EGY KIRÚGOTT EMBER VALÓSZÍNŰTLEN KALANDJAI

Már megint egy tetves, elviselhetetlenül forró, afrikai típusú kánikulai nap. Már attól hányingere, és kínzó hasgörcsbe fordult a gyomra, amikor egyik főnöke az osztályvezető közölte vele:
– Ferikém! Sajnos a vezetőség nincs tőled elragadtatva! Ki vagy rúgva!
– De hát… hogyan…? Miért…?! – jóformán alig jutott csak szóhoz, amikor közölték vele, hogy tizenötéves szakmai, adminisztratív pályafutását az adott multinacionális cégcsoport soványka költségvetési deficitje miatt szükséges derékba törni.
,,Hát mi lesz majd a további életével? Karrier? Álláslehetőségek? Egyáltalán kaphat-e valaki nyugdíjat, ha még csupán csak tíz egynehány éve van a pályán?!”
Valósággal kavarodtak benne az érzések, amint megállt egy dugig tömött, zaklatott hangyabolyként nyüzsgő buszmegállónál, hogy megvárja a buszt, mely majd hazaviszi.
Az emberek többsége roppant türelmetlen szokott lenni, különösen akkor, ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy sikerült kiadósan ellébecolni az időt a fürdőszobában, vagy bagatell, pitiáner dolgok miatt. Egy részeges, borvirágarcú hajléktalan férfi koszos körmeivel mellé settenkedett, és megkérdezte:
– Ne haragudjék vitéz úr, de nem tudna kölcsönbe adni néhány forintot?! – kinyújtotta markát, mintha ingyen alamizsnát kunyrálna.
A férfi zaklatott agyában egymást kergették ide-oda a gondolatok, és most a legkevésbé sem volt ideje arra, hogy még a hajléktalanok szociális kérdésével is csupán csak egyedül neki kelljen foglalkoznia.
– Bocsásson meg kérem… de sajnos nem… - máris jócskán odébb állt a buszmegálló belsejéből, mert az alkohol émelyítő, gyomorforgató szagát ki nem állhatta.
Egy idősebb nyugdíjaskorú nénike rosszalló pillantásokat vetett rá, majd látványosan, kicsit színpadiasan máris kinyitotta minipénztárcáját és elővett egy ötszáz forintost, mutatván, hogy jelképes emberi gesztusokkal az ember mégiscsak többre megy, mint frázisszintű, önmagát mentegetni akaró prédikációkkal.
– Tessék tisztelt uram! – nyomta a hajléktalan férfi koszos, retkes kezébe a ropogós bankjegyet. – De aztán jól fontolja meg, hogy mire költi! Megértette?! – vonta kérdőre az idős asszony, mire a hajléktalan férfi megköszönte a könyöradományt, és azonnal úgy eltűnt még a környékről is, mintha soha az életben ott se lett volna.
Többen morogtak, és zsörtölődtek kisebb fokú felháborodottságukban; elvégre az adott részegeskedő hajléktalan most egész biztosan egy újabb kocsmába, vagy italmérésbe ment, hogy mohó szomjúságát átmenetileg orvosolni tudja, és a legkevésbé sem fog szappant, vagy tisztálkodószert vásárolni, hogy azért valamivel mégiscsak emberibbnek látszon külső kinézete.
A mercédesz típusú, égboltkék busz lassú cammogással gördült be a megállóba. Mintha már a sofőr is jócskán unta volna, hogy állandóan rója megállás nélkül a saját köreit, ameddig csak a műszakja tart.
Úgy állt meg, hogy csupán csak a legelső ajtón lehessen felszállni. Ezt is valami eszement idióta találta ki, amikor a régi módszer egy-egy forgalmasabb hétköznapon sokkalta jobban megfelelt volna az utasoknak. De hát ízlések és pofonok.
A férfi udvariasan inkább mindenkit maga elé engedett. Valósággal rühellte, hogy néhány ember pofátlan módon máris nyomakodni, tolakodni, nyomulni kezd, mintha szabályosan lekésnének valami halaszthatatlanul fontos dolgot.
,,Hát akkor mi a jó fennért nem indultak el hamarabb otthonról, nem igaz?!” – kérdezte magában.
Aztán egyszer csak agyának fogaskerei közt mintha máris megpattanni látszott valami láthatatlan, rendkívül sebezhető, és érzékeny antennahúr, melyre csak a lélek képes választ adni.
Mielőtt a vezető becsukta volna a nagyméretű ajtókat a férfi inkább úgy döntött, hogy lelép a buszról, és inkább sétál egy kicsit. Talán a szabadon eltöltött friss levegő, majd más megvilágításba képes helyezni a már egyébként is bonyolult, és bizony velejéig összetett dolgokat, és a problémák gyökerét. Hátha könnyebben megérti az összefüggések szilárdnak hitt láncolatát és kivételesen még sikeredik is megérteni, hogy miért történhetett vele is ekkora szemenszedett igazságtalanság, mit a legtöbb hozzá hasonló dolgozó kisemberrel, akik csupán csak munkájukat végzik becsülettel, és csupán csak boldogulni szeretnének ebben az egyébként is halálosan idegbeteg és nagyon is zaklatott modern, digitális világban.
– Hé, öreg harcos? – szólította meg egy húszas éveiben járó, rasztafrizurás, szakállas hippiivadék, akin látszott, hogy napjai legnagyobb részében sokkal inkább drogozik, és mulatja az időt, mert játszótérnek tekinti az egész világot. – Ki tudnál segíteni egy kis pénzzel?! Nem kell sok, csak amennyi most nálad van!
A férfi mintha nem is hozzá szóltak volna határozott, céltudatos, és elszánt léptekkel haladt tovább, és inkább az erdős tájat nézte, melyet még nem sikerült az emberi gépi, iparméretű civilizációnak meghódítani, és bekebeleznie.
– Hé, a kurva anyádat te geciállat! – kiabált utána a fiatal hippi. – Adj’á má’ egy kis zsét, különben szétverem azt a seggfej, hülye fejedet! – kezdett kicsinyes, gonoszodó fenyegetőzésbe, márha már a szép, és meggyőző szavak süket fülekre találtak.
Ám a férfi rendíthetetlen meggyőződéssel ment csak tovább, amerre a lába vitte, és rá se hederített.
– Akkor tudod mit, de idióta faszfej! – kiabált utána hiábavalón. – Baszod meg magadat!
A férfi már csak azt vette észre, hogy a hippis külsejű, fiatal srác megfordul, és felkapaszkodik egy városba tartó buszra, ahol – gondolta –, hátha adnak neki valaki egy-kétszáz forintot.
A férfi tovább folytatta útját. Mivel a kánikulai meleg valósággal már elviselhetetlennek látszott megpróbálta lépéseit a dús zöldlevelű fák terebélyes árnyékaihoz igazítani, melyek – szerencsére –, az út szélén álltak katonás vigyázban.
,,Úgy tűnik, hogy a kifinomultabb, elegánsabb úri negyedek erre külön gondot fordítanak!” – fordult meg a fejében. Nem úgy, mint az ő szűkebben vett lakókörnyezetében, ahol estefelé talán már jobb is, ha az ember nem merészkedik le az utcára, mert könnyen kizsebelhetik, vagy ami még rosszabb hasba is döfhetik egy éles késsel.
Nem sokkal az keskeny hangulatos kertvárosi utca sarkán volt egy kis vegyesbolt, ahol remek, olcsó, de jó minőségű dolgokat és élelmiszereket is lehetett kapni. A férfi hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondolta betér a vegyesboltba, és vesz magának egy kis gumicukrot, vagy valamilyen könnyen fogyasztható édességet, mert nagyon édesszájú volt.
Amint közelített a vegyesbolt csilingelős ajtajához hirtelen dühös, agresszív szóváltásra lett figyelmes:
– Na, öregapó! Vagy ideadod a suskát, és akkor megkímélem azt a nyamvadék életedet, vagy itt helyben lepuffantalak! Melyik legyen?! Te döntesz! – hallatszott a fiatal suhanc hangja.
,,Most aztán nyakig ül a pácban! Mi tévő legyen?! Még a mobilját is otthon hagyta, és a rendőséget sem tudja hívni. Ha most bemegy – meglehet –, hogy tüstént elszabadul a pokol!” – jól meggondolta mielőtt bármit is csinált volna. Végül arra a megállapításra jutott, hogy megpróbálhatná valamivel elterelni a rabló figyelmét. Még szerencse, hogy nála volt a letört faág, amivel segített a babakocsis kismamának. Fogta a faágat és óvatosan megkocogtatta vele a vegyesbolt hátsó kirakati üvegét. Az idős bolti eladó azonnal kiszúrta, és a rabló is érezte, hogy valami nem stimmel.
– Na, öreg! Adsza’ a kurva lóvét, ha kedves az életed! – fenyegetőzött, de azért fél fülét erősen hegyezte, hogy vajon mi lehetett ez a zaj. Az idős bolti eladó engedelmesen átadta az aznapi összes bevételt a pénztárgépből, majd lehasalt a földre ahogy a bűnöző követelte, és magában az életéért imádkozott.
– Jól van öreg! Most százig számolsz, aztán felkelhetsz! De jól vigyázz, mert lehet, hogy visszajövök, hogy ellenőrizzem! – kaján mosoly ült ki a rabló gyerekes arcára, amint egy nejlonzacskóban fogta a kézpénzt, és vígan távozni készült a boltból, ám a férfi a faággal most úgy rontott neki, akár egy másfél mázsás buldózer, és azonnal szerencsésen kiütötte kezéből a pisztolynak látszó tárgyat, amiről persze később kiderült, hogy egy ártatlan játékpisztoly.
– Szép jónapot! – köszönt. – Ha nem haragszik most én jövök! – azzal a faággal akkorát sózott a fiatal rabló fejére, hogy az csillagokat látott a szeme körül, majd a nejlonzacskót kézpénzt máris visszaadta a még mindig padlón hasaló idős embernek.
– Azt hiszem ez az Öné!
Még szerencse, hogy a pénztárgép mellett volt egy működőképes, vezetékes telefon, mert a férfi most azonnal tárcsázta a rendőrség számát, és bejelentette, hogy a gyanúsított itt van a vegyesboltban és jöjjenek, amilyen gyorsan csak tudnak. Alig tíz percen belül egy szirénázó járőrkocsiból egy cingár fiatal férfi és nő szállt ki. Látszott rajtuk, hogy valószínűleg még zöldfülű kezdők lehetnek. Azonnal bementek a vegyesboltba, ahol azt látták, hogy egy negyven év körüli férfi segítő szándékkal felsegíti a padlóról a halálra rémült idősebb bolti eladót, míg a gyanúsított a földön fekszik, látszólag öntudatlan állapotban.
A két fiatal rendőr alaposan kikérdezte a férfit, és az idős bolti eladót, hogy miként és hogyan történt a bűncselekmény, majd a fiatal gyanúsítottat máris megbilincselve berakták a járőrkocsi hátsó ülésére és megköszönve a férfi segítségét máris szirénázva távoztak a helyszínről.
A férfi levett a polcról egy kis kólás ízű gumicukrot és épp fizetni szeretett volna, amikor a kis öreg boltos kedvesen azt felelte, hogy ez a legkevesebb azért, amiért megmentette az életét, és nem rabolták ki.
A férfi megköszönte az emberi bánásmódot, majd kisétált a boltból, és hazafelé indult. Gondolhatta: ,,Jó kis nap volt ez a mai!”