
- Nem bánom! - Izabella is bekötötte magát, majd elfordította a slusszkulcsot, és máris valósággal földbe gyökerezett, amint felbőgött a nyolchengeres motor-turbina. - Most pedig kapaszkodj! - Azzal gázt adott, és az autócsoda máris kikanyarodott a főútvonalra, miközben mindketten egymásra néztek jelentőségteljesen, és szerelmesen.

GYÓGYÍR A MINDENNAPOKRA

Mikor titokban még híres embernek készült, éppen az ehhez hasonló bakik keserítették el.
Amikor bekapcsolta nagy ritkán a tévét mintha évről-évre ugyanazok a jellegzetes cicababaarcok bukkantak volna fel előtte. A kigyúrt macsó, aki egész álló héten a konditeremben feszít, méretes bicepszeit tornáztatva, hogy aztán a zsírúj Ferrarijával a Rákóczi úton koccanhasson méghozzá poénból, mert szándékosan vészfékezett egy szabályosan közlekedő busz előtt, aminek - úgy tűnik -, nem kötelező elsőbbséget adni, ha a buszsávban közlekedik.
Aztán ott voltak a valóságshow győztesek, akiknek megint csak alig-alig akadt fikarcnyi kis eszük. A műsorvezető feltett, logikusan meghatározott kérdésére is csupán annyit tudtak magukból kipréselni, hogy a médiában képzelik el az életüket! Mintha nem lenne csurig elég az a szánalmasan idióta, lebutított felhozatal, melyet a kereskedelmi bulvárcsatornák már eddig is produkáltak.
Volt egy két egzotikusnak aligha mondható, jobb napokat is látott szépségkirálynő, akik persze a világbékére hajtottak aprócska, imádnivaló kis pincsi, meg honaljkutyusukkal, és látszólag majd elolvadtak a gyönyörűségtől, amikor kiskutyusok merő véletlenségből pofikájával jó párszor végig nyalta egyébként is agyonsminkelt, botoxolt arcukat.
Végül jött néhány influenszer, akik valami titokzatos, rejtélyes okból mindig előnyösen megszimatolták, hogy melyik hírességnek éppen mikor lesz az esküvője, vagy valamelyik nap napja, és ezt természetesen kiteregették a bulvársajtónak.
Aztán amikor egy-egy szemfülesebb műsorvezető önkéntelenül is visszatért a témára, miszerint, az adott influenszer miként szerzett tudomást az adott sztárocska magánéletéről az illető persze a legtöbb esetben azonmód kitérő választ adott.
Gyorsan átváltott inkább egy vers-csatornára, ahol régi híres színészek szavalták fantasztikus orgánummal, és átéléssel a közismert költők verseit.
,,Miért nincsenek manapság potenciálisan nagy példaképek?" - tette fel magának unos-untalan a visszatérő kérdést.
Belőle nem lett elismert, vagy nevezetes ember. Korán kopaszodásnak induló, kissé pocakos, kedves barátságos mackóforma emberré lett, akit - legalább is közeli ismerőseim, barátai mindig nagy-nagy örömmel emlegetnek, viszont akire az első jöttment idegen kápásból azt mondja, hogy egy cseppet sem szimpatikus.
Már hosszú ideje nem mert, nem akart igazán közel engedni magához bárkit is, ezért azt mondták rá, hogy emberkerülő remete, aki csak muszájból áll szóba a legtöbb emberrel, ám valójában nagyon is boldogtalannak, kilátástalannak érezte magát. Végül beadta a derekát és elment egy afféle személyes találkozóra, melyet egy randiterapeuta szervezett. Annyira izgult, és feszengett, hogy a párkapcsolati szakértő első benyomásra azt hihette róla, hogy ez a különös ember ténylegesen barlangban, vagy az őserdőben nevelkedett farkasok között, mégis romantikus udvariassága, és jólneveltsége szinte azonnal felkeltette az érdeklődését. Ennyi kifinomultságot ritkán találni egy Robinsoni ,,vademberben."
- Meglássa kedves Elemér, hogy valaki csak arra vár, hogy megismerhesse Önt nyíltan, és őszintén! - darálta el szokásos sablonos reklámszövegét a filigrán, csinos nő, aki nem csupán a nőies praktikákhoz, és csábításhoz értett, de busás haszonra is szert tett főként a magányos szívek piacán.
Alig telt el bő négy hét, és újabb izgalmas, kalandos találkozóra került sor a belvárosban, ám immáron egy nyugodt kávézói környezetben. Mit is gondolt szegény Elemér? Elvégre pont negyvenéves volt, és szigorúan négy-öt évben szabta meg saját magával szemben az ideális korkülönbséget. S bár a szerelem - legalább is -, azt szokták mondani nem válogat a kiszemelt hölgy a harmincas éveiben járt, és látszólag valósággal sugárzott a fesztelen boldogságtól. Könnyed, stílusosan csinos nyárias ruhában volt, mely egyszerre volt elegáns, de nem túl hivalkodó.
- Üdvözlöm kedves Elemér! - formálisan kezet rázott vele a randikereső nő. - Bemutatom Önnek Dr. Vadász Dalmát ügyvédnő. Dalma bemutatom Önnek Elemért! - mutatott előbb az egyikre, majd a másikra.
- Szia nagyon örülök, hogy végre személyesen is talizhatunk! - nyújtott kezet, és bár Elemér nagyon szégyellte magát, hogy totálisan verejtékesre izzadta még nagy, tölgyfanagyságú kezét is, mégis abban a pillanatban, hogy óvatosan megfogta a nő kezét mintha jótékony áramütés rázta volna be, mely valósággal azonnal lángra lobbantotta a szívét. Bár még nem mert vájkálni mások magánéletében, mégis nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy egy ennyire kiegyensúlyozott, határozottan magabiztos karrierista, ambiciózus nő még miért nem talált magának valakit, akibe őszintén beleszerethetett volna?
- Hát akkor talán foglaljunk helyet ott hátul! - mutatott a legtávolabbinak látszó pontra a hangulatos kis kávézóban a randiguru nő. - Én most egy kicsit magukra hagyom Önöket, hogy hadd ismerkedjenek kicsit össze, de később egy-két óra múltán még visszanézek! - azzal már ott sem volt. Elemér úgy érezte magát, mint aki szabályosan két tűz közé került. Egyik oldalon egy sugárzóan gyönyörű, magabiztos nő leste minden csetlő-botló, idétlen mozdulatát, míg a másik odalon szinte nem maradt egyetlen valamirevaló mentőöve sem, ami kihúzta volna őt a slamasztikából.
- Nem haragudna kedves Elemér, ha rögtön tegeződnénk? Csupán a bensőségesebb, baráti hangulat miatt! - vette fel első kérdését Dalma.
- Hogyne! Persze! Tessék csak! - mintha máris sürgetni akarta volna a perceket, hogy teljenek.
- Hát ez remek! Bár kívülről biztosan nem hiszed el, én legalább annyira izgatott, ideges vagyok, akárcsak te! - kinyújtotta kezeit, és megszorította a férfi mancsos kezét. A kölcsönös áramütés mindkettőjük számára az újdonság, és a bizsergés kellemes érzését vonta maga után.
- Ö... ne haragudj, csak... régóta nem voltam már ilyen helyzetben... - vallotta be kissé szégyenkezve lehajtott fejjel az igazat. Mintha haragudott volna önmagára. Félt a másik tekintetébe belenézni.
- Semmi baj! Ha ez megvigasztal és is régóta nem randiztam, mert az utóbbi pár évben azt vettem észre, hogy csak a munka számít, és már azt sem tudom mikor voltam utoljára egy olyan igazi kéthetes szabadságon, amikor a világon nem háborgat semmi és senki! - az ember szinte kihallotta hangjából a vágyakozó sóhajt. Olyan őszinte nyíltság volt ez, melyet csupán csak azok képesek átérezni, akik hasonló cipőben jártak. Elemér is átérezte ezt, bár egyelőre szándékosan elkerülte a foglalkozás témakört. Semmi értelme sincsen siettetni a dolgokat!
Eldöntötte, hogy csak szépen fokozatosan fogja beavatni a nőt.
- Azt gondolom, hogy a mostani világban borzalmasan eltolódtak a határok, és nem kellene mindennek a nyavalyás pénzről, és sikerről szólnia! Úgy értem, hogy az emberek vagy szenzációt hajkurásznak, vagy rászoktak a provokatív dicsekvésre, hogy kinek mennyije van? Te mit gondolsz? - hangja egyszerre volt kellemesen dallamos mégis provokatívan harcias, ami azonnal felkeltette Elemér romantikus ösztöneit.
- Egyet értek! Én sem szeretek fölöslegesen dicsekedni! Szerintem fontosabb lenne, hogy a tartalmas pillanatokat élhesse át az ember, és ne folyamatosan a pénzszerzésen járjon az esze!
- Látom te már szakértője vagy a témának! - könnyed, laza viccelődéssel próbálta feloldani a férfi látható, érezhető gáltásosságát, és ezért Elemér rendkívül hálás volt. A kellemes délután további részében szinte megállás nélkül sziporkázó szórakozottsággal váltották a különféle társalgási, vagy csacsogós témákat a kedvenc filmek, zenéken túl egészen a gyerekkori kedves-szomorú pillanatokig. Bőséges két és fél óra múltán a randiguru nő is visszanézett, és természetesnek vette, hogy kettejük között máris megkezdődhetett a nyílt, természetes kommunikáció.
- Sziasztok! Én csak arra gondoltam, hogy visszanézek, hogy lássam minden rendben van-e? - kérdezte előbb Elemért, majd Dalmát.
- Persze Viki! Remekül elbeszélgettünk! - vette át a szót Dalma.
- Hát ez nagyszerű! Jó látni, ha a párok azonnal egymásra találnak! - újabb reklámszöveg jött, majd néhány perc múltán máris távozott.
Dalma és Elemér máris megbeszélték, hogy a soron következő hétvégét jó volna együtt tölteni. Elmehetnének kirándulni valami szép helyre, vagy moziba, esetleg színházba. A sok programtól Elemérnek kissé inába szállt a bátorsága, lévén az utóbbi időben kissé szándékosan is emberkerülő lett, és nem szívesen szeretett olyan élet helyeztekbe bonyolódni, melyek kockázattal jártak rá nézve.
- Hát az tényleg remek lenne... - bökte ki, majd két könnyed arcra puszival búcsúztak el egymástól. Dalma új típusú Opelje szépen rendben volt tartva. S bár felajánlotta kézségesen, hogy elviszi Elemért egy darabig Elemérnek szüksége volt a tömegközlekedés döcögősebb utazására ahhoz, hogy kicsit átgondolhassa a történteket. Még mindig nehezére esett felfogni, hogy egy karrierista nő, mint Dalma mi a fenét akarhat egy olyan lesajnált luzer-alaktól, mint amilyen ő, de inkább úgy vélte, hogy a soron következő randira koncentrál.
Hamar eljött a szombat, miközben szinte minden nap órákig lettek volna képesek Messengeren, vagy épp mobilon csevegni, és mikor lerakták a kagylót, vagy épp kikapcsolták a laptopjukat mindketten úgy érezték, mintha félbeszakítottak volna valami nagyon fontosat, amit szükségképp be kellett volna fejezni.
- Kérlek várj drágám... még ne tedd le... - kérte vágyakozva érzelmei hullámhosszán Dalma. - Mondd suttogva a verset? - kérte búgva a mobilba.
,,Csöndben ne lépj az éjszakába át/szikrázzon vén korod, ha hull a nap" - szavalta átéléssel Elemér.
- Fantasztikus! Őstehetség vagy! Akkor remélem Szombaton eljössz?
- Az nagyon jó volna... - azzal mindketten lerakták a készüléket, és álmaik békésen, kiegyensúlyozottan teltek.
Hamar eljött a nagy nap.
Dalma úgy festett akár egy modernkori Lara Croft és mintha szőke haját is úgy fonta volna be, ahogy a Tomb Raider-féle filmben Alicia Vikander. Míg Elemér rövid nadrágba, és rövidujjú, kockás inget vett szandállal, ami nem éppen a legszerencsésebb választás, ha az ember a természetbe készül. A Börzsönyi hegységbe mentek, és Elemér ragaszkodott hozzá, ha már ennyire nem tud rendesen felöltözni egy kimerítőnek ígérkező erdei túrázáshoz legalább a mázsásnak látszó hátizsákot szívesen cipeli.
- A legváratlanabb pillanatokban megtudsz lepni drágám! Ez nagyon bejön! - cuppanós csók volt a jutalom. Együtt kapaszkodtak fel a legmeredekebb sziklákon át, és bár Elemér az első ötven méter után jócskán fájlalni kezdte felvizholyagosodott talpát bátorságára legyen mondva nem szólt semmit. Valósággal megigézte Dalma talpraesett, vagány szépsége, és eltökéltsége, hogy igenis közösen fogják meghódítani legalább az egyik kisebbfajta magaslatot.
- Hogy bírod szívem?! - kérdezte őt félúton. - Kérsz egy kis vizet?
- Nem köszönöm! Minden rendben! - válaszolta, mint akinek meg se kottyan egy kisebbfajta emelkedő, ahol a tapasztaltabb hegymászók szoktak edzéseket tartani.
- Figyelj! Ez nem egy verseny! Ha fáradt vagy nyugodtan szólsz nekem, és pihenünk egy kicsit! - kérlelte, de Elemért nehezen lehetett volna eltántorítani eredeti elhatározásától. Rendületlen vasakarattal egymás után kapkodta sajgó, fájó végtagjait. A természet és az erdő mintha egyszerre kinyílt volna előttünk, és a madarak, és az állatok is különös beszéde zsigerileg eleven volt, és átérezhető.
Alig negyven perces erőltetett sziklás kapaszkodás után végül felértek a magaslat tetejére. Dalma nem állhatta meg és azonnal egy hatalmasat kiáltott:
- LEGYŐZTÜNK TÉGED NAGY HEGY... - dallamos, erőteljes hangja öblösen visszhangot vetett a környezet többi részével. Elemér úgy fújtatott csatakosan, jóformán mindenét kiadósan átizzadva, akár egy tajtékos muraközi igás ló.
Muszáj volt kicsit leülnie a füves, köves részre, hogy kiadósan mélyeket, és nagyokat lélegezzen, miközben Dalma előkészítette a toast-kenyérből komponált ínycsiklandó szendvicseket.
- Tessék drágám! Ez a tiéd! Jó étvágyakat nekünk! - adta oda Elemérnek az egyik szendvicset, majd bele is harapott azonnal a sajátjába. - Nincs is jobb, mint kicsit kimozdulni a városi nyüzsgésből, és beszívni a kristálytiszta ózondús hegyi levegőt. Nem igaz?!
- Az egyszer már biztos... - válaszolta kis idő múltán, miután kiadósan kifújta magát.
Időközben villámsebességgel telt el a délelőtt, és mivel nemsokára ebédidő volt Elemér kissé nehezen viselte, hogy csupán csak egyetlen szendvics volt a fejadag, de nem panaszkodott. Nem azért tett meg ilyen hosszú, kalandos utat, hogy Dalma úgy ismerje meg, mint valami bélpoklos haspókot. Elhatározta, hogy végig csinálja a túrát, mégha úgy korog is a gyomra, akár a legtöbb farkaséhes embernek.
- Marad itt a sziklán egy kicsit! - kérte Dalma most, majd benyúlt hátizsákjába, hogy kivegye a tenyérnyi méretű, modern digitális fényképezőgépét, és készíthessen néhány felvételt magukról. Elemérnek sosem volt az a tipikus fotógén arca, mégis amikor láthatta, hogy barátnője mennyire huncuttan, vidáman mosolyog bele a kamerába, mint aki ténylegesen is élvezi az egészet ő is megpróbált egy fokkal jobb képet vágni a dolgokhoz.
- Hú! Ezek tényleg mi lennék? - lepődött meg Dalma, amikor készen lettek a digitális felvételekkel. - Azt gondolom kijelenthetjük, hogy nagyon jó párost alkotunk! - azzal megcsókolta Elemért, aki köpni-nyelni nem tudott a váratlan reakciótól.
Később délután egy óra is elmúlt mire balesetmentesen, azaz kellemetlen bokaficamok és egyéb sérülések nélkül sikeresen legyalogoltak a hegyről. Persze ezúttal megpróbálták mindketten, logikusan előnyben részesítették a turisajelzéseket. Még szerencsére találkoztak néhány szintén turistáskodó párral, akik kézségesen segítségükre voltak abban, hogy merre is kell menniük, hogy a városi részen lyukadhassanak ki.
- Mit azólnál hozzá Drágám, ha ennék valamit? Biztosan már nagyon éhes vagy! - vetette fel az ötletet, mire Elemér egyetértőn bólogatott. Be is tértek az első hangulatos kis csárdába, ahol fantasztikusan ízletes, fűszeres sertésbordákat, és hamuban sült burgonyát is lehetett kapni, és eldöntötték, hogy kicsit torkoskodni fognak.
- A pénz miatt ne fájjon a fejed édesem! - nyugtatta meg párját Dalma. - A vendégem vagy!
Hangulatosan megebédeltek, miközben nem győztek beszélgetni, és minden szempontból megismerni egymást.
Mire végeztek, és újból Dalma kocsijába szálltak be el sem akarták hinni, hogy vannak randi helyzetek, amik jól sülhetnek el.
- Figyelj édesem! Istenien éreztem magam veled, és bár még csupán csak most kezdjük megismerni egymást szerintem jó megérzéseim vannak veled kapcsolatban! Különleges és fantasztikus ember vagy! - jelentette ki, majd gázt adott, és a közel két és fél órás hazafelé vezető úton apróbb, elejtett tekintetük összes mozzanata arról árulkodott, hogy ők bizony összetartoznak.

EMLÉKEK SÚLYA


Hamar eltelt 38 éved.
Sejtheted immár
a tudatos vég közeledtét,
elhullt örömök boldogabb emlékeit,
ha voltak mind az
emlékezet szeméttelpén végezték.

Az Egy-valaki kedves,
mennyország-sugarú mosolya
már soha többet nem üdvözölhet.
Önző-makacs, flúgos híred
fellegeit hamar
elhordja keselyű-torkú szél.

Különbékét köthetnél egyszer
már végleg önmagaddal s a hazug,
alakoskodó Világgal
mely szüntelen rád les s körbevesz.
Kósza, bosszúszomjas sorsod
nem becézgetett – de ellened küldte
a sok hitvány s igaztalannak
bélyegzett bakó-ítéletet.

Magányod súlyos evilági
márvány-kapuit tán
újra ki kellene nyitnod,
hogy ne csak mindig filozófálj,
vagy feleslegesen morfondírozz
arról: mi lehet tiéd?
Merre menj búskomoran
hasztalan kilátástalan jövőd felé?!

Békéd ára már így is
tragikus fizetséget von maga után.
Több lett már rég körötted azok száma,
kik magadra hagytak,
mert elhagytak,
becsaptak, vagy épp meghaltak.

Másra vagy segítségre ugyan
már hiába is vársz!
Nyakas-makacs fafejűséged
lehet egyedüli koporsód.
Szíved ajtaját már
kár könnyelműn nyitogatnod.
Meg vagyon írva rég
elrendeltetett Vég-üzeneted:
addig senki sem fog bátorítani,
se megvigasztalni,
míg egy-egy megváltó
emberi hang föl nem keres,
fel nem hív.

Percegve rándul előbb csontjaidban,
majd benső világodban
valami durva,
vadállati fájás a tékozló,
múltbéli tettekról,
melyek szándékosan
s készakarva halasztódtak.

 Ráébredsz magad is hirtelen,
hogy éppen hat-hét éve történt:
elszalasztott céda-kellető,
sanda lehetőséget szalasztottál akkor,
mikor téged értek könnyelmű,
mihaszna bántalmak
s ezért inkább már a
biztos ismerkedéstől is inkább lemondtál,
holott lehet, azóta már megérdemelt,
boldog családod lehetne,
a vágyott, boldog élet,
amit olyannyira egy magad hajszoltál!

ELDÖNTENDŐ KÉRDÉSEK

- Kicsim! Elég lesz a játékból! Igyekezz! Nem késhetsz el! Nemsokára jönnek a nagymamák is! - sürgette nagyon is türelmetlenül gimiból ballagó ,,nagyfiát" a még mindig csinos, filigrán anyuka. - Apád is nagyon izgul! - igyekezett biztatni egyetlen fiát, mert - mostanság -, nem túlzottan jöttek ki az öregjével.
,,Na, már csak ez hiányzott!" - gondolhatta. ,,Mi az ördögnek kell pont neki verset szavalnia, amikor őt is éppen úgy megilletné a ballagási ünnepséghez való általános jog! Miért kellett neki idétlen tánccsoportba jelentkeznie, hogy aztán buggyos, fekete gatyában, meg népi hímzéses mellényben rajta röhögjön az egész iskola?!" - már ha csak erre az egy kellemetlen tényre gondolt, szinte azonmód valósággal összefacsarodott gyomra, és heves hányingerérzet kerítette hatalmába, mely fokozatosan egyre kibírhatatlanabb, és elviselhetetlenebb lett, ahogy közeledett az indulási óra.
- Anyus? Hol van már ez a gyerek? Mindjárt elkésik! Basszus kulcs! - mérgelődött az apuka, aki egy kölcsönkapott videokamerával igyekezett kissé ügyetlen módon filmre venni egyetlen fia nagy napját. Valósággal beviharzott fia gyerekszobájába, ahol a legmodernebb számítógépes játékokkal játszott a fia, és úgy tűnt magasról tesz az egész világra.
- Hát te meg? Gyerünk, mozgás! Kapkod a dagadék csülkeidet! Életed nagy napja lesz! - miközben bevolt kapcsolva a videokamera, kicsit talán még örült is neki, hogy kedvére tréfálkozhat, gyilkosan heccelődhet ,,nagyfiával."
- Mindjárt kész vagyok! Nyugi! - igyekezett megnyugtatni idegességében már régen a plafonon lévő apját. - Apu! Segítenél megkötni ezt az átkozott nyakkendőmet? - félve kérte, mert tudta, hogy apja önként sosem szokott neki segíteni, hacsak temperamentumos, és határozott anyja kisebbfajta nyomást nem gyakorol rá.
- Anyádat kérdezd! Majd ő megoldja! Na! Egy-kettő! Mozgás! - adott utasítást pattogó hanggal, majd kamerával együtt azonnal kiviharzott a gyerekszobából, akár egy izgatott gyerek, aki éppen új játékszer birtokába jutott.
Az ünnepségig még így is hátravolt jó húsz-huszonöt perc. Ám azon diákok, akik műsorban szerepeltem tudhatták, hogy jóval előbb tanácsos érkezniük, mert a felkészítőtanáraik még ragaszkodnak néhány formai, stílusbeli simitáshoz.
- Anyu! Segítenél megkötni ezt a vacak nyakkendőt! Az istennek se sikerül! - legszívesebben felkötötte volna magát az első villanycsillárra, csakhogy megúszhassa ezt a peches napot, ám tartozott osztálytársainak, és tanárainak is annyival, hogy ha egyszer már belekezdett, akkor legalább rendesen végigcsinálja. Különben is? Miről fog majd később saját gyerkőceinek, meg unokáinak mesélni? Hogy mennyire beszari nyúl volt? Na nem! Arról szó sem lehet!
- Jaj drágám! Azt hittem apád majd segít! Béla! Miért nem segítesz a gyereknek?! - tette csípőre erélyesen kezeit a csinos asszony. - Gyerünk, mert késésben vagyunk!
A videokamerával flangáló, halálosan izgatott apuka végül csak-csak beadta a derekát, és megkötötte fia nyakán a csálén, sehogyan sem álló nyakkendőt.
- Egyszer már igazán megtanulhatnál nyakkendőt kötni édes fiacskám! És ha én meg anyád már nem leszünk, ki fogja megkötni?! - tette fel unos-untalan a kérdést, mert sikeres manipulációs, pszichológiai technikája részét képezte a félelem, és főként a bűntudat keltés. - Így ni! Kész is van!
- Köszönöm! Akkor... én rohanok... - a kamasz srác nem törődve senkivel, és semmivel már ki is lépett a bejárati ajtón, hogy felhúzza olaszos, lakkcipőit, és megnyomja a lift hívógombját.
Így is legalább tizenöt percet rohant, szaladt, és jócskán kilépett, hogy még több időt - remélhetőleg -, már ne vesztegessen el. Ma lesz a nagy nap, hogy szerelmet fog vallani, még akkor is ha összedől ez az istenverte szemét világ, vagy földrengés, vagy vulkánkitörés fog pusztítani, vagy mindenki feje tetejére áll. Végül színt vall Kriszta előtt, és talán bzsebelheti az első igazi, romantikus csókot, amit - ha kicsit nyomulósabb lett volna -, a szalagavató utáni buliban megkaphatott volna, de nem akar tiszteletlen lenni. Hiszen Kriszta fantasztikusan tutti jó csaj! És annyira aranyos, kedves, és vele mindig rendesen bánt, és ami - fontosabb -, sosem szégyenítette meg!
,,Ne izgulj semmit! Elvégre mi történhet! Legfeljebb elküld Kukutyinba! Ami azért valljuk be eléggé szánalmas és megalázó lenne!" - egész végig keserédes gondolatok motoszkáltak fejében, miközben Arany János hosszú versének szövegét is memorizálnia kellett, hogy minden versszak pontosan eszébe jusson.
Időközben az ünnepség már javában elkezdődött, és a ballagó osztályok sorrendben, libasorban vonultak végig a kongó, visszhangokat verő folyosón.
- A franc egye meg! Elkéstem! - állapította meg, amikor odaért. A központi folyosón ment, ami a tantestületi szobák mellett vezetett el, és lássanak csodát saját ballagó osztálytársaiba ütközött, aki ebben a pillanatban jócskán meglepődtek.
- Szia Balázs! Nocsak, nocsak! Már azt hittük, hogy nem is jössz! - mondogatták páran.
- Hogy kihagyjam az évszázad nagy buliját! Még csak az kéne! - vetette lazán, félvállról oda, mintha semmi baj sem történhetne, ám valójában olyan ideges volt, hogy szinte hallotta mennyire veszettül kalapál a szíve mellkasában, mintha azonnal kiakarna szakadni onnan.
Végül megpillantotta Krisztát. Annyira dögös bombázó volt volt. Mézszőke haját szándékosan rövidre vágatta, és hullámosra hagyta, míg kisminkelte magát, és bíborvörös rúzsa meglehetősen szexissé tette már így is flörtölni kész vékony akjait. Tüzes gesztenyebarna szeme valósággal az ember veséjébe látott, arról már nem is beszélve, hogy bordós, sokat mutató ruhájához, provokatív, fekete pántos, tűsarkú körömcípőt vett fel, mely ugyancsak felforralta a fiúk vérét.
- Szia Balázs! Annyira jó, hogy te is itt vagy... - arcra két puszi következett.
- Ö... igen... nagyszerű... pompás... - csak hebegett, hápogott. Egyetlen megfelelő magyarázatot nem volt képes kinyögni. Érezte egész pufók, kissé szánalmas uszógumis testében, amint villanyáram fut át, és mintha valami láthatatlan mágneses, kozmikus energia arra késztette volna, hogy megcsókolja ezt a földre szállt angyali istennőt. De vajon mikor? És vajon hol? Egymást kergették szüntelen zaklatott gondolatai. Mivel osztálytársainak komótos, ballagó oszlopa tovább vonult, ezért úgy döntött, hogy beáll ő is a leghátsó sorba, mert tudta, hogy a nárcisztikus, antiszociális, kissé szociopata osztályfőnöknője bizony rossz szemmel nézi, hogy ő ad műsort, holott neki szerényen, alázkodva illene meghúzódnia a háttérben.
- Bocs Öreg! - állt be az utolsó fiú után a sorba, és óvatosan megfogta a vállát.
- Szevasz haver... - szólt hátra suttogva neki a srác.
Miután a kötelezően előírt formaságokat letudta Balázsnak már rohannia is kellett az időközben jócskán összezsúfolódott, tágas iskolaudvarra, ami egy hatalmas börtönudvarra hasonlított azzal a rengeteg sok betonfallal, mely az ünnepség helyszínét körbevette. Az udvaron már fel volt állítva egy tágas, nagyméretű asztal, melyen mikrofonok diszelegtek, ti. itt foglalt helyett az igazgatóság, és vezetőség elitje, míg az asztal mellett két nagyalakú hangfal volt, és egy göndör, lófarkas srác éppen elektromos ritmusgitárján pengetett néhány akkordot, hogy biztos, ami biztos alapon ellenőrizhesse a megfelelő hangbeállításokat.
- Szia haver! Na, milyen gitárom van? - azzal máris Jimmy Hendrix stílusban kezdett pár zenei akkordot pengetni.
- Szevasz! Nagy gratula tesó! Bárcsak én is kaphattam volna egy ilyen frankón szóló gitárt! De utálom ezt a nagy csinadrattát, meg az egész ballagási cécót! - vallotta be őszintén Balázs.
- Figyelj öreg! Nincs mitől tartanod! Én is sokszor vagyok lámpalázas! Elmondod a szövegedet, és gondolja arra, hogy ezt csak egyszer kell itt megtenned a többi a törtenelem ködébe fog veszni, és a kutya se fog emlékezni rá! Persze az itt jelenlévő embereken kívül! - kacsintott párat.
- Nagyon kösz a biztatást!
- Kipróbálod a gitárt?
- Ha lehet! - azzal óvatosan átvette a másik kezéből az elektromos húrcsodát, és pár akkordot neki is sikerült kipengetnie. - Emlékszel a Tears of Fears számára a *Shout, Shout*-ra? Van benne egy kurvajó gitárszoló a szám végén. Biztos hallottad már! Az ember valósággal beleborzong!
- Ja, frankón vágom a szitút! - átvette a gitárt és természetes könnyedséggel játszani kezdte a jellegzetes szám gitárszolóját.
- Ez az! Ez kurvajó! Ezt kéne előadnod! Vérprofi vagy!
- Ja! Na persze! Eltudod képzelni, hogy amit leérettségiztünk profi zenész lehetek?! - vonta máris kétségbe saját magát a nyurga, lófarkas srác.
- Figyelj haver! Muszáj megpróbálnod, mert különben bánni fogod egész hátralévő életedben!
- Ebben tökre igazat adok!
Váratlanul az igazgatóság kilenc tagja jelent meg az asztaloknál, és időközben a ballagó osztályok is elfoglalták helyeiket az első sorban. Ebből támadt némi kavarodás, mert Balázs szülei, és rokonai is az első sorokba szerettek volna ülni, ahonnét - értelemszerűen -, távozniuk kellett, és már csak jóval távolabb foglalhattak helyet maguknak.
A vénséges igazgatónő máris elkezdte darálni a halálosan unalmas ünnepi beszédét, mely egyszerre volt nagyon aktuális, meghitt, ünnepi, mégis dögunalmas, majd következett Balázs nagy versmondása, és amikor a jó hosszú vers utolsó sorához ért, mintha sándékosan drámai hatást akart volna elérni, pedig csupán arról volt szó, hogy fokozott lámpalázában kis híján elfelejtette a szöveget, ám ebből a közönség jottányit sem vett észre.

,,Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
"Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!"
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok."

Hatalmas tapsviharral honorálták kisebb erőfeszítését. Még osztálytársai is állva, éljenezve tapsolták meg.
Balázs apja nem győzőtt minden pontosan rögzíteni a kölcsönkapott digitális videokamrával, hogy majd később is újra és újra megnézhessék valamivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb körülmények között a felvételt.
Nemsokkal később eleredt a májusi eső, mely az egész ünneplő sokadalmat beűzte a zárt nagyalakú ebédlőterembe, ahol Balázs is kapott egy kisebbfajta aranyserleget, mellyel elismerték vers és prózamondó képességeit, és amit összeszorított foggal mert csak átvenni, mert mindig is igyekezett tartani magát a mondáshoz, miszerint: ,,Meglehet a siker csak valami jótékony félreértés!"
- Nagyszerű voltál kincsem! Annyira büszkék vagyunk rád! - csókolgatta össze-vissza boldog anyja, míg apja csupán kezet rázott vele. A két idősebb nagymama is szerényen gratulált, majd elindultak hazafelé.
- Anyu! Még valamit muszáj elintéznem... - szabadkozott, majd mintha puskából lőtték volna ki azonnal lázas izgalommal keresni kezdte Krisztát. ,,Vajon merrefelé lehet? Elvégre az előbb még látta, hogy gyönyörűen, sugárzóan mosolyog rá, és akkor tessék ez történik!"
Hátrament az ebédlőterem elé, ahol még mindig lézengtek páran. Végül Balázs is kilépett a gimi kapuján, és akkor látta meg a terepjárót, amibe élete első nagy szerelme készült beszállni.
- Kriszta! Várj meg! - igyekezett olyan hangosan üvölteni, amennyire csak mutáló torkán kivért, majd eszeveszett tempóban rohanni kezdett mindenen, és mindenkin áttörve. Ezt az utolsó alkalmat nem szalaszthatja el, mert mi van, ha soha többet nem mondhatja el, hogy mit is érez ebben a jelentős percben iránta?
Árohant az uttestten, mely elválasztotta a gimit a többi környező családias házaktól. Még azt sem érdekelte, hogy több agresszív autós erősen szitkozódva, dudálva adott hangot harsány, obszcén nemtetszésének:
- Mi van kölyök? Meg akarsz halni?!
- Kriszta! Kérlek... Valamit... muszáj elmondanom... - kifulladva állt meg a terepjáró előtt, mely már beindította motorját. Kriszta is kiszállt a terempáróból. Most látszott csak lángvörös, kisminkelt arcán, hogy kicsit ki volt melgedve, és látszott is, hogy elpirult:
- Te meg, hogy kerülsz ide...? - annyira meglepődött, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy kérdezzen.
- Nézd... azért jöttem... hogy... hú... - muszáj volt a futásban kifújnia magát, mert alig kapott levegőt.
- Hékás... nyugi van... nagy levegőt! Be és ki! - Kriszta is ki-be vette a nagy kortyoknak tűnő levegőt, s mikor érezhető volt, hogy mindketten normálisan veszik a levegőt Balázs végre előhozakodott a nagy szöveggel:
- Nagy hatással vagy rám és... azt hiszem SZERETLEK! - bökte ki.
Kriszta tátott szájjal szólni sem bírt pár jelentős másodpercig, majd az anyusölésen üldögélő, kissé már türelmetlenkedő sznob anyja törte meg a csendet.
- Kislányom! Mikor kegyeskedel beszállni végre a kocsiba, hogy végre elinduljunk?!
- Anya, kérlek! Majd utánatok megyek! - azzal bevágta a nyitott ajtót, és azonnal félrehívta Balázst is a nyírfák közé, mely a gimi épülete előtt egy kis betonhídat tett romantikussá.
- Hú! Te aztán nem vagy semmi Balázs! Az ember sosem tudhatja igazán, hogy mi fog történni a következő másodpercben, mikor veled van együtt! - gyöngéden, érzelmesen magához húzta és elcsattant végre négy együtt töltött év után az a bizonyos első csók.
- Figyelj tudom, hogy nem vagyok gazdag és jómódú, mint az őseid, de szeretném, ha legalább adnál egy esélyt, hogy bizonyíthassak... - válaszolta remegve a babonázó csók után.
- Jaj, annyira cukipofi vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! Engem nem érdekel a pénz! - suágrzóan mosolygott rá! - Hogy fogunk mi együtt élni?! - tette fel a következő pillanatban a logikus kérdést.
Megfogták egymás kezét. Szinte azonnal érezték azt a titkos, nagyon is jóleső bizsergést, melyet az őszinte szerelmesek éreztek. Megindultak sétálva Balázsék lakása felé. Mire átvágtak a családi házak és a társasházak vegyes halmazain Balázs családtagjai már valósággal tükön ültek, hogy az ünnepelt ballagót jöttek köszönteni, és sehol sem találták. Balázs anyja igyekezett mindenkiben lecsendesítni az indulatokat, míg apja még mindig a videokamera titkos beállításait ellenőrizte.
- No! Csakhogy megjöttél édes fiacskám! Nézzétek csak a tékozló fiú visszajött! - közölte nagy hanggal, ám amikor meglátta, hogy fia nincs egyedül úgy megdöbbent, hogy alig jutott szóhoz.
- Bocsássatok meg, hogy kicsit későn jöttem, de szeretném bemutatni a barátnőmet! Ő itt Kriszta! - kicsit teátrálisan hátrébb állt, hogy a nagymamákból, és a szülőkből álló családtagok tüzetesen végigmérhessék a sugárzóan bombázó, ifjú hölgyet, aki ebben a percben kissé megszeppentnek tűnt.
- Szia! Én Balázs anyukája vagyok! Ők pedig Balázs nagymamái! - mutatkozott be az anyuka. - Szeretnél tegeződni, vagy magázódni? - kérdezett rá.
- Ha nem baj, akkor a tegezést választanám... - felelte bátortalanul, és úgy szorongatta Balázs kezét, mintha az élete múlna rajta.
Aztalhoz ültek a hangulatosan léggömbökkel feldíszített ebédlőben. Így is voltak vagy kilencen, és mivel mindenki halkan pusmogott, tércselt valami kis apró beszédfoszlányt egy idő után hangzavar kezdett kialakulni, ami csak kedvezett a fiataloknak, mert így legalább az asztal alatt szorongathatták egymás kezeit. Amikor bő fél óra múltán végeztek az ünnepi lakomával a két nagymamát gálánsan hazafuvarozta az apuka, így legalább Balázsék válthattak néhány bizalmas szót.
- Annyira örülök kedves Kriszta, hogy végre megaláltátok egymást! - örvendezett kuncogva a boldog anyuka. - Balázs amióta csak ismer valósággal ódákat zeng rólad!
- De anyu... nem hiszem, hogy... - harapta el a szót, amikor a piruló barátnőjére nézett.
- Semmi baj Balázs! Imádom, amikor rólam beszélsz... - könnyed puszit adott pirospozsgás arcára.
- Mi a tervetek a jövőre nézve? Balázs szeretné megpróbálni a Színművészetit, de a Bölcsészet sincsen kizárva. Krisztikém, neked mik a terveid? - fordult bizalmaskodva fia barátnője felé a kíváncsskodó anyuka.
- Hát... én az Államigazgatási Karra gondoltam, és szeretnék majd egy kisebb esküvőt is tengerparti környezetben... - felelte sugárzó boldogan.
- Ó... hát ez... valóban nagyszerű... de első a továbbtanulás... - piritott a dolgok lényegére az anyuka.
Amíg az apuka vissza nem jött a külvárosból, ahol a két nagymama lakott kellemesen, barátilag elbeszélgettek. Estefelé Kriszta és Balázs egymás kezét szorongatva álltak a sárgás, lidéerces fényt adagoló utcai lámpa alatt, miközben az éjszaka apró neszei úgy tűnt felerősödnek.
- Köszönöm ezt a fantasztikus napot drágám! - hajolt közelebb hozzá, hogy megcsókolja.
- Nagyon szívesen! Köszönöm, hogy beengedtél a szívedbe!
Miután mindketten egyetemisták lettek és meg is kapták a diplomát már másnap összeházasodtak, hiszen egyetlen percet sem akartak tovább várni. Nászútra egy tengerparti szigetre mentek, és úgy érezték a nagybetűs bizonytalan élet valósággal a tenyerén hordozza őket.