ELDÖNTENDŐ KÉRDÉSEK

- Kicsim! Elég lesz a játékból! Igyekezz! Nem késhetsz el! Nemsokára jönnek a nagymamák is! - sürgette nagyon is türelmetlenül gimiból ballagó ,,nagyfiát" a még mindig csinos, filigrán anyuka. - Apád is nagyon izgul! - igyekezett biztatni egyetlen fiát, mert - mostanság -, nem túlzottan jöttek ki az öregjével.
,,Na, már csak ez hiányzott!" - gondolhatta. ,,Mi az ördögnek kell pont neki verset szavalnia, amikor őt is éppen úgy megilletné a ballagási ünnepséghez való általános jog! Miért kellett neki idétlen tánccsoportba jelentkeznie, hogy aztán buggyos, fekete gatyában, meg népi hímzéses mellényben rajta röhögjön az egész iskola?!" - már ha csak erre az egy kellemetlen tényre gondolt, szinte azonmód valósággal összefacsarodott gyomra, és heves hányingerérzet kerítette hatalmába, mely fokozatosan egyre kibírhatatlanabb, és elviselhetetlenebb lett, ahogy közeledett az indulási óra.
- Anyus? Hol van már ez a gyerek? Mindjárt elkésik! Basszus kulcs! - mérgelődött az apuka, aki egy kölcsönkapott videokamerával igyekezett kissé ügyetlen módon filmre venni egyetlen fia nagy napját. Valósággal beviharzott fia gyerekszobájába, ahol a legmodernebb számítógépes játékokkal játszott a fia, és úgy tűnt magasról tesz az egész világra.
- Hát te meg? Gyerünk, mozgás! Kapkod a dagadék csülkeidet! Életed nagy napja lesz! - miközben bevolt kapcsolva a videokamera, kicsit talán még örült is neki, hogy kedvére tréfálkozhat, gyilkosan heccelődhet ,,nagyfiával."
- Mindjárt kész vagyok! Nyugi! - igyekezett megnyugtatni idegességében már régen a plafonon lévő apját. - Apu! Segítenél megkötni ezt az átkozott nyakkendőmet? - félve kérte, mert tudta, hogy apja önként sosem szokott neki segíteni, hacsak temperamentumos, és határozott anyja kisebbfajta nyomást nem gyakorol rá.
- Anyádat kérdezd! Majd ő megoldja! Na! Egy-kettő! Mozgás! - adott utasítást pattogó hanggal, majd kamerával együtt azonnal kiviharzott a gyerekszobából, akár egy izgatott gyerek, aki éppen új játékszer birtokába jutott.
Az ünnepségig még így is hátravolt jó húsz-huszonöt perc. Ám azon diákok, akik műsorban szerepeltem tudhatták, hogy jóval előbb tanácsos érkezniük, mert a felkészítőtanáraik még ragaszkodnak néhány formai, stílusbeli simitáshoz.
- Anyu! Segítenél megkötni ezt a vacak nyakkendőt! Az istennek se sikerül! - legszívesebben felkötötte volna magát az első villanycsillárra, csakhogy megúszhassa ezt a peches napot, ám tartozott osztálytársainak, és tanárainak is annyival, hogy ha egyszer már belekezdett, akkor legalább rendesen végigcsinálja. Különben is? Miről fog majd később saját gyerkőceinek, meg unokáinak mesélni? Hogy mennyire beszari nyúl volt? Na nem! Arról szó sem lehet!
- Jaj drágám! Azt hittem apád majd segít! Béla! Miért nem segítesz a gyereknek?! - tette csípőre erélyesen kezeit a csinos asszony. - Gyerünk, mert késésben vagyunk!
A videokamerával flangáló, halálosan izgatott apuka végül csak-csak beadta a derekát, és megkötötte fia nyakán a csálén, sehogyan sem álló nyakkendőt.
- Egyszer már igazán megtanulhatnál nyakkendőt kötni édes fiacskám! És ha én meg anyád már nem leszünk, ki fogja megkötni?! - tette fel unos-untalan a kérdést, mert sikeres manipulációs, pszichológiai technikája részét képezte a félelem, és főként a bűntudat keltés. - Így ni! Kész is van!
- Köszönöm! Akkor... én rohanok... - a kamasz srác nem törődve senkivel, és semmivel már ki is lépett a bejárati ajtón, hogy felhúzza olaszos, lakkcipőit, és megnyomja a lift hívógombját.
Így is legalább tizenöt percet rohant, szaladt, és jócskán kilépett, hogy még több időt - remélhetőleg -, már ne vesztegessen el. Ma lesz a nagy nap, hogy szerelmet fog vallani, még akkor is ha összedől ez az istenverte szemét világ, vagy földrengés, vagy vulkánkitörés fog pusztítani, vagy mindenki feje tetejére áll. Végül színt vall Kriszta előtt, és talán bzsebelheti az első igazi, romantikus csókot, amit - ha kicsit nyomulósabb lett volna -, a szalagavató utáni buliban megkaphatott volna, de nem akar tiszteletlen lenni. Hiszen Kriszta fantasztikusan tutti jó csaj! És annyira aranyos, kedves, és vele mindig rendesen bánt, és ami - fontosabb -, sosem szégyenítette meg!
,,Ne izgulj semmit! Elvégre mi történhet! Legfeljebb elküld Kukutyinba! Ami azért valljuk be eléggé szánalmas és megalázó lenne!" - egész végig keserédes gondolatok motoszkáltak fejében, miközben Arany János hosszú versének szövegét is memorizálnia kellett, hogy minden versszak pontosan eszébe jusson.
Időközben az ünnepség már javában elkezdődött, és a ballagó osztályok sorrendben, libasorban vonultak végig a kongó, visszhangokat verő folyosón.
- A franc egye meg! Elkéstem! - állapította meg, amikor odaért. A központi folyosón ment, ami a tantestületi szobák mellett vezetett el, és lássanak csodát saját ballagó osztálytársaiba ütközött, aki ebben a pillanatban jócskán meglepődtek.
- Szia Balázs! Nocsak, nocsak! Már azt hittük, hogy nem is jössz! - mondogatták páran.
- Hogy kihagyjam az évszázad nagy buliját! Még csak az kéne! - vetette lazán, félvállról oda, mintha semmi baj sem történhetne, ám valójában olyan ideges volt, hogy szinte hallotta mennyire veszettül kalapál a szíve mellkasában, mintha azonnal kiakarna szakadni onnan.
Végül megpillantotta Krisztát. Annyira dögös bombázó volt volt. Mézszőke haját szándékosan rövidre vágatta, és hullámosra hagyta, míg kisminkelte magát, és bíborvörös rúzsa meglehetősen szexissé tette már így is flörtölni kész vékony akjait. Tüzes gesztenyebarna szeme valósággal az ember veséjébe látott, arról már nem is beszélve, hogy bordós, sokat mutató ruhájához, provokatív, fekete pántos, tűsarkú körömcípőt vett fel, mely ugyancsak felforralta a fiúk vérét.
- Szia Balázs! Annyira jó, hogy te is itt vagy... - arcra két puszi következett.
- Ö... igen... nagyszerű... pompás... - csak hebegett, hápogott. Egyetlen megfelelő magyarázatot nem volt képes kinyögni. Érezte egész pufók, kissé szánalmas uszógumis testében, amint villanyáram fut át, és mintha valami láthatatlan mágneses, kozmikus energia arra késztette volna, hogy megcsókolja ezt a földre szállt angyali istennőt. De vajon mikor? És vajon hol? Egymást kergették szüntelen zaklatott gondolatai. Mivel osztálytársainak komótos, ballagó oszlopa tovább vonult, ezért úgy döntött, hogy beáll ő is a leghátsó sorba, mert tudta, hogy a nárcisztikus, antiszociális, kissé szociopata osztályfőnöknője bizony rossz szemmel nézi, hogy ő ad műsort, holott neki szerényen, alázkodva illene meghúzódnia a háttérben.
- Bocs Öreg! - állt be az utolsó fiú után a sorba, és óvatosan megfogta a vállát.
- Szevasz haver... - szólt hátra suttogva neki a srác.
Miután a kötelezően előírt formaságokat letudta Balázsnak már rohannia is kellett az időközben jócskán összezsúfolódott, tágas iskolaudvarra, ami egy hatalmas börtönudvarra hasonlított azzal a rengeteg sok betonfallal, mely az ünnepség helyszínét körbevette. Az udvaron már fel volt állítva egy tágas, nagyméretű asztal, melyen mikrofonok diszelegtek, ti. itt foglalt helyett az igazgatóság, és vezetőség elitje, míg az asztal mellett két nagyalakú hangfal volt, és egy göndör, lófarkas srác éppen elektromos ritmusgitárján pengetett néhány akkordot, hogy biztos, ami biztos alapon ellenőrizhesse a megfelelő hangbeállításokat.
- Szia haver! Na, milyen gitárom van? - azzal máris Jimmy Hendrix stílusban kezdett pár zenei akkordot pengetni.
- Szevasz! Nagy gratula tesó! Bárcsak én is kaphattam volna egy ilyen frankón szóló gitárt! De utálom ezt a nagy csinadrattát, meg az egész ballagási cécót! - vallotta be őszintén Balázs.
- Figyelj öreg! Nincs mitől tartanod! Én is sokszor vagyok lámpalázas! Elmondod a szövegedet, és gondolja arra, hogy ezt csak egyszer kell itt megtenned a többi a törtenelem ködébe fog veszni, és a kutya se fog emlékezni rá! Persze az itt jelenlévő embereken kívül! - kacsintott párat.
- Nagyon kösz a biztatást!
- Kipróbálod a gitárt?
- Ha lehet! - azzal óvatosan átvette a másik kezéből az elektromos húrcsodát, és pár akkordot neki is sikerült kipengetnie. - Emlékszel a Tears of Fears számára a *Shout, Shout*-ra? Van benne egy kurvajó gitárszoló a szám végén. Biztos hallottad már! Az ember valósággal beleborzong!
- Ja, frankón vágom a szitút! - átvette a gitárt és természetes könnyedséggel játszani kezdte a jellegzetes szám gitárszolóját.
- Ez az! Ez kurvajó! Ezt kéne előadnod! Vérprofi vagy!
- Ja! Na persze! Eltudod képzelni, hogy amit leérettségiztünk profi zenész lehetek?! - vonta máris kétségbe saját magát a nyurga, lófarkas srác.
- Figyelj haver! Muszáj megpróbálnod, mert különben bánni fogod egész hátralévő életedben!
- Ebben tökre igazat adok!
Váratlanul az igazgatóság kilenc tagja jelent meg az asztaloknál, és időközben a ballagó osztályok is elfoglalták helyeiket az első sorban. Ebből támadt némi kavarodás, mert Balázs szülei, és rokonai is az első sorokba szerettek volna ülni, ahonnét - értelemszerűen -, távozniuk kellett, és már csak jóval távolabb foglalhattak helyet maguknak.
A vénséges igazgatónő máris elkezdte darálni a halálosan unalmas ünnepi beszédét, mely egyszerre volt nagyon aktuális, meghitt, ünnepi, mégis dögunalmas, majd következett Balázs nagy versmondása, és amikor a jó hosszú vers utolsó sorához ért, mintha sándékosan drámai hatást akart volna elérni, pedig csupán arról volt szó, hogy fokozott lámpalázában kis híján elfelejtette a szöveget, ám ebből a közönség jottányit sem vett észre.

,,Lombom oly szinetlen és levelem oly gyér;
Jő az alélt vándor s pihenő helyet kér,
Nem talál, tovább megy és engem elátkoz:
"Soha ki ne zöldülj, soha ne virágozz'!"
De mit ér az átok,
Ha fonnyadva mégis több-több tavaszt látok."

Hatalmas tapsviharral honorálták kisebb erőfeszítését. Még osztálytársai is állva, éljenezve tapsolták meg.
Balázs apja nem győzőtt minden pontosan rögzíteni a kölcsönkapott digitális videokamrával, hogy majd később is újra és újra megnézhessék valamivel nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb körülmények között a felvételt.
Nemsokkal később eleredt a májusi eső, mely az egész ünneplő sokadalmat beűzte a zárt nagyalakú ebédlőterembe, ahol Balázs is kapott egy kisebbfajta aranyserleget, mellyel elismerték vers és prózamondó képességeit, és amit összeszorított foggal mert csak átvenni, mert mindig is igyekezett tartani magát a mondáshoz, miszerint: ,,Meglehet a siker csak valami jótékony félreértés!"
- Nagyszerű voltál kincsem! Annyira büszkék vagyunk rád! - csókolgatta össze-vissza boldog anyja, míg apja csupán kezet rázott vele. A két idősebb nagymama is szerényen gratulált, majd elindultak hazafelé.
- Anyu! Még valamit muszáj elintéznem... - szabadkozott, majd mintha puskából lőtték volna ki azonnal lázas izgalommal keresni kezdte Krisztát. ,,Vajon merrefelé lehet? Elvégre az előbb még látta, hogy gyönyörűen, sugárzóan mosolyog rá, és akkor tessék ez történik!"
Hátrament az ebédlőterem elé, ahol még mindig lézengtek páran. Végül Balázs is kilépett a gimi kapuján, és akkor látta meg a terepjárót, amibe élete első nagy szerelme készült beszállni.
- Kriszta! Várj meg! - igyekezett olyan hangosan üvölteni, amennyire csak mutáló torkán kivért, majd eszeveszett tempóban rohanni kezdett mindenen, és mindenkin áttörve. Ezt az utolsó alkalmat nem szalaszthatja el, mert mi van, ha soha többet nem mondhatja el, hogy mit is érez ebben a jelentős percben iránta?
Árohant az uttestten, mely elválasztotta a gimit a többi környező családias házaktól. Még azt sem érdekelte, hogy több agresszív autós erősen szitkozódva, dudálva adott hangot harsány, obszcén nemtetszésének:
- Mi van kölyök? Meg akarsz halni?!
- Kriszta! Kérlek... Valamit... muszáj elmondanom... - kifulladva állt meg a terepjáró előtt, mely már beindította motorját. Kriszta is kiszállt a terempáróból. Most látszott csak lángvörös, kisminkelt arcán, hogy kicsit ki volt melgedve, és látszott is, hogy elpirult:
- Te meg, hogy kerülsz ide...? - annyira meglepődött, hogy hirtelen azt sem tudta, hogy kérdezzen.
- Nézd... azért jöttem... hogy... hú... - muszáj volt a futásban kifújnia magát, mert alig kapott levegőt.
- Hékás... nyugi van... nagy levegőt! Be és ki! - Kriszta is ki-be vette a nagy kortyoknak tűnő levegőt, s mikor érezhető volt, hogy mindketten normálisan veszik a levegőt Balázs végre előhozakodott a nagy szöveggel:
- Nagy hatással vagy rám és... azt hiszem SZERETLEK! - bökte ki.
Kriszta tátott szájjal szólni sem bírt pár jelentős másodpercig, majd az anyusölésen üldögélő, kissé már türelmetlenkedő sznob anyja törte meg a csendet.
- Kislányom! Mikor kegyeskedel beszállni végre a kocsiba, hogy végre elinduljunk?!
- Anya, kérlek! Majd utánatok megyek! - azzal bevágta a nyitott ajtót, és azonnal félrehívta Balázst is a nyírfák közé, mely a gimi épülete előtt egy kis betonhídat tett romantikussá.
- Hú! Te aztán nem vagy semmi Balázs! Az ember sosem tudhatja igazán, hogy mi fog történni a következő másodpercben, mikor veled van együtt! - gyöngéden, érzelmesen magához húzta és elcsattant végre négy együtt töltött év után az a bizonyos első csók.
- Figyelj tudom, hogy nem vagyok gazdag és jómódú, mint az őseid, de szeretném, ha legalább adnál egy esélyt, hogy bizonyíthassak... - válaszolta remegve a babonázó csók után.
- Jaj, annyira cukipofi vagy, amikor megpróbálsz komolynak tűnni! Engem nem érdekel a pénz! - suágrzóan mosolygott rá! - Hogy fogunk mi együtt élni?! - tette fel a következő pillanatban a logikus kérdést.
Megfogták egymás kezét. Szinte azonnal érezték azt a titkos, nagyon is jóleső bizsergést, melyet az őszinte szerelmesek éreztek. Megindultak sétálva Balázsék lakása felé. Mire átvágtak a családi házak és a társasházak vegyes halmazain Balázs családtagjai már valósággal tükön ültek, hogy az ünnepelt ballagót jöttek köszönteni, és sehol sem találták. Balázs anyja igyekezett mindenkiben lecsendesítni az indulatokat, míg apja még mindig a videokamera titkos beállításait ellenőrizte.
- No! Csakhogy megjöttél édes fiacskám! Nézzétek csak a tékozló fiú visszajött! - közölte nagy hanggal, ám amikor meglátta, hogy fia nincs egyedül úgy megdöbbent, hogy alig jutott szóhoz.
- Bocsássatok meg, hogy kicsit későn jöttem, de szeretném bemutatni a barátnőmet! Ő itt Kriszta! - kicsit teátrálisan hátrébb állt, hogy a nagymamákból, és a szülőkből álló családtagok tüzetesen végigmérhessék a sugárzóan bombázó, ifjú hölgyet, aki ebben a percben kissé megszeppentnek tűnt.
- Szia! Én Balázs anyukája vagyok! Ők pedig Balázs nagymamái! - mutatkozott be az anyuka. - Szeretnél tegeződni, vagy magázódni? - kérdezett rá.
- Ha nem baj, akkor a tegezést választanám... - felelte bátortalanul, és úgy szorongatta Balázs kezét, mintha az élete múlna rajta.
Aztalhoz ültek a hangulatosan léggömbökkel feldíszített ebédlőben. Így is voltak vagy kilencen, és mivel mindenki halkan pusmogott, tércselt valami kis apró beszédfoszlányt egy idő után hangzavar kezdett kialakulni, ami csak kedvezett a fiataloknak, mert így legalább az asztal alatt szorongathatták egymás kezeit. Amikor bő fél óra múltán végeztek az ünnepi lakomával a két nagymamát gálánsan hazafuvarozta az apuka, így legalább Balázsék válthattak néhány bizalmas szót.
- Annyira örülök kedves Kriszta, hogy végre megaláltátok egymást! - örvendezett kuncogva a boldog anyuka. - Balázs amióta csak ismer valósággal ódákat zeng rólad!
- De anyu... nem hiszem, hogy... - harapta el a szót, amikor a piruló barátnőjére nézett.
- Semmi baj Balázs! Imádom, amikor rólam beszélsz... - könnyed puszit adott pirospozsgás arcára.
- Mi a tervetek a jövőre nézve? Balázs szeretné megpróbálni a Színművészetit, de a Bölcsészet sincsen kizárva. Krisztikém, neked mik a terveid? - fordult bizalmaskodva fia barátnője felé a kíváncsskodó anyuka.
- Hát... én az Államigazgatási Karra gondoltam, és szeretnék majd egy kisebb esküvőt is tengerparti környezetben... - felelte sugárzó boldogan.
- Ó... hát ez... valóban nagyszerű... de első a továbbtanulás... - piritott a dolgok lényegére az anyuka.
Amíg az apuka vissza nem jött a külvárosból, ahol a két nagymama lakott kellemesen, barátilag elbeszélgettek. Estefelé Kriszta és Balázs egymás kezét szorongatva álltak a sárgás, lidéerces fényt adagoló utcai lámpa alatt, miközben az éjszaka apró neszei úgy tűnt felerősödnek.
- Köszönöm ezt a fantasztikus napot drágám! - hajolt közelebb hozzá, hogy megcsókolja.
- Nagyon szívesen! Köszönöm, hogy beengedtél a szívedbe!
Miután mindketten egyetemisták lettek és meg is kapták a diplomát már másnap összeházasodtak, hiszen egyetlen percet sem akartak tovább várni. Nászútra egy tengerparti szigetre mentek, és úgy érezték a nagybetűs bizonytalan élet valósággal a tenyerén hordozza őket.