NYUGHATATLAN VISSZHANGKÉNT


Fuvolaként zúg a senkiházi szélben
az ordas-képű éjszaka.
Emberállat acsarkodó vadbarom-népség
szétszórja levethető Janusz-maszkjait.
Két kripta-arcon megviselt,
időbe-nyújtott emlék
hullám-törvény csörgedez,
míg kisírt szemekben tanúskodó,
játsznyi kövek kedvükre hánytorognak.

Csontváz-karmú fák dermedt holtágain
varjúszárnyak károgva fellobognak,
baljóslatú mítoszokat hirdetvén.

Dzsungeli gépzenében,
felpaprikázott emberforgatagban
nem téblábolok szándékosan.
Inkább otthonom szelídített melegében
igyekszem megvárni vak s láthatatlan
Sors-fonalak titkokkal terhes rendeltetéseit.

Görbe-képű tükrökben
ismerős arcom arcomba hökken.
Vicsorgó álcák, vérmes pojácák örvénylenek
zsibongó macska-tömegben.
Megint eltelik az év s én önmagamat
kérdőre vonva faggatom:
Ki voltam egykoron?
s vajon ki lehetnék most?!
Egy másik életben tán magam
hasonmás-kiadása cselekedhetne
karakán-bátran, temperamentummal karöltve.

Koldulni már akkor sem
akarna érvényesülési kérvényt,
halhatatlan szerelmet,
halálra végső engedelmet.
Magamban már így is magánzárkát,
ketrecet építettem hagymahéj-lelkem körül,
hisz nem lehet, hogy alattomos,
számító hazugsággá aljasodjék
minden miben egykoron hihettem halálig?!

A szivárványt a fény feldarabolva felaprózhatja,
ha optikai csalódásként
a becsapható szem enged neki.
Őszinte érzelmeket ezért
jobb dobbanó szívekkel átérezni,
ha úgy érzem már, hogy minden babonázó
tekintet egyszerre becsapott s megcsalt,
akár a titkos, égi jelek
s minden őszintén kimondott szó
csupán talmi játékszer lehetett
én nem szeretnék már senkire haragudni,
csupán csendben Külön-békét köthetni
s aztán kihalni!

MESTER ÉS DIÁK

Az író egy kis idő után belefáradt már mindenbe. Előbb jött a rendszerváltozás, aztán a nehézkes, zűrös, ellentmondásokkal traktált 90-es évek, amikor még mindig gyönyörű felesége váratlanul beteg lett, és meghalt. Bár megígérte neki, hogy boldogulni fog az életben, és ha ráköszönt egy újabb boldogság szikra-lehetősége nem elszalasztani a lehetőséget, ám titkon nagyon is jól tudta, hogy a lehetőség - legalább is -, egyelőre nem neki lett kitalálva.
Barátai, ismerősei egyre inkább elhanyagolták. Idillikus álmodozónak, zakkant vén aggastyánnak tartották, aki csupán csak saját, önző álmainak él, és akit a külső világ egyáltalán nem izgat. Az író ugyanakkor tökéletesen átlátott a lényegi összefüggéseken; pontosan tudhatta, hogy mi zajlik a világban, és szűkebben vett környezetében.
A televíziót nem nagyon nézte. Ugyan minek? valóságshowk, és egyéb ostoba tehetségkutatók nem hozták lázba. Inkább, míg újságot olvasott, míg egyáltalán létezett szabad sajtó" Később már azt sem igen.
Kis idő múltán megpróbálták megvesztegetni, megkörnyékezni innen-onnen, miszerint: ő egy nagy kortárs író, és mint ilyet valamilyen nagy és becses állami jutalmat, és kitüntetést kellene neki adni. Fel is terjesztették, szó se róla, de ő úgy volt vele, hogy az író ír, hogy az olvasó olvashasson, és a valódi véleményt róla úgyis a méltatlan utókor fogja majd kimondani.
A kis panelszerű lakásban, ahol egymaga éldegélt össz-vissz volt egy aprócska, szűk teakonyha-lyuk, egy kisebb nappali, vagy ha tetszik társalkodó szoba, és egy valamivel tágasabb hálószoba, ami egyben dolgozószobaként is funkcionált. Az író kedvenc 1931-es Remington írógépe lassan-lassan kikopott a divatból. Pedig annak idején mennyire büszke volt rá, hogy az ékezetes betűket is sikeresen rátudta tetetni egy írógépszerelmű ismerősével. Ám hol vannak már azok a papírillatú boldog idők? A kilencvenes években rohamosan tért hódítottak a komputerek, és ha az író lépést szeretett volna tartani a technológiával nem ártott, ha megkér valakit, hogy segítsen neki. A segítséget viszont nem szívesen kérte, és nem is fogadta el, hiszen kissé megrögzött rigolyasággal előbb-utóbb mindenkire óhatatlanul gyanakodni kezdett, és ez a legtöbb fennmaradó kapcsolatát meg is mérgezte.
Egyszer beért a lakása közelében megnyílt számítástechnikai üzletbe, ahol akkor a legmodernebb Intel Pentium 486-os számítógépeket lehetett megvásárolni, és úgy döntött csekélyke nyugdíját félretéve, vesz magának egy komputert, és persze azért jó, ha van, aki beköti, és áramforrásra is csatlakoztatja.
Amikor később két szakember elvitte a gondosan, hófehér kartondobozba csomagolt számítógépet a lakására, és beüzemelték nem győztek ámuldozni, azon a töméntelen plafonig terjedő könyvkupacokon, és kézirattömegek papirosain, melyet az öregedő író az évtizedek hosszú során össze gyűjtögetett.
- Készen vagyunk Nádasi Úr! Ha bármiben segíthetünk ne habozzon! Odaadjuk Önnek a garancia-levelet, mely két évig ingyenes szervízelést biztosít majd Önnek! Köszönjük, hogy nálunk vásárolt, és használja egészséggel a gépet! - búcsúztak tőle, amint minden szükséges Windows-programot megmutattak.
Az idős író, amint a két számítógépes szakember elment alaposan bezárkózott, kihúzta a csengőt, félrerakta a telefon kagylóját, hogy tökéletesen csak az írásra koncentrálhasson, és kizárjon minden mást, majd vadonatúj gépéhez ült kedvenc karosszékében, és a Office szövegszerkesztőben máris veszett iramban gépelni kezdett, és bár nagyon hiányzott neki régi írógépe kattogó krampácsolása, előbb-utóbb belejött a klaviatúrán való gépelésbe is, és egy nap leforgása alatt legalább ötven-hatvan oldalt is megírt.
Mikor végzett kivette pipáját, megtömte illatos dohányfűvel, majd mint aki jól végezte eddigi dolgát rágyújtott, és kedvére pöfékelt egy kicsit. Gyönyörű, mosolygós felesége portréját nézte, aki precíz, rendezett íróasztalán kapott helyet, mert így kicsit mindig úgy érezte, mintha az asszony szelleme vele lenne, és segítené őt az élet göröngyös útján.
Késő délelőtt egyszerre csak kopogtatás hallatszott az ajtaján, majd valahol egy kutya kezdett irdatlan hanggal nyüszíteni.
,,Hát ez nem lehet igaz! - bosszankodott magában, hogy nem hagyják békében dolgozni. Mégis mit képzelnek ezek? Csendrendeletről még nem hallottak?! Micsoda dolog ez?!" - felállt ültő helyéből. Már épp ideje volt, hogy macskásodásnak indult, reumás ízületeit is egy kicsit átmozgassa; óvatosan bejárati ajtajához somfordált, majd kinézett a kukucskálón.
Egyelőre csupán a kihaltnak látszó, dohosszagú folyósót látta, melyet az adott gondnok tartott úgy-ahogy tisztán, persze mindig arra hivatkozva, hogy a ház költségvetése sajnos aligha teszi lehetővé a gyakori felmosásokat, de hát legalább az alapvető higiéniai elvárásokat azért megcsinálhatta volna.
Óvatosan kikémlelt kinyitva az ajtót. Szinte azonnal észrevette a szatyorba, fóliákba csomagolt kisebbfajta élelmiszercsomagot, melyet néhány jóravaló szomszéd szokott külön az ő számára küldeni, mert nagyon szerették, becsülték az író feleségét, és úgy gondolták, hogy egy idős emberről, aki naphosszat mégiscsak egyedül van azért illik gondoskodni.
Gyorsan felkapta a csomagot, és mint valami felbecsülhetetlennek látszó kincset azonnal bevitte lakásába, egyenesen a konyhába és óvatosan felbontotta: kisebb adag műanyag dobozba zárt burgonyapüré, rántott csirke, savanyúság, egy szép piros alma, és egy kis zöldségleves volt benne, szintén hermetikusan becsomagolva.
,,Éppen jókor! - gondolta. Nemsokára úgy is itt a fél tizenkettes ebédidő!" - Az időpontokhoz makacsul, tántoríthatatlan kedvvel ragaszkodott. Úgy vélte ugyanis, hogy az időpontokat sem szabad megszegni, így ha mennie kellett valahova mindig igyekezett más drága idejét feleslegesen nem rabolni.
Éppen a villanyrezsón készült kapott ételeit kicsit felmelegíteni, amikor csengettek.
,,Hát ez azért már mégiscsak sok! - morgott egy nagyot. Éppen ebédidőben zavarni bárkit is." Kikapcsolta a rezsót, és újból kinézett a kukucskálón. Egy megszeppent tizenkét éves fiút látott. Úgy tűnt nagyon akarhat valamit. Résnyire nyitotta az ajtót:
- Tessék? - kérdezte sürgetőn, hangosan.
- Csókolom Nádasi bácsi! Balázs vagyok! Itt lakunk a házban. Tetszik tudni... segítséget szeretnék kérni... - nyögte ki.
- Bocsáss meg... kisfiam, de... - hárított az öreg, mert hajnal óta talpon volt, és korgott is a gyomra, másrészt a legkevésbé sem szeretett volna egy fiúcskát pátyolgatni.
- Nádasi bácsi... kérem szépen... nekem van zsebpénzem... - a fiú már vette is elő iskolás hátizsákjából pénztárcáját, mert szüleitől azt hallotta, hogy ez mindig biztos módszer lehet, ha egy ember bizalmát el akarnánk nyerni.
Abban a percben, hogy az öreg meglátta a gyerek pénztárcáját kicsit megenyhült, mondhatni közvetlenebb, barátságos hangnemre váltott:
- Nézd csak, kisfiam! Jóravaló legénynek látszol, de sajnos nekem rengeteg munkám volna... - itt észrevette, hogy a fiú nagyon szomorúnak, megbántottnak érezte magát. ,,Csak patáliát ne rendezzen már az ég szerelmére! Fölveri az egész házat!" - töprengett, majd meghányta-vetette a dolgot és beinvitálta:
- No, nincs vége a világnak! Gyere csak be!
Balázs tétován belépett és rögtön megakadt a szeme a rengeteg sok könyvön, mely valóságos Bábel-oszlopokat emelt a könyvszekrényszerűen majdnem minden egyes szobában.
- Tényleg ne tessék haragudni Nádasi bácsi, hogy zavarok, de napközibe nem szeretek járni... - vallotta be az igazat, amin az öreg elgondolkozott.
- Talán bántottak a barátaid...? - kérdezte kicsit gyanakodva.
- Hát... az az igazság, hogy alig van barátom... a szemétkedők szoktak mindig megverni... - felelte megtört, szomorkás hangon.
- Ó... sajnálom és megértem... Esetleg másik iskola?
- Jó lenne, de tetszik tudni apám hallani sem akar róla, míg anyu nagyon sokat dolgozik.
- Ó... értem! Szereted a könyveket? - kérdezte, megpróbált témát váltani. Gondolta a további írásaiból úgy sem lesz semmi.
- Nagyon szeretem! Kedvencem az Öreg halász és a tenger!
- Nocsak! - kapta fel érdeklődve a fejét az öreg. - No, és miért?
- Nem is tudom... - gondolkodott el egy pillanatra... - Talán a szókimondó, tömör nyelve, meg az egész történet miatt. Kicsit talán még Moby Dickre is hasonlít.
- Érdekes irodalmi párhuzam! - jegyezte meg ravaszkás mosoly kísértében.
- Nádasi bácsi! Lenne egy fogalmazás, ami ezen a hétre kellene... - kezdte bátortalanul.
- ...És ugyebár azt szeretnéd, ha segítenék neked, ugye? - tapintott azonnal a lényegre.
- Ha nem szeretne segíteni, azt is megértem, és már itt se vagyok... - újból megragadta hátizsákját és készült, hogy elmenjen. Ez óvatosságra sarkallta az öreget.
- Várj csak! Nem kell mindjárt megsértődni! Milyen feladatról volna szó? - ütött meg békülékenyebb, látszólag engedékeny hangnemet.
- Egy fogalmazást kellene írni egy emlékről. Lehet szünidő, vagy éppen ami az emberrel megtörtént!
- Ó! Mi sem egyszerűbb annál! Akkor hol itt a probléma?
- Tetszik tudni az úgy volt... - Balázs látszólag elbizonytalanodott. - Nem is tudom, hogy kellene megírnom! - mondta meg tanácstalanul az igazat.
- Ülj csak le ide az asztalhoz! - mutatott az ebédlőben álló nagy asztalhoz, és székhez. - Mindjárt visszajövök.
Balázs úgy csinált mindent, ahogy az öreg mondta neki. Leült, hátizsákját maga mellé tette a másik székre. Az öreg nem sokkal később egy másik írógép-matuzsálemmel tért vissza, amit lerakott egyenesen Balázs elé az asztalra.
- Ez itt egy írógép! Láttál már ilyet, igaz-?! - kérdezte kérdőn.
- Igen! A suliban még tanultunk is róla!
- Nagyszerű! Itt van a papír, amit ide kell befűzni, és már kezdődhet is a munka! - elővett egy nagyméretű papírost, és gondosan befűzte az írógép elejébe.
- Valami gond van?! - kérdezte a gyereket, aki megint csak értetlenkedő arcot vágott.
- Miről kellene írnom? - tette fel a kérdést.
- Jó kérdés! Van esetleg valami gyerekkori emléked, vagy történeted, ami nemrég történt veled, és úgy hiszed, hogy jó kiindulási alap lehet?
Balázs erősen kutatott a memóriájában, majd mint akinek arcán világosság gyúlt kibökte: - A legjobb barátom nemrég elköltözött a házból, és azóta már nem is tartjuk a kapcsolatot.
- Ó, sajnálatos! De történetnek nem is annyira rossz! Hát akkor nincs más hátra, minthogy le kell írni! - azzal felállt, és átadta a terepet a kissé megszeppent fiúnak.
- Nádasi bácsi? Hogyan kellene neki kezdeni? - kérdezte tétován.
- Először készíts egy vázlatot. Személyek, nevek, helyszínek, amikor ez megvan jöhet a történet egésze! A történetmesélés olyan, mint egy emberi csontváz, persze azzal a különbséggel, hogy itt a csontok jelképezik a történet vázát. Tudsz vázlatot készíteni? - újabb kérdés, és persze újabb bizonytalan tétováskodás. - Akkor megmutatom!
- Először is mondd el külső tulajdonságokkal, hogy néz ki a barátod?
- Az könnyű! Kicsi, szemüveges, sovány, szőke fiú. - felelte.
- Remek! Most írd le, hogy milyen érzéseket keltett benned, amikor elköltöztek.
- Nagyon szomorú voltam, mert kevés barátom van, és úgy éreztem egyedül maradtam!
- No, látod! Kiindulási alapnak ez nem is olyan rossz! A helyszín gondolom nem változik, mert az a mi házunk, ugye?
- Igen, azt hiszem!
- Akkor hát nincs más hátra, mint püfölni a billentyűket! Gyere és kezd neki.
Balázs bizonytalanul odatelepedett a székre az írógép elé, és egyenesen farkasszemet nézett a hófehér papírlappal. Megpróbálta úgy felidézni magában a történteket, ahogyan azt az öreg tanácsolta. Óvatosan kezdte egymás után kikeresni a megfelelő billentyűket, majd egymás után megnyomta őket.
- Püföld azokat a billentyűket az istenért! - szólt rá az öreg, amikor végre meghallotta, hogy régi írógépe újra hasznos segítségnek bizonyult.
Az idő hamar elszállt, és már kora este lett, amikor megint csak csöngetést hallottak. Az öreg kinézett a kukucskálón, és egy csinos fiatal nőt látott. ,,Talán a gyerek anyja lehet az!" - vélte, majd kinyitotta a bejárati ajtót:
- Miben segíthetek kedves asszonyom?
- Jóestét Nádasi bácsi! Úgy tudom, hogy a fiam lejött Önhöz, hogy a segítségét kérje egy iskolai feladathoz! - jelentette ki a filigrán asszony.
- Így igaz! Nagyon eszes legény, és remekül elboldogul majd az életben is!
- Csak azért jöttem, hogy szóljak, hogy ideje volna hazajönnie végre vacsorázni, mert holnap ismét suli van!
- Ó, persze, persze! Fiatal úr, merre vagy?! - szólt be az öreg hangosan a szobába, ahonnét még mindig lázas írógép kattogás hallatszott.
Nemsokára Balázs is előkerült.
- Szia anyu! Ne haragudj, hogy nem mentem haza... - állt meg anyukája előtt lehorgasztott, bűnbánó fejjel.
- Kisfiam! Nem haragszom rád, de vacsoraidő volna, és...
- Ö... persze... máris megyek... - Balázs már vette is a hátzsákját, ám a vázlata még mindig az öreg írógépben árválkodott. Az öreg író azonnal odarohant, és kihúzta a minden bizonnyal értékes papírost a gépből:
- Ezt itt ne hagyd fiatal úr! - nyújtotta feléje barátságosan a papírt.
Később az íróról kiderült, hogy rákos volt, és egyik pillanatról a másikra hirtelen meghalt. Balázs éppen akkor érettségizett, és nagyon megviselte a különc, hóbortos író halála, aki igyekezett mindig segíteni neki.

ÉRZÉSEK, ÁLMOK, TITKOK SUTTOGÁSAI

Az étteremben mindenki a csodájára járt, mert történt egyszer még anno a 2000-es évek eleje felé, hogy az akkor még csupán a kamasz évei vége felé járó Andor, és az egész osztály betért Gyulán egy kisvendéglőbe, ahol hófehér kötényes, tótos pincérek sürögtek-forogtak, és ahol szívélyes, és mondhatni emberbaráti volt a kiszolgálás.
Andor mindig is szégyellte nem csupán kisebbrendűségi komplexusát és duciságát, de enyhe sántaságát is, mely gyerekkori autóbaleste következményeként, mintha bélyegként nehezedett volna mindennapjaira.
Míg az osztály nagyobbik fele tüstént klikkekbe tömörítette magát, ami annyit jelentett, hogy a fiúk a fiúkkal a lányok pedig a lányokkal alakítottak kisebb csevegő társaságokat, addig a rejtélyes kamasz srác, akit persze mindenki hóbortos különcnek tartott, és kicsit idiótának is nézett, pedig csupán nem ártott volna őszintén megismerni őt egy távoli sarokasztalnál kapott helyet - látszólag a legyet sem zavarva.
Nemsokára aztán jött is a hófehérkötényes, harcsabajszos pincér, pirospozsgás arccal, és közvetlenül érdeklődött:
- Mit parancsol az Úr? - kérdezte közvetlen természetességgel, miközben tetőtől-talpig igyekezett végig mérni a jócskán megszeppent srácot, hiszen szokatlan volt az efféle túlzásba vitt udvariaskodás ráadásul egy modern évtized kezdetén.
- Ö... szeretnék kérni egy kis halászlét és egy tál sültkrumplit... - felelte motyogva, hogy a pincérnek óhatatlanul is közelebb kellett hajolnia, ha hallani szerette volna a megszeppent fiatalember hangját.
- Ó... értem... - emelkedett fel. - Máris megnézem, mit tehetünk! Parancsol valami... italt...?
- Egy Kólát...
- Azonnal hozom a rendelést! - felelte a pincér, és mintha egy híres emberrel volna dolga teátrálisan meg is hajolt, amit rögtön gyanús lett a legtöbb vendégnek. Tüstént sugdolózni kezdtek, hogy vajon ki is lehet az a rejtélyes fiatalember, aki a hátsó sarokasztalnál ül, látszólag mélabús kedélyállapotban?
Nem telt el talán nyolc perc sem, és a pincér tüstént hozta a halászlét benne jóízű, szálkátlanított halfilével, és csipetke tésztával, majd következett a hatalmasnak látszó sültburgonya rablóhússal. Alig került az egész ezer forintba se! Hiába! Akkor még volt a forintnak értéke!
- Tessék parancsolni! Jó étvágyakat kívánok! - válaszolta újfent meghajolva, majd távozva.
A fiatal srácnak sem kellett több, ahogy már vagy százszor láthatta Latinovitsot a Szinbád című filmben ő is komoly méltósággal, és ugyanakkor komótos lazasággal fogott neki, hogy kiadósan falatozgasson egyet. Nemsokára aztán híre ment a többi asztalnál, és a vendégek között is, hogy van egy ember a csárdában, aki sajátságos, különös tiszteletet vívott ki magának főként a kiszolgáló személyzet körében. És ha ez nem lett volna elég főként a lány osztálytársai előszeretettel hordják neki a saját, megmaradt rántott és sülthúsaikat.
- Te hallottad? - kérdezgették a kíváncsi, szenzációhajhász emberek egymást.
- Nem! Mit kellett volna hallanom?
- Ne izélj már! Biztos valami színész vagy művész lehet itt! Talán egy filmsztár? - találgattak.
S míg a vendégek többsége kíváncsiskodva nem győzte figyelni a hátsó részben falatozgató fiatalembert Andor osztálytársai közül - főként a lányok -, egyre többen kezdtek asztala körül sündörögni; volt aki tüntetően, lázadásképpen még le is ült, és szinte élvezettel figyelte, ahogy a srác élvezettel eszegeti a finom falatokat.
- Imádom, ha egy pasi enni kezd! - kezdte ábrándozva egy csinos, szőke tüsi frizurát viselő lány, akibe Andor fülig szerelmes volt, ám a világért le nem árulta volna magát.
- Ó... kérsz egy kis sültkrumplit...? - kérdezett vissza két falat között, melyet kólával igyekezett leöblíteni.
- Köszi... - finom, aprócska ujjacskáival, melyek kicsit kihívóan voltak kilakkozva máris beletúrt a sültkrumplis tányérba, hogy a lehető legtökéletesebb formájú szeletet vehesse ki a nagy halom kupac közül. Amikor úgy tűnt sikerrel jár szándékosan lelassította mozdulatait, mintha lassított felvételt játszana; ajkaihoz emelte a még mindig meleg krumpliszeletet és kéjes élvezettel csámcsogni kezdte miközben szempillarebegtető, egzotikus pillantásokat küldött a jócskán megszeppent fiatalember felé. - Hmmm... isteni ez a krumpli...
Andor szólni nem mert. Egyrészt, mi van akkor, ha olyan idióta hülyeséget mondd, ami miatt a lány azonnal sértetten feláll az asztaltól, és ezzel vége szakad a már amúgy is nehezen kivívott barátságuknak? Másrészt, szinte magán érezhette az antiszociális, érzelmi szociopata osztályfőnöke tekintetét, aki előszeretettel híresztelte el róla, hogy mennyire hülyegyerek, és értelmi szinte egy ötévesé. Tehát, ha minden kötél szakad, előfordulhat, hogy az osztályfőnök az érettségig hátralévő bő két évet totális pokollá fogva változtatni, csak mert most rajta volt a sor, hogy merjen önmaga lenni egy kicsit!
- Tudod, amikor először láttalak azt gondoltam, hogy muszáj megismerkednem veled, mert te olyan más vagy, mint a legtöbb korod béli! Ne érts félre, rendben?! Mintha benned lenne egy másik felnőttesebb, érettebb személyiség, melyet foggal-körömmel titkolni szeretnél mások előtt. Biztos gyerekkorodban sok bántás érhetett, vagy talán az általánosban! A lényeg, hogy őszintén örülök, hogy egymásra találtunk... - kicsit felemelkedett, áthajolt Andor térfelére és megpuszilta pufók arcát, amitől azonnal lúdbőrös lett, és egész testében jólesőn bizseregni kezdett. - Kati nénire pedig rá se ránts! Mindig azokat pécézi ki, akikkel kekeckedhet, de egyszer még ellátom a baját! - itt egy jelentősteljesen komoly, már-már fenyegető pillantást küldött az osztályfőnök asztala felé, ahol rajta kívűl még ott ült a férfi földrajztanár és egy másik biológia szakos tanárnő.
- Kérdezhetek valamit...? - szólalt meg kis idő múlva.
Andor bólintott, mert televolt a szája ínycsiklandó oldalasokkal, és sültekkel.
- Voltál már lánnyal? Szóval, tudod, úgy?! - érződött a hangján, mintha sokkal jobban zavarban lenne, és megvolna illetődve, mint a srác.
Andor nemet intett a fejével.
- Nehogy megsértődj! Csak tudod annyira kíváncsi vagyok! Én bevallom voltam már fiúval, és az első alkalom nagyon kiábrándított, talán azért, mert kicsit fájt is, és fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálni! Azt hiszem, hogy utána szándékosan kerültem azokat a seggfejeket, akik erőszakosak, és rámenősek voltak! Már, ha érted, hogy mire gondolok? - annyira kíváncsian nézett vele farkasszemet, hogy Andor azt képzelhette, hogy valóságosan is a veséjébe láthat.
- Na, de ennyit rólam! Te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
- Nehéz kérdés... - töprengett, mielőtt válaszolt volna. - Talán megpróbálom a Színművészetit, de nem sok esélyem van! Eltudsz képzelni egy dekadens, dagadék Hamletet, vagy egy kövér Macbethet?
- Még szép hogy! Végre egy vagány, és belevaló rendező igazán megmutathatná, hogy lehet máshogyan is színdarabot rendezni! Sosem értettem, hogy kortársakat miért nem játszanak a színházak?
- Ennek minden bizonnyal anyagi vonzatai vannak! Egy kortárs társadalmi dráma a társadalom szűkös rétegeit mozgatja csupán meg! Az a baj, hogy egyre inkább a gazdagok kiváltsága a színházba járás! Ha csak a méregdrága jegyárakat nézzük mindenképp!
- Hú! Mennyire igazad van! Sok mindenben tájékozott vagy! Ez nagyon bejön! Még hova adtad be a jelentkezésedet? - faggatta tovább.
- Szeretem az irodalmat és a törit úgyhogy valószínűleg valamelyik Bölcsészeti Kar lesz a befutó! Bár Piliscsaba nekem legalább is túl messze van!
- Nem is mondtad, hogy jártál Piliscsabán!
- Anyu elkísért! Inkább ő, mint az apám! Igaz ott se voltak kedvesek!
- Pedig fantasztikus mennyi mindent tudsz!
- Szerintem hihetetlenül erőszakosan rágörcsöltek a nyelvtanra és az megfojtja az irodalom szeretetét... - töprengett.
- Ezen már én is filóztam! Ha végre megkapjuk az érettségit én megpróbálom majd az Államigazgatásit, és bár semmi kedvem az ügyvédi pályához, valahol el kellene kezdeni! Talán szülhetnék is egy-két gyerkőcöt mielőtt kimegyek a korból! - úgy beszélt, mintha már most egy egész világ sorsa függne tőle.
- Én már annak is örülnék, ha a faterom nem nyaggatna folyton azzal, hogy ideje végre a magam lábára állnom, meg minden. Hihetetlenül kimerítő tud ám lenni! - fújt egy nagy levegőt, mert kicsit úgy érezhete magát, mint aki túl sokat evett.
- Azért csak óvatosan eszegess! Látom elkényeztetnek téged ezekkel a finom húsokkal! - gondolt egyet és most ő is megkóstolta a sülthúsok széles, ízletes választékát. - Hú! Ez is bombajó! Már csak a fűszerezés miatt is! Vannak dolgok, amiket egész egyszerűen muszáj kipróbálni a nagybetűs életben, különben az embernek - legalább is -, rövid távon hiányérzete támadhat.
- Ebben lehet valami!
Időközben odajött az asztalukhoz a lány egyik legjobb barátnője Viki, és kicsit úgy tűnt, hogy kérdőre vonja:
- Sziasztok! Bocsika, ne haragudjatok! Kris miért nem jössz vissza hozzánk?! - sürgette kicsit türelmetlenül.
- Hát... lássuk csak! Talán azért nem, mert itt most jól érzem magam! Vissza fogok menni, ne izgasd magad, de most Andorral olyan jó beszélgetni! - jelentette ki, ami a másik kamasz lány számára jelzés volt, hogy egyelőre hagyja őket békén. - Szeretnél még valamit Viki?!
- Nem! Semmit! További jó dumcsizást! - azzal máris visszament a többi osztálytársához, akik máris élénken elkezdtek arról diskurálni, hogy lehet hogy Kriszti máris bepasizott?
- Látod Andor! Ilyenkor kicsit utálom a kotnyeles barátnőimet! Miért kell mindenkinek mindenről tudnia egy osztályban? Föl nem foghatom!
- Igen! Ez fontos kérdés...
- Szerintem az ofő is annyira igazságtalanul, és nyersen beszélt veled, mert nagyon intelligens vagy, csak úgy érzed, hogy folyton bizonyítanod kell, és akkor a kapcsolataid is hamar tönkre mehetnek!
- Igaz!
- Tudod mit? Arra gondoltam, hogy ha most már ilyen jó haverok vagyunk, és majd leérettségizünk meg minden, hogy jó volna egy párkapcsolat, aztán ki tudja? Lehet, hogy működni fog kettőnk között, és akkor nem leszünk többet egyedül! - most vette észre, hogy a mindig keselyű-tekintettel figyelő osztályfőnök egyenesen feléjük tart. - Most kell csak a bátorság! Egyenesen a hárpia közelít!
- Sziasztok fiatalok! - igyekezett kötetlen hangnemben üdvözölni diákjait. - Andorka ne egyél annyit, mert végén, még elrontod a pocikádat! - figyelmeztette kioktató hangon a srácot, amit Kriszti máris nehezményezett, mert védelmébe vette a srácot.
- Kati néni! Ne tessék haragudni, de Andor már nem kisgyerek! Ami azt illeti fantasztikusan intelligensebb, még nálunk is és nem tűröm, hogy Kati néni, vagy bárki más úgy bánjon vele, akár egy idióta hülyegyerekkel! Valószínűleg bele sem tetszett gondolni, hogy ez mennyire rosszul eshet Andornak? - kérte ki ezt a viselkedést.
Andor legszívesebben fülét-farkát behúzta volna, hiszen valósággal rettegett a háripától. Csöndben lapított.
- Krisztike! Nem tudod miket beszélsz! Én csupán csak felmértem, hogy milyen... a hangulat... - ravaszkás, ördögi fintorral hatásszünetet tartott. - Úgy látom itt minden rendben! Folytassátok csak nyugodtan! - azzal máris tovább állt az asztaluktól.
- Ajjaj! Most aztán leégettük a hisztériák királynőjét egy egész étteremnyi ember előtt! Ennek később még megisszuk a levét, de rohadtul nem érdekel! - jegyezte meg talpraesett lányként.
Később az érettségi vizsgák egyik különleges szenzációja volt, hogy Andornak szóbeliznie kellett matekból, mert olyan rossz írásbeli vizsgát produkált. Minden tanára és osztálytársai kertelés nélkül mellé álltak, persze kivétel most is csupán az osztályfőnök volt, aki szerint Andorka jobban tette volna, ha halaszt egy fél évet! Amikor később végre mindenki megkapta az érettségijét és egy bankett-bulit tartottak, ahol még utolszor összejöttek, hogy búcsút vegyenek egymástól Kriszti és Andor fogadalmat tettek, hogy mindig vigyázni fognak egymásra és megvédelmezik egymást.

AJÁNDÉKBA KAPOTT SZERENCSÉK


Mint a megvert gyermek,
ki nagy titokban mer csupán hazasomfordálni,
vagy akit saját házából kizártak kósza-árnyak
s már nem képes többet megvigasztalódni
– visszatart a megtalált,
elnyerhető boldogságtól milliósok
felesleges kötelék-akadály.
A naponta megújulni kész, sovány lélekjelenlét,
vagy csenevész akaraterő már nem is elég.
Nem könnyű egy több sebből vérző szívét
meggyógyítani s újat találhatni
egyetlen emberöltőn keresztül.

Miközben azt érezheted,
hogy naponként mindenki szándékosan elhagyott,
mert konok-makacs lettél
s mert lelked inkább
a négy fal magányába önkéntes kedvvel visszavonult;
magad döntötted el,
hogy mielőtt megismernél valakit
megméred titkos mérlegeden tetteinek,
szavainak igazibb súlyát,
s ha hamis a szó, hazug a tett,
tetetett a mozdulat te leszel az,
ki majd befejezetten szakít.

Tenyeredben szándékosan lebegni
hagytad kézfogások ígéreteit.
Nem létezhet sem Jelen sem Múlt csupán
csak ha minden mindennel összehajolt.
Csak ha pontosan lehetne látni a láthatatlan,
bizonytalan útirányt,
hogy nem csupán tükrök torz-groteszk képeiben
ragadva kelljen önmagaddal végleg farkas szemezni.

Mint aki szándékosan elajándékozta életét a tudatnak,
hogy semmiségeken kívül még biztosan lehet valaki:
szívesen körülnéznél az életben,
hogy megtalálhasd méltó párodat.
Sokszor elegendő egy-egy döntő pillanat
– vigyázz ne hogy még beleroppanj!

Inkább nem ismert tájak felé vinne,
hajszolna ismeretlen utad
– de titkos vegyes infarktusod már híven kopogtat,
majd folyton akadályoz.
Kísértetként lebegsz majdan
lakatlanná lett otthonod falai között,
ahelyett, hogy megtanulhattad volna
élvezni megérdemelt, családos életed.
De így lesz rendjén!
Elpártoltak fejed felől ajándékba kapott szerencsék!

AMIKOR AZ ÉLET ESÉLYT KÍNÁL

Csenge kislányként haragudott meg az anyjára, amikor szülinapja előtt lelépett otthonról, és csupán csak egy pár soros levelet írt az apjának, melyben mentegetőzve, és borzasztó szégyenérzettel bevallotta, hogy nem jó anyuka, és hogy képtelen gondoskodó szülő lenni, és Csenge más anyukát érdemelne.
Csenge apukája persze igyekezett minden tőle telhetőt elkövetni, hogy lányának normális gyerekkora lehessen. De a mindössze negyvenkét éves férfi Csenge tizennyolc éves kora körül váratlanul meghalt infarktusban.
Csenge egész gyerekkorát és kamaszkorát is jócskán meghatározta a konvenciókkal és szabályokkal való szembenállás és lázadás szelleme. Amikor az osztályban a legtöbb csinos kamaszlány, akik már mellekkel, és fejlett női testtel rendelkeztek büszkén eldicsekedtek vele, hogy ők bizony már lefeküdtek pár sráccal, és élvezték a dolgot Csengét sem kellett attól félteni, hogy bármiről, mely az életét meghatározza lemarad. Tüstént kiszemelte magának a suli kicsit mindig is lesajnált bohócát. Egy pufók, dagadék, csupaszív srácot, aki verseket írt, és romantikusan bókolgatott naphosszat a lányoknak, és nagyon furcsa hóbortjai voltak. Amikor aztán egy este sor került a szexre, a pufók srác annyira feszélyezve érezte magát, és le-föl száguldott a vérnyomása, hogy Csengének jó pár órába tellett mire megtudta nyugtatni totálisan ügyetlenkedő kamaszt, akinek még így is gondokba ütközött az óvszer hatékony használata.
- Várj ez így nem lesz jó! Inkább én leszek alul! Az mindig bejön! - nem győzte ösztönözni, bátorítani a megszeppent, berezelt srácot.
Végül inkább úgy döntött, hogy színlelni fogja az orgazmust, csakhogy végre mindketten hellyel-közzel elégedetteknek tűnjenek, s bár nem épp ez volt álmai éjszakája lelke mélyén úgy érezte ezt mindenképp meg kell tennie.
Később az ballagás utáni bulin Csenge és a pufók srác hosszú órákat voltak képesek beszélgetni, és élvezték egymás társaságát, mint a valódi szerelmesek. Viszont a srác egyetemre készült, és megint csak az volt a kifogás, hogy a túlzsúfolt életmódja miatt a párkapcsolatra már nem jutna amúgy is elfoglalt idejéből, de amint tud megfogja látogatni Csengét. Ő csak várjon türelmesen és nem lesz semmi baj!
Csenge várt is kissé kislányos hiszékenységgel türelmesen, míg végül beleunt ebbe az egészbe, és felhívta a srác néhány haverját a mobiljukon, akik elmondták neki, hogy nemrég volt az esküvője és valami gazdag macát vett el! Csenge a hír hallatán valósággal összeomlott. Úgy érezte megalázták, és becsapták, hiszen rajongásig imádta és nagyon megszerette a srácot, és azt szerette volna hinni, hogy majd boldogan élnek, ám mivel ő apja halála után gyakorlatilag árva volt nehezen tudta már elképzelni, hogy valaha egyszer majd újból kopogtatni fog az igaz szerelem lelkének kapuján.
Később fölmerült tehát a kérdés, hogy a törvény értelmében nagykorúnak számító lány hova kerüljön? Imádott nagymamája is nemrég halt meg, míg a legtöbb első vagy másod unokatestvére, és azok családtagjai hallani sem akartak róla, hogy még egy ,,koloncot" felesleges terhet a nyakukba vegyenek.
Így történt, hogy - legalább is -, egyelőre a talpraesett, és nagyon tudatos határozott lány egyedül maradt a hatvannégy négyzetméteres társasházi lakásban, és jóformán a nyugdíjas jóravaló szomszédok vittek neki ennivalót, és úgy gondoskodtak, és védelmezték őt, mintha saját családtagjuk lenne. Az idős nagymamák olyan csokitortákat, és ínycsiklandozó süteményeket készítettek neki, hogy Csengének valósággal könnybe lábadt a szeme a megható, szívet melengető gondoskodásról.
Bár volt néhány nagyon is rizikós, rázós eset, amikor néhány hivatalos ember bukkant fel a házban, és persze élénk kérdezősködés, találgatás kezdődött, hogy egy tizennyolcadik életévét betöltött lány hogyan is élhet tökéletesen egyedül, mire megint csak a jóravaló szomszédok voltak azok, akik teljes mellszéleséggel védelmükbe vették és kiálltak az árvaságra jutott lány ügyéért.
Csenge később elhatározta, hogy beiratkozik valamilyen továbbképző tanfolyamra, s bár volt emeltszintű érettségije, a legtöbb esetben -kivétel nélkül -, mindenkitől azt hallotta, hogy manapság nem árt, ha több lábon áll az ember, hiszen ki tudja mi lesz pár hónap, vagy év múlva? Gyorsan beiratkozott egy reklámmarketing és üzleti stratégiákat taglaló, és elemző kurzusra. Szerencséje volt, mert a legtöbben korabeli hölgyek voltak, akik között dúlt a bizonyítani vágyás és a rivalizálási szándék. Akadtak viszont néhányan, akikkel hamarosan igazán jó baráti kapcsolatot alakíthatott ki, és a kurzus elvégzése után úgy határozta, hogy ideje önálló talpakon álldogáló, ütőképes vállalkozást indítaniuk, mely három éven belül muszáj, hogy hozzon is valamennyi hasznot a konyhára. Annál is inkább, hiszen Csenge sosem szerette, ha rá van szorulva, vagy ki van szolgáltatva a legtöbb ember számára.
- Okés csajok! A legfontosabb a marketing mellett a logisztika és még néhány lényeges dolog... - kezdte Csenge, mint aki már mindent aprólékos gondosság mellett meg is tervezett.
- Már megbocsáss édesem, de honnét szerzünk befektetőket, ha szabad kérdeznem?! - nézett rá kérdőn a másik sikeres, fiatal hölgy.
- Már mint, olyan sikeres emberekre gondolsz, akiknek nincs eszük, viszont tele vannak pénzel? - kérdésre jöttek az újabb kérdések.
- Ezt eltaláltam édesem!
- Hát éppen ebben rejlik az üzleti stratégiánk célszerű, és hatékony meghatározása! Egyébként, hogy kérdésedre válaszoljak: fingom sincs! - tette keresztbe mindkét kezét, és várta, hogy barátnője milyen ötetekkel áll elő.
A kezdeti kissé nyakatekert döcögős kezdetek után kibéreltek egy ócska raktárhelységet, amit az indulótőkéből, és némi visszafizethető, kedvezményes hitel segítségével szépen újjá varázsoltak, felvettek két szintén ambiciózus és fiatal alkalmazottat, és megpróbálták reklámozni a termékeiket. Igaz, ami igaz egyelőre homályos elképzeléseik voltak róla, hogy valójában mit is akarnak majd gyártani, és forgalmazni, de lelkesedésük, és ötletelésük szépen lassan kezdett beérni. Végül abban egyeztek meg, hogy minőségi ruhákat fognak gyártani minden korosztály számára, viszont szerették volna kihangsúlyozni, hogy megfizethető árakon, ami viszont semmiképp sem áshatta alá a minőség nívóját.
Máris kiterjedt törzsvásárlói körre tudtak szert tenni, és a meghirdetett akciók mellé ingyenes házhozszállítást is adtak. Már csupán egy számítástechnikai zseni-gurura volt szükségük, aki elkészíti, felügyeli, és frissíti webshopjukat, honlapjukat illetve digitális térben való állandó jelenlétüket. Nem kellett sokáig keresgélni, mert mint utóbb kiderült a hippi külsejű srác még mindig a nagyijánál ,,csövezett" azingyen szállás és ellátás miatt és az idős, kifinomult hölgy abban a percben, hogy tudomást szerzett a minőségi ruhákról valósággal addig győzködte, nyüstölte kissé szeleburdi, és habókos unokáját, amíg az rá nem állt arra, hogy beszálljon az üzletbe, mint afféle számítástechnikai ezermester.
Néhány hónappal később Csenge barátnője és vállalkozó üzlettársa bejelentette, hogy férjhez megy és szeretné, ha Csenge lenne az egyik koszorúslánya. Mi sem természetesebb ennél! Jött a válasz és fergeteges esküvőt csaptak, ahol Csenge álom gyönyörűen festett a levendulaszínű, leginkább kisestélyire hasonlító ruhakölteményében. Ott találkozott újból egy sorsfordító érzéssel, melyet egészen idáig úgy hitt örökre eltemetett magában.
A jóképű, és sikeres férfiról kiderült, hogy a felesége csúnyán megcsalta, és otthagyta egy kislánnyal együtt. Csenge rögtön saját szomorúra sikeredett gyerekkorát vélte felfedezni a saját és a férfi magánélete között, és miközben folyt a tánc és a lagzi észre se vették, és azonnal egy asztalhoz kerültek, és élénk, kíváncsi eszmecserét kezdtek folytatni, olyannyira, hogy alig két hónapon belül Csenge a férfihoz költözött, és hamar megkedveltette magát tüneményes, és imádnivaló kislányával.
- Az az igazság, hogy kicsit izgulok... vallotta be túlzottan is őszintén, és nem győzött leplezni pirulását, mert úgy vélte az még mindig a gyengeség jele.
- Szerintem fantasztikusan jól csinálod! - bátorította a jóképű férfi. - Szeretnék neked bemutatni valakit! Már sokat meséltem neki rólad, és persze alig várja, hogy valódian is megismerhessen!
Csenge hirtelen azt sem tudta miről van szó. Csupán csak akkor esett le neki a lényeg, amikor egy tüneményes, szőke kis angyalka totyogott be aprócska lábaival a szobába; néhol még ingatagon libikókázott lábacskáival, de már szépen tipegett egyedül. Szinte öröm és meghatottság volt nézni. Bizony Csenge jócskán meghatódott, pedig megígérte önmagának, hogy mindig erős lesz és határozott, és nem hagyja hogy bárki, vagy bármi eltántorítsa eredeti terveitől, és elképzeléseitől. Most pedig itt volt egy kis hercegnő, aki puszilgatott, ölbe kapott és bekuporodott hozzá a szőnyegre játszani, mintha ő is egy nagy gyerek volna, akinek hiányoznak a szülei.
- Jaj Ferikém! Olyan gyönyörű a kislányod! - mondogatta, míg náluk volt látogatóban.
- Igen! Tiszta anyja! - vallotta be kellő büszkeséggel a férfi, de azért érezhető volt a gesztusain, hogy még mindig lelki sebeket visel a feleségével történt szakítás miatt.
Csenge majdnem minden nap azt vette észre, hogy a vállalkozásának napi ügyeit intézve fölugrott a férfihoz, vagy a férfi ment fel hozzá. Ám ez csupán hétvégéken volt jellemző, mert míg a férfinek kötött munkarendje volt, addig vállalkozó lévén Csenge kicsit megengedhette magának a rugalmasságot.
Olyan gyengédséget, intimitást vittek kezdődő kapcsolatukba, melyről Csenge talán nem is álmodhatott, és mikor ténylegesen megtörtént, hogy lefeküdtek egymással mindketten azt érezték, mintha egész életükben csak egymásra vártak volna.
Csenge alig akarta elhinni, hogy nemsokára ő is kismama lesz. Félt bevallani önmagának is, de titkon azon idegeskedett, hogy vajon ő hogy fog viselkedni, viszonyulni saját gyermekéhez, amikor az ő anya is olyan könnyedén, és hamar lelépett és otthagyta őt az apjával együtt? S miközben rajongásig imádta a terhességének mind a kilenc hónapját az összes kellemetlen testi és hormonális változásokkal egyetemben mégis úgy érezte, hogy ennél nagyobb ajándékot ritkán kaphat bárki is a sorstól.
A szülés legalább öt órát vett igénybe, és bár fájdalmas volt a vége felé, amikor Csenge karjába vette kisfiát valósággal madarat lehetett volna vele fogatni. Nagyon hosszú, keserves utat tett meg mire elérhette vágyait, és hálás volt a sorsnak, hogy ezt megengedte számára.
Talán még sohasem volt ennyire boldog és elégedett: egyszerre hirtelen új családja lett, és bár kissé nehezen de azért csak megértette, hogy az életben nem szégyen, ha az ember bevallja gyengeségeit, és ugyanakkor olyan emberek társaságát is megpróbálja megkeresni akik vigasztalnak, bátorítnak, és felemelik a nehéz hétköznapokban a földről is!

GÖRBE ÉJSZAKA

Aliz már alig várta, hogy élete első szerelmével lehessen. Igazi, hamísíthatatlan szerelemnek gondolta ezt, és mindenképp szerette volna megosztani azzal, akiről azt hitte kívül-belül ismeri őt. Kicsit sokat ivott aznap este a vodkanarancsból, de csupán csak kizárólag azért, hogy oldja hihetetlenül idegroncs átlásait.
,,Vajon milyen lesz, amikor Gyurival szerelmeskedni fognak? Vajon csupán csak a legelső alkalommal fog fájni?" - töprengett erősen.
- Most komolyan csajszi? Ez valami idióta, hülye vicc?! - annyira mérges, ideges, bosszús volt azért, mert a maradék fogamzásgátló tablettája elfogyott, és több mint valószínű, hogy Gyurinál sem volt óvszer, hogy legszívesebben ott helyen jócskán megtépte volna legjobb barátnője Tünde haját.
- Hé, nyugalom csajszi! Vedd lazára a figurát! És mi van, ha Gyurinál mégiscsak van koton? Nem dől össze a világ! Használjatok alufóliát! - rötyörészett vihogva, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolgok egyike.
- Te most hülyéskedsz velem, igaz? Azért, mert Gyuri velem akart lefeküdni, neked pedig annak idején is megvolt a fél egyetem! - kicsit elgondolkodott hirtelen szóváltásán, majd bűntudattal megjegyezte: - Bocs! Elismerem, hogy ez egy kicsit durva volt! Ne haragudj! Te vagy a legjobb barátnőm!
- Nincs gáz! Figyelj! Ma éjszaka isteni dolgotok lesz! Felfedezitek együtt a szerelem zsigeri hatásait, és ha mégsem jönne össze, na bum! Legalább egy nyavalyás élettapasztalattal több! A legfontosabb dolog, hogy ne kezd el nekem megint pánikolni, mert akkor a pasid is azt hiheti, hogy hisztis picsa vagy! Okés?! - kérdezett vissza, mert mindketten szexis melltartót és fehérneműt viseltek szándékosan, hogy begerjesszék a pasijukat.
- Tünde! Nekem ne kezdj el jópofizgatni, mert ez most nem a legalkalmasabb pillanat! Ha valami balul üt ki, már pedig rohadtul érzem, hogy így lesz akkor a következményeket együtt fogjuk viselni! Világos?! - nézett vele bosszúállón farkaszemet, és úgy tűnt komolyan is gondolja.
- Nyugi van édesem! Na, menj és boldogítsátok egymást egy kicsit a te Gyurikáddal! - valósággal máris betolta a szobaajtón legjobb barátnőjét.
A furcsára sikeredett görbe éjszaka után hajnali négy órakor értek haza közös lakásukba, és máris a lehető legapróbb részletekig átbeszélgették a szexis éjszaka minden pikáns, provokatív részleteit. Alig pár héten belül Aliz heves hányingerre, émelygésre ébredt, és a hét többi napján is általános rosszullét gyötörte. Később Tünde tanácsára vettek az egyik közeli drogériában egy elviekben megbízható terhességi tesztet, melyre rá kellett pisilni, és ha a kis kondez-csík elszíneződött, akkor az illető anyai örömök elé nézhetett a közeljövőben.
- Szerinted beválik?! - Aliz annyira émelygett és annyira ideges volt, hogy alig bírt magával. Meglehet máris mocorogni kezdtek szervezetében veszettül a hormonok.
- Ugyan már drágám! Tudod te, hogy kik kísérletezték ki ezeket a vackokat? A tudálékos seggfejek, akik még nem döntötték el, hogy mihez is akarnak kezdeni ebben az átkozott életben! - azért máris bepakolt a műanyag bevásárlókosárba legalább hatfajta terhességi tesztet, biztos, ami biztos alapon, csakhogy újból ne kelljen már visszajönni!
- Tünde, ha terhes vagyok emlékeztetlek rá, hogy az miattad történt! Vedd tudomásul!
- Jé! Nyugi! Nincs vége a kurva világnak, míg engem látsz! - próbálta sikertelenül megnyugtatni Tünde. - Most szépen bemész a klotyóra és lepisiled ezt a kis papírost! - valósággal betolta a jócskán bepánikolt fiatal nőt a mellékhelységbe.
Aliz mindent úgy csinált, ahogy Tünde elolvasta a használati útmutatóban. Rengeteg narancslevet, és vagy tonnányi üdítőt megivott, hogy végre igazán, kiadósan pisilni tudjon, majd következett a fekete leves; a kis lakmuszpapír aprólékos, tüzetes átvizsgálása. Két kék vonal jelent meg az egyik fajtánál, míg a másikon piros lett a teszt.
- A kurva életbe kisanyám! - kiáltott fel hangosan, amikor megnézte az összes terhességi tesztet Tünde. - Nemsokára kismama leszel!
- Ez is miattad van! Ha akkor lett volna nálunk plusz még egy óvszer, most nem lennék ekkora bajban! - Aliz annyira kétségbeesett, hogy elkövette a legrosszabbat a totális pánikrohamot, így az ész érvek szinte sorozatosan le is pattogta róla.
- Nyugalom! Nézd! Nem mondom, hogy nem hibáztunk, de annyira bevoltunk piálva, hogy arra sem emlékeztünk, hogy valóban mi is történt! Különben is lesz egy szuperbabád és rögtön kap két anyucit is! Azért ez is valami, nem igaz?!
- Kösz! Ez igazán rendes tőled! Csak azt nem tudom, hogyha te volnál az én helyemben neked sem tetszene, hogy alig pár hónap múlva nem viselhetsz dögös bikinit!
- Hát... ja... ebben van valami, de figyelj! Szerintem óriási dolog, hogy megéled az anyuciságot! Szerintem amondó vagyok! Nézzünk mindennek a jó oldalát.
- Ó! Hát persze! Hát akkor lássuk csak! Kurva jó dolog egész álló éjszaka egyetlen szemhunyást sem aludni! Minden kurva reggel émelygéssel, hasgörcsökkel, hányingerrel ébredni, hátfájdalmakkal, bedagadt lábakkal, úgy hogy a végén már mozogni sem tudsz és a többi... Szerinted ez fair játszma?! Mert szerintem rohadtul nem az! - Aliz annyira elkeseredett és szemlátomást szomorú volt, hogy eleredtek a könnyei, így legjobb barátnője igyekezett mindent elkövetni, hogy megvigasztalja!
- Semmi baj nem lesz! Hé! Itt vagyunk egymásnak mi ketten és pokolba az összes átkozott, kisfarkú pasikkal! - ölelte magához a sírástól rázkódó, kiszolgáltatottnak látszó nőt.
- Azért... szeretnék még egy jó fej fickót magam mellé... - hüppögte kicsivel később.
- Majd csak kerítünk valakit! Most viszont muszáj lesz berendezkednünk a kicsi igényeihez! - vélekedett Tünde, és máris törni kezdte a fejét. - Elég kényelmes az ágy? Nem kellene vennünk inkább egy matracféleséget?
- Nekem bárhol megfelel!
- Igen, édesem tisztában vagyok vele, hogy te bárhol tudnál aludni, de most egy kis emberre is gondolnunk kell! - vetette fel.
Végül abban maradtak egymással, hogy a terhesség kilenc hónapja alatt Tünde alszik majd a nappaliban, míg Aliznak jó lesz a tágas ágy minden férőhellyel, és kényelemmel ellátva.
Tünde a kilenc hónap alatt mintha egy teljesen más emberként kezdett volna viselkedni. Hirtelen átváltott védelmező anyatigris üzemmódra. A nőgyógyásztól kezdve a ultrahangon és a kismamatornánk át szinte mindenhova elkísérte legjobb barátnőjét.
A hetedik hónapban jártak már, amikor egy szép napon lakásuk ajtaján kopogtatott Gyuri, akivel Aliznak kis ,,görbe kalandja" volt.
- Neked volt pofád idejönni, te seggfej?! - förmedt rá nyomban Tünde, amint ajtót nyitott. Aliz mostanság vagy a fél napot átaludta, mintha képtelen lett volna éjszaka pihenni.
- Én csak azért jöttem... hogy megkérdezzem... hogy vagytok...? nincs-e bármire szükségetek?! - érdeklődött kedvesen.
- Terhesen vagyunk, ha már kérdezed! És a legkevésbé sincsen szükségünk a te segítségedre! Megértetted?! Úgyhogy húzz el innen, de sürgősen, amíg szépen mondom! - Tünde már azon volt, hogy elkergeti ezt az idióta, tudatlan hapsit, amikor Aliz is fölkelt, és megnézte ki hangoskodik ennyire?
- Mi ez az istentelen hangzavar itt? - kérdezte igyekezve megőrizni higgadtságát. Ekkor vette észre volt pasiját, aki annyira zavarban volt, hogy meglátta méretes pocakját, hogy csak ámulni tudott, méghozzá nyitott szájjal. - Mielőtt bármit is mondanál szándékomban áll megtartani a picit, és tőled semmit sem kérek! - válaszolta előtt a megszeppent férfi bármit is mondhatott volna.
- Én csak... látni akartalak benneteket... - nyögte ki. Kicsit közelebb merészkedett. - Szabad? - Meg se várta a választ; óvatosan rátette egyik kezét Aliz gömbölyded hasára, és máris érezte a rúgást. - Ez fantasztikus! Valóságos csoda! - konstatálta. - Szeretnék mindenben segíteni! - jelentette ki, ám Tünde máris elejét vette a további kuncsorgásoknak:
- Akkor hapsikám talán előbb kellett volna gondolkodnod mielőtt a szerszámodat becserkészted a barátnőmbe! - azzal valósággal kilökte a bejárati ajtón a megszeppent férfit és bezárta az ajtót.
- Tünde! Ugye te is tudod, hogy ez most nagyon szemét dolog volt, még tőled is?! - vonta keresztbe tett karral felelősségre.
- Már megbocsáss, de az nem volt fair, hogy lefeküdtél vele! Igaz totál be voltunk állva mind a ketten! De akkor is!
- Nézd! Én nagyon akartam, és bár sokat ittam, hogy legyen hozzá bátorságom, ma azt gondolom, hogy talán Gyuri is megváltozott...
- Ó, ne hidd csajszikám! Egy dolgot véss csak nyugodtan az eszedbe: a seggfejek soha a büdös életben nem változnak meg, mert ahhoz is totál zakkant idióták, hogy bármit is akarjanak! A te Gyurikád lehet, hogy most jó fejnek tűnik, de az itt a kérdés, hogy fog-e gondoskodni majd, ha kint lesz a baba? Na erre varrjál gombot kisanyám! - Tünde kicsit mérges volt, de szívéből beszélt, és ez elgondolkozásra sarkallta Alizt is.
- Szerintem próbáljuk meg! Mit árthat?!
- Még kérdezed?! De jó! Ha így akarod! Felőlem! - tárta szét a karját.
A következő napokban ultrahangra mentek Tünde kiszuperált, ősrégi Seat-ján, aminek folyt az adagolója, de azért még ment. Mikor bementek a vizsgálóba és megnézték az ultrahangos felvételeket azt mondták az asszisztensnőnek, hogy nem szükséges, hogy tudják a pici nemét. Inkább az is legyen igazi meglepetés. Észre se vették, hogy Gyuri - ki tudja honnan tudta meg a tervüket -, már bő háromnegyed óra óta a rendelőintézet közelében őgyelgett és minden apró mozdulatot pontosan megfigyelt.
- Hú csajszim! A pici az utóbbi pár hétben jócskán megnőtt! Kitudják majd venni a dokik? - viccelődött Tünde, hogy oldja Aliz gátlásait.
- Hát őszintén remélem, hogy különben nagy bajban leszünk! - jegyezte meg máris kismamai aggodalmaskodással. Gyuri akkor lépett oda hozzájuk, mikor a parkolóhoz mentek Tünde kocsijáért, mert ott elviekben szabadon parkolhattak.
- Sziasztok lányok! Na, hogy ment odabent? - kérdezte lazán, közvetlenül.
- Hát ez nem lehet igaz! Te mi a fityfenét keresel már megint itt?! Nem mondtam, hogy szállj ki az életünkből?! - Tünde valósággal már ott tartott, hogy összeveri ezt a nagy mamlaszt, ám Aliz leintette.
- Nagyon örülök, hogy te is eltudtál jönni! Elvégre a tiéd is! - válaszolta szinte sugárzóan. Érződött, hogy lelke megnyugodott.
- Én nagyon szeretnék tényleg mindenben segíteni... - válaszolta újra.
- Ez nagyon rendes tőled! Akkor légyszíves segít beülni az autóba! - Aliz annyira gömbölyűnek, és súlyosnak érezte magát az elmúlt hetekben, hogy legtöbbször mindig barátnőjére volt szüksége, ha akart valamit. Most viszont kicsit úgy érezhette, hogy Gyurival igenis közelebb kerülhetnek majd egymáshoz.
A szülésig még így is hátra volt egy teljes hónap, mégis megérezték, hogy ezentúl az események jócskán felfognak majd gyorsulni.

PÉLDÁZAT JOBB IDŐKRE


Annyi számkivetett, mihaszna éven át
nyomunkban vannak mindenütt az árnyak.
Lomhán majd egyre imbolyogva
kuporgón átvánszorognak előbb
mirajtunk majd eltökélt,
kitűzött céljainkon.

Árkok, csapdák, drótakadályok
vermei között kiüresedett hiány-kráter,
holdbéli csónakos-táj ragyog.
Közéjük csapni árulón, elűzni őket
már rég nincs erőnk,
hát önmagukban szükség-kénytelen
csak várakozunk.
Készenlétünk vaksi,
kuporgó fegyelme csak nem lazul;
egyre szorosabbra szorítja össze
jelenünk bizonytalankodó polipcsápjait.
Egymásra hánytan kísértő ember-démonok
alamuszi falkája levegőben kering.

Fintorogva hátrálók, kételkedők
népes üzenete nem vár köszönetet senkitől.
Odalökött, megkuporgatott,
szegényes alamizsnák rothadó hulladékait
mások könnyűszerrel felfalják,
míg az árnyak már önmagukat
is rendre fölzabálják.
– Nyirkos homályban az ember
mindig egymagában boldogul.

Leszegett fejekkel a díjnyertes
élet-ajánlatokra sokan nemet mondanak.
Sáncok mögé húzódik vissza empátia
s semmibe vett tolerancia.
Hajladozik, szunnyad
az újabb esélyek szánalmas kísérlete.
Amikor már minden összeomlani látszik
még a biztos veszély is,
vezényszóra sorokba hátrál.

A Lét csalóka, értéktelen harcait
megnyerni nem-csak folytatni lehet.
Múltnak hátat fordítani nem lehet egykönnyen,
hisz minden mindenből következik.
Ha üldöznek, megaláznak, éltedre törnek.
Sorsodban, jó szerencsédben
kellene megbíznod legalább,
ha már mindenki végleg elhagyott.
Félelem s szükségen túl riasztóbb
fordulatok várják azokat,
ki még mindig félnek a sötétben!

ROMANTIKA, FLÖRT, REALITY

A termetes, tágas sétahajó úgy ringatózott álmosan, kecsesen a Duna vízén, akár egy elegáns, angol idősebb úri hölgy. A legtöbb exkluzív, meghívóval ellátott, elegáns rendezvényt mintha mindig is különleges helyszínen szerették volna megrendezni.
- Figyelj öreg! Érezd jól magadat ma este! Lazíts! Igyál egy kis pezsgőt! Mustráld meg a csajszikat! - Az elegáns, méregdrága sportzakót, és pólót viselő férfi barátját igyekezett mindenáron biztatni, bátorítani, de úgy tűnt, hogy ez a legkevésbé sem fog összejönni, ugyanis Kocsis Noelnek valósággal már a hátán futkosott a hideg, hacsak meghallotta azt a szót, hogy V.I.P. parti, meg exkluzív sztárvendégekkel történő eszmecsere. Most is csupán csak azért jött el, mert az igazat megvallva legutóbbi párkapcsolata óta már vagy kilenc éve nem tette ki a lábát a lakásából. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy önkéntes agglegény, vagy éppen remeteéletmódra rendezkedett volna be, pusztán csak gyerekkorától kezdve mindig is borzasztóan sebezhetőnek tartotta önmagát, aki hihetetlenül hiper-érzékenyen élte át a valódi élet összes kisebb-nagyobb buktatóit.
Ráadásul még ez a zsakettszerű, fecskefarkas szmoking is úgy áll rajta, mintha egy lúzer, idióta, dagadék pojáca volna. Egyszerre érezte szánalmasnak, nevetségesnek, és velejéig ostobának magát. A nyakkendőjét is kész kínszenvedés volt megkötnie, hiszen - anno, bár apja egyszer, ha megmutatta miként kell hurkot csinálni -, azóta viszont apja váratlanul meghalt, és édesanyja pedig kiköltözött a nagymama régi családi házába. Míg barátja a legtöbb estélyi ruhát viselő díva-hölgynek tette a szépet, hiszen alig várta, hogy valakit ágybába csábíthasson, addig Noel igyekezett olyan hangtalan, észrevétlen óvatossággal mozogni a legtöbb vendég között, mintha láthatatlan kísértet, vagy elhanyagolható porszem lenne. Emellett jobb lábára enyhén sántított gyerekkori autóbalesete és az időjárási frontok következményeként, aki ugyancsak tartós szégyenérzettel töltötte el.
,,Miért kell a legtöbb embernek ekkora rongyrázás, ha egyáltalán ismerkedni akar? Miért nem elég egy szolid vacsora vagy a férfi, vagy a nő lakásán?" - töprengett. Az egyik feketeruhás biztonsági őr mintha máris kiszúrta volna magának természetellenesen bőséges verejtékezésével, és nem természetes, jócskán feszült viselkedésével így azonnal sietve, ellenségesen közeledett hozzá.
- Bocsásson meg kedves Uram, de amint látja ez zártkörű rendezvény, és arra szeretném kérni, hogy hagyja el a helyszínt! - szólította fel, hogy távozzék. Még szerencse, hogy a távolból barátja fél szemmel pontosan figyelte, hogy Noel mennyit ügyetlenkedik, meg szerencsétlenkedik, hiszen kissé sietve, de azonnal közbelépett.
- Ácsi! Roland! Nyugi! Ő egy nagyon jófej ember! - paskolta meg a másik hátát. - Semmi szükség rá, hogy balhézzunk!
- Szóval a te haverod Ákos?! - fonta keresztbe bicepszes karját az őr gyanakvóan.
- Hát ez csak természetes! Inkább te is élvezd az estét! - vetette oda.
- Nem látsz a szemedtől öreg! Szolgálatban tilos a bulizás! Majd, ha leadom a műszakot benézek egy-két szórakozóhelyre! - vetette fél vállról oda, aztán sarkon fordult, és visszatért eredeti helyére.
- Hú! Hát ez kemény menet volt! Igaz-e?! Máskor csak kiálts azt, hogy ,,Tarzan" és én már rohanok is hozzád! Most visszamegyek, mert találtam egy istennőt, akinek isteni virgácsai vannak!
- Ízé... köszönöm a segítséget... - válaszolta alig hallhatóan.
Időközben megtelt a hajó fedélzete, és úgy látszott, hogy nagy nyüzsgés, kisebbfajta tolakodás veszi kezdetét. Néhány művésznő, énekesnő, és celeb-parti arc is a tiszteletét tette, akik csupán csak azért voltak itt, hogy még aznap cikkezzenek róluk a nagyobb bulvármédia online magazinjai, és persze szokásos mód saját előnyükre fordíthassák a like-vadászatokat.
Feltűnt Ákos egyik kedvenc mosolygós, hollófekete hajó énekesnője, akinek még tizennyolc éves korában egyszer elmentek egy stadionbéli koncertjére, ahol Noel szintén csúfosan lebőgött, hiszen nemhogy egy pár kedves, baráti szót sem kapott, de autogramot sem, hogy megtisztelte jelenlétével az adott aranytorkú énekesnőt. Most viszont - ha másért nem is -, itt volt a jeles alkalom, hogy Noel kicsit embernek érezze magát, és ne csupán úgy, mint egy pipogya, lesajnált, lúzer-alak. S bár félt közelebb merészkedni, még így is tisztes távolságból figyelte az énekesnő álomgyönyörűséges alakját, hogy mindenkihez annyira közvetlen és kedves.
Noel barátja Ákos időközben kapott pár pofont az arcára, és volt néhány pezsgőitalos incidens is, amikor az illető hölgy szabályosan Ákos arcába lötyintette italát, mert úgy ítélte meg, hogy a kissé pimasz, és rámenős férfi átlépte a szabályokat.
Noel legszívesebben majd elsüllyedt volna kishitűségében, mert sehogyan sem találta ezek közt a felszínes emberek közt a helyét. Inkább megpróbált észrevétlenül sarokba húzódni közel a Duna mormogó habjaihoz, és bár kissé tengeribeteg is lett, amint a hajó helyenként imbolyogni nem kezdett, azért elhatározta magában, hogy megfogja őrizni határozottságnak ritkán nevezhető tulajdonságát.
Most részletesen átgondolta az életét, attól kezdve, hogy a világra jött. Az utóbbi tíz évben unos-untalan megcselekedte ezt, ha elbizonytalanodott magában, vagy egészen egyszerűen csak nem talált kiutat a taposómalomszerű nappalokból. ,,Vajon szükségképpen mindig ő az, aki elrontja a dolgokat, vagy a világ is közrejátszik abban, hogy a dolgok egyre rosszabbul, és szerencsétlenebbül sülnek el!" Pedig hogy imádta barátnőjét. Úgy érezte, hogy valósággal a tenyerén hordozza őt, pedig később kiderült a csinos barátnőjének csupán csak a pénze kellett, míg az érzelmeit hatékonyan tettette csupán.
,,Tényleg ennyire szánalmas balek volna?!" - tette fel saját magának a kérdést, amire sosem kapott kielégítő választ.
- Bocsika... légyszi... ne haragudj... - bökte hátba egy provokatív, sokat mutató ruhát viselő celebnő. - Hoznál nekem egy koktélt! - azzal egy bankjegyet máris verejtékező, nagy kezei közé csúsztatott.
- Ö... én... nem... - szeretett volna szabadkozni, hogy ő nem pincér, de végül is, ha a legtöbben jelentéktelennek tartják -, azonnal hozom... - azzal máris elviharzott abba az irányba, ahol egy minibár kivolt alakítva.
- Jó...jó estét kívánok... kérhetnék egy jó erős, ütős koktélt egy hölgynek...? - kérdezte a mixert.
- Természetesen hapsikám! És mennyire legyen ütős az a bizonyos ital? - kacsintott bizalmasan.
- Hát... azt hiszem... jó erősen... - szabadkozott.
A mixer tüstént pörgetni kezdte a dobálni a jégkockákat a keverőpohárba, és rázogatni-pörgetni kezdte látványos akrobatamutatványok kíséretében, míg Noel jóformán az idegességtől, és a feszültségtől is alig látott valamit, mert attól félt, hogy az illető celeb hölgyike esetleg a későbbiek folyamán majd rajta áll elegáns bosszút.
- Tessék hapsikám! Ez aztán egy húzós-ütős koktélkombináció! - tette le egy koktélszalvétával, napernyővel a jócskán alkohollal felturbózott italt a bárpultra. - Háromezer kétszáz pajtás!
- Tessék! - nyújtotta át félszegen a papírpénzt Noel. - A többit megtarthatja!
- Igazán köszönöm hapsikám! - a mixer nyugodt szívvel zsebre is vágta a megmaradt pénzt.
Noel olyan ideges, frusztrált volt, hogy koncentrálnia kellett ahhoz, hogy ki ne löttyintse a drága italt, így jóformán lábujjhegyen pipiskedve lépett oda az időközben barátnőivel csacsogó celebnőhöz.
- Tessék parancsolni! A koktél! - nyújtotta óvatosan át a poharat.
- Jaj, nagyon köszi! Cukipofi vagy! - hatalmasat kortyolt az ütős italból, és mikor a kiadós szeszmennyiség égetni kezdte belülről egyre oldottabb hangulatba került. - Ez aztán a koktél! Látom nem vagy kispályás!
- Ö... hát... nem igazán... - szabadkozott, majd arra készül, hogy újra csöndes magányába húzódik vissza, mire feltűnt a várva vágyott énekesnő is, aki ezüstözött, szikrázó estélyit viselt és sugárzóan gyönyörűséges volt mint mindig.
- Szilvike, drága! Nézd csak, kit fogtam! Ez a srác isteni koktélt tud készíteni! - húzta magukhoz a jócskán megilletődött Noelt a celeb nőcske.
- Én... nem... annyira... - hárított, ahogy csak bírt, majd megpillantotta az énekesnőt, aki kedvesen, sugárzóan nézett rá. ,,Legalább ha mást nem bemutakozhatna, mert így a végén kiérdemli a bunkóság trófeáját!" - így óvatosan meghajolt és bemondta a nevét:
- Kezit csókolom Kocsis Noel!
- Ó! Igazán örülök a találkozásnak kedves Noel! - nyújtotta felé gyöngéd kezét. Noel ekkor vette észre a tetszetősen művészi, feketeszínű tetoválást az énekesnő csuklóján, ahol még plusz ráadásként tetszetős, és bizonyára sokat érő karkötő fityegett. - Hogy tetszik az este? - érdeklődött közvetlenül.
- Egy kicsit mindig is féltem az ilyen rendezvényektől... megzavarják az ember fejét... - vallotta be szégyellősen.
- Ebben lehet valami... - töprengett el egy rövid időre. - Szerintem egyre nehezebb az embernek önmagát adnia, mert borzalmasan felszínes és kiszolgáltatott le az egész világ! Ön nem így gondolja?
- Az igazság sajnos az, hogy már jó pár évtizede is megvan, hogy utoljára emberek közé merészkedtem... - már megint ez a szemérmeskedő szégyenlősködés.
- Talán... van valamilyen baja, vagy betegsége? - hangja annyira dédelgető, kedves volt, akár egy angyal, aki azért van, hogy védelmezze a sebezhető embereket.
- Nem, dehogy... csak... - nagy levegő, és sóhajjal -, sok mindent nem lett volna szabad átélnem, mert úgy érzem, hogy többet ártott, mint használt. - hangja annyira szomorú, és gyerekesnek tűnt, hogy az énekesnő úgy érezhette lelke mélyén, hogy kivételes, és különleges emberrel lehet dolga, akire igenis mindenképp muszáj odafigyelnie.
- Ó... őszintén sajnálom... én mindig is úgy próbáltam élni az életemet, hogy a nagyon rossz dolgoknak nem engedtem meg, hogy önző módon betolakodjanak az igazán fontos dolgaim közé. Persze voltak nekem is szép számmal hullámvölgyeim, és periódusaim, végül meg kellett tanulnom elengednem a dolgokat.
Noel nem tudott mit válaszolni. Úgy érezte az adott gyönyörű, igéző énekesnő mindent szükséges bölcs aforizmát eldarált már az élettel kapcsolatosan, így jobb ha befogja a számát a legelső alkalommal. Nem sokkal később Ákos is újfent feltűnt a színen, de ezúttal egy csinos szupermodell oldalán, aki pezsgőt ivott.
- No, lám csak pajti! Látom máris összeismerkedtetek!
- Szervusz Ákos! Nemis tudtam, hogy te is itt leszel! Hadd mutassam be nekem Noelt, aki különleges ember!
- Igen... szóval mi már régi ismerősöknek számítunk! Hogy vagy öregfiú? Remélem minden O.K.?
- Azt hiszem... - nyelt egy hatalmasat.
- Hát ez remek! Élvezzétek csak nyugodtan az estét! Én akkor lelépek ezzel a bombázó istennővel az oldalamon.
- Ákos! Hazavinnél? - próbálta Noel megkérdezni barátját, elvégre együtt jöttek ide, és remélte, hogy az este végeztével majd kap egy ingyen fuvart, de most hatalmasat kellett csalódnia, mert ismerőse úgy viselkedett, mint aki se lát, se hall. Valósággal azonmód megbabonázta a dögös szupermodell látványa.
- Talán valami baj van kedves Noel...? - kérdezte kíváncsian az énekesnő.
- Ö... azt reméltem, hogy a barátom hazafuvaroz, de amint látom ez most nem fog sikerülni... - keseredett el sokat jelentő arckifejezéssel.
- Ugyan már! Nincs vége a világnak, kedves Uram! - karolt bele máris kedvesen az énekesnő. - Ha megengedi én szívesen hazaviszem! - ajánlotta fel készségesen.
- Hát... nagyon szépen köszönöm, de nem kérhetek ekkora szívességet, hiszen még alig ismer...
- Ne törődjék semmivel! Ön most az én vendégem! Indulhatunk, ha jónak látja!
Noel bólintott, mire pár percen belül megjelent egy Peugeot 407-es sötétített üvegű limuzin, és az énekesnő úgy ugrott a saját autójába, mintha a vezetés olyan rutin volna, amit képtelenség elfelejteni.
- Szálljon be kedves Noel! Megígérem, hogy óvatosan vezetek! - mosolyodott el jóízűen.
Noel óvatosan beszállt, és amint leült az anyósülésen azonnal beszíjazta magát a biztonsági övvel.
- Indulhatunk? - kérdezett rá az énekesnő, miközben a slusszkulcsaival babrált, majd a négy hengeres motor kellemesen felbúgott.
- A városban lakik? - érdeklődött.
- Igen! Nem messze Budaörstől... - vallotta be.
- Az egy kellemes környék! - jegyezte meg miközben bekanyarodott az egyik kereszteződésnél. A Margit-híd pesti hídfőjének forgalma legalább annyi váratlan meglepetést tartogatott, akárcsak a másik budai oldal.
- Valami baj van kedves Noel...? - nézett rá aggódva az énekesnő, mert Noel hajlamos volt bepánikolós arcot vágni, ha olyan szituációba keveredett, ami kibillentette lelki egyensúlyából.
- Ö... nem... csak nyugodtan tessék csak vezetni... - jegyezte meg.
- Biztos jól érzi magát? Kicsit, mintha elszíneződött volna... - óvatosan levette lábát a gázról.
- Nem, minden rendben!
- Hát... akkor jó! Tudja szeretek vezetni, de őszintén szólva a tötymörgéseket nehezen viselem! - vallotta be. Most először érezte azt a lelke mélyén, hogy ennek a férfinak bármit elmondhat, mert hihetetlenül érzékeny és sebezhető ember, és legtöbben, akik jócskán megjárták az élet viszontagságos taposómalmait sosem árulnák el a másikat.
- Megértem!
- Önnek van jogosítványa?
- Hát... apám annak idején megpróbált tanítgatni, de valahogy nem sikerült a dolog. Egyik unokanővérem nekiment egy hatalmas fának, és bár nem történt baja soha többet nem ült volánhoz.
- Ó... sajnálom... de azért még megpróbálta a KRESZ-vizsgát, vagy nem?!
Noel nemet intett.
- Semmi baj! Elsőre nekem sem sikerült a dolog, de aztán szépen, fokozatosan belejöttem! - vallotta be őszintén.
A Peugeot 407 valósággal repült a főútvonalak sokszor girbegurba útszakaszain, és röpke negyvenöt perc leforgása alatt már Noel társasháza előtt voltak.
- Érdekes, értékes ember kedves Noel! Örülök, hogy kicsit eltudtunk beszélgetni! Ha van hozzá kedve látogasson meg! Odaadom a zenei studió elérhetőségeit! - azzal benyúlt a kesztyűtartóba, és átnyújtotta kis kártyára nyomtatott elérhetőségét. - Szeretném hinni, hogy fogunk még mi találkozni...
Noel gyorsan benyúlt szürkésre koptatott táskájába, melyet egész este alatt görcsösen szorongatott és kivett egy régi zenei CD-t, és félszegen az énekesnőnek nyújtotta.
- Ó, de kedves! Autogramot szeretne? - kérdezett vissza.
- Igen... ha szabad...?
- Természetesen! - Újfent táskájába nyúlt és épp volt nála alkoholos filctoll, mellyel kacskaringósan kisebb dedikációt írt a CD belső borítójára. - Tessék! - nyújtotta át.
- Nagyon köszönöm! - óvatosan kiszállt az autóból, majd megindult háza irányába.

VIRÁG ÉS AKARAT

Alig várta, hogy beköltözzék a Dózsa György úti KOLESZ-ba! Már csak azért is, mert korai kamaszkora óta úgy érezte magát a Nógrád megyei kis faluban - ahol bezzeg mindenki ismert mindenkit, akár a rosszpénzt -, hogy a legtöbb rokona és ismerőse, mintha szándékosan is arra játszana, hogy minden aprócska titkát pontosan tudja. Ugyanis már régen eldöntötte, hogy szigorúan biztonságos keretek között elveszti szüzességét, és imádott fiúját viszont rajtakapta legjobb barátnőjével, így szakítás lett a vége.
Amikor lepakolta mázsás, vaskos turistazsákját és vagy két jókora modern utazóbőröndöt, amit folyamatosan aggódó anyja tukmált rá először jócskán meglepődött négy férőhelyes szobán és a szinte egérlyuknak látszó aprócska méretein.. S bár nem örült, hogy itt nemtud ágyat választani a legtöbb szintén csajos szobatársa barátságosnak, és közvetlennek tűnt így elsőre.
A közepesméretű, hosszú íróasztal valami miatt közvetlenül az ágy mellé került, amit azonnal a kis kockaalakú ablak felé fordított, hogy minden fény az asztalra essen. Elvégre természetes fénynél még mindig jobb dolgozni, mint lámpafénynél vakoskodni.
Ruhái nagy részét egyelőre csupán akkor csomagolta ki, mikor már úgy hellyel-közzel összebarátkozott jövendőbeli barátnőivel, és szövetségeseivel, akikkel közel négy teljes évig lesznek együtt, amíg egyetemi tanulmányokat folytatnak majd magyar-történelem szakon. És ha Isten is úgy gondolja cuma sum laude kapnak majd diplomát, mint általános sulis tanárok.
- Szia csajszi! Timi vagyok! Nagyon örülök a találkozásnak! - rázott vele azonnal kezet, egy Mezőcsáti, talpraesett vidéki lány, akiről érződött, hogy csupaszívű.
- Szia én Kata vagyok! - válaszolta egylőre méregetve, bizalmatlanul a másik lányt. - Én is örülök...
- Figyelj, tudom, hogy ezt most nagyon furin hangzik, de minden rendbe fog jönni, és jól összeszokunk majd! - vetette oda, mintha csak megpróbálnál tompítani, vagy megnyugtatni a Katában lévő egészségesnek ritkán nevezhető feszültséget.
- Kösz... nagyon rendes vagy... - jócskán meglepődött, mert kezdetben - legalább is -, nem szokott barátkozni.
Amikor mindent aprólékos gonddal kicsomagolt és elpakolt csupán csak akkor döbbent rá a valóságra: immáron teljesjogú felnőttnek számított a nagybetűs világban, melyet egy fikarcnyit sem érdekelt, hogy ki is ő tulajdonképpen. Egyszer fennt és egyszer lennt volt mindenhol a titkos jelszó.
Sokáig hallgatta még a folyosói hangokat. ,,Jobb lesz, ha hozzászokik! Elvégre négy évig szükségképp kénytelen lesz minden zajt befogadni, vagy hallgatni! Persze ez gondot fog majd jelenteni ha vizsgákra készül." - gondolta magában.
A szomszéd szintén csajos szobában szólt a zene. Mintha a bulizós nyarat és ezzel a szabadságot is elakarták volna búcsúztatni azok, akik ott kaptak helyet.
Bárcsak létezne emberi empátia, vagy valami szövetségi tolerancia és csöndre vonatkozó emberi szabály, hogy este tíz óra után már tilos az efféle zenebona. Még két teljes óráig forgolódni tudott csak, amikor végül hajnali egy volt már mire sikerült úgy-ahogy elaludnia.
Másnap kora reggel hat óra körül totális másnapossággal ébredt. A legtöbb embert akkor veszi elő ehhez fogható instabil érzés, amikor jócskán felöntött a garatra, vagy kirúgott a hámból. Kata viszont sosem volt az a típus, aki csupán csak azért iszik, hogy kivívhassa ezzel barátai rokonszenvét.
Az első regisztrációs héten jóformán minden ,,gólya" össze-vissza rohangált, hiszen mivel senkit és semmit sem ismertek gyakorlatilag az egész egyetemet és benne minden embert végigkérdezgettek legyen az egyszerű hallgató, vagy épp tanár, hogy mi hol található? Vagy hogy mit kell egy-egy órára beszerezniük innn-onnan?
- Bocsásson meg ifjú hölgyem, de mi vagyok én tudakozó?! - horkant fel egy-egy díjnyertes, akadémikus professzor, amitől Kata kis híján megsértődött és el is pityeredett.
Végül aztán kikötött a Kazinczy utcai Főiskola nagy aulájánál, mely afféle kereszteződési és találka pont volt szinte minden egyetemista életében. Éppen készült összeismerkedni a többi hasonlóan kíváncsian izgatott és izgő-mozgó csoportársával, amikor egyszer csak villámcsapásként besétált életébe egy pufók, kissé szánalmas kinézetű farmerős srác, akiről első látásra szinte mindenkinek az volt a meggyőződése, hogy totálisan gyámolalan, és persze kezdetben így is kezelték őt.
- Szia kis pajtás! Gondoltam köszönök neked! - vetette oda a két Kriszta nevezetű lány közül az Egerből jött.
- Ö... Helló... sziasztok... - köszönt bátortalanul hebegve a pufók srác, aki a ,,Rudi" becenévre hallgatott.
- Nem is tudtam csajok, hogy fiúk is járni fognak hozzánk! - csodálkozott saját kijelentésén egy szupermodell karcsú, szexisen csinos, provokatív hölgyemény, aki hajába tűzött, márkás napszemüveget viselt.
- Ez nem amolyan koedikált szarság...? - kérdezett vissza a másik Kata barátnője Regi.
- Hát én nem tudom, de örülök, ha fiúk is járnak hozzánk... - eresztett meg egy bizalmaskodó mosolyt a harmadik számú Kata, akinek különleges ismertetőjele az volt, hogy nagy általánosságban kivétel nélkül mindenütt melegítőben jelent meg. Talán még vizsgákra, és szigorlatokra is ezt vette volna fel, ha előbb-utóbb ki nem oktatják a helyes öltözködési követelményekről.
- Hé, kishaver! Azért nem kell mindjárt mellre szívni! Nyugodtan huppanj csak le közénk! - vetette fel egy másik hölgy, aki ajakpiercinget viselt, és kicsit vadóc volt a megjelenése.
Amint a nógdári Kata először vetett igazán figyelmesen, és részletesen rá egy gyengéd pillantást, mintha veszettül kalapálni kezdett volna a szíve, és nem is tudta hova tenni ezt a nagyon ismerős érzelmi hullámkitörést. Elvére volt pasijával már régen szakított, és most a legkevésbé sem vágyott egy újabb bizonytalan eredetű se füle, se farka kapcsolatra.
Rudi azonnal elővette az egyik A/4-es spirálfüzetét és szinte azonnal körmölgetni kezdett. Előbb-utóbb strófák jöttek ki kreatív keze alól, melyeket a második Katinak olvasott fel elsőként, majd nógrádi Kata krült sorra, akihez valóságos szerelmi költeményt rögtönzött.
Amikor végetért a kicsi hosszúra, romantikus sikeredett költemény Kata észre se vette, de jólesőn elpirult. Mintha láthatatlanul máris kézenfogta volna egy jóbarát, aki egyedül az ő boldogságát akarta megőrizni, és kiteljesíteni. Szinte azonnal megérezte, hogy neki ezzel a különleges különc fiatalemberrel még egészen biztosan dolga lesz. Ki tudja? Talán még a szex is szóba jöhet, de persze csak szigorú biztonsági szabályokkal úgy mint az óvszer és egyebek.
- Hú! Annyira ügyes vagy Rudi! - nagyon örült, és valósággal megtisztelve érezte magát, hogy a fiatalember egyedül csak neki rögtönözte ezt a kis lírai remeket. - Fantasztikusan tehetséges vagy!
- Az lehet csajszikám, de félő, ha bármelyik kortárs irodalmi szemináriumon benyögne bárki is egy ilyen haláli béna verset az illetőt azonnal keresztre feszítenék! - válaszolta mindenki helyett Emese, aki nem gyözött eldicsekedni, hogy anno még a gimis éveiben Földesi Margit Színitanodájába járt és csak azért nem vették fel a Színművészetire, mert akkor éppen nem volt üresedés! Micsoda egy ócska kifogás!
A következő nap még furcsábban alakult. Ugyanis Kata volt az, aki majdnem sikeresen kipróvokálta, hogy Rúdi csókolja már végre meg őt, hiszen egy kapcsolat jövőjét határozza meg az, hogy melyik fél mennyire jól képes a gyengéd intimitásra. Aztán valamivel később Rúdi egy halálrarémült kisfiúként be is vallotta, hogy az öregje rendszeresen megszégyenítette gyerekkorában, és ez olyan maradandó lelki traumát okozott az életében, hogy fél bárkit is testileg közelengedni magához.
- Semmi baj Rudi... tényleg! Megértem! Nem kell sietni, majd ha úgy érzed készen állsz rá! - simogatta meg a másik kopaszodásnak indult tüsire nyírt haját.
- Tényleg ne haragudj rám, mert tudod... régóta nem éreztem ilyet, és... - kicsit elhallgatott, mint akit feszélyz, vagy bűntudat gyötör. Kata megértőn átölelte.
Az egyik döntő pillanat a legelső vizsgák alkalmával köszöntött rájuk, amikor is szinte - kivétel nélkül -, az egész évfolyamot automatikusan megbuktatták, hogy a tanárok ezzel is elősegíthessék a túlzottan is bizakodó, optimista és ezért saját személyiségükben beképzelt hallgatók érzelmi egyensúlyának sárba tiprását.
- Ez nem lehet igaz! A jó kurva életbe már! - vágódott ki az egyik osztályterem hófehérre meszelt ajtaja és sétált ki rajta kigombolt fehér blézerben egy hölgy, akinek szándékosan még a melltartója is kilátszott.
- Hé, hékás Kata? Mi történt? - kérdezgették osztálytársai.
- Az a rohadt, alamuszi kis geciláda! Már az első öt percben közölte velem, hogy ez a vizsga nem fog menni, és hogy írjam be a nevemet a kis füzetbe pótvizsgára! Mintha pontosan ezt akarta volna! A rohadt kis tetű! - bosszankodott, majd tüntetően rágyújtott egy cigire, holott az épületben ki is volt írva, hogy tilos a dohányzás, aztán elviharzott,hogy senki se láthassa megtöretett könnyeit.
- Csajok! Mit nem adnék most egy kiadós lábmasszázsért! - sóhajtotta vágyakozva nógrádi Kata, mire Rúdi azonnal ölébe vette könnyű, kis lábait és masszírozni kezdte senkivel, és semmivel se törödve.
- Oh! Ez isteni Rudi! Nagyon köszönöm... - annyira zavarba jött a kedves gesztustól, hogy kis híján elfelejtette az ókortörténet legfontosabb krisztus előtti évszámait.
- Semmi baj! Csak lazíts! - felelte bizalmasan.
Végül Katának is be kellett mennie és őt is megbuktatták, holott vagy száz tankönyvet bemagolt, és át is látta az összefüggéseket az egyes népcsoportok között.
Amikor a vizsgának vége lett a legtöbb csoporttárs szinte azonnal kiviharzott a szabad, frissítő levegőre, holott a kánikula már javában éreztette hatását, csupán csak Rúdi és Kata maradt még egy kis ideig az épületben.
- A franc egye meg! Annyira mérges vagyok magamra! Tényleg rohadt sokat tanultam minden átkozott vizsgára és akkor ez történik! Miért kellett ezt csinálnia?! - nagyon mérgesnek, elkeseredettnek látszott, és kis híja volt, hogy nem sírja el magát azonnal.
- Tudom, hogy ez sovány vigasz, de sajnos mindig is voltak, és lesznek szemétláda emberek! Akik akkor érzik jól magukat, ha neked irtóra szar napod van!
Kata hozzábújt, nyakába borult, és reszketett egész testében. Rúdi még sohasem élt át ennyire intenzíven egy mélyről jövő vigasztalást.
- Kérlek Rúdi... csak ölelj át rendben...? - bújt hozzá.
- Rendben...
Hosszú percekig maradtak így együtt.
Kézenfogva sétáltak ki az épület kapuján, és az sem érdekelte őket, ha már másnap sokan pusmogni kezdenek róluk.
Az egyik verstani szemináriumon kisebb kulturális vita alakult ki a versírásról, és a klasszika filológia bizonyos kérdéseiről. Abban szinte kivétel nélkül mindenki egyetértett, hogy az ütemhangsúlyos és időmértékes verselési technikák haláli unalmasak, és olyan szárazok, akárcsak a jogi paragrafusok, így Rúdi óvatosan megkérdezte a témavezető irodalomtörténész tanárt, aki rendes fejnek tűnt, hogy mi lenne, ha inkább verseket írnának, vagy műfordítanának, mint a nagy költők?
- Nézze kedves Rúdi! Ez nagyon jó ötlet, de van egy előírt tananyag és engem vesznek elő, ha ezt most nem tanítom meg maguknak!
Hatalmas zúgolódás támadt erre, és a következő modern irodalomtörténeti vizsgán Rúdit már meg sem lepte, hogy az illető vizsgáztató tanár két jeggyel kevesebbet adott, mint az eredetileg várható lett volna.
- Egy kicsit halkabban! Jó! Nézzék! Mit szólnának egy versenyhez! Névtelenül mindenki ír egy költeményt és a legjobbak megjelenhetnek publikálási lehetőséggel! - vetette fel jólhangzó ötletként a tanár.
Rúdi olyan sok verset írt az elmúlt hónapok során, hogy elsőre jóformán azt sem igazán tudhatta, hogy melyiket is kellene kiválasztania, ezért inkább úgy határozott, hogy megmutatja az egészet Katának, aki egy váratlan pillanatban az egészet elvitte a tanárnak, aki bizony jócskán meglepődött:
- Nem is említette kedves Katalin, hogy a párja valóságos költő? - lepődött meg a tanár, és lázas-mohó izgalommal az összefirkált, macskakaprásszerű sorokra vetette magát.
- Én sem tudtam kedves tanár úr! De remélem, hogy ez nem okoz gondot?! - kérdezte felemelt szemöldökkel.
- Persze, hogy nem! Következő óra után megbeszéljük!
A következő verstani szeminárium ez egyszer nem a versmértékekről szólt, hanem a kortárs versek, és a költészet hatalmáról, és szeretetéről. Mindenki lerakta a tanár úr asztalára a verseket kivétel Rúdi, akinek Kata elmesélte, hogy a tanár úr majd személyesen szeretne vele szót váltani. Nem is lehet csodálkozni azon, hogy Rúdi annyira hiperaktív lett, hogy alig bírt nyugton megülni a helyén, persze arra még mindig vigyázott, hogy ne zavarja az órát!
- Hát kedves hallgatók! Kedves Kollegák! Fantasztikus munkát végeztek! Nagyon sok pályamunka érkezett hozzám, és megígérhetem, hogy a tehetség nem fog kárba veszni! Ha minden jól alakul a könyvhétre talán még kötetet is szerkesztünk együtt!
Hatalmas örömujjongásszerű ricsaj volt erre az általános válasz. Amikor végre volt az órának megint csak Kata és Rúdi maradt ott ezúttal a tanár úrral, és visszafojtott türelmetlenséggel várták a választ.
- Nos... kedves Rúdi! Bizonyára már mondták magának, hogy rendkívül tehetséges és őszintén gratulálok a verseihez, és egyetem után mindenképp jó volna, ha kiadhatnánk az ,,életművét!" - nem lehetett pontosan tudni, hogy az ,,életmű" kifejezéssel csupán ártatlanul, gyerekesen viccelni akar, vagy provokálni Rúdit, aki már amúgy is komplett, kétlábon járó idegesség volt.
- Ez nagyon jól hangzik kedves tanár úr! - felelte, majd kiléptek Katával a teremből. Akkor fordult elő elsőként, hogy Kata igazán, zsigerileg csókolta meg Rúdit, apró, hegyes nyelvét szájába téve.
- Nagyon szerelmes lettem beléd Rúdi! - búgta vágyakozva.
- Én is... - felelte Rúdi, amikor már kinyithatta a száját az érzelmes csók után.
A diplomaosztó ünnepségre Rúdi nem ment el Kata bárhogy is kérlelte, viszont arról senkinek se szólt, hogy távolról figyelte az események történéseit, és mikor Kata is átvette magyar-történelem szakos diplomáját Rúdi váratlanul elbőgte magát a meghatottságtól.
Később Kata elvitte bemutatni Nógrádi kis faluba szüleink választottját, akik máris úgy fogadták Rúdit, mintha máris családtag lenne. Később meg is tartották a szerény esküvőt, hiszen az ifjú pár kérése volt, hogy a tengerparti nászútat szeretnének. Amikor néhány évvel később Kata állapotos lett az első babájukkal boldogabbak, sugárzobbak már nem is lehettek volna. Rúdi ahogy megígérte felkereste volt egyetemi tanárát, aki ígéretéhez híven megpróbált egy-két kötetét, és verseit is megjelentetni.

TUDATALATTI TÜKRÖK


Most csak arra a velejéig
szomorú-szorongó kisfiúra gondolj,
ki folyton könnyezett s akkor többet
már nem szükséges hamis szó,
puccos görbe-tükör, se egy újabb Janusz-arc,
még egy második mindent elfedő maszk.
Ha lekötöz, leláncol az élethez, világhoz valami
– törd, semmisítsd meg oroszlán-daccal,
hetvenkedő piperkőc-bátorsággal
létedet gúzsba kötő akadályokat.

Ha nem lehetsz már szabad,
mert kényszer-boldogság,
elrendezett házasság kényszerít
rabigába magadat még akkor se FEL NE ADD!
Csak most a benned dobogó,
zabolázhatatlan emlékek
milliónyi kincseire gondolj
és akkor nem kellenek fölösleges szavak.
Akkor már ott lesz egy arc a jelenből,
rajta egy álarc,
ráadásul egy alakoskodó harmadik is,
ki a kimagyarázott,
fondorlatos hazugságokkal
immár bármikor manipulálhat.

Akkor már kevésbé lehet
látható egykor patyolat-ártatlan,
anyaszült-meztelen arc—lelked.
Akkor az agymosott szándékosan eltompított,
visszabutított valóság
annyit ér csupán mint egy újbóli,
hamísított tudat egy amúgy
is veszteséges képleten.

Sőt! Nem kellenek,
mert teljesen feleslegesek
számodra hízelkedő szavak,
jólcsengő ígéretek.
Hiúságod gyilkos, nárcisztikus vágya.
Egy-egy mindent megmutatni
kész tükörben öltött testet,
- lelked még így sem -,
sejtheti, vagy érezheti
a vegytiszta igazat.

Elegendő, ha összegyűjtesz
egyetlen ragyogó,
de őszinte sírig kitartó könnycseppet
s azonnal sorra végig kopogtatod az Egy-valaki szív-kapuját,
míg bebocsátást nem nyersz.
– Életedből zaklatott múltad
naponta erőszakosan kirántgat.

Életed – ha akarod, ha nem -,
baljósan settenkedő metafora,
vagy éppen némán zengő szikla-dal,
melyhez mindig szükséges Valaki,
hogy kiteljesíthesse a benned
rejlő befejezett végességet!